Sziasztok! :)
Örülök, hogy idetévedtetek, remélem tetszeni is fog amit olvasni fogtok, a történetről röviden, a csapatból ezúttal itt csak Harry játszik, méghozzá egy sikeres és keresett fényképészt, a történetet jószerivel a kis megjegyzésem alatt található kép inspirálta. Persze a dolog itt még nem ér véget, remélhetőleg egy egész kis pofás történetet sikerül majd összehoznom. Minden hétvégére tervezek részt, hétköznap pedig a másik történetemet olvashatjátok itt: Text me
Ha tetszett hagyjatok nyomot magatok után, iratkozzatok fel, vagy esetleg csatlakozhattok a facebook csoportba is. Jó olvasást! ;)
Tornászokat
megszégyenítő kecsességgel ugrottam le három lépcsőfokot, hogy
aztán ajkamba harapva tűrjem a bokámba hasító fájdalmat.
Magamban már össze-vissza szidtam azt az igen nagy eszemet, de a
lelkem kitartóbb volt, és inkább tényleg sietősre vettem a
figurát. Megjegyzem igencsak sántán. Legszívesebben leintettem
volna egy taxit de tudtam, hogy nincs nálam annyi pénz, hogy
eljussak a kórházig. Így maradt a metró, instant bacilus
gyorstalpaló kezdőknek és haladóknak egyaránt. Első szabály,
ne fogj meg semmit.
Két
piroson is átfutottam, bár ez nem tűnt fel senkinek. Túl nagy
város volt New York ehhez. Második szabály. Ha be akarod tartani
az összes szabályt ebben a hatalmas hangyabolyban akkor hamarabb
kipurcansz, mint gondolnád.
Szerencsém
volt, és pont elkaptam egy járatot, amivel elég gyorsan átértem
a város azon pontjára ahol a kórház is volt, dobtam pár dolcsit
az ügyeletes meg nem értett tehetség kalapjába, rámosolyogtam a
nővérpult mögött álló ma is morcos nővérkére, és szó
nélkül engedtem előre pár orvost a liftnél. Harmadik szabály.
Soha ne felejts el ember maradni, minden nyüzsgés ellenére. Ha
megteszed, veszett ügy az egész életed, és nem fejezed fel a
város igazi báját.
-Szia
anya – léptem be a kórterembe, gyorsan a vázájába csúsztattam
a pár szál virágot a kedvencei közül – Mrs. Lawson –
biccentettem oda anyám ágya mellett fekvő kedves arcú idős
néninek, aki mosolyogva üdvözölt viszont.
-Daisy
– mosolygott anya is – már végeztél is?
-Még
lenne egy előadásom – vettem kezébe a lázlapját, hogy
megtudjak némi adatot az állapotát illetően, még mielőtt bejön
az orvos – de nem fontos!
-Az
orvosira jársz lányom – rázta meg dorgálóan a fejét anyám –
minden előadás fontos, nem lehetsz ilyen felelőtlen, nem azért
vetted fel a diákhiteledet,hogy aztán...
-Nem
megmondtam, hogy fő a nyugalom Mrs. Blake? - Lépett be a
kórterembe, Mr Sárm és tökéletesség egyben. Nyurga, de sportos
testére tökéletesen feszült zöld felsője, és a fehér köpeny
is nagyon jól állt neki, szőke, hullámosabb haja az álláig ért,
hideg kék szeme pedig valóban megnyerő külsőt biztosított neki,
a vakító harminckettesről már ne is beszéljünk.
-Doktor,most mondja meg, létezik olyan előadás az orvosin, amire nem
kell bemenni? Ugye nem?
-Több
is, mint gondolná – nevetett fel, majd anya csuklójára helyezte
ujjait, hogy megmérje pulzusát – viszont Ön, nem sokat javult!
-Sőt
– pillantottam újra a lapra – tudni lehet mitől lázasodott be?
Az
orvos egyből elkomorodott, és fejével az ajtó felé intett, egy
gyors puszit nyomtam anya homlokára, majd követtem a folyosóra a
dokit.
-Úgy
néz ki, a szervezete nem igazán fogadja jól a gyógyszereket,
egyre nagyobb az esély arra, hogy kilökődjön az új szerv, Daisy
és mindketten tudjuk, hogy ez nagyon nem jelent jót!
-Oké
– remegett meg a hangom pár perc némaság után -akkor tehát a
legtöbb amit tehetünk, hogy kapja a gyógyszereket továbbra is, és
türelmesen várunk, igaz?
-Ha
hozzá tetted volna, a mindent megteszünk érte klisét máris
felvettelek volna – mosolyodott el együttérzően – de valóban,
ez minden amit tehetünk – váltott komolyra, majd zsebébe nyúlt
egyre türelmetlenebb csipogója után – most viszont mennem kell,
holnap látlak!
Még
mielőtt köszönhettem volna, suhant el, én pedig vissza a
kórterembe. Segítettem anyának egy kicsit enni, összepakoltam
neki, elcsomagoltam a szennyesét, és megígértem, hogy holnap
hozok neki új könyveket.
-Várj
kicsim – szólított meg idegesen – tudod, van az a fiúcska
akinél takarítok...
-Anya
az nem fiúcska – néztem zöld szemeibe – a világ egyik
leghíresebb fotósa, emlékszel? Nem mellesleg jó pár évvel
idősebb, mint én!
-Ti
még gyerekek vagytok akkor is – legyintett felém – szóval
holnap késő este jön haza, és megkért, hogy tegyem rendbe a
házát, na nem mintha bárki is használta volna, amíg távol volt.
Mégis szeretném ha ránéznél, nem akarom elveszíteni, nagyon jó
ügyfél!
-Anya
– ingattam meg a fejem – nem mondtad neki, hogy beteg vagy? Nem
mehetsz vissza takarítani!
-Tudod,
nagyon elfoglalt – nézett összekulcsolt kezeire – nem igazán
törődik mással a fényképein kívül, de rendes, kérlek menj el
hozzá, a kulcs otthon van a szekrényem fiókjában!
-Holnap
dolgozok délelőtt- vettem fel a táskám és gyorsan megöleltem
anyát – de majd meglátjuk!
~*~
-Kivinnéd
ezt a heteshez? - Bökött két nagy adag hamburgerre barátnőm,
kezével szövegkiemelővel hadonászva. Nem értettem hogy tud
ekkora zajban tanulni, és mocsokba ami azt illeti, talán a saláta
és a majonéz nem megy annyira a jegyzetekhez. Legalábbis
szerintem, de úgy tűnik akadnak még csodabogarak.
-Önzetlen
szeretetből? - Vontam fel vigyorogva szemöldököm, de azért a
kezembe vettem a tálcákat. Egy gúnyos fintor volt a válasz.
-Nem,
hanem mert ha nem teszed, megbukok a holnapi vizsgámon és nem
akarok több művtörit látni, ahogy te sem szeretnél dühösnek
látni a holnapi esti bulin!
-Isten
ments, hogy két hamburgeren bukjon a vizsgád Claire, biztos sokat
készültél rá, igaz?
-Menj
a francba Blake! - Vágott utánam egy vékony sajtdarabot, de én
ismét gyorsabb voltam és már elindultam az asztal felé.
Mosolyogva tettem le a kért ételeket, ők pedig egyből fizettek,
bár borravaló nélkül, és távozhattam vissza.
-Még
fél óra van a munkaidőnkből – pillantott futólag órájára
Claire – utána beülünk valahova? -Már meg is van a művtöri? -
Érdeklődtem két láda arrébb rugdosása közben, ezúttal egy
elegáns kézmozdulat volt a jutalmam a szarkazmusomra.
-Csak
rég voltam valamerre- ingatta a fejét – szóval?
-Szeretnék,
de nem lehet – álltam meg előtte – még el kell ugranom
valahova, aztán pedig anyához már ha beérek látogatási idő
előtt!
-Hát
jó – hümmögte és tovább lapozott füzetébe – a dolgokat
elnézve, tényleg jobb ha hazamegyek és belefulladok ebbe a
borzalomba!
-Szegény
te – vettem a kezembe egy újabb tányér rendelést- mennyit
bírnál az orvosin?
-Két
órát – nevetett – szóval minden tiszteletem a tied Daisy
Blake!
-Ezt
megjegyeztem – mosolyogtam rá az ajtóból, és kivittem az utolsó
tányért is. Gyorsan elpakoltuk a dolgainkat, rendbe tettük az
asztalokat, hogy nyugodt szívvel átadhassuk a műszakot a kedves
kollégáknak, és Claire meg az Ő hosszú barna fürtjei elindultak
haza tanulni, én pedig takarítani. Bár nem haza.
Jobban
összehúztam magamon a kabátomat, de ez se sokat segített a hideg
szél okozta károkon, egyedül azon csodálkoztam, hogy még nincs
hó. Ez nem jellemző. A kezemre írt címre néztem, és
megállapítottam, hogy nincs olyan messze, szóval ezúttal tényleg
fogtam egy taxit.
Hamar
odaértünk, fizettem, bár szemét módon borravaló nélkül,
tekintve, hogy az utam a sajátomból volt. Felnéztem a hatalmas
épületre, nyeltem egy nagyot, köszöntem a portársnak aki
mosolyogva fogadta, és a recepción elmagyarázva ki is vagyok én,
átadtam a megbízólevelem a következő pillanatban pedig a liftben
találtam magam. Természetesen minden fényes volt, és giccses, a
túl sok arany felület nagyon bántotta a szememet. A folyosók
színei pedig csak tovább fokozták ezt.
Tető
lakásnál esedékes a takarítás, kinyitottam a százas számmal
jelzett fekete ajtót, és első lépésben lehajítottam a kabátot
magamról, felakasztottam a fogasra, és körbenéztem.
-Húha
– nyögtem ki elsőként ami eszembe jutott, ha az előbb bántott
a sok szín, akkor most visszakaptam. Soha életembe nem láttam
együtt ennyi fehéret, feketét és krómot. Valaki nagyon trendi
akart lenni. A fehérre festett, makulátlan falakat fekete-fehér,
elvétve egy-két színes kép borította, a nappaliba heverő
üvegasztalon egy halom polaroid fotó hevert. Talán a díszítés
látszatát feltartva, talán csak hanyagságból. A kilátás
csodálatos volt, pár lépcsőfokot, egészen pontosan kettőt
kellett lelépni, hogy a nappaliba jussunk, bal oldalt állt egy
ajtó, egy aprócska fürdőt rejtve magával, mellette még egy
szobát aminek kulcsra volt zárva az ajtaja, és úgy következett a
konyha, a legmodernebb felszerelésekkel. Egy rövidebb folyosó
végén pedig a szintén fehér falakkal, nagy táblás
üvegablakokkal ízlésesen, minimalistán bútorozott szoba és a
hozzá tartozó nagyobb, minden kényelmet kielégítő fürdő,
természetesen.
Unottan
elhúztam a számat.
Ez
egy felettébb ingerszegény lakás volt, mintha soha nem is lenne
élet benne, vagy ahol bármikor lehetne rendezni egy magazinfotózást
az egyik lakberendezős magazinnak. Szerencsém volt, és tényleg
rend uralkodott mindenhol, a bútorokon felhalmozódott két deka
port leszámítva, szóval csak kiporszívóztam, felmostam a követ,
és egy kis zene mellett elkezdtem letörölgetni a dolgokat a
házban. Egész gyorsan haladtam, legalábbis én így éreztem, de
amikor kibámultam az ablakon, észrevettem, hogy már elég sötét
van, szóval későre járhat az idő. Talán már oda sem érek
időben anyához. Legalábbis szabályszerűen. A besurranás miatt
valószínűleg rosszul kellene éreznem magam. De ugye, mindenki
emlékszik a második szabályra? Szóval csak semmi önmarcangolás.
Éles
köhögés rántott vissza a dalszövegből a valóságba,
megpördültem és szembetaláltam magam, egy igencsak mérges
ábrázattal. Igazság szerint nem ez az első szó, ami eszembe
jutott leopárd mintás ingéről és fekete csőfarmerbe bújtatott
lábáról, a hosszabb, göndör hajáról már nem is beszélve, de
mégsem mondhattam csak úgy ki, hogy szerencsétlen.
-Öhm
elnézést, én csak...- nyögdécseltem, míg kikapcsoltam a
zenelejátszót.
-Ön
csak betört a lakásomba! - Lépett közelebb felháborodva, és
csomagja hangosan puffant a padlón.
Megütközve
néztem rá.
-Komolyan?
- Néztem körbe unottan – és kitakarítottam?
Láttam
ahogy elakad a mondandójában és lassan körbenéz, majd megrázta
magát.
-Hol
van Agatha? - Vette le kabátját, amit hanyagul az ágyra dobott, és
az egyik szerkényhez lépve, egy poharat és egy borostyán színű
folyadékkal telt üveget emelt ki, hogy aztán önthessen magának.
-A
lánya vagyok – bámultam a hátát – megkért, hogy jöjjek el,
mert nem érezte jól magát.
-Hány
éves?
-Harmincnyolc
– nyögtem ki az első hülyeséget ami eszembe jutott, lányos
zavaromba. Az ég szerelmére miért kell valakinek ilyen zöld,
átható tekintetet adni?
-Nem
az édesanyja – rázta meg a fejét kissé paprikásan. Feltűnt
mennyire lassan beszél, és az is, hogy sokkal tisztábban, mint én
– hanem maga!
-Oh,
vagy úgy – néztem ismét rá, bár tudtam, hogy valószínűleg
olyan piros vagyok, mint egy paradicsom – húsz.
Hümmögött.
-És,
hogyan szólíthatom? - Ült le kényelmesen elterpeszkedve a fekete
bőr kanapéján.
-Daisy
– nyeltem egy nagyot – Daisy Blake.
Úgy
tűnt egy ideig még ízlelgeti a nevemet, már épp mozdulni akartam
amikor végre- valahára megszólalt. Nem tűnt túl boldognak, bár
ez nem lepett meg. Mint említettem, ez egy igencsak ingerszegény
környezet.
-Nos
Daisy Blake, ha kérhetem, mondja meg az édesanyjának, hogy többet
ez nem fordulhat elő, hacsak nem akarja elveszíteni az állását!
-Mondd
csak élvezed a játékot? - Tettem dühösen csípőmre a kezemet,
míg vállam mögé dobtam szőke hajamat. Felvonta a szemöldökét,
és felállt, talán, hogy újra töltsön magának némi alkoholt.
Ha ilyen seggfej lennék, én is csak ittasan viselném el magam.
-Parancsol?
-Jól
hallottad, alig lehetsz pár évvel idősebb, mint én, és jössz a
nagy magázós, most megmutatom ki vagyok szövegeddel. Az édesanyám
beteg, kórházban van én pedig segíteni akartam rajta, és csak
azért, mert szerinted egy baszott nagy fotós vagy, ne hidd azt,
hogy a munkád miatt tied a világ!
-Ez
érdekes – töltötte tényleg újra a poharát, de közben végig
rám nézett – baszott nagy díjat még nem kaptam a
munkásságomért!
-Ah
– kiáltottam fel dühösen, és a kabátomhoz trappoltam –
pukkadj meg, te hólyag!
Most
tényleg nevetett. Az eddig ajkai szélén bujkáló undorító
vigyor, kárörvendő nevetésbe fordult át. Hát gratulálok. Már
a kilincsen volt a kezem amikor éreztem, hogy alig pár centire áll
tőlem. Megfordultam, tekintetemet az övébe mélyesztetem.
-Harry
Styles – nyújtotta felém a kezét – jobbulást édesanyádnak,
és ha szeretné, járhat hozzám maga addig takarítani,amíg Agatha
fel nem épül. Ígérem jó leszek!
-Mint
mondtam – néztem még utoljára végig rajta – pukkadj meg!
Azzal
már ott sem voltam. Hangosan csaptam be magam után az ajtót, és
vágtattam végig a folyosón. Nos. Ez egész jól ment.
Nem
igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése