Negyvenedik rész - Idő

Halihó! 

Már csak két rész és egy epilógus emberek! Remélem mindenkinek tetszeni fog majd a befejezés! :) 

Bármerre is fordultam sehogy sem volt kényelmes. Így a legtöbb amit tehettem, hogy meredt tekintettel bámultam a plafont annak reményében, hogy talán így majd sikerül elaludnom. De ugye, a remény nem a legmegbízhatóbb fegyverünk. Már ha csatáról van szó. Én pedig jelenleg határozottan csatát vívtam az álmokért. Az egyre nagyobb pocakom azonban nem igazán így tervezte a dolgot, és nem tudtam csukva tartani a szemem pár percnél tovább, egyből fészkelődnöm kellett.

A hetedik hónap elején jártam, vagy jártunk ha annyira használni szeretném a királyi többest és minden egyre rosszabb lett. A babák egészségesek, én is jól vagyok, Harry pedig imádja az apaság gondolatát így azt hiszem nem igazán van szükség másra. A kedves barátom üzleti úton volt a héten, holnap jön haza, így egy kicsit magányos vagyok az ágyamban de gondoskodott róla, hogy ne legyek egyedül. Gemma egész héten a nyakamon lógott és összekötve a kellemest a hasznossal segítettem neki szervezni az esküvőjét. Ami alig egy hónap múlva esedékes. Mindenki be van zsongva tehát pont kapóra jött ez az út.

Egyébként nagyjából már minden megvan, szóval azt hiszem jól haladunk de ezt magyarázzátok meg egy igazi menyasszonynak. A legapróbb részletekre kiterjedő előadást hallgattam tőle arról, hogy a virágos rá akart tukmálni egy árnyalattal sötétebb virágokat, mint amilyet Ő kiválasztott előzetesen. Mindenki el tudja képzelni a fejemet a beszélgetés végére.

Nagyobb sóhaj kíséretében kikászálódtam az ágyból és lefelé igyekeztem a konyhába egy pohár vízért. Az egész házban némaság honolt, csak az egyik falra függesztett óra bosszantó ketyegése hallatszott. Már épp a számhoz akartam emelni a poharat amikor valaki rám kapcsolta a villanyt és ezzel a frászt hozta rám.

- Nem akartalak megijeszteni, bocsi – mosolygott rám fáradtan Gemma – rosszul vagy?

- Csak szomjas voltam – húztam le a poharam tartalmát – látod? - Emeltem fel immáron az üres poharat és a szemeimet forgattam közben. Nevetséges, hogy minden apró kis rezdülésemre ennyire ugranak.

- Sajnálom – húzta el a száját azzal felpattant az asztalra – csak Harry mondta, hogy az orvos figyelmeztetett a vérnyomásod miatt!

- Emlékszel, még nekem is megvan a diplomám! Nem kel folyton figyelnetek rám, jól vagyok!

- Tudom, csak szeretünk és aggódunk érted, pontosabban értetek – intézett felém pár bocsánatkérő pillantást – továbbá szeretném közölni, hogy egyáltalán nem ér, hogy egyik baba nemét sem tudjuk még!

Erre hangosan felnevettem.

Nos igen. A kis gézengúzok eléggé szégyenlősek, így még mindig nem tudjuk a babák nemét. De ennél nagyobb problémánk sose legyen.

- Nos, felteszem pár hét múlva úgyis kiderül – zártam le a témát és elnyomtam egy ásítást – most viszont tényleg aludjunk egy jót, különben te elalszol én pedig rághatom a bűntudat miatt magam!

Gemma egy aprót bólintott és együtt csoszogtunk fel a lépcsőn, hogy megpróbáljunk pihenni egy kicsit. Amire azt hiszem, most tényleg mindkettőnknek nagy szüksége volt. Végig fogtam a korlátot, éreztem én, hogy baj lesz de nem akartam szólni. Pontosabban már nem tudtam, a gondolataim ugyanis összefolytak előttem. A fejem forgott és vele együtt a talaj is kezdet kicsúszni a lábam alól.

Lehuppantam az utolsó lépcsőfokra, párat pislogtam, hogy kitisztuljon előttem a kép, hallottam ahogy Gemma a nevemet ismételgeti de azt hiszem csak pár perc elteltével tudtam ráfigyelni.

- Daisy – szorította meg vállamat erősebben, mire feljajdultam – beviszlek a kórházba!

- Erre semmi szükség!

- Na persze – forgatta meg a szemeit – pont ezért vérzik az orrod, nem?

Az említett testrészemhez kaptam és szomorúan konstatáltam, hogy a lánynak igaza volt. Fel akartam magam húzni ezen a kis baleseten de azt hiszem azzal csak még többet ártottam volna szóval igyekeztem nyugodt maradni.

- Csak a vérnyomásom lesz – próbálkoztam be a kocsiban, de a lány hajthatatlan volt. Jellemző. Tisztára, mint a testvére. Fáradtan döntöttem fejemet a hűvös ablaküvegnek, azt hiszem itt nagyon is könnyen el tudtam volna aludni, de a kis utazásunk hamarabb véget ért, mint gondoltam és sajnos ki kellett szállnom az önjáró bölcsőmből.

Hajnali három óra lévén nem nagyon örültek nekünk,de mit volt mit tenni a betegeket mégiscsak el kell látni. Tüntetőlegesen összefontam a karjaimat a mellkasom előtt kifejezve morcosságomat. Az orvosom képe bukkant fel pár pillanaton belül, Dr. Swan nagyon kipihentnek tűnt, amit irigyeltem tőle.

Főleg most, hogy az idegszálaim pattanásig feszültek. Remélem minden rendben lesz.

Nyeltem egy nagyot. Kezeim önkéntelenül is a hasamra csúsztak.

Rendben kell lennie.

A vizsgálatok elég gyorsan működtek, igaz nem voltak nagy tennivalók. Csak a szokásos dolgokat hallottam újból. Azt hiszem ezek ilyen begyakorolt szövegek. Mindenki nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Na persze.

És még ne legyen magas a vérnyomásom.

Bent akartak tartani éjszakára de én inkább lemondtam a dolgot amikor Gemma nem figyelt, a doktornőt pedig nem kellett győzködni.

Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy az orvosok a legrosszabb páciensek.

Még akkor is ha csak alig száradt meg a tinta a diplomámon.

Szigorú ellenőrzött diéta, ami főleg íztelen ételekből fog állni a só hiánya miatt, kényszerpihenő és még több pihenő, lehetőleg kerülve a stresszes helyzeteket. Erre voltam kárhoztatva a terhességem fennmaradt részében, és csak azért nem fektettek be a kórházba mert amikor Gemma kiment, hogy természetesen azonnal tájékoztassa öccsét mindenről, kiharcoltam magamnak a doktornőnél.

Alapos érvekre hivatkoztam.

Amelyeket egyébként tényleg be is fogok tartani. Mármint a szabályokat.

Túl magas a vérnyomásom, ezzel pedig veszélyeztetem a babákat is, tehát mindent meg kell tennem az ügy érdekében. Rajtam ne múljon. Ha kell egész nap meditálni fogok, csak a gyerekeimnek ne legyen semmi baja.

Egy ultrahangot is csináltunk, amin csodával határos módon kiderült a babák neme, így még ha kissé félve is léptem ki a rendelő ajtaján, miközben a doktornő a lelkemre kötötte, hogy vigyázok magamra, hatalmas mosoly volt arcomon. Kezemben a kis ultrahangképet szorongattam.

Gemma még mindig telefonált, két lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot és egész egyszerűen kikaptam a kezéből a telefont.

- Harry – szakítottam félbe a fiút mondandójában, szemeimbe könnyek szöktek – mondanom kell valamit!

- Azon túl, hogy képes voltál eddig várni, hogy felhívj? Jól vagytok?

- Igen – bólintottam immáron könnyes arccal – minden rendben, vigyázok rájuk ígérem...

- Tudom, Daisy – sóhajtott fel – nem kell sírnod! Nem akartam így rád förmedni, ne haragudj!

- Semmi baj Harry, nem amiatt sírok! Hanem mert ezúttal nem voltak annyira szégyenlősek a kisbabáink!

Csend.

- Akarod hallani? - Haraptam ajkaimba, mire a srác felmordult. Meg sem vártam, míg válaszol helyette majd nemhogy a telefonba kiabáltam örömömben – fiaink lesznek, Harry! Két csodaszép és egészséges kisfiú!

- Komolyan mondod?

- A legkomolyabban – nevettem vele én is – annyira szeretlek!

- Én is mindennél jobban szeretlek, Daisy! - Jött a gyors válasz.

Gemma fejét a vállamra döntötte és hallgatta ahogy tovább beszélünk még pár percig, aztán visszaadtam neki a telefont. Hallottam ahogy Harry a lelkére köti, hogy ha hazaértünk azonnal feküdjek az ágyba, Gemma vigyázzon rám és természetesen megígérte, hogy igyekszik haza.

Már alig vártam.

A hazafele út már sokkalta könnyebb volt, főleg egy puha ágy reményeben, kellemesen elcsevegtünk a lánnyal. Ezúttal könnyebben aludtam el, annak reményében, hogy minden rendben lesz.

~*~

- Szerintem a kék annyira szokványos – húzta el a száját Gemma egy vödör festék láttán amit Harry a kijelölt és ezúttal kibővített gyerekszoba padlóján helyezett el. Mindketten csak a szemeinket forgattuk a lány megjegyzéseire és egymás között pusmogva kezdtük megbeszélni a stratégiát. Harry ragaszkodott ahhoz, hogy saját maga fessen mindent, és mivel én tényleg napról napra nagyobb lettem nem is igazán tudtam volna segíteni neki.

A doktornő kedves de igen figyelmes és mindenre kiterjedő utasításairól már nem is beszélve. A fiú pedig nagyon szigorúan vette ezt a listát így mióta hazajött a pár napos útjáról örülök ha a mosdóba kimehetek egyedül és felvághatom a hússzeletemet ebédnél.

- Ja, mert a rózsaszín annyival jobb lenne – lépett be újabb festékkel Zayn az ajtón.

- Manapság már minden lehetőség nyitott előttünk, Zayn – öltött rá Gemma nyelvet – akkor is inkább a zöldre szavaznék!

- Csakhogy mi meg a kéket választottuk - vette át az irányítást ismét Harry – szóval akár be is foghatnád azt a nagy szádat, nővérkém!

Gemma erre elfintorodott de megtartva a tanácsot elhallgatott és inkább a kezébe véve egy ecsetet nekiesett a falnak, a többiekkel együtt. Engem pedig természetesen száműztek. Így történt, hogy megnéztem mit tehetek az ebéd ügyében.

Legnagyobb fű alatt természetesen. Még a végén lebuknék.

A spagetti mellett döntöttem, az igazán nem rabol túl sok időt tőlem, és nagyjából mindenki szereti. Egy bő fél óra múlva pedig a sajtot reszeltem volna amikor kopogtak. Odafentről hangos zsivaj hallatszott így félre kellett tennem a tésztám leszűrését és inkább siettem ajtót nyitni.

- Jó reggelt – köszönt rám széles mosollyal a postás – ez ajánlva jött neked, Daisy!

- Köszi – vettem el tőle a levelet és gyorsan aláfirkantottam ahol kérte, majd könnyes búcsúnk után végre leszűrhettem azt a nyavalyás tésztát.

- Fiúk, lányok ebéd! - kiáltottam fel a népségnek. A konyhapultnak dőlve vártam rájuk, és addig összekötve a kellemest a hasznossal kibontottam a levelet.

Már a hivatalos megszólítás után tudnom kellett volna, hogy nem számíthatok túl sok jóra. Ez azonban mégis több volt, mint amit jelenleg el tudtam még viselni.

- Miért főztél, megmondtam, hogy majd én megcsinálom...- vágtatott le a lépcsőn Harry.

- Tudtommal még nem vagyok béna – vágtam hozzá egy kicsit ingerültebben és hangosabban a kelleténél. A srác megütközve nézett rám.

- Rosszul vagy?

- Nem – ráztam meg a fejem és elbotorkáltam az egyik székig – csak árva!

A fiú szemöldöke erre összeszaladt.

Szavak híján a kezébe nyomtam a levelet. A levelet ami apám ügyvédétől jött, a hagyatékot, örökséget illetve.

- Sajnálom kicsim – nyomott egy puszit a homlokomra – annyira sajnálom!

- Tudom – töröltem le a könnyeimet – Eric mondta, hogy beteg, de nem azt, hogy ennyire! És egyáltalán miért nem hívtak fel?

- Nem tudom – ingatta a fejét – szeretnél beszélni vele? Elküldjem a többieket?

- Nem – haraptam ajkaimba – be kell fejeznünk a szobát a kicsiknek – csúszott kezem hasamra – rendben leszek, csak majd egy kicsit később eszek! Fel szeretném hívni őket!

- Hát persze – mosolyodott el halványan – de azért megvárunk!

Erre bólintottam.

Nem tudom mit mondhatnék. Erre nem számítottam.

Természetesen soha sem voltunk olyan jóba az édesapámmal. De az utóbbi időben ezen sokat változtattunk. Még el sem mondtam neki, hogy nagyapa lesz.

Mégis milyen ember vagyok én?

Ennyit mindenki megérdemelt volna. Én pedig elszalasztottam a lehetőséget, és nincsenek túl jó mentségeim erre. Mert amint azt a mellékelt példa bizonyítja, az idő nem áll meg.

Csak rohan tovább, esze ágában sincs figyelni ránk.

Vagy önmagára.