Első rész-Rabló-pandúr

Sziasztok! :) 

Örülök, hogy idetévedtetek, remélem tetszeni is fog amit olvasni fogtok, a történetről röviden, a csapatból ezúttal itt csak Harry játszik, méghozzá egy sikeres és keresett fényképészt, a történetet jószerivel a kis megjegyzésem alatt található kép inspirálta. Persze a dolog itt még nem ér véget, remélhetőleg egy egész kis pofás történetet sikerül majd összehoznom. Minden hétvégére tervezek részt, hétköznap pedig a másik történetemet olvashatjátok itt: Text me 

Ha tetszett hagyjatok nyomot magatok után, iratkozzatok fel, vagy esetleg csatlakozhattok a facebook csoportba is. Jó olvasást! ;)

Tornászokat megszégyenítő kecsességgel ugrottam le három lépcsőfokot, hogy aztán ajkamba harapva tűrjem a bokámba hasító fájdalmat. Magamban már össze-vissza szidtam azt az igen nagy eszemet, de a lelkem kitartóbb volt, és inkább tényleg sietősre vettem a figurát. Megjegyzem igencsak sántán. Legszívesebben leintettem volna egy taxit de tudtam, hogy nincs nálam annyi pénz, hogy eljussak a kórházig. Így maradt a metró, instant bacilus gyorstalpaló kezdőknek és haladóknak egyaránt. Első szabály, ne fogj meg semmit.

Két piroson is átfutottam, bár ez nem tűnt fel senkinek. Túl nagy város volt New York ehhez. Második szabály. Ha be akarod tartani az összes szabályt ebben a hatalmas hangyabolyban akkor hamarabb kipurcansz, mint gondolnád.

Szerencsém volt, és pont elkaptam egy járatot, amivel elég gyorsan átértem a város azon pontjára ahol a kórház is volt, dobtam pár dolcsit az ügyeletes meg nem értett tehetség kalapjába, rámosolyogtam a nővérpult mögött álló ma is morcos nővérkére, és szó nélkül engedtem előre pár orvost a liftnél. Harmadik szabály. Soha ne felejts el ember maradni, minden nyüzsgés ellenére. Ha megteszed, veszett ügy az egész életed, és nem fejezed fel a város igazi báját.

-Szia anya – léptem be a kórterembe, gyorsan a vázájába csúsztattam a pár szál virágot a kedvencei közül – Mrs. Lawson – biccentettem oda anyám ágya mellett fekvő kedves arcú idős néninek, aki mosolyogva üdvözölt viszont.

-Daisy – mosolygott anya is – már végeztél is?

-Még lenne egy előadásom – vettem kezébe a lázlapját, hogy megtudjak némi adatot az állapotát illetően, még mielőtt bejön az orvos – de nem fontos!

-Az orvosira jársz lányom – rázta meg dorgálóan a fejét anyám – minden előadás fontos, nem lehetsz ilyen felelőtlen, nem azért vetted fel a diákhiteledet,hogy aztán...

-Nem megmondtam, hogy fő a nyugalom Mrs. Blake? - Lépett be a kórterembe, Mr Sárm és tökéletesség egyben. Nyurga, de sportos testére tökéletesen feszült zöld felsője, és a fehér köpeny is nagyon jól állt neki, szőke, hullámosabb haja az álláig ért, hideg kék szeme pedig valóban megnyerő külsőt biztosított neki, a vakító harminckettesről már ne is beszéljünk.

-Doktor,most mondja meg, létezik olyan előadás az orvosin, amire nem kell bemenni? Ugye nem?

-Több is, mint gondolná – nevetett fel, majd anya csuklójára helyezte ujjait, hogy megmérje pulzusát – viszont Ön, nem sokat javult!

-Sőt – pillantottam újra a lapra – tudni lehet mitől lázasodott be?

Az orvos egyből elkomorodott, és fejével az ajtó felé intett, egy gyors puszit nyomtam anya homlokára, majd követtem a folyosóra a dokit.

-Úgy néz ki, a szervezete nem igazán fogadja jól a gyógyszereket, egyre nagyobb az esély arra, hogy kilökődjön az új szerv, Daisy és mindketten tudjuk, hogy ez nagyon nem jelent jót!

-Oké – remegett meg a hangom pár perc némaság után -akkor tehát a legtöbb amit tehetünk, hogy kapja a gyógyszereket továbbra is, és türelmesen várunk, igaz?

-Ha hozzá tetted volna, a mindent megteszünk érte klisét máris felvettelek volna – mosolyodott el együttérzően – de valóban, ez minden amit tehetünk – váltott komolyra, majd zsebébe nyúlt egyre türelmetlenebb csipogója után – most viszont mennem kell, holnap látlak!

Még mielőtt köszönhettem volna, suhant el, én pedig vissza a kórterembe. Segítettem anyának egy kicsit enni, összepakoltam neki, elcsomagoltam a szennyesét, és megígértem, hogy holnap hozok neki új könyveket.

-Várj kicsim – szólított meg idegesen – tudod, van az a fiúcska akinél takarítok...

-Anya az nem fiúcska – néztem zöld szemeibe – a világ egyik leghíresebb fotósa, emlékszel? Nem mellesleg jó pár évvel idősebb, mint én!

-Ti még gyerekek vagytok akkor is – legyintett felém – szóval holnap késő este jön haza, és megkért, hogy tegyem rendbe a házát, na nem mintha bárki is használta volna, amíg távol volt. Mégis szeretném ha ránéznél, nem akarom elveszíteni, nagyon jó ügyfél!

-Anya – ingattam meg a fejem – nem mondtad neki, hogy beteg vagy? Nem mehetsz vissza takarítani!

-Tudod, nagyon elfoglalt – nézett összekulcsolt kezeire – nem igazán törődik mással a fényképein kívül, de rendes, kérlek menj el hozzá, a kulcs otthon van a szekrényem fiókjában!

-Holnap dolgozok délelőtt- vettem fel a táskám és gyorsan megöleltem anyát – de majd meglátjuk!

~*~

-Kivinnéd ezt a heteshez? - Bökött két nagy adag hamburgerre barátnőm, kezével szövegkiemelővel hadonászva. Nem értettem hogy tud ekkora zajban tanulni, és mocsokba ami azt illeti, talán a saláta és a majonéz nem megy annyira a jegyzetekhez. Legalábbis szerintem, de úgy tűnik akadnak még csodabogarak.

-Önzetlen szeretetből? - Vontam fel vigyorogva szemöldököm, de azért a kezembe vettem a tálcákat. Egy gúnyos fintor volt a válasz.

-Nem, hanem mert ha nem teszed, megbukok a holnapi vizsgámon és nem akarok több művtörit látni, ahogy te sem szeretnél dühösnek látni a holnapi esti bulin!

-Isten ments, hogy két hamburgeren bukjon a vizsgád Claire, biztos sokat készültél rá, igaz?

-Menj a francba Blake! - Vágott utánam egy vékony sajtdarabot, de én ismét gyorsabb voltam és már elindultam az asztal felé. Mosolyogva tettem le a kért ételeket, ők pedig egyből fizettek, bár borravaló nélkül, és távozhattam vissza.

-Még fél óra van a munkaidőnkből – pillantott futólag órájára Claire – utána beülünk valahova? -Már meg is van a művtöri? - Érdeklődtem két láda arrébb rugdosása közben, ezúttal egy elegáns kézmozdulat volt a jutalmam a szarkazmusomra.

-Csak rég voltam valamerre- ingatta a fejét – szóval?

-Szeretnék, de nem lehet – álltam meg előtte – még el kell ugranom valahova, aztán pedig anyához már ha beérek látogatási idő előtt!

-Hát jó – hümmögte és tovább lapozott füzetébe – a dolgokat elnézve, tényleg jobb ha hazamegyek és belefulladok ebbe a borzalomba!

-Szegény te – vettem a kezembe egy újabb tányér rendelést- mennyit bírnál az orvosin?

-Két órát – nevetett – szóval minden tiszteletem a tied Daisy Blake!

-Ezt megjegyeztem – mosolyogtam rá az ajtóból, és kivittem az utolsó tányért is. Gyorsan elpakoltuk a dolgainkat, rendbe tettük az asztalokat, hogy nyugodt szívvel átadhassuk a műszakot a kedves kollégáknak, és Claire meg az Ő hosszú barna fürtjei elindultak haza tanulni, én pedig takarítani. Bár nem haza.

Jobban összehúztam magamon a kabátomat, de ez se sokat segített a hideg szél okozta károkon, egyedül azon csodálkoztam, hogy még nincs hó. Ez nem jellemző. A kezemre írt címre néztem, és megállapítottam, hogy nincs olyan messze, szóval ezúttal tényleg fogtam egy taxit.

Hamar odaértünk, fizettem, bár szemét módon borravaló nélkül, tekintve, hogy az utam a sajátomból volt. Felnéztem a hatalmas épületre, nyeltem egy nagyot, köszöntem a portársnak aki mosolyogva fogadta, és a recepción elmagyarázva ki is vagyok én, átadtam a megbízólevelem a következő pillanatban pedig a liftben találtam magam. Természetesen minden fényes volt, és giccses, a túl sok arany felület nagyon bántotta a szememet. A folyosók színei pedig csak tovább fokozták ezt.

Tető lakásnál esedékes a takarítás, kinyitottam a százas számmal jelzett fekete ajtót, és első lépésben lehajítottam a kabátot magamról, felakasztottam a fogasra, és körbenéztem.

-Húha – nyögtem ki elsőként ami eszembe jutott, ha az előbb bántott a sok szín, akkor most visszakaptam. Soha életembe nem láttam együtt ennyi fehéret, feketét és krómot. Valaki nagyon trendi akart lenni. A fehérre festett, makulátlan falakat fekete-fehér, elvétve egy-két színes kép borította, a nappaliba heverő üvegasztalon egy halom polaroid fotó hevert. Talán a díszítés látszatát feltartva, talán csak hanyagságból. A kilátás csodálatos volt, pár lépcsőfokot, egészen pontosan kettőt kellett lelépni, hogy a nappaliba jussunk, bal oldalt állt egy ajtó, egy aprócska fürdőt rejtve magával, mellette még egy szobát aminek kulcsra volt zárva az ajtaja, és úgy következett a konyha, a legmodernebb felszerelésekkel. Egy rövidebb folyosó végén pedig a szintén fehér falakkal, nagy táblás üvegablakokkal ízlésesen, minimalistán bútorozott szoba és a hozzá tartozó nagyobb, minden kényelmet kielégítő fürdő, természetesen.

Unottan elhúztam a számat.

Ez egy felettébb ingerszegény lakás volt, mintha soha nem is lenne élet benne, vagy ahol bármikor lehetne rendezni egy magazinfotózást az egyik lakberendezős magazinnak. Szerencsém volt, és tényleg rend uralkodott mindenhol, a bútorokon felhalmozódott két deka port leszámítva, szóval csak kiporszívóztam, felmostam a követ, és egy kis zene mellett elkezdtem letörölgetni a dolgokat a házban. Egész gyorsan haladtam, legalábbis én így éreztem, de amikor kibámultam az ablakon, észrevettem, hogy már elég sötét van, szóval későre járhat az idő. Talán már oda sem érek időben anyához. Legalábbis szabályszerűen. A besurranás miatt valószínűleg rosszul kellene éreznem magam. De ugye, mindenki emlékszik a második szabályra? Szóval csak semmi önmarcangolás.

Éles köhögés rántott vissza a dalszövegből a valóságba, megpördültem és szembetaláltam magam, egy igencsak mérges ábrázattal. Igazság szerint nem ez az első szó, ami eszembe jutott leopárd mintás ingéről és fekete csőfarmerbe bújtatott lábáról, a hosszabb, göndör hajáról már nem is beszélve, de mégsem mondhattam csak úgy ki, hogy szerencsétlen.

-Öhm elnézést, én csak...- nyögdécseltem, míg kikapcsoltam a zenelejátszót.

-Ön csak betört a lakásomba! - Lépett közelebb felháborodva, és csomagja hangosan puffant a padlón.

Megütközve néztem rá.

-Komolyan? - Néztem körbe unottan – és kitakarítottam?

Láttam ahogy elakad a mondandójában és lassan körbenéz, majd megrázta magát.

-Hol van Agatha? - Vette le kabátját, amit hanyagul az ágyra dobott, és az egyik szerkényhez lépve, egy poharat és egy borostyán színű folyadékkal telt üveget emelt ki, hogy aztán önthessen magának.

-A lánya vagyok – bámultam a hátát – megkért, hogy jöjjek el, mert nem érezte jól magát.

-Hány éves?

-Harmincnyolc – nyögtem ki az első hülyeséget ami eszembe jutott, lányos zavaromba. Az ég szerelmére miért kell valakinek ilyen zöld, átható tekintetet adni?

-Nem az édesanyja – rázta meg a fejét kissé paprikásan. Feltűnt mennyire lassan beszél, és az is, hogy sokkal tisztábban, mint én – hanem maga!

-Oh, vagy úgy – néztem ismét rá, bár tudtam, hogy valószínűleg olyan piros vagyok, mint egy paradicsom – húsz.

Hümmögött.

-És, hogyan szólíthatom? - Ült le kényelmesen elterpeszkedve a fekete bőr kanapéján.

-Daisy – nyeltem egy nagyot – Daisy Blake.

Úgy tűnt egy ideig még ízlelgeti a nevemet, már épp mozdulni akartam amikor végre- valahára megszólalt. Nem tűnt túl boldognak, bár ez nem lepett meg. Mint említettem, ez egy igencsak ingerszegény környezet.

-Nos Daisy Blake, ha kérhetem, mondja meg az édesanyjának, hogy többet ez nem fordulhat elő, hacsak nem akarja elveszíteni az állását!

-Mondd csak élvezed a játékot? - Tettem dühösen csípőmre a kezemet, míg vállam mögé dobtam szőke hajamat. Felvonta a szemöldökét, és felállt, talán, hogy újra töltsön magának némi alkoholt. Ha ilyen seggfej lennék, én is csak ittasan viselném el magam.

-Parancsol?

-Jól hallottad, alig lehetsz pár évvel idősebb, mint én, és jössz a nagy magázós, most megmutatom ki vagyok szövegeddel. Az édesanyám beteg, kórházban van én pedig segíteni akartam rajta, és csak azért, mert szerinted egy baszott nagy fotós vagy, ne hidd azt, hogy a munkád miatt tied a világ!

-Ez érdekes – töltötte tényleg újra a poharát, de közben végig rám nézett – baszott nagy díjat még nem kaptam a munkásságomért!

-Ah – kiáltottam fel dühösen, és a kabátomhoz trappoltam – pukkadj meg, te hólyag!

Most tényleg nevetett. Az eddig ajkai szélén bujkáló undorító vigyor, kárörvendő nevetésbe fordult át. Hát gratulálok. Már a kilincsen volt a kezem amikor éreztem, hogy alig pár centire áll tőlem. Megfordultam, tekintetemet az övébe mélyesztetem.

-Harry Styles – nyújtotta felém a kezét – jobbulást édesanyádnak, és ha szeretné, járhat hozzám maga addig takarítani,amíg Agatha fel nem épül. Ígérem jó leszek!

-Mint mondtam – néztem még utoljára végig rajta – pukkadj meg!

Azzal már ott sem voltam. Hangosan csaptam be magam után az ajtót, és vágtattam végig a folyosón. Nos. Ez egész jól ment.

Nem igaz?