2015. május 5., kedd

Új blog

Mia 
[ Louis Tomlinson fanfiction] 






Azt mondják egyszer minden elmúlik és, hogy ebbe bele kell törődnünk. Én pedig azt mondom, hogy ez az egyik legnagyobb hazugság amivel áltatjuk magunkat. 
Sosem fogunk tudni beletörődni az elmúlásba. Még akkor sem, ha nem tudunk róla. Ha semmi nem változik, és minden marad a régiben. 
Emlékszem amikor először megláttam.  
Boldognak tűnt, mosolygott, és annak ellenére, hogy roppant idegesítő voltam, csillogó szemekkel nézett rám.  Ez fog a legjobban hiányozni.
A szemekben lévő csillogás.








Képzelj el egy világot ahol valóban csak magadra számíthatsz. Ahol nem bízhatsz senkiben, és a legjobb barátaid talán a legnagyobb ellenségeid. Egy olyan életet ahol nem számít más csak a hatalom. Minden nap egy küzdelem, harc az életért, egy egészséges jövőért. A pusztítás soha nem látott méreteket öltött, az emberiség csaknem teljesen eltűnt a haldokló világról. Az egyetlen remény pár ember kezében van. A kérdés már csak az, hogy azok akik Védelmezőknek nevezik magukat, hajlandóak-e segíteni? Vagy jobbnak látják végleg magukra hagyni az embereket?  Vajon Ruthie és Harry elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy mindent és mindenkit megmentsenek? Ha kíváncsi vagy, tarts velem, hiszen ahogy mondani szokás...idővel minden kiderül! 


2015. április 26., vasárnap

Epilógus

Sziasztok! 

Felkerül az epilógus is, ezzel tényleg vége ennek a történetnek! Remélem mindenki örömét lelte benne, el sem tudom mondani milyen hálás vagyok a sok-sok olvasó miatt! Nem szeretnék számokkal és adatokkal dobálózni, mert nem sokat számít de álmaimban sem mertem volna ennyi megtekintésre, hozzászólásra vagy feliratkozóra számítani! Szerettem ezt a történetet, egy kicsit szomorúan engedem el a karaktereket, de azt hiszem mindent és még talán egy kicsit többet is leírtam amit csak lehetett! Igyekeztem mindig jobb kedvre deríteni titeket a részekkel, ahogy ti is engem egy-egy hozzászólással! 
Fog indulni új blog! Fogom hozni itt, és a fb csoportban is a részleteket hamarosan! Akik szeretnének nyugodtan csatlakozzanak! 
Az új történet címe immáron biztosan: Protectors
De arról majd később! 
Nem is beszélek tovább, olvassátok sok-sok szeretettel az utolsó pár sort! 
Köszönöm, hogy itt lehettem! 
De még jobban, hogy ti itt voltatok! 







Mit is írhatnék egy történet margójára? Hogy ostobán indult? Hogy nevetséges kis átkötéseink voltak és a legtöbbször tényleg nevetségesen viselkedtünk? Talán. De akkor nem élne az a mondás, hogy hibáiból tanul az ember. És ki akarná félredobni a kedves kis szólásait? A végén még megúsznánk idegbaj nélkül az életet.
- Ugye tudod, hogy nem érünk rá egész nap? - Szólt rám a szokottnál egy kicsit erélyesebben Harry, mire csak a szemeimet forgattam.
- Úgy tűnik, ez a város kihozza belőled a méregzsákot Styles!
- Ismersz!
- Több, mint ötven éve – öltöttem rá nyelvet – vesztemre!
Igen, igen. Egy kicsit megöregedtünk, de még mindig sokat nyúzzuk egymást. Igazság szerint azt hiszem Harry jobban hasonlít egy házsártos öregúrra, de ezt nem említem neki. Vagyis nem túl gyakran. A gyerekek felnőttek, kirepültek a közös családi fészekből és a saját útjukat járják. Több barátot és családtagot is elvesztettünk már, mi pedig úgy döntöttünk, hogy még mielőtt minket vagy legalábbis egyikünket utolérne a végzet szele meglátogatjuk azt a várost ahol minden kezdődött.
Bizony New York a szóban forgó nagyváros.
Harry nem lelkesedett az ötletért. Órákon ha nem napokon keresztül hallgattam, hogy mennyire nem várja ezt az utat és az egészet csak miattam csinálja.
Bevallása szerint sokkal jobban lenne az unokáival. De én hajthatatlan voltam és elrángattam magammal. Már a napját sem tudom mikor jártam itt utoljára. És be kell valljam, a város rengeteget változott. Figyeltem ahogy a drága férjem nagy duzzogva ad borravalót a hordárnak aki felcipelte a szobánkba a holminkat, majd hangos puffanással bezárja maga után az ajtót és eldől az ágyon.
- Emlékszel, hogy amikor először találkoztunk azt hitted betörtem a lakásodra?
- Mert úgy is tettél!
- És kitakarítottam? - Forgattam meg a szemeimet nevetve, leültem mellé.
- Ne kezdjük ezt előröl! Mára azt hiszem tökéletesen kiderült, hogy micsoda hátsó szándékaid voltak! Befejezted már a könyvedet?
- Már kész, még a címe is megvan, és mielőtt vitatkozni kezdenél, tényleg nem rólad írtam!
- Na persze – nyomott el egy ásítást – és mi lett a címe?
Egy mély levegőt vettem és magamhoz szorítottam a most már tényleg kész kéziratot.
- Photoshoot...
Harry elmosolyodott, de ismertem én már ezt a vigyort. Semmi jót nem sejtetett.
- Hát jó – egyezett bele – akkor meséld el ki másról írtál, ha nem a kedves férjedről! Közben pedig megnézhetnénk áll-e még az a piszkos épület ahol dolgoztál!
- Hékás! Nagyon is jó munkahely volt, de rendben! - Egyeztem bele, megvártam amíg belém karol és együtt léptünk ki az ajtón, azon vitatkozva, hogy kiről is írtam meg a könyvemet.
Talán merítettem egy két ötletet a saját történetünkből. De nem kell mindenről tudnia.
Hiszen mindannyian tudjuk, milyen kalamajkát tud kavarni, ha akar...
Nem igaz?



Negyvenkettedik rész - Minden jó, ha a vége jó!

Sziasztok!

Ezzel a résszel el is érkeztünk a befejezéshez! Remélem tetszeni fog nektek! Még lógok egy epilógussal, szóval megkíméllek titeket a nagy szavaktól! Véleményeknek most különösen örülnék! :) 





A napok elrohannak mellettünk. Ha szeretnék, ha nem. Főleg amikor túl szeretnénk lenni néhány órán, percen. Olyanokon amelyek nehézséget állítanak elénk. Holott azt az időt soha nem kapjuk vissza. Ki kellene élveznünk életünk minden egyes pillanatát, mert észre sem vesszük és már oda is az egész. Az emlékek pedig természetesen nem rossz dolgok. De jobb lenne egyszerűen csak megélni őket, nem pedig örökösen gyűjteni.
- Hulla vagyok – esett be mellém az ágyra Harry, miután sikeresen elaltattuk az ikreket. Ami csak úgy megjegyzem egyáltalán nem volt könnyű feladat. És ez ment már három kerek hete, mióta hazaengedtek minket a kórházból. A fiúk ikrekhez mérten elég jó súllyal születtek, egészségesek és gyönyörűek voltak. Szerintem tiszta apja mindkettő, Harry szerint azonban rám hasonlítanak. A család egyenlőre nem tud dönteni, mindössze abban, hogy mindenki imádja őket.
Szörnyen el lesznek kapatva az a nagy igazság. Na nem mintha az apjuk komolyan harcolna az ügy érdekében. Azt hiszem Ő a legnagyobb ludas. Valamelyik gyerek egy picit nyöszörög, már ugrik és egyből mellettük terem.
Esküszöm az a két kis srác többet volt ölben, mint fekve az ágyukba.
Bár van egy olyan érzésem, hogy nekem sem lenne szívem sokáig siratni őket. A házunk kész átjáróházzá alakult. A legközelebbi barátaink, mint Ella és Zayn folyamatosan körülöttünk legyeskedtek, a lány nem bírta levenni a szemét a fiainkról.
Zayn pedig kinevezte magát a keresztapjuknak.
Nem vitatkoztunk.
Tényleg minden a helyén volt, szeretetben éltünk, harmóniában és ez volt a lényeg. A kevés alvást leszámítva. A két bébi nem igazán akarja átaludni az éjszakákat. Így ez állandó elfoglaltságot jelent. Harry kivett pár hét szabadságot, a segítsége most mindennél jobban jött. Szerencsére ott volt ahol csak tudott.
Ezért pedig mindennél jobban hálás voltam neki.
- Mikor kell visszamenned?
- Amikor szeretnék – fordult felém és közelebb húzott magához, hogy egy puha csókot adjon vállamra – és te, mikor szeretnél dolgozni?
- Nem tudom, Harry – kulcsoltam össze ujjainkat – olyan aprók még, legalább az első születésnapjukig szeretnék itthon maradni!
- Tudod, hogy mindenben támogatlak!
- Csak ez a szerencséd - fordultam vele szembe, hogy tökéletes rálátásom nyíljon gyönyörű arcára. Ujjaimat göndör fürjei közé fúrtam – mondtam már, mennyire szeretem a hajadat?
- Egy párszor említetted – mosolyodott el – és én mondtam már, hogy mennyire szeretem a gondolatát annak, hogy a feleségem vagy, Mrs. Styles?
- Annyira bolond vagy – öltöttem rá nyelvet, hogy aztán fejemet mellkasára helyezzem. Egyenletes szívverését hallgattam. Csak feküdtünk ott az ágyon, a távolból halkan szólt a tévé, odakint lassan sötétségbe borult az nappal és az ikrek egyenlőre békésen aludtak a szobájukban. Biztonságban érzetem magam a férjeim karjai között, még ha annyira furcsa is volt ezt kimondani.
- Gondoltad volna?
- Micsodát? - Pillantottam fel rá kérdőn – hogy megint széttúrod a hajam? Határozottan állíthatom, hogy nem...
- Daisy – mosolyodott el – tudod, hogy imádom piszkálni de én nem erre gondoltam!
- Hanem?
- Erre az egészre – nézett körbe futólag – úgy értem, például amikor megkértelek, hogy legyél a barátnőm...
- A kamu barátnőd...
- Ezt sosem fogod elfelejteni nekem, ugye?
- Nem igazán – vigyorogtam fel rá – egyáltalán, hogy jutott ilyen az eszedbe?
- Azt hiszem egy kicsit seggfej voltam...
- Egek – húzódtam el tőle – ezt fel kellene valahova írnom! Harry Styles beismerte, hogy egy seggfej volt!
A szarkazmusra csak a szemeit forgatta. Nem is értem miért.
- Segítettél rajtam – váltottam hangnemet – és ezért mindig is hálás leszek neked!
- Sajnálom, hogy a szüleid nem láthatták az ikreket – köszörülte meg a torkát – és, hogy így alakult...
- Igen én is – értettem egyet vele – de ti itt vagytok nekem, te és a családod pontosabban immáron családom – emeltem meg a gyűrűsujjam amin az utólag választott gyűrű pihent – ez pedig mindennél többet számít, ugye tudod?
Közelebb hajoltam hozzá, hogy egy csókot leheljek ajkaira.
- Szeretlek – szakadt el tőlem és újabb apró puszikat halmozott el arcomon. Nem állhattam meg kuncogás nélkül.
- Én is szeretlek – ismételgettem önmagam immáron legalább ötszázadjára. De nem bántam. Ezeket a szavakat halálom napjáig mondogatnám. Újra és újra. Reggel és este. Éjszaka és hajnalban. Amíg világ a világ és még talán azután is. Mert azt hiszem ez a legtöbb amit adhatok, vagy amim lehet.
Kicsit nyálas, de így van.
Az ikrek halk sírása hallatszott. Felsóhajtottam.
Mint említettem.
Nem túl jó alvók. Amit minden bizonnyal az apjuktól örököltek.
- Együtt? - Pillantott rám Harry miután kikászálódott az ágyból, kezét felém nyújtva.
- Örökké!
Azzal ujjaimat az övéi közé csúsztattam.
Talán a legtöbb dolog tényleg nem tart örökké, és ezek a nagy és okos földi dolgok idővel elhalványulnak de ha nyomot akarunk hagyni akkor azt nem a pénzzel vagy a sikerekkel kell kezdenünk.
Hanem a szeretettel.
A mosollyal, az örömmel és mindennel ami ezzel jár.
Mert ha már nem leszünk, akkor is fognak ránk emlékezni. Tudni fogják, hogy szerettük őket, bármi is történjen. Nyomot hagytunk.
Egy aprócska figyelmességgel.
Akárcsak Harry az én életemben.
Nem hiszem, hogy a sors akarta így, vagy a nagy könyvben lett volna elrendelve. Egyszerűen csak egymásra találtunk.
Véletlenül.
Ezért pedig örökké hálás leszek.
Amíg csak élek.
Az pedig reményeim szerint még egy szép és hosszú idő lesz.
Remélem.
Na nem mintha bármennyi idővel is megelégednék ebből a csodából.
De mit tehetnék? Az ember már csak ilyen önző marad. Amíg világ a világ.
Nem igaz?



~*~


3 évvel később

Harry


Tudtam, hogy megint késni fog. Naná, hogy ezt sosem ismerné magának be, de sokkal többet tette ezt, mint én mostanában. Nem kárhoztatom érte persze, hiszen imádja a munkáját és igyekszik mindenkinek megfelelni, de azért néha jól esik az orra alá dörgölni.  
A nappaliban uralkodó káosz miatt azonban egy kicsit most még örültem is ennek a ténynek.
- Fiúk, viselkedjetek rendesen és inkább segítsetek! - Adtam utasításba a két szőkeségnek akik iszonyatosa tempóban nőttek. Megpróbáltam elővarázsolni a porszívónkat és megkíséreltem a beindítását is de ez a fene nagy szörnyeteg csak nem akarta a maga igazát.
Vagy inkább az enyémet.
- Michael ne! - Kaptam idősebb fiam után – nem lovagolhatsz a kutyán!
- Megjöttem – szelte át Daisy hangja a lakást majd pár pillanattal később belépett a nappaliba. Istenem, annyira gyönyörű volt. És annyira elképedt. Ami a széttépett díszpárnák látványa miatt, nem is csodálom!
- Tádám – kiáltottam el magam és úgy tettem mintha ez valamiféle meglepetés lett volna, az ikrek hangosan kuncogtak, míg az alig egy éve vásárolt zsemleszínű labradorunk Bo, igyekezett ártatlan tekintett vágni. A feleségem felvonta szemöldökét.
- Nem tudom, hogy történhetett – vakartam meg tarkómat, de alig bírtam visszafogni nevetésemet – szerintem csak úgy felrobbant!
- Aha – hümmögte és felkapta a felé siető srácokat – és felteszem ennek Bo is a szemtanúja volt!
A kutya erre lefeküdt a földre és egy nagyot sóhajtott. Istenem. Hát ki tudott volna haragudni rá?
- Megmondtam, hogy ne vedd meg a kutyát nekik, karácsonyra!
- Mégis mit tehettem volna? - Mentem utána a konyhába – ha láttad volna, hogy milyen édesen bámulták! Ugyan már, Daisy! Ez csak egy kutya!
- Elkényezteted őket!
- Naná – kértem ki magamnak – szuper apuka vagyok, ugye tudod?
- Na persze – forgatta meg a szemeit nevetve majd közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt. Apró csókokat hagytam bőrén, de aztán finoman eltolt magától. Erre felvontam szemöldököm.
- Ne a gyerekek előtt...
- Húha, valaki beindult?
- Majd akkor leszek beindulva ha végre porszívózni látlak!
- Meztelenül?
- Harry! - Nevetett fel hangosan – sose fogsz megkomolyodni, igaz?
Erre csak megvontam a vállamat.
Tényleg nem terveztem.
De mit is terveztem el én ebben az életben? Amit mégis az egész komoly kis kudarcba fulladt. Tehát inkább hagytam a dolgokat a saját medrükben csobogni. Időközben saját vállalkozásom lett. Kiléptem a cégtől, túl sokat kellett utazgatnom és nem akartam örökösen itt hagyni a családomat. A munkámat továbbra is nagyon imádtam, a képeimet is szerették, szóval nem volt különösebb gondom. Daisy könnyen talált magának állást.
Imádta csinálni. Én pedig imádtam a boldog kis beszámolóit egy-egy hosszabb nap után.
A srácok nagyon sokat nőttek, minden nap kihívás és kaland velük. Egy kicsit azért azt hiszem mindenki várja már, hogy végre oviba menjenek. Ami nem is olyan sokára lesz, hiszen ősszel megkezdhetik végre. Addig pedig már csak pár hónap.
Eléggé feszített tempóban élünk, pontosabban sok felé. Eric és Angela no meg a pici Jonathan gyakori vendégeink, ahogy Lucy és családja is. Ella és Zayn megpróbálták együtt, összebútoroztak és egész jól bírják. Ha jól tudom, Zayn komoly lépésre készül.
Mi is sokat utazunk hozzájuk. Daisy még mindig imádja a szülőhazáját, szóval sosem venném el tőle ezt az örömöt.
Tehát igazi kertvárosi család lennénk. Két gyerekkel, nagy házzal és kutyával.
- Apával beszélnem kell egy kicsit fiúk – ültette le a nappaliban őket – itt leszünk a konyhában, addig játszatok szépen!
Kíváncsian néztem felségemre aki a kezemnél fogva húzott ki az említett szobába.
Ha jobban megfigyelem, egy kicsit mintha sápadt lett volna Daisy.
Talán valami baj van?
Azt hiszem láthatta rajtam ki nem mondott aggodalmaimat mert egy biztató mosolyt küldött felém.
- Emlékszel amikor pár napja azt mondtam, hogy nem érzem magam túl jól mostanában?
- Igen – bólintottam, mert tényleg így volt – és megbeszéltük, hogy elmész dokihoz. Voltál?
- Igen – bólintott lassan – voltam...
- És mit mondott? Daisy,komolyan ne bosszants már...
- Semmi baj, Harry! - Vigyorgott rám ami miatt egy kicsit lenyugodtam – terhes vagyok!
Egy szuszra mondta ki, nekem pedig azonnal a fülemig szaladt a szám.
- Komolyan? Babánk lesz?
- A legkomolyabban – nevette el magát – örülsz?
- Viccelsz velem? - Kaptam fel ölembe és megpörgettem – a világ legboldogabb emberévé tettél!
Mint minden egyes áldott nap, mióta mellettem van.

~*~

14 évvel később

Daisy


- Anya kérlek győzd meg apát, hogy elmehessek moziba! Tudod, hogy milyen ha fiúkról van szó, de Sam és én szinte együtt nőttünk fel! - Látva arckifejezésemet csak még jobban próbálkozni kezdett – ugyan már, anya! Hiszen Liam és Sophia fia!
- Nem ez a lényeg, Agatha! - Méltatlankodtam miközben gyorsan kivettem a pulykát a sütőből – hanem, hogy nálam kopogtatsz, ergo nem mersz apád elé kerülni, tehát te magad is érzed, hogy ennek még nem jött el az ideje!
- Mindjárt tizenöt leszek!
- Komolyan? - Lépett be a konyhába Harry – mintha tegnap ünnepeltünk volna a születésnapodat! Hanyadikat is...hm, én még csak a tizennegyedikre emlékszem!
- Apa, elmehetek moziba? Pontosabban Sam és én!
- Randi? - Vonta fel szemöldökét Harry, én pedig igyekeztem elnyomni kuncogásom. Mindennél jobban féltette a lányát, de akkor sem állt neki jól ez a szerep. A legtöbb amit tehettem, hogy nem nevetem ki hangosan, de komolyan.
Agatha erre bólintott.
- Akkor nem – vett el egy almát Harry – ezzel pedig vita lezárva!
A lány sértődötten vonult ki a konyhából. Hosszú, göndör sötét haja csak úgy lobogott utána.
- Ennek meg mi baja? - Tudakolta Michael, aki sokkal magasabb volt, mint én. Shean és Ő, túl gyorsan felnőttek. Lassan végeznek a gimivel és a terveikben a lehető legtávolabbi egyetem szerepel. Megjegyzem az én bosszantásomra.
Ez tuti. És nem. Senki se próbálja nekem bemesélni, hogy ez az élet rendje.
- Csak a szokásos – adtam a kezébe az egyik köretes tálat – kamaszodik!
- Már? Nem ér még rá ezzel egy kicsit?
- Csak fogd a tálat és vidd ki, okoska! A nagyiék és kedve kereszt szüleid bármelyik pillanatban itt lehetnek!
Karácsony volt. Hideg és havas de karácsony. Idén pedig nálunk gyűlt össze a család. Ami nem is lenne olyan nagy probléma, ha nem ma reggel estem volna haza a kórházból.
- Segítettek a kölykök? - Látott neki a saláta elkészítésének Harry
- Shean rengeteget, nagyon tehetséges örülök, hogy szakács akar lenni!
- Én annyira nem!
- Harry – pirítottam rá – ezt már annyiszor megbeszéltük! A saját álmaikat kell élniük, mi pedig csak a háttérből támogatjuk őket!
- Akkor is! Szeretném ha inkább egyetemre menne, mint a bátyja!
- Aha – vontam fel szemöldököm – Michael sportösztöndíjjal jut be, ha bejut majd! Ugye te is tudod?
Erre már nem válaszolt. Pontosabban nem is tudott mert csengettek. Én pedig elzavartam ajtót nyitni.
Fejcsóválva néztem utána. Harry remek apa lett, én pedig csak reménykedem abban, hogy jó anya vagyok, és természetesen feleség. Boldog, kiegyensúlyozott életünk volt és van is ami azt illeti. Persze mindig akadnak viharfelhők de többségében a szivárvánnyal élünk.
A kapcsolatunkban akadtak hullámvölgyek, olyan napok amikor azt hittük nem tudjuk majd tovább csinálni de akkor visszaemlékeztünk.
Arra milyen lenne egymás nélkül, és tudtuk: nem menne.
Tehát orvosoltuk a problémákat.
Szépen haladtunk. Lépésenként.
Michael és Shean tökéletes ellentétei voltak egymásnak, de abban kiegyeztek, hogy mindketten szerettek gyakran az idegeinkre menni. Meg sem tudom számolni hányszor hívtak fel az iskolából, hogy a fiaim úgy döntöttek ideje lesz fára mászni, óra közben kiosonva az oktatásról, majd jó ötlet lenen le is esni.
Természetesen ebben is az apjukra ütöttek.
Agatha már más tészta volt. Csendes, kissé visszahúzódó kislány volt, akinek minden volt a zene, az éneklés. A művészetek.
Valószínűleg egyik gyerekem se lesz orvos, de nem számított. Boldogok voltak és igyekeztünk mindig a helyes irányba terelgetni őket.
Harry hatalmas karriert futott be. A kiállításai mai napig egymást érik, elismerik a szakmában. Mellette pedig ahogy említettem már : remek apa, na és persze férj is. Mindenben támogatott az évek során.
Ezért pedig végtelenül hálás leszek neki.
Örökké.
Angela és Eric fontos szerepet játszottak az életünkben, a gyerekeik állandó vendégek voltak nyaranta, ahogy a mieink és náluk. Örültem, hogy így alakult. Liam és Sophia nem messze éltek tőlünk, Harry először nem rajongott a barátságunk ötletéért de aztán világi jó barátok lettek. Zayn és Ella bár sosem házasodott össze, két szép kislányuk van. Gemma családja is egész népes lett, négy fia van, bár sajnos a házassága nem sikerült túl jól, mindazonáltal azt hiszem mostanában sokat találkozgat valakivel. Boldognak tűnik.
Az én karrierem is egész jól alakult. Gyermekorvos lettem, jelenleg pedig a kórház igazgatói posztjáért pályázok. Persze nem egyedül.
- Mindenki itt van – dugta be a fejét Harry az ajtón – minden rendben, kicsim?
- Igen – bólintottam – csak úgy elgondolkodtam...
- És mire jutottál? - Lépett hozzám, karjait a derekam köré fonta, mire én az enyémeket nyaka köré kulcsoltam.
- Csak a szokásos – húztam az agyát – képzeld el arra jutottam, hogy még mindig szeretlek!
- Nos ez egész jó hír, tekintve, hogy én is így érzek – csókolt meg – visszavonhatatlanul és teljes szívemből szeretlek!
Elmosolyodtam.
Sokszor álmodozunk. Valami szebb és jobb után.
De amikor megkapjuk, és lehet egy teljesen más álmot nem hiszem, hogy valaha gondolnánk ekkora boldogságra.
Mert én, vagyis inkább mi, tényleg azok voltunk.
Boldogok.
Ez pedig azt hiszem, így volt rendben.
Mindig is így kellett volna lennie.
Ha pedig egyszer majd a történetünk véget ér, mindenki tudni fogja, hogy megérte. Az összes könnycsepp, vita és hangos szó. Ezért ami most vesz körül.
Mindig is meg fogja érni.
Amíg világ a világ.
És még azután is.
Örökké.

2015. április 25., szombat

Negyvenegyedik rész - Dupla dupla




Pár hét elteltével, egy egész rohanós napra ébredtünk. Ugyanis ma van Gemma esküvője ami csak egyet jelent. Letudom az utolsó bemutatkozó köröket a nagyobb család előtt. Csak azt sajnálom, hogy ezt egy álcázott bálnaként kell megtennem. Harry nehezen ment bele, hogy én is részt vegyek a jeles eseményen, így akadt is egy nagy vitája a nővérével amit aztán Gemma vőlegénye csitított el. Tekintve, hogy engem figyelmen kívül hagytak. Megint.
Nem is értem ezt a logikát. De komolyan.
- Segítenél kérlek? - fordítottam hátat kedves barátomnak aki épp a nyakkendőjét igyekezett megkötni. Megjegyzem nem túl sok sikerrel. A ruhám utolsó gombját kellett begombolnia. A műveletet végignéztem a tükörbe amikor pedig végzett elhúztam a számat.
- Mi a baj?
- Úgy érzem magam, mint egy bálna – mutattam a nagy hasamra – és nem rajongok az esküvőkért sem, főleg így!
- Gyönyörű vagy Daisy! - Nevette el magát Harry és már nyitottam is volna a számat, hogy ellenkezzek de megelőzött – nyolc hónapos terhes vagy, ikreket vársz, a fiainkat! Szóval kérlek ne próbáld meg nekem bemagyarázni az ellenkezőjét mert nem fogok rád hallgatni!
- Igenis őrmestere – csókoltam meg gyorsan, befejeztem helyette a nyakkendőjét – mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még nem, szóval kezdtem is hiányolni!
Újabb csókokba forrtunk össze és valószínűleg sokáig így is maradtunk volna ha Ella nem ront be az ajtón. Kezében Harry egyik fényképezőgépével.
- Ne most kezdjetek enyelegni, drágáim! A menyasszony a fejünket veszi ha nem érünk oda hamarabb és te – mutatott a fiúra – nem készítesz pár képet a csodálatos dekorációról!
- Amivel megjegyzem tegnap éjfélig bajlódtak!
Harry erre csak elfintorodott de bólintott. Felkapta a zakóját és sietősen távozott. Összepakoltam egy kicsit a szobába, igyekeztem nem idegeskedni de nehéz volt. Egy kicsit furcsán is éreztem magam, a babák odabent egész aktívak voltak.
Mivel még akadt időnk az indulásig úgy döntöttem elnyúlok az ágyon, elvégre én már határozottan készen álltam. Igazság szerint bármire.
Csodaszép időnk volt, szinte érezni lehetett a napsütést a levegőben, nem hiszem el, hogy annak a két bolondnak még sikerült ez is kifognia. Örültem nekik. Valójában csak most jöttem rá, hogy boldogság függő ember vagyok.
Még ha ez egy kissé veszélyessé is teszi az életünket, hiszen nem kaphatunk mindig csak jót. De érdemes körbenéznünk, mert olyan nincs, hogy semmi sem akad. Nem lehettem ott édesapám temetésén, Harry viszont itt volt velem és támogatott. Tényleg mindenben.
Eric és Angela sem volt ezzel másképp. Tudtam, hogy nagyon szomorúak mégsem kesereghettek örökké hiszen ott volt nekik az új családtag.
Jonathan Blake és anyukája nagyon jó egészségnek örvend. Egész nagy baba lett, ahogy Lucy babája is, igaz a kis hercegnője Cassidie a vártnál kicsit korábban érkezett.
Nem tudom miért történik minden így egyszerre.
Mint valami nagy és tömény vattacukor de élvezem a kilátást. Kényelmesen a fotelből. Ha pedig valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ilyen nagy és jelentőségteles dolgok fognak történni az életemben, kinevetem.
Botor módon.
Nem látunk előre, kár is erőlködnünk. Csak lépést kell tartanunk a jelennel és akkor minden rendben lesz. Mert nem minden történik a nagy és okos forgatókönyvek szerint. Az elvárásaink hibásak lehetnek, néha félve nézünk a lehetetlen felé. Pedig nem kellene.
Én azt mondom bele kell vágnunk.
Bármilyen nagy lépést vagy döntést hozunk meg ezzel. Nem szabad figyelni az állandó akadékoskodásra, a sok földön ragadt gondolatra. Ha úgy érezzük meg kell lépnünk akkor tegyük azt.
Csak magunkra hallgassunk.
Talán, ha erre hamarabb rájövök nem kellett volna azt a kis kitérőt tennem. Igazából egyikünknek sem. De akkor lehet, hogy nem lennénk most itt. Szóval nincs okom panaszra. Az élet úgyis elrendezi a dolgokat.
Pontosan úgy ahogy Ő szeretné.
Alkalmazkodni pedig nem is olyan rossz dolog.
Azt hiszem.

~*~

Nem igazán akartam elrontani senki nagy pillanatát, de kezdem úgy érezni, hogy az ikrek nagyon is világra akarnak jönni. Még úgy a mai nap környékén. A görcsök elviselhetőek, nem jönnek túl gyakran, pontosan tudom, hogy ez a dolog nem megy egyről a kettőre szóval inkább megtartottam magamnak az aprócska titkot. Egészen a ceremónia végéig.
Ami egyébként mesés volt.
A menyasszony elragadóan nézett ki, annyira légies és könnyed volt a ruhája, a haja. Azt hiszem mindenki elérzékenyült egy kicsit. Különösen a vőlegény, és ugyebár Harry. Meghitt családi szertartás volt, jó pár baráttal a pap hangja kellemesen töltötte ki a teret. Rajtam túl még öt másik koszorúslány akadt. Harry igyekezett minden pillanatot, legalábbis minden fontosabb pillanatot megörökíteni. Köztük az én kamu mosolyomat.
A nagy tankönyvek hiába írnak a fájdalomról, egy szó sem fejezi ki, hogy mit is érzek pontosan.
Vagy, hogy mit érezhetett Harry mikor megragadtam a karját. Alig kísértük ki a násznépet. A friss házasaink hálás ölelgetésbe kezdtek, mindenkit biztosítottak, hogy nagyon örülnek amiért sikerült eljönniük.
- Mi a baj? Rosszul vagy?
- Nem – lihegtem – csak azt hiszem szülök...
- Mi? Mármint most? - Kerekedtek el a göndör srác szemei – de hát még van...
- Tudom, hogy még van időm, Harry de ez nem így megy!
- Igen -bólogatott össze-vissza kapkodva a fejét – akkor én most mit is csináljak, mármint....egek, pánikolni fogok!
- Csak azt ne kérlek! - könyörögtem, mert az most tényleg nem hiányzott – inkább hozd a kocsit és menjünk a kórházba!
Meg se várta amíg befejezem. Helyette inkább elrohant de azt hiszem pont a rossz irányba. Nem ott parkoltunk.
- Miért rohangál, mint pók a falon? - Lépett mellém Zayn és Ella párosa.
- A kocsit keresi, ugyanis akadt egy kis dolgunk...
- Mégis mi olyan fontos, pont most?
- Az ikrek – böktem hasamra – világra szeretnének jönni, de ígérem ha itt lesznek megtanítom nekik, hogy nem illik egy esküvőről csak úgy elrohanni!
- Daisy, most ugye csak szórakozol?
- Nem baszki – nyögtem fel fájdalmasan – úgy nézek ki?
- Te szent szar – szitkozódott Zayn, pont akkor amikor Harry hatalmas robajjal, féknyikorgással állt meg a templom előtt és fittyet hányva minden szabályra ugrott ki a kocsiból, egyenesen hozzám sietett. Ezúttal senki figyelmét nem kerülte az aprócska jelenetünk.
- Bocsi – villantottam egy erőltetett mosolyt Gemma felé – de azt hiszem valami közbe jött!
- Valami? - Méltatlankodott Harry – beviszem a kórházba, apuka leszek!
Istenem.
Miért ilyen gyerekes még mindig?
Legszívesebben fejbe kólintottam volna de inkább hallgattam és tűrtem az egyre sűrűbben érkező fájdalmakat. De most komolyan.
Muszáj ezt pont így kivitelezni?
Tudtam, hogy nem életem legkellemesebb órái lesznek, de a kórházba érve csak még jobban rám ijesztettek. Igen. Én is tisztában voltam vele, hogy a nyolcadik hónapban nagyon kockázatos szülni de mégis mit tehettem volna?
Dr. Swan még nem volt bent, megígérte, hogy siet de mindenképp beletelik egy kis időbe amíg beér.
- Harry – fogtam meg a kezét – ígérd meg, hogy minden rendben lesz!
- Mondok neked valamit – ült le mellém és odaadott egy pohár vizet – ezt én már rég megbeszéltem a fiúkkal! Nem okoznak csalódást nekünk, hidd el!
Elnevettem magam, fejemet a párnára hajtottam. Igyekeztem tartani magam a fájdalom miatt.
- A fiúk... - lihegtem pár perccel később – még nevet sem választottunk nekik, mégis milyen szülők leszünk mi?
- Ezen már én is gondolkoztam – bólintott – szerinted utálnának ha egy ideig egyes és kettes babának neveznénk őket?
- Harry – kiáltottam rá – nem tehetjük ezt!
- Igaz – hümmögte – ennél rosszabb már csak az lenne, ha összekevernénk őket, ami ugye nem történhet meg?
- Nem tudom – nyögtem fel – a kisbabák annyira egyformák!
- Talán rájuk írhatnánk...
- Harry!
- Tudom, tudod? - Simította ki hajamat a homlokomból – annyira szeretlek!
- Én is szeretlek!
- Pont ezért gondoltam arra, pontosabban már napok óta ezen agyalok, hogy nagyon elrontottam a dolgot! Méghozzá azzal, hogy hallgattam rád!
- Mi? Harry, csak most ne veszekedjünk, kérlek!
Még mielőtt folytathatta volna lépett be az ajtón a mindig mosolygós doktornő, akiért most hálát adtam az égnek, hogy itt van. Egy gyors vizsgálat után kiderült, már ha a tényleg nagyon sűrűn jövő fájások erre nem figyelmeztettek volna eléggé, hogy bizony-bizony hamarosan a karjainkban lesznek a gyerekeink.
- El kell sietnem valahova – suttogta Harry, én pedig komolyan nem akartam hinni a fülemnek. Pont most? Valószínűleg ezt láthatta az arckifejezésemen, de azért egy gyors csókot nyomott és elrohant.
- Hát ezt nem hiszem el – suttogtam magam elé.
Mert tényleg így volt.
Ez egy sűrű nap. Annyi szent.

~*~

Harry


Azt akartam neki mondani, még mielőtt lepisszegett volna, hogy el kellett volna vennem feleségül. Hozzám kellene tartoznia minden formaság és papír alapján ami csak létezhet a földön ha már egyszer világra hozza a gyermekeimet. A közös fiainkat.
De még semmi sincs veszve.
Tudtam, hogy van a kórháznak egy kis kápolnája, szerencsémre pedig a papot is ott találtam. Lehet, hogy egy kicsit meg volt lepve amikor pontosítottam mit is szeretnék, de velem tartott.
Daisy arca megfizethetetlen volt.
- Azt hiszem itt egy gyorsított eljárásra lesz szükség – mondta a negyvenes éveiben járó férfi amikor felmérte a terepet.
- Még előbb meg kell kérnem a kezét, atyám!
- Parancsol?
Nem foglalkoztam vele. Helyette Daisy ágyához léptem. A nővérek már sürögtek- forogtak szobában.
- Mi ez az egész, Harry – Nézett rám – ha nem tűnt volna fel, éppen szülni fogok!
- Igen – mosolyodtam el, csodáltam a bátorságát – de előbb, vagy sokkal inkább közbe kérlek gyere hozzám feleségül!
Erre megállt az idő a szobában. Mindenki minket figyelt, igaz tapintatosan igyekeztek elfordulni.
- Pont most? - Kérdezett vissza, nekem pedig komolyan kihagyott egy ütemet a szívem amíg a válaszra vártam – igen, hozzád megyek!
Elvigyorodtam.
- Tényleg gyorsan fiatalok, mert ezek a babák nagyon meg akarnak születni! - Figyelmeztetett a doktornő, mire a pap is összekapta magát.
- Akkor talán kihagynám a formaságokat...
- Azt megköszönném – hálálkodott fáradtan a nő akit mindennél jobban szeretek, kezét az enyémbe csúsztatta.
- Harry, akarod-e feleségedül az itt megjelent... - pillantott kíváncsian Daisy felé. Ja igen. A nevét el is felejtettem.
- Daisy Blake – pihegte egy újabb fájás után a lány.
- Igen, akarom! - Előztem meg a férfit aki egy vigyorral nyugtázta a dolgot.
- És te, Daisy Blake...
- Igen, a fenébe is, mocskosul akarom! - Kiáltott fel – annyira utállak Harry Styles!
- Akkor az itt megjelent tanúk és Isten színe előtt, a rám ruházott hatalommal férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket! Megcsókolhatjátok egymást!
Puha ajkai megnyugvást jelentettek számomra, édesen csókolt, az ereimben pedig vér helyett színtiszta boldogság keringett. A háttérből halk taps hallatszott.
- Engedjék meg, hogy elsőként gratuláljak – szakított félbe minket a doktornő – de azt hiszem az ünneplést egy kicsit félre kell tenniük, ugyanis itt az idő!
Daisy arcára néztem, a lány...pontosabban immáron feleségem lelkesen bólintott. Én is így tettem.
A karjaim között akartam tudni a fiaimat.


~*~

Mindenem remegett.
A kezeim, a szívem az elmém. De a lelkem utolsó szeglete is, és azt hiszem a boldogság volt a ludas. A kedves családom persze nem bírta ki, hogy ne jöjjön be.
Alig három óra elteltével, miután a kórházba érkeztünk megszülettek a fiaink.
Éppen és egészségesen.
Náluk jobban már csak az édesanyjuk volt. Egy gyors csókot nyomtam Daisy homlokára és kiléptem a folyosóra, hogy behívjam az egybegyűlteket. A szüleimet és az Ella- Zayn párost. Sajnos az ifjú pár mégsem hagyhatta ott a násznépet. Talán majd később beugranak.
- Bemutatom nektek a Styles családot – léptem eléjük – legfiatalabb tagjaink Michael aki kerek öt perccel született hamarabb testvérénél és Shean, továbbá a feleségem Daisy Styles!
- Mi? - Kapta rám a tekintetét anya – a feleséged?
- Nos igen, tudtad, hogy a kórházaknak akad saját papjuk?
- Gratulálok haver – ölelt meg Zayn – gyönyörű családod van!
Nos igen.
Náluk szebb embereket soha nem találtam volna. Minden rendben volt. És lesz is. Így kerek a történetünk. A fiaink Daisy karjában pihentek Ahogy pedig elnéztem őket arra gondoltam, milyen kiszámíthatatlan az élet.
Sokszor vesz el, a veszteségeink pedig komoly fájdalommal járnak.
De ha ad.
Azt mindig nagy kanállal teszi.
Hiszen így igazságos.
Erre nincs is jobb bizonyíték mint a két sötétbarna hajú kisfiú, akik szeretni jöttek erre a világra.
Szeretni és szeretve lenni.

Mint, mindenki. 

2015. április 24., péntek

Negyvenedik rész - Idő

Halihó! 
Már csak két rész és egy epilógus emberek! Remélem mindenkinek tetszeni fog majd a befejezés! :) 





Bármerre is fordultam sehogy sem volt kényelmes. Így a legtöbb amit tehettem, hogy meredt tekintettel bámultam a plafont annak reményében, hogy talán így majd sikerül elaludnom. De ugye, a remény nem a legmegbízhatóbb fegyverünk. Már ha csatáról van szó. Én pedig jelenleg határozottan csatát vívtam az álmokért. Az egyre nagyobb pocakom azonban nem igazán így tervezte a dolgot, és nem tudtam csukva tartani a szemem pár percnél tovább, egyből fészkelődnöm kellett.
A hetedik hónap elején jártam, vagy jártunk ha annyira használni szeretném a királyi többest és minden egyre rosszabb lett. A babák egészségesek, én is jól vagyok, Harry pedig imádja az apaság gondolatát így azt hiszem nem igazán van szükség másra. A kedves barátom üzleti úton volt a héten, holnap jön haza, így egy kicsit magányos vagyok az ágyamban de gondoskodott róla, hogy ne legyek egyedül. Gemma egész héten a nyakamon lógott és összekötve a kellemest a hasznossal segítettem neki szervezni az esküvőjét. Ami alig egy hónap múlva esedékes. Mindenki be van zsongva tehát pont kapóra jött ez az út.
Egyébként nagyjából már minden megvan, szóval azt hiszem jól haladunk de ezt magyarázzátok meg egy igazi menyasszonynak. A legapróbb részletekre kiterjedő előadást hallgattam tőle arról, hogy a virágos rá akart tukmálni egy árnyalattal sötétebb virágokat, mint amilyet Ő kiválasztott előzetesen. Mindenki el tudja képzelni a fejemet a beszélgetés végére.
Nagyobb sóhaj kíséretében kikászálódtam az ágyból és lefelé igyekeztem a konyhába egy pohár vízért. Az egész házban némaság honolt, csak az egyik falra függesztett óra bosszantó ketyegése hallatszott. Már épp a számhoz akartam emelni a poharat amikor valaki rám kapcsolta a villanyt és ezzel a frászt hozta rám.
- Nem akartalak megijeszteni, bocsi – mosolygott rám fáradtan Gemma – rosszul vagy?
- Csak szomjas voltam – húztam le a poharam tartalmát – látod? - Emeltem fel immáron az üres poharat és a szemeimet forgattam közben. Nevetséges, hogy minden apró kis rezdülésemre ennyire ugranak.
- Sajnálom – húzta el a száját azzal felpattant az asztalra – csak Harry mondta, hogy az orvos figyelmeztetett a vérnyomásod miatt!
- Emlékszel, még nekem is megvan a diplomám! Nem kel folyton figyelnetek rám, jól vagyok!
- Tudom, csak szeretünk és aggódunk érted, pontosabban értetek – intézett felém pár bocsánatkérő pillantást – továbbá szeretném közölni, hogy egyáltalán nem ér, hogy egyik baba nemét sem tudjuk még!
Erre hangosan felnevettem.
Nos igen. A kis gézengúzok eléggé szégyenlősek, így még mindig nem tudjuk a babák nemét. De ennél nagyobb problémánk sose legyen.
- Nos, felteszem pár hét múlva úgyis kiderül – zártam le a témát és elnyomtam egy ásítást – most viszont tényleg aludjunk egy jót, különben te elalszol én pedig rághatom a bűntudat miatt magam!
Gemma egy aprót bólintott és együtt csoszogtunk fel a lépcsőn, hogy megpróbáljunk pihenni egy kicsit. Amire azt hiszem, most tényleg mindkettőnknek nagy szüksége volt. Végig fogtam a korlátot, éreztem én, hogy baj lesz de nem akartam szólni. Pontosabban már nem tudtam, a gondolataim ugyanis összefolytak előttem. A fejem forgott és vele együtt a talaj is kezdet kicsúszni a lábam alól.
Lehuppantam az utolsó lépcsőfokra, párat pislogtam, hogy kitisztuljon előttem a kép, hallottam ahogy Gemma a nevemet ismételgeti de azt hiszem csak pár perc elteltével tudtam ráfigyelni.
- Daisy – szorította meg vállamat erősebben, mire feljajdultam – beviszlek a kórházba!
- Erre semmi szükség!
- Na persze – forgatta meg a szemeit – pont ezért vérzik az orrod, nem?
Az említett testrészemhez kaptam és szomorúan konstatáltam, hogy a lánynak igaza volt. Fel akartam magam húzni ezen a kis baleseten de azt hiszem azzal csak még többet ártottam volna szóval igyekeztem nyugodt maradni.
- Csak a vérnyomásom lesz – próbálkoztam be a kocsiban, de a lány hajthatatlan volt. Jellemző. Tisztára, mint a testvére. Fáradtan döntöttem fejemet a hűvös ablaküvegnek, azt hiszem itt nagyon is könnyen el tudtam volna aludni, de a kis utazásunk hamarabb véget ért, mint gondoltam és sajnos ki kellett szállnom az önjáró bölcsőmből.
Hajnali három óra lévén nem nagyon örültek nekünk,de mit volt mit tenni a betegeket mégiscsak el kell látni. Tüntetőlegesen összefontam a karjaimat a mellkasom előtt kifejezve morcosságomat. Az orvosom képe bukkant fel pár pillanaton belül, Dr. Swan nagyon kipihentnek tűnt, amit irigyeltem tőle.
Főleg most, hogy az idegszálaim pattanásig feszültek. Remélem minden rendben lesz.
Nyeltem egy nagyot. Kezeim önkéntelenül is a hasamra csúsztak.
Rendben kell lennie.
A vizsgálatok elég gyorsan működtek, igaz nem voltak nagy tennivalók. Csak a szokásos dolgokat hallottam újból. Azt hiszem ezek ilyen begyakorolt szövegek. Mindenki nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Na persze.
És még ne legyen magas a vérnyomásom.
Bent akartak tartani éjszakára de én inkább lemondtam a dolgot amikor Gemma nem figyelt, a doktornőt pedig nem kellett győzködni.
Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy az orvosok a legrosszabb páciensek.
Még akkor is ha csak alig száradt meg a tinta a diplomámon.
Szigorú ellenőrzött diéta, ami főleg íztelen ételekből fog állni a só hiánya miatt, kényszerpihenő és még több pihenő, lehetőleg kerülve a stresszes helyzeteket. Erre voltam kárhoztatva a terhességem fennmaradt részében, és csak azért nem fektettek be a kórházba mert amikor Gemma kiment, hogy természetesen azonnal tájékoztassa öccsét mindenről, kiharcoltam magamnak a doktornőnél.
Alapos érvekre hivatkoztam.
Amelyeket egyébként tényleg be is fogok tartani. Mármint a szabályokat.
Túl magas a vérnyomásom, ezzel pedig veszélyeztetem a babákat is, tehát mindent meg kell tennem az ügy érdekében. Rajtam ne múljon. Ha kell egész nap meditálni fogok, csak a gyerekeimnek ne legyen semmi baja.
Egy ultrahangot is csináltunk, amin csodával határos módon kiderült a babák neme, így még ha kissé félve is léptem ki a rendelő ajtaján, miközben a doktornő a lelkemre kötötte, hogy vigyázok magamra, hatalmas mosoly volt arcomon. Kezemben a kis ultrahangképet szorongattam.
Gemma még mindig telefonált, két lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot és egész egyszerűen kikaptam a kezéből a telefont.
- Harry – szakítottam félbe a fiút mondandójában, szemeimbe könnyek szöktek – mondanom kell valamit!
- Azon túl, hogy képes voltál eddig várni, hogy felhívj? Jól vagytok?
- Igen – bólintottam immáron könnyes arccal – minden rendben, vigyázok rájuk ígérem...
- Tudom, Daisy – sóhajtott fel – nem kell sírnod! Nem akartam így rád förmedni, ne haragudj!
- Semmi baj Harry, nem amiatt sírok! Hanem mert ezúttal nem voltak annyira szégyenlősek a kisbabáink!
Csend.
- Akarod hallani? - Haraptam ajkaimba, mire a srác felmordult. Meg sem vártam, míg válaszol helyette majd nemhogy a telefonba kiabáltam örömömben – fiaink lesznek, Harry! Két csodaszép és egészséges kisfiú!
- Komolyan mondod?
- A legkomolyabban – nevettem vele én is – annyira szeretlek!
- Én is mindennél jobban szeretlek, Daisy! - Jött a gyors válasz.
Gemma fejét a vállamra döntötte és hallgatta ahogy tovább beszélünk még pár percig, aztán visszaadtam neki a telefont. Hallottam ahogy Harry a lelkére köti, hogy ha hazaértünk azonnal feküdjek az ágyba, Gemma vigyázzon rám és természetesen megígérte, hogy igyekszik haza.
Már alig vártam.
A hazafele út már sokkalta könnyebb volt, főleg egy puha ágy reményeben, kellemesen elcsevegtünk a lánnyal. Ezúttal könnyebben aludtam el, annak reményében, hogy minden rendben lesz.

~*~

- Szerintem a kék annyira szokványos – húzta el a száját Gemma egy vödör festék láttán amit Harry a kijelölt és ezúttal kibővített gyerekszoba padlóján helyezett el. Mindketten csak a szemeinket forgattuk a lány megjegyzéseire és egymás között pusmogva kezdtük megbeszélni a stratégiát. Harry ragaszkodott ahhoz, hogy saját maga fessen mindent, és mivel én tényleg napról napra nagyobb lettem nem is igazán tudtam volna segíteni neki.
A doktornő kedves de igen figyelmes és mindenre kiterjedő utasításairól már nem is beszélve. A fiú pedig nagyon szigorúan vette ezt a listát így mióta hazajött a pár napos útjáról örülök ha a mosdóba kimehetek egyedül és felvághatom a hússzeletemet ebédnél.
- Ja, mert a rózsaszín annyival jobb lenne – lépett be újabb festékkel Zayn az ajtón.
- Manapság már minden lehetőség nyitott előttünk, Zayn – öltött rá Gemma nyelvet – akkor is inkább a zöldre szavaznék!
- Csakhogy mi meg a kéket választottuk - vette át az irányítást ismét Harry – szóval akár be is foghatnád azt a nagy szádat, nővérkém!
Gemma erre elfintorodott de megtartva a tanácsot elhallgatott és inkább a kezébe véve egy ecsetet nekiesett a falnak, a többiekkel együtt. Engem pedig természetesen száműztek. Így történt, hogy megnéztem mit tehetek az ebéd ügyében.
Legnagyobb fű alatt természetesen. Még a végén lebuknék.
A spagetti mellett döntöttem, az igazán nem rabol túl sok időt tőlem, és nagyjából mindenki szereti. Egy bő fél óra múlva pedig a sajtot reszeltem volna amikor kopogtak. Odafentről hangos zsivaj hallatszott így félre kellett tennem a tésztám leszűrését és inkább siettem ajtót nyitni.
- Jó reggelt – köszönt rám széles mosollyal a postás – ez ajánlva jött neked, Daisy!
- Köszi – vettem el tőle a levelet és gyorsan aláfirkantottam ahol kérte, majd könnyes búcsúnk után végre leszűrhettem azt a nyavalyás tésztát.
- Fiúk, lányok ebéd! - kiáltottam fel a népségnek. A konyhapultnak dőlve vártam rájuk, és addig összekötve a kellemest a hasznossal kibontottam a levelet.
Már a hivatalos megszólítás után tudnom kellett volna, hogy nem számíthatok túl sok jóra. Ez azonban mégis több volt, mint amit jelenleg el tudtam még viselni.
- Miért főztél, megmondtam, hogy majd én megcsinálom...- vágtatott le a lépcsőn Harry.
- Tudtommal még nem vagyok béna – vágtam hozzá egy kicsit ingerültebben és hangosabban a kelleténél. A srác megütközve nézett rám.
- Rosszul vagy?
- Nem – ráztam meg a fejem és elbotorkáltam az egyik székig – csak árva!
A fiú szemöldöke erre összeszaladt.
Szavak híján a kezébe nyomtam a levelet. A levelet ami apám ügyvédétől jött, a hagyatékot, örökséget illetve.
- Sajnálom kicsim – nyomott egy puszit a homlokomra – annyira sajnálom!
- Tudom – töröltem le a könnyeimet – Eric mondta, hogy beteg, de nem azt, hogy ennyire! És egyáltalán miért nem hívtak fel?
- Nem tudom – ingatta a fejét – szeretnél beszélni vele? Elküldjem a többieket?
- Nem – haraptam ajkaimba – be kell fejeznünk a szobát a kicsiknek – csúszott kezem hasamra – rendben leszek, csak majd egy kicsit később eszek! Fel szeretném hívni őket!
- Hát persze – mosolyodott el halványan – de azért megvárunk!
Erre bólintottam.
Nem tudom mit mondhatnék. Erre nem számítottam.
Természetesen soha sem voltunk olyan jóba az édesapámmal. De az utóbbi időben ezen sokat változtattunk. Még el sem mondtam neki, hogy nagyapa lesz.
Mégis milyen ember vagyok én?
Ennyit mindenki megérdemelt volna. Én pedig elszalasztottam a lehetőséget, és nincsenek túl jó mentségeim erre. Mert amint azt a mellékelt példa bizonyítja, az idő nem áll meg.
Csak rohan tovább, esze ágában sincs figyelni ránk.

Vagy önmagára.