Tizenkettedik rész- Elengedlek

Figyeltem ahogy a teáját kavargatja, noha nem volt benne cukor, vagy édesítő. Maga elé meredve figyelt, néha fel-fel pillantva rám. Talán arról akart megbizonyosodni, hogy még mindig itt vagyok, és nem léptem le, amint bevallottam mindent. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a történetet, egészen a legelejétől, Lucy, rá nem jellemező módon, egyszer sem szakított félbe. Egész egyszerűen csak hagyta, hogy minden kibukjon. Én pedig beszéltem.

De nem csak a történtekről, hanem magamról is, az érzéseimről, azokról a dolgokról, amikben eddig egyáltalán nem hittem, hogy megtörténhetnek velem. Kétség sem fért hozzá, hogy Harry egyre fontosabb részévé vállt az életemnek, azt a tényt, hogy törődni akartam vele, és törődtem is nem hagyhattam figyelmen kívül. Ahogy a csókjait sem.

Ez az egész kezdett egyre zavarosabbá válni, főleg, hogy Liam is egyre többet bukkan fel, és igazság szerint nem véletlen. Szükségem van arra a srácra, szeretem hallani a hangját, ahogy nevet, arról nem is beszélve, hogy a szívem kétszer olyan gyorsan dobog a közelében.

Pár perce már némán ültünk, könnyeim végre-valahára már nem hullottak tovább, talán elfogytak, talán én untam rájuk már. Nem érdekelt. Egy nagy bögre tea gőzölgött a kezemben, én pedig csak a felszálló gőzre tudtam figyelni.

- Nem hiszem el, hogy hagytad idáig fajulni a dolgokat – törte meg a csendet rekedten Lucy, lehunytam szavait, és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, amelyek úgy tűnik mégsem fogytak el. Kibírhatatlan. Annak tituláltam volna az érzést, ha Lucy el fog ítélni. Márpedig minden joga és lehetősége megvan rá. Őrültség amit tettem.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem, hangom meggyötörten csengett – annyira hülye vagyok!

- Csak kétségbeesett – rázta meg a fejét lassan, kezét biztatóan az enyémre csúsztatta – nem a kis egyezségekre gondoltam, Daisy!

Felvontam a szemöldököm.

Ha most komolyan azt hiszi finomkodnia kell, hogy megóvja a lelkem akkor komolyan téved. Nincs szükségem pátyolgatásra. Egy alapos seggberúgásra már annál inkább.

- Úgy értem – köszörülte meg torkát – nem játszhat velük, Daisy! Döntened kell, hogy mit akarsz, pontosabban, hogy kit!

- Teljesen nyilvánvaló, hogy Harry nem akar engem – kortyoltam bele a forró italba – és mi van az én kis munkámmal? Haragszol?

- Egek, dehogy! - Nevetett fel halkan – mégis milyen barátnak tartasz? Különben is – nézett rám biztatóan – hidd el, hogy csináltam már ennél nagyobb ostobaságokat is!

Nos. Ezzel nem nyugtatott meg, még mindig rosszul éreztem magam, sőt egyenesen undorodtam magamtól. Főleg ha anya tekintetére gondolok. Egy világ omolhatott benne össze, mintha egyébként nem lenne elég baja, még tettem rá egy lapáttal. Hihetetlen, hogy képes vagyok mindent elrontani. Oscar járna érte.

- Hagyd ezt abba!

- Mégis micsodát? - Sóhajtottam fel fáradtan, annyira akartam egy ágyat, hogy eldőlhessek benne, és ki aludhassam magam, hogy az már fájó volt.

- Az önmarcangolást! Semmit nem érsz el vele! - Elhúzta a bögréket majd felállt az asztaltól- a legjobb az lenne, ha szépen elmennél és vennél egy jó forró zuhanyt, aztán pedig aludnál egy jót! Megérdemled!

- Köszönöm Lucy – nyomtam el egy ásítást, mire Ő csak bólintott, és a fürdő felé mutatott ujjával. Micsoda basáskodó lány. De eleget tettem a kérésének. Mert tényleg nagyon fáradt voltam, főleg a lelkem az ami kezdte feladni a szolgálatot a folyamatos izomláz miatt. Már ha ez lehetséges.

- Oh, és csakhogy tudd – kiáltott utánam – addig maradsz, ameddig csak akarsz! Na nem mintha, nem békülnél ki majd hamar az anyukáddal Daisy! Ismerem már a céget!

Elmosolyodtam, és beléptem a kisebb, csempékkel kirakott szobácskába. Remegő léptekkel szeltem át az ajtó és a fürdőkád közötti kis távolságot, hogy aztán teljesen megsemmisülve huppanjak a padlóra, hátamat a kádnak vetve.

Annyit hibáztam már, annyi minden van amiért bocsánatot kellene kérnem, pedig még olyan kevés dolgot éltem meg. Egyik napról a másikra létezem, néha pedig azt kívánom bár ne lenne így. Csak szeretném, hogy legyen valami biztos. Amiben kapaszkodhatok, amire elmondhatom, hogy igen. Ez az. Ha borul a világ, akkor ez marad.

De nem volt ilyenem.

Minden annyira sötét volt, és ezen a nyivákolás sem segített. Tudom, hogy nem kellene ezt tennem magammal. Egyszerűen csak fel kellene állnom, és leporolnom a „nagy sebeket”. Ahogy mindenki más is teszi. Legalábbis a legtöbbünk.

Vettem egy mély lélegzetet. Nem szabadna ezt tennem magammal.

Egyáltalán nem vagyok ilyen.

Azért kaptuk az életünket, hogy boldogok legyünk, nem pedig örökösen aggódóak. A gond csak az, hogy nem egyedül élünk a világban, így ha magunkért, már nem is. Másokért úgy is lesz miért aggódnunk. Mindig.

Ez pedig, ha engem kérdezel, egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet.

Micsoda meglepetés.

~* ~

- Már azt hittük felünk se nézel – karolta át a vállamat Marco, miután kijöttünk egy sikeres vizsgáról. Igaz, csip-csup tantárgynak minősült a többi óriás mellett, de örültem, hogy letudtam. Két hét telt el mióta anyu kidobott. Azóta beszéltük párszor, és igazából haza is hívott, de még nem éreztem magam késznek rá. Nehezen néztem a szemébe, bár tudtam, hogy nem neheztel rám. Sokat voltam vele, de alakultunk. Ezért pedig hálás vagyok a sorsnak.

Liam keresett egy párszor. De nem válaszoltam az üzeneteire vagy a hívásokra. Nem akartam újra magyarázatokat adni, vagy bármi mást. Csak szerettem volna sodródni az árral, és meg kell, hogy mondjam a legjobb úton haladok efelé. Lucy szülei nagyon kedvesek voltak, igaz nem élvezhetem örökre a vendégszeretetüket, de nem úgy tűntek, mintha zavarnő őket a jelenlétem.

Most egy kisebb pékségben dolgozom, igaz csak részmunkaidőben, de több mint a semmi, és így akad némi időm tanulni, amire valóban nagy szükségem volt.

Az utóbbi időben annyira elrohant velem a ló, hogy el is feledkeztem mennyi barátom van, a még nagyobb baj pedig, hogy erre csak akkor jöttem rá, amikor mosolyogva öleltek magukhoz, vagy vontak a körükbe a könyvtárban, parkban. Jólesett, hogy újra „normális” dolgokkal tudok foglalkozni, még ha ez csak egy múló állapot is, és valószínűleg csak én dramatizálom túl az egészet, hiszen ezek mind-mind itt álltak mellettem eddig is. Láthatatlanul, de valóban itt álltak.

Lucy nagyon jó tanárnak bizonyult, segített tanulni, még akkor is ha szerinte borzasztó amit művelnek velünk, rengeteg közös programunk volt, és ami még ennél is jobb. Tényleg közeledett a karácsony.

Imádtam a fényeket, és az ilyenkor tomboló őrületet.

A legfontosabbat kihagytam, igaz?

Nos.

Harry nem jelentkezett. Egyetlen egyszer sem, én pedig nem kerestem. Talán nem is volta a városban, igazából igyekeztem mindent elkerülni ami vele kapcsolatos.

Legalábbis ezt mondtam.

Egyébként majd minden este a képeit böngészem, mármint azokat amelyeket Ő készített, felkérésre, kedvtelésre, vagy csak úgy, és be kell vallanom, hogy imádtam.

Az egész persze így olyan volt, mintha nem tudnám elengedni, vagy túltenni magam rajta, de az a piszok nagy igazság, hogy nincs mit elengednem, és nincs min túl lennem. Hiszen sosem volt közöttünk semmit.

Még ha botor módon komolyan el is hittem ezt.

Azt hiszem sosem virrasztott volna az ágyam mellett, ha lázas vagyok.

Igen.

Két külön világból jövünk, és idegösszeomlást kapok ha meg akarom érteni az övét. Vagy minimum földrengést okoz a testemnek, lelkemnek.

Azt pedig nem akartam.

Így most minden rendben ment.

- Tennék, én ilyet? - Vontam fel szemöldököm, mire fojtott nevetés hallatszott a kedves kis társaságtól. Csak a szemeimet forgattam a reakciójukra, ahogy kisétáltunk az épületből, és hallgattam a hétvégi terveket, pont rábólintottam egy kecsegtető ajánlatra amikor megakadt a szemem a lépcsőkkel szemben lévő park egyik padján üldögélő alakon.

- Akkor nem jössz velünk kávézni? - Tudakolta egy hang mellőlem, de csak megráztam fejemet.

- Menjetek csak, hétvégén találkozunk!

Nem vártam meg amíg szintén elköszönnek, csak lesétáltam a lépcsőn, és figyeltem ahogy Harry is feláll a padról. Egy hosszabb sötétkék kabátot viselt, szűk farmert, haja össze-vissza állt és hosszabb is volt amire emlékeztem. Bár ez valószínűleg csak azért tűnt fel, mert nem figyeltem eddig. Egymás előtt álltunk meg, körülöttünk csend, és hideg. Nagyon – nagyon hideg.

- Szia – köszönt rekedtes hangján, én pedig csak bólintottam. Tényleg nem akartam ezt.

- Tudod, nem teheted ezt velem – sóhajtottam fel – igazából senkivel sem!

- Daisy én... - kezdte újból de félbeszakítottam.

- Nem vághatod tönkre az életemet, hogy aztán felbukkanj, és mindent újra kezdj! Nem akarlak látni, Harry!

- Tökéletesen megértem – helyeselt, tekintetét az enyémbe fúrta – csak látni szerettelek volna, hogy személyesen kérhessek tőled bocsánatot!

És ehhez két hétre volt szüksége?

- Ezzel semmit sem intéztél el – ingattam a fejem – szart sem érek vele!

- Akkor mit akarsz mit csináljak? Tudom, hogy elszúrtam, én csak...

- Te csak mi, Harry? - Emeltem meg a hangom – tudod mennyit sírtam miattad, és emiatt az egész elmebaj miatt?

- Mi? - Vonta fel szemöldökét, teljesen értetlenül – miért sírtál miattam?

- Azért mert utállak!

Szomorúan nézett el fejem fölött, figyeltem ahogy ajkaiba harap, majd felsóhajt. Ez nem az a Harry volt, aki pár napja még élvezte, hogy kegyetlen lehet. Az előttem álló fiú megtört volt. Megviselt.

- Tépj egy sorszámot – erőltette magára egy mosolyt, amit valószínűleg senki sem hitt el neki.

- Tudod én is elmondhattam volna bárkinek – gonoszkodtam tovább – de megesküdtünk, hogy nem fogjuk, te pedig megszegted!

- Igen – köhintett egyet – és köszönöm, hogy nem tetted!

- Miért vagy itt?

Egy nagyot sóhajtott, mielőtt hajába túrt volna.

- Hogy elmondjam, beszéltem a hőscincéreddel – nézet rám – mármint bocsánatot kértem tőle is, Liam pedig azt hiszem el volt ragadtatva. Azt mondtam neki, hogy pár napja szakítottunk, de igazából soha sem működött a dolog kettőnk között, szóval beképzeltem magamnak, hogy megcsaltál, és amikor megláttalak vele, egyszerűen bekattantam. Ami azt illeti, elég kedves volt velem.

Elmosolyodtam, bár nem értem, miért mondja el nekem ezeket.

- Úgy sejtem, kedveled a srácot – nézett le rám, én pedig bólintottam, mert igaza volt – nos az ízlésedet még mindig nem értem, de remélem rendben lesztek, és talán adnod kellene neki egy esélyt.

Fejét oldalra billentette, én pedig abba az irányba néztem, hogy aztán egy hatalmas mosoly terüljön el az arcomon. Liam sétált felém kezébe egy nagy csokor virággal. Igazán szürreális volt.

- Persze, ezzel semmit sem teszek jóvá – szólalt meg Harry, ezzel újra magára vonva figyelmemet – de kezdetnek talán megteszi.

Miért beszél úgy, mint akinek komolyan fáj?

- Köszönöm Harry – néztem fel rá, hogy egy gyors puszit nyomjak arcára – mindent!

- Én köszönöm neked, Daisy Blake – vigyorodott el, és intett, hogy kapkodjam a lábaimat. Én pedig tényleg nem haboztam.

Ezúttal nem.

Nincs az-az indok amiért lemondtam volna a ma esti programomat, vagy bármi mást ami ezzel a sráccal kapcsolatos. Egy hatalmas csontropogtató öleléssel köszöntött, és valamilyen úton- módon de kitalálta a kedvenc virágaimat.

Nem akartam többet azzal foglalkozni mi volt. Mert lezártam.

A Harry és a köztem lévő alku felbomlott.

Ez pedig pontosan így volt jól.

Ugyanis soha meg sem kellett volna születnie.

A vállam fölött hátrapillantottam, Harry még mindig ott állt, és utánunk tekintett. Elmosolyodtam, Ő pedig viszonozta. Hihetetlen mire képes. A valóságba az rángatott vissza, hogy Liam ujjait összefonta az enyémekkel, én pedig tudtam, hogy nem lehetnék ennél jobb helyen.

Soha, de soha.