Huszonegyedik rész- Soha

Halihó! 

Itt lenne az ígért rész, remélem tetszeni fog mindenkinek! Holnap pedig érkezik a folytatás ami egyben az évadzáró is lesz! Köszönöm a komikat, feliratkozót, és megtekintéseket! Igazán örülnék ha holnapra elérnénk egy szép kerek számot, mondjuk tíz feliratkozót! :))

- A következő versenyzőnk, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim – pattant fel az aprócska színpadra az est házigazdája. Egész pontosan egy szakadt farmeres, kinyúlt felsős, cilinderes szőke férfiről volt szó, aki zöld szemeit jelenleg a tenyerére szegezte, vélhetőleg azért mert a karaoke est utolsó fellépőjének neve oda volt írva.

- Daisy Blake, kérlek fáradj fel a színpadunkra, ezúttal kapsz egy ilyen csodahangszert is – emelt fel egy gitárt a magasba, nekem pedig még a szám is nyitva maradt az élképedéstől. 

Az egyik legnagyobb asztal körül ültünk, Harry, a barátaim és Eric meg a felesége aki időközben érkezett és egy hihetetlenül édes személyiségnek bizonyult, aki a legtöbbször az én oldalamra állt ha a drága férje túl messzire ment. Ezúttal azonban biztos, hogy valaki más a ludas.

Felvontam szemöldököm miközben Harry szemeibe néztem, Lucy pedig karon ragadott és szinte a színpad elé tolt. Időt sem hagyva a felkészülésre álltam immáron a porondon, szembenézve több értetlen arccal. Harry és Lucy volt az egyetlen akik tudtak a hobbimról, így teljesen megértem az aggodalmat.

Bátortalanul fogtam kezembe a hangszert, ami még ráadásul az enyém is volt, szóval ez csak egy előre megtervezhetett merénylet volt. Végül aztán egy mosolyt erőltettem mostanában kissé berozsdásodott arcizmaimra és belekezdtem. Halkan. Bátortalanul.

De én voltam.

A refrénhez érve már természetesen magam is belejöttem, könnyedén szálltam, léteztem a dallal, az pedig, hogy végig Harry szemeibe nézhettem csak külön megnyugvást hozott. Láttam ahogy felállnak az asztaltól, sokan tapsoltak és fütyültek. Jól éreztem magam, mindenféle lámpaláz ellenére, valahogy igazán egésznek, megújultnak. Még ha ez nem is volt igaz.

Az utolsó sorokra teljesen felszabadultam, a rögtönzött közönségem velem együtt tombolt, bár lehet csak szánalomból, de nem számított. Lelkesen koncentráltam az utolsó hangokra, amelyek tökéletesen szóltak a torkomból, és az ujjaim felől a gitárból. Aztán pedig annyi volt. Mosolyogva hajoltam meg, a cilinderes férfi még megpörgetett a színpadon. Imbolygó léptekkel értem vissza az asztalunkhoz, ahol Harry közel húzott magához egy csókra.

Ami azért volt meglepő és agyapasztó, mert sosem tettünk ilyet nyilvánosan. Na nem azért, mert valami roppant híres, lesifotóstól félő párocska lennénk, hanem egész egyszerűen a barátaim, lassan közös barátaink előtt nem úgy léteztünk, mint a szerelmesek.

Már ha azok voltunk.

Én mára csak azt tudtam, hogy szeretek mellette ébredni, a vontatott hangját ahogy beszél, az idióta poénjait, az illatát, a sokszor meghökkentően jó öltözködési stílusát, testének minden egyes porcikáját, szemeit, vagy az ajkait amikor nevemet formálják.

A listát újra és újra lejátszva fejembe kellett rádöbbennem, hogy ez egy kicsit ijesztő. Egy egytől tízes skálán valahogy a tizenkettes helyen mozog, és nem azért mert pocsék vagyok matekból.

- Föld hívja az énekespalántát – lengette meg előttem kezét Eric, mire rákaptam a tekintetem – mi a fene volt ez, te jó ég?

Mi? Hangosan beszéltem volna?

- Ez valami elképesztő volt, kislány – dicsért Angela, Eric felesége, mire egy kicsit megnyugodva bólintottam.

Azt még csak elviselem valahogy, hogy ijesztő felfedezéseket teszek a „ nem vagyok szerelmes” dolog ügyében, de az már komoly fejtörést okozna, ha hangosan kimondom amit gondolok.

Igen.

Gratulálok Daisy, sikerült meghatároznod a beszéd, és az önkifejezés fogalmát. Mi jöhet még? Naprendszer? Zene? Banán? Ha már banán, elmondaná valaki, hogy Harry miért mindig...

A fenébe is már! Ez nem lehet igaz!

Még gondolkodás közben elharaptam a mondatot. Nem elmélkedhetek folyton róla. Le kell állnom. Azt még nem tudom hogy, és mikor. De minél hamarabb, és minél kisebb kárt okozva magamban annál jobb lesz.

- Azért nem volt az olyan rossz – fogta meg az asztal alatt kezemet Harry – igaz?

- Miért nem sejtettem, hogy erre ment ki az egész? Legközelebb te is jössz velem Styles!

- Bármikor állok elébe! - Adta ismét a nagy macsót, amin csak nevetni tudtam. Ez az egész kép, annyira idegen tőle. Mégis mindig megcsinálja. Csak tudnám miért.

- Ennek örülök, mert te következel! Én választottam a dalt – öltött rá nyelvet Lucy – My heart will go on!

- Celine Dion? Most komolyan? - Kérdezett vissza a nagy nevetés közben Harry, lehúzta az asztalon lévő pohár tartalmát, úgy tűnt minden bátorságára szüksége lesz.

- Na, gyere szépfiú – fontam össze ujjainkat magam után húzva ahol már fel is csendültek az ismerős dallamok – megmutatom, hogy csinálják a profik!

- Kérlek! - Nevetett Harry de azért nem kellett tovább noszogatni.

Hogy is mondják?

Élj a mának.

Nos, mi határozottan azt tettük. A gond csak az volt, hogy nem vagyok biztos a választás miértjét illetően. Én hosszabb távra akartam tervezni, de vajon Harry?

~*~

A reggelem nagy része azzal telt, hogy megpróbáltam kikecmeregni valahogy az ágyból anélkül, hogy felverném kecses lépteimmel a mellettem békésen alvó fiút. Az akcióm sikere után, csak arra nem számítottam, hogy ezúttal a kávéfőzőm fogja feladni a harcot, és távozik az örök kávéfőzők birodalmába, összetörve ezzel minden álmomat.

- Mit ártott neked az a gép? - Hangzott fel mellőlem Harry hangja, mire a kezemben lévő palacsintasütő a földre esett, persze csak azután, hogy majdnem pofán csaptam vele a göndör srácot. Ijedten tért ki az ütés elöl, az arckifejezéséből ítélve határozott másnapossággal küzdött.

- Csak kávét próbáltam főzni!

- Azt látom – emelte fel a serpenyőt mire nyelvet öltöttem rá. Viccel velem ha azt hiszi, komolyan kritizálhatja a konyhabeli képességeimet. Pont Ő. Aki ahhoz is segítséget kér, hogy feltörjön egy tojást.

- Hasogat a fejem – túrt hajába egyik kezével miközben csodával határos módon újra életet lehelt az öreg gépbe.

- Nem mondod? - Érdeklődtem szarkasztikusan – mintha a hazatérésünk után is a bárba képzelted volna magad, és az egyik asztalomat használtad színpadként!

- Egek – szitkozódott – énekeltem?

- Naná, zsenikém!

- Beatles? - Kérdezte félve nézve rám, én pedig bárhogy is próbáltam nem tudtam visszafojtani nevetésemet.

- A létező összes slágerüket!

Figyeltem ahogy tökéletesen megsemmisülve próbál visszaemlékezni a tegnap estére, mígnem megunva erőlködését előkaptam a telefonomat, és elindítottam egy videót a tegnap esti mutatványáról. Ha látattok még piruló embert.

- Ezt azonnal meg kell semmisítened! - kapott a készülék után, de én gyorsabb voltam. Csípőre tette kezét, amit nem állhattam meg nevetés nélkül.

A vége pedig az lett, hogy kergetőzni kezdtünk, keresztbe-kasul az apró lakásba, mígnem lihegve vetette rám magát a narancssárga kanapén át a nappaliban. Egy- kettőre a földön találtam magam, alatta kiterülve, és minden tiltakozásom ellenére elkobozta a telefont.

- Különben is? Minek ez neked?

- Hogy megtudjalak zsarolni, ha például férjhez akarnék menni!

Már csak akkor jöttem rá, milyen ostobaságot mondtam, amikor kicsúszott a számon. De már mindegy volt. Azt hittem rosszul fogja lereagálni, de az arcán elterülő széles vigyorból ítélve tévednem kellett.

Megint.

És én még mindig meglepődöm ezen.

Egyáltalán gyógyítható ez?

- Hozzám jönnél?

- Ha nem akadna más – húztam az agyát, aminek az lett a következménye, hogy ismét támadásba lendült, és még egy adag kiadós csikizés után, amiből természetesen én kerültem ki győztesül kopogtak az ajtón. Próbáltam némi rendet csinálni a fejemen uralkodó madárfészekből, amíg Harry ajtót nyitott de azt hiszem ez egy veszett ügy volt. Eric és Angela ugrottak be. Valójában elbúcsúzni, ugyanis ma hazamennek.

- Biztos, hogy nem gondoltad meg magad, szívem? - Ölelt szorosan magához Angela – nagyon örülnénk, ha most azonnal velünk jönnél látogatóba! Azt hiszem Eric szülei is nagyon kíváncsiak lennének rád!

- Tavaszi szünetben mindenképp! - Ígértem újból – már ha lehet...

- Naná! - Húzott ezúttal Eric magához – nagyon örülök, hogy megismerhettelek Daisy, írj ha tudsz vagy hívj!

- Meglesz – bólintottam, arra gondolva, hogy milyen furcsán is alakultak a dolgaink. Nem tudom anya miért nem mesélt róluk soha, titokba tartotta még a létezésüket is, ha időben segítséget kér, talán egy jobb kórházba kerül, jobb orvosokhoz és ma is élhetne. Itt lehetne velünk, együtt nevetnénk.

A nagy ceremónia után, sietve köszöntek el tőlünk, és igyekeztek a reptérre, alig pár óra múlva már úton lesznek. Irigylem egy kicsit őket ha arra gondolok, mennyire szeretik egymást.

- Oké – csukta be Harry mögöttük az ajtót majd kíváncsian kezdett méregetni – nem hittem volna, hogy ennyire meg fog viselni az, hogy hazamennek! Megkedvelted őket?

- Nem az a baj – ingattam a fejem – csak tudod, arra gondoltam, ha tudták volna, hogy mi a helyzet talán anyát jobb orvosok kezelhették volna, és akkor még lehet mindig itt lenne!

- Tudod, hogy mindent megtettél érte, Daisy! Ne hibáztasd magad! Anyukád nagyon beteg volt – lépett hozzám közelebb – nem hiszem, hogy bármit változtatott volna az állapotán a pénz!

Némán bólintottam.

Lehet igaza van.

Talán néha csak a dolgok úgy megtörténnek. Egyik pillanatról a másikra, méghozzá úgy, hogy nincsenek tekintettel senkire és semmire. Valakit elveszteni nagyon fájdalmas, mert nem mi akartuk. De még ha úgy is lenne. Nem mondhatunk csak úgy búcsút az embereknek. Az nem normális dolog. Mégis megtesszük. Kényszerből.

- Örülök, hogy beszélsz róla – köszörülte meg a torkát, úgy tűnt zavarban van, ennek ellenére még mindig a szemembe nézett – úgy értem, sosem mondat, hogy érzel, vagy meséltél róla! Sokat sírtál, és nem tudtam mit tenni, azt kívántam bárcsak tudnád, ott vagyok.

Halványan elmosolyodtam.

Hát persze, hogy tudtam róla. Hiszen gondomat viselte és látott a legmélyebb, legsötétebb napjaimban.

- Fáj – összegeztem mindent amit éreztem, nappal és éjszaka – még mindig nagyon fáj, de azt hiszem egy kicsit könnyebb. El se tudnád képzelni milyen jó érzés ha az embernek olyan nagyszerű barátai vannak, mint te, Harry!

Erre megeresztette szívdöglesztő vigyorát, amitől az én szívem minimum két ütemet kihagyott, és szoros ölelésébe zárt. Így álltunk pár percig, arcomat mellkasába fúrtam, arra gondolva, hogy mekkora egy szerencsétlen is vagyok.

Önmagamat fogom elpusztítani, ha nem beszélek vele.

Tudnia kell. Éreznie, hogy mennyire szeretem. Még ha ez a gondolat a lehető legveszélyesebb is számunkra. Legalábbis nekem. Nem biztos, hogy el bírnám viselni a hiányát, vagy bármi mást amit nélküle kell megtennem.

- Gyere be velem – lépett el mellőlem ismét a konyhába igyekezve – akarok rólad készíteni egy pár képet!

- Harry – mondtam dorgálóan – egész héten rólam készítettél képeket, a végén a következő kiállításod témája leszek!

- Nem bánnám! - Vigyorgott ahogy kiöntötte kávéját – nos?

Felsóhajtottam majd bólintottam.

Hát lehet ennek a fiúnak nemet mondani?

~*~

- Szóval – fogtam meg egy dobozt, majd a pálcikát a számhoz emelve ettem egy falatot a rizsből – hogy hívták a lányt?

A műterme padlóján ültünk, odakint már sötét volt, mi pedig egész nap itt dekkoltunk. Igaz, hogy csak pár képről volt szó, de valahogy elrepült az idő, és csak arra eszméltünk, hogy mindketten az éhenhalás szélén állunk, szóval egy gyors kínai rendelés után, ezt a helyet választottuk vacsoránk helyszínéül.

- Miféle lányt? - Vonta fel szemöldökét Harry, és kérdőn nézett rám.

Miért kell ezt annyira megnehezíteni?

- Akiről Zayn mesélt nekem – piszkáltam az ételt tetetett nemtörődömséggel – aki összetörte a szívedet!

- Sok volt – húzta tovább az agyam evőpálcikájával felém bökött – és neked?

- James, és hetedikesek voltunk, amikor megcsókolt – gondoltam vissza mosolyogva az esetre – az volt az első csókom de másnap már egy másik lány szájában lógott!

Elhúzta a száját.

- Neked tehetséged van a zűrös fiúkhoz, igaz?

- Nos, úgy tűnik veled szerencsém van! - Öltöttem rá nyelvet, majd figyeltem ahogy elmosolyodik. Azt hiszem egyikünk sem akarta felfogni, hogy mekkora őrültséget is mondtam. Hiszen nem voltunk együtt.

Egy ideig csendben ültünk egymással szemben, folytatva falatozásunkat, amíg Harry meg nem törte a némaságát egy halk de annál határozottabb torokköszörüléssel.

- Mia – nyögte ki végül, és én értetlenül néztem rá – a lány neve Mia volt – adott magyarázatot, én pedig hümmögtem egyet. Nem akartam túlfeszíteni a húrt, de a kíváncsiságra még mindig nem találtak gyógymódot, szóval már ép fel akartam tenni a következő kérdésem amikor beszélni kezdett.

- Még a középiskolában kezdődött – emlékezett vissza halkan – alattam járt egy évfolyammal, nem igazán törődtem vele, főleg, hogy kimaradtam az utolsó évemről!

Harry kimaradt? A fene se gondolt volna.

- Aztán egy közös barátunk buliján futottunk össze újból, én pedig bolond módon egyből bele estem! Mert nem tehettem máshogy – mosolyodott el – és az volt életem legnagyobb hibája! Szerettem őt, de neki ez nem kellett, másnál kereste a boldogságot, a végét pedig már gondolom Zayn elmondta neked!

Szemeimet lesütve bólintottam.

- Ez akkora nagy törés volt számodra?

- Természetesen nem – állt fel kezében a gépével, úgy tűnt a ma készült képeket nézi vissza – te is tudod, hogy mennyi lány volt utána!

- De egyik se komoly! - Emlékeztettem magam, hogy ne robbanjak fel, hiszen nem rendezhettem féltékenységi jelenetet.

- Így van – rántotta meg a vállát – de ezt minden lány nagyon jól tudta! Én már nem az a fajta ember vagyok, megváltoztam!

Szemöldököm összeszaladt a gondolkodástól.

- Hogy érted?

Végre valahára rám nézett, zöld szemei sötéten csillogtak, arca érzelemmentes volt, és olyan, mint aki valamilyen teljesen nyilvánvaló tényt akar közölni.

- Soha, senkit nem fogok szeretni, többé! Nem követem el még egyszer azt a hibát!

Minden mozgásban van. Az élet, az emberek, a világ összes élőlénye, mert az idő halad.

De ott és akkor, tudtam, hogy az én időm megálltak szavaira.

Mindenem összetört. Az utolsó reménysugár is.

Mert Ő maga mondta.

Soha nem fog tudni szeretni. Még akkor is, ha Őt, nagyon szeretik.

Ez pedig nem jelentet mást, csak egy nagy pontot a történetünk végén.

Kimondatlan lezárásként. Örökre.