Huszonharmadik rész - A Nagy Alma

Sziasztok! 

Nem bírtam tovább várni, remélem azért nem nagy baj. Megérkezett a második évad, olvassátok és írjatok véleményt, vagy iratkozzatok fel, vagy csatlakozzatok a facebook csoporthoz! :) 

- Elnézést – könyököltem határozottan egy felhőkarcolókat megszégyenítő magasságú férfi oldalába. De még ezzel a taktikával sem jutottam sokra. Elhúztam a számat. Nem hiszem el, hogy elfelejtettem, hogy ez a város pont nem a velem hasonló testmagasságú embereknek lett kitalálva. Ami csak azt jelentette, hogy át kell gondolnom a terveimet. Méghozzá nagyon is alaposan. Körbeszemlélten a repülőtéren uralkodó káoszon, mindenhol emberek, ha egész pontos akarok lenni a meghatározásaim terén akkor siető emberekről beszélünk.

A gépem alig fél órája szállt le, egy órás késés után ez pedig csak még jobban megzavart mindenkit aki úgy döntött New York városába látogat. Köztük engem, ugyanis meg sem tudom számolni azokat az alkalmakat amikor visszaeső későnek neveztek, holott teljesen nyilvánvaló, hogy az idő dolgozik ellenem. Aki pedig mást mer állítani hazudik.

Vagy csak szörnyen gonosz.

Az előttem komótosan sétáló óriás léptei csak nem akartak gyorsulni így inkább mellőzve az esetleges szívinfarktus kockázatát egy cseppet sem elegáns mozdulattal kerültem ki, átvergődve magam újabb embereken, félreraktam a félelmeimet és cirkuszi mutatványosokat megszégyenítő mozdulatokkal ugrottam át néhány széket ezzel elérve célomat én kerültem az élre.

Elégedetten fordultam hátra és öltöttem nyelvet a fejét csóváló férfinak, hogy aztán futásnak eredhessek azonban meglátva egy ismerős arcot csak kínosan elvigyorodtam.

- Mindent láttál? - Köszörültem meg a torkomat igyekezve kerülve a tekintetét.

- Az ugrásnál érkeztem – lépett közelebb hozzám kezével a székek felé bökve – mihez kezd majd a menyasszony egy törött lábú koszorúslánnyal?

- El sem tudod képzelni milyen jól áll a gipsz – emeltem fel az egyik karomat ami történetesen rózsaszín gipszben pompázott, egy alig pár napos aprócska baleset miatt.

- Említettem már, hogy milyen szerencsétlen is vagy?

- De ezért szeretsz Liam, kár tagadnod! - Öleltem végre magamhoz a barna szemű fiút és kimondhatatlan örömmel töltött el, hogy újra láthatom – hiányoztál!

- Te is nekem, Daisy – vette fel a csomagjaimat – viszont ha tíz percen belül nem érünk oda a templomba, a menyasszony mindkettőnket megpróbál majd megölni!

Igazat adva neki inkább követni kezdtem, az autójához. Fel sem tűnt, hogy öltönybe van, csak amikor idegesen vette le magáról a zakóját. Felvontam szemöldököm. Nem szokta zavarni ez az egész kiöltözős macera.

- Valami gond van?

- Azon túl, hogy másfél órát késtél? Aligha! - Nyitotta ki előttem a kocsi ajtót, majd felsóhajtott amikor még mindig előtte álltam – Daisy, kérlek!

- Rendben – egyeztem bele és az ülésre csusszantam, Liam pedig sietős léptekkel ült be a kormány mögé és már indítottunk is. Én azonban nem adtam fel.

Bár egy héten többször is beszéltünk, tudtam, hogy itt valami komolyról lehet szó, ugyanis ez a srác nem arról híres, hogy bármin is könnyen kiakad. Persze adódik alakalom amikor képes rá, de hát Istenem. Tegye fel a kezét aki nincs benne egy jó balhéba ha már annyira kiprovokálták.

- Csak nézz be a kesztyűtartómba és ne bámulj tovább! - Adta meg magát egy pirosnál és futólag rám pillantott.

- Én nem bámultak!

- Na persze! - Nevette el magát aztán átnyúlva a távolságon kinyitotta a kesztyűtartót és egy apró kis dobozt csúsztatott a kezembe.

- Ez az amire gondolok? - Vontam fel vigyorogva a szemöldökömet, miközben újra elindultunk.

- Egy eljegyzési gyűrű igen, már ha erre gondoltál, ami be kell látnod, hogy sosem biztos a te esetedben!

- Oh, gratulálok! - Vigyorodtam el szélesen.

- Még meg sem kértem, plusz mi van ha nemet mond?

- Akkor kérj meg engem – nyitottam ki az ajtót a templom előtt ahová végre megérkeztünk – biztos, hogy igent mondok!

Mosolyogva ingatta a fejét, de azért követett, kivette a csomagtartóból az egyik táskámat, én pedig már futottam is fel a lépcsőkön.

Megjegyzem nem értem miért kell egy templom elé ennyi lépcső.

- Hé, Daisy Blake! - Kiáltott utánam Liam mire megfordultam és a még mindig az autójának támaszkodó fiúra néztem – jó, hogy itt vagy!

Elmosolyodtam.

Tényleg jó volt újra itt.

~*~

Jó szokásomhoz híven kopogtatás nélkül nyitottam ki az előttem magasodó ajtót, és a legkínosabb vigyorral léptem be, merthogy a menyasszony még nem viselte a ruháját. Felvontam szemöldököm. Mégis mi a fene történik itt?

-Ugye nem képzeled, hogy nélküled férjhez fogok menni? - Lépett elém a lány, majd egy csontropogtató ölelésbe zárt, hogy aztán a vállamra csapjon – mégis hol a picsába voltál?

-Csak óvatosan Lucy – emeltem fel a törött karomat – nem hiányzik a másikra is egy! A légi közlekedésnek pedig még én sem tudok parancsolni!

- Te, képes voltál eltörni a kezed? - Sipákolt tovább – és miért pont rózsaszín a gipszed, ez egyáltalán nem megy a ruhád színéhez, nem kérhettél volna inkább valami kéket?

Ajaj. Valaki átkapcsolt menyasszörnybe.

- Inkább öltözz fel végre, és menj férjhez mielőtt a kedves vőlegényed rájön, hogy egy valódi sárkányt vesz feleségül!

Az én volt főnököm, Roger és Lucy valamilyen különös csoda folytán jöttek össze, a lány szerint egy kellőképpen átmulatott éjszakán, és azóta valahogy elválaszthatatlanok, és amikor a srác megkérte Lucy kezét, Ő igent mondott, azonban az a kikötése volt, hogy egy éven belül férjhez akar menni, nem pedig évekig jegyességben járni.

Nem értettem a logikát de Lucy már csak ilyen volt.

Azt hiszem kislánykora óta erre a napra várt, az elmúlt hónapok kaotikus helyzetei pedig nyilvánvalóvá tették számomra, hogy a csaj esküvői magazinnal a szájában született.

De szerettem őket együtt látni.

Szánom-bánom, hogy az elmúlt két és fél évben nagyon ritkán jöttem, talán egy kezemen meg tudom számolni hány alkalomról is beszélünk, mégsem érzem magam bűnösnek.

Nem haragudtak rám, és tudtuk, hogy rendben vagyunk.

Egyenlőre.

Lucy ruhája varázslatosan könnyed volt, annyira légies és gyönyörű. Valójában mintha rászabták volna, és mihelyt minden a helyére került valóban úgy festett, mint egy boldog menyasszony. A szemében csillogó öröm miatt, no meg az arcára kiülő széles mosoly segítségével pedig mindenki tudta, hogy ez így is van.

- Ha bőgni fogsz – igazította meg a ruhámat – én is, szóval kérlek legalább a szertartásig végéig bírd ki!

- Megpróbálom – ígértem miközben a kezébe adtam a csokrát és futólag megöleltem – szóval? Mehetünk?

Lassan bólintott aztán pedig szóltam az édesapjának, hogy most már jöhet és oltárhoz kísérheti a lányát. Meghatottan figyeltem ahogy az apukája megöleli, de azért próbáltam türtőztetni magam. Kizárt, hogy hamarabb bőgjek, mint Lucy.

Elvégre Ő megy férjhez, nem én.

A násznép hatalmas volt. Rengeteg barát, rokon, ismerős gyűlt össze, hogy ennek a két embernek a boldogságát ünnepeljék, a díszítésként használt színek remekül harmonizáltak egymással, és ahogy a többi koszorúslánnyal az oltár felé sétáltam meg kellett vallanom magamban, hogy a vőlegény is nagyon jól nézett ki.

Roger szélesen mosolygott rám amikor elfoglaltuk a helyeinket, aztán pedig felcsendült a zene, és Lucy tűnt fel a színen.

Végig a vőlegénye arcát figyeltem, aki szinte áhítattal nézte a felé lépkedő nőt. Azt a személyt akinek pár percen belül örök hűséget esküszik, aki mellett le akarja élni az egész hátralevő életét. Bár nem voltam oda ezért a nagy esküvői felhajtásokért, a házasságot szép gondolatnak tartottam. Még ha tudtam is, hogy velem valószínűleg ez sosem fog megtörténni.

A szertartás eléggé hosszúra nyúlott, a pap szépen beszélt, az eskük szövege is megható volt, és igazam lett. Nem én hullattam örömkönnyeket először.

Az első hitvesi csóknál aztán persze mindenki ujjongott. Mosolyogva vezettem körbe a tekintetemet az embereken, megakadtam Liam és Sophia tekintetében is, akik bármennyire is próbálták tagadni tökéletesen néztek ki egymás mellett. Niall is itt volt, és ahogy a leghátsó sorokba néztem megakadt a szemem egy göndör hajú srácon, aki nagyon úgy tűnt, hogy csak rám koncentrál.

Nem akartam, hogy itt legyen.

Igazából soha többet nem akartam vele találkozni, mert Harry Styles többnyire csak keserű emlékeket idézet bennem. Akarva- akaratlanul jutott eszembe a hangja, a nevetése vagy az illata az első pár hétben amit nélküle töltöttem. Megszámlálhatatlan mennyiségű könnycsepp elhullatása után azonban rájöttem, hogy ez nem jó nekem.

Tehát léptem.

A lépések viszont még nem jelentik azt, hogy sikerült el is engednem.

Elszakadtam a vizslató zöld szemektől helyette inkább az újdonsült párocskánk lépteit figyeltem ahogy kifelé igyekeztek a templomból.

Hát lehet valami ennél tökéletesebb?

~*~

Csodálkoztam a pompás időn. Ám nem értem miért. Teljesen természetes, hogy még ez is összejön nekik. A hatalmas sátor alatt kényelmesen elfértek a vendégek ami itt is a romantikus, visszafogott díszítés tükrözte vissza. Annyira látszott Lucy kezének nyoma, hogy még a virágok is a lány után kiáltoztak. Az elhervadás gondolatát pedig száműzték belőlük. Legalábbis ma estére biztosan.

Igyekeztem leróni a tiszteletköröket, Lucy szülei össze-vissza ölelgettek amiért újra láttak, és nem győztek érdeklődni afelől, hogy minden rendben van-e.

Aztán jött a többi barát, régi munkatársak és a levakarhatatlan szőkeség. Niall és én az elmúlt két évben nagyon is jóba lettünk. Valahogy egyik napról a másikra történt az egész. Órákat tudtunk beszélgetni, vagy csak nevetni, mint valami két dilis, hormonokkal küszködő kamasz.

Elég lazán vette az életet. Ami csak jót tett nekem.

Sokszor visszarántott a földre, máskor pedig én rugdostam seggbe, hogy igenis kergesse az álmait. Ha nagyon pontos akarok lenni akkor inkább harcoljon értük.

Ő pedig meg is tette.

Kiegészítettük egymást, de nem a szó legszorosabb értelmébe.

Akadtak komoly vitáink.

Hát igen. Ha két őszinte embert összeeresztesz számolnod kell ezzel a lehetőséggel is.

- Úgy látom ez eltart még egy kis darabig - lépett mellénk Liam, megigazítva nyakkendőjét, Sophia pedig közelebb lépett, hogy átöleljen.

- Hiányoztál drága – kulcsolta össze ujjait szerelmével.

- Ti is nekem, meg a város is, a szmogot kivéve – húztam el a szám és a Liam által említett sor hosszúságára néztem. Igaza volt.

Azért álltunk és vártunk türelmesen, hogy gratulálhassunk az ifjú párnak, ám ez nem tűnt könnyű feladatnak. Baráti kedvezmény sem jár már?

- Oh, gyerünk Daisy! - Nevette el magát Niall – azt ne mondd, hogy leszámítva minden forgalmi dugót, az őrült embereket, az olykori agyvérzéseket nem ez a város a föld legjobb helye?

- Nem tudom miről beszélsz – ittam bele pezsgőmbe, mire mindannyian elmosolyodtak – a lényeg, hogy azokkal legyek akiket szeretek!

- Ez a kijelentésed kellőképp nyálas volt ahhoz, hogy idegbajt kapjak tőle – itta meg a pezsgőjének a maradékát Niall – mégis tetszett. Ki érti ezt?

Sosem ismerné be, hogy mennyire is érzelgős valójában.

- Oké lányok-fiúk kinek hozhatok még inni valamit?

Harry sziluettjét láttam felfedezni felénk közeledve szóval inkább jobbnak láttam, ha én megyek el piáért. Ha pedig útközben összetalálkozom egy asztallal elbújok alatta.

Megfelelő haditervnek bizonyulhat.

- Majd inkább én – kaptam ki, Niall kezéből a poharat, mire az csak felvonta szemöldökét. Fejemmel a közeledő fiú felé biccentettem. Ami hatalmas hiba volt. Ugyanis most már egyértelműen felénk tartott.

Istenem. Miért vagyok ekkora szerencsétlen?

- Szerintem valami keményebbre lesz szükséged a pezsgő helyett – ajánlotta Niall kárörvendő vigyorral.

- Remek ötlet – bólintottam és igyekeztem elsündörögni a tömegben. Ami nem is volt olyan nehéz feladat.

Kizárt, hogy normális amit most teszek. Nem szabadna így viselkednem. A fenébe is hiszen felnőtt ember vagy Daisy Blake! Harry pedig szintén egy ember.

Igen. Még mindig vág az eszem.

Három bocsánat elmotyogása után amit azért tettem mert az emberek útban voltak, és két „megpróbálom magam virágnak álcázni” gondolat után már nem tudtam tovább kerülgetni a helyes pultost. Aki piszok fiatalnak tűnt.

Legális ez egyáltalán?

- Mit adhatok? - Villantott felém egy hanyag harminckettes vigyort.

- Vodkát, jó sok vodkát! - feleltem határozottan, újból leellenőriztem a terepet.

Még mindig tiszta volt.

És igen, a tiszta alatt a Harry menteset értem.

Az italom hamar elém került, és amíg lehúztam az egyiket nyakamat nyújtogatva próbáltam megtalálni az említett fiút, és mihelyt kiszúrtam, hogy a baráti társaságommal beszélget, akik lelkesen mutogatnak az irányomban, már kértem is a következő pohárral.

Ajaj Daisy.

Vettem egy pár mély levegőt, azonnal le kell nyugodnom.

- Tölts még egyet – kértem pánikszerűen amikor Harry már csak pár lépésre volt tőlem. Nem túl kegyesen töröltem meg a számat, és kiélveztem az utolsó pillanatokat amikor az ital végig perzselte a torkomat.

Annyira más volt.

Persze nem a rossz értelemben.

A nagyon is jó részét megfogva más. Tökéletesen nézett ki, nem épp alkalomhoz illően öltözött, de azt hiszem ezt senki sem rótta fel neki, mert valójában mindenkit megnyert magának a flancos mosolyával.

- Nahát, kibe nem botlik bele az ember – állt meg előttem, ujjai a poharát szorongatták.

- Szia, Harry – talán most először ejtettem ki a nevét hangosan, nagyon hosszú idő óta, és ez még most is fájt. Ami csak azt bizonyítja, hogy egyikünknek nem kellene itt lennie.

Mondjuk neki.

Elvégre ez mégiscsak az én legjobb barátnőm esküvője.

- Ha nem ismernélek azt hinném, kerülsz engem!

- Hogy én? - Nevettem fel kínosan – biztos hogy nem. Csak még nem láttalak, igen...

Megköszörültem a torkomat, és figyeltem ahogy összevonja szemöldökét.

- Pedig még a templomban is láttalak, feléd is biccentettem! Tudod, összenéztünk meg minden.

- Tényleg? - Hangom egy oktávval magasabbra csúszott, és ez csak még nevetségesebbé tette az egészet. A fiú bólintott. Mire egy újabb kortyot ittam.

Kétségbeesetten kerestem valami menekülő utat.

- Ja igen, megvan! - Böktem a hajára – ne haragudj, csak azt hittem Frodó volt az, tudod a hajad meg minden! És különben is, nem mindennap találkozik az ember egy hobbittal...mármint úgy értem, hogy valakivel aki hasonlít egy hobbitra!

Kínosan elhúztam a számat és inkább ajkaimba haraptam. Tényleg jobb lenne ha befognám.

Mert ennek a srácnak köze sincs a hobbitokhoz.

A fenébe is Daisy. Mi ez az egész?

- Nos – veregettem vállon esetlenül – örültem Harry, remélem még látjuk egymást!

Nem foglalkozva az előttem sorakozó emberekkel lépdeltem határozottan Lucy felé.

Viccel velem ha úgy gondolja megúszhatja azt az aprócska tényt, hogy nem mondta el nekem a teljes vendéglistát.