Huszonkettedik rész- Szeretnélek szeretni

Sziasztok! 

Tehát akkor elérkeztünk az évadzáró részhez! Nem fűznék hozzá sok mindent, remélem tetszeni fog és nagyon-nagyon-nagyon örülnék a visszajelzéseknek. A következő évad indulásáról, dolgairól hozok majd egy bejegyzést. Addig is itt lenne ez. Jó olvasást! :)

Talán látta, mennyire elkeserített az amit mondott. Mégsem törődött vele. Mégsem törődött vele annak ellenére, hogy nem voltam jó pókerarc, és legszívesebben sikítottam volna, ahogy a darabjaim földet értek. Egyetlen hang se szökött ki a torkomon, Ő folytatta tovább a fényképei bámulását, míg én mindenkinek igazat adtam, aki arra figyelmeztetett, hogy fájni fog.

Kegyetlenül rossz lesz, ha végre látni, érezni fogom az igazságot.

Ezzel az ítélettel pedig csak egyedül birkózhatok meg. Most nem lesz ott nekem Harry. Pont Ő az, akitől minél messzebb kell kerülnöm. Alig fordult meg ez a gondolat bennem, máris éreztem, hogy kezdek pánikba esni. A szoba valahogy egyre kisebbnek tűnt, az oly sok édes és romantikus dolog pedig szánalmasnak.

Szánalmas hazugságnak amit én elhittem.

Remegő kezekkel nyúltam a táskám után, igyekeztem leplezni a zihálásomat. Meglehetősen kevés sikerrel.

- Hova indulsz? - Kapta rám tekintetét hirtelen Harry, majd látva sápadtságomat csak még aggódóbb lett. Közelebb akart lépni hozzám, de úgy éreztem ha megteszi, azzal csak ártana nekem, így hátráltam – Daisy, minden rendben?

Megráztam a fejem, megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet amelyek mindig a leglehetetlenebb pillanatokban törtek elő.

- Nekem csak...csak el kell intéznem valamit, uhm – indultam meg az ajtó felé imbolygó léptekkel -majd nálam találkozunk, de most mennem kell, én nem maradhatok, nem megy...

Össze – vissza beszéltem, a célomat viszont elértem. Még az ajtón túl is hallottam ahogy a nevemet ismételgeti, egyre kétségbeesettebben. Egyik lábamat kapkodtam a másik után, alig vártam, hogy kiérjek innen, mert már fulladoztam.

Újra a szabad ég alatt találva magam, az egész helyzet egy kicsit nevetségessé vált, méghogy megfulladok a hiánya nélkül. Na ne nevettess Daisy Blake.

Harry egy senki.

Semmit nem jelent neked, és soha nem is kellett volna! Egy ostoba, buta és önző nőszemély vagy! A legrosszabb fajtából!

Millió és egy gondolat cikázott a fejembe, és sehogy sem sikerült magam arról meggyőzni, hogy nem vagyok szerelmes. A hidegben, egy fagyos lépcsőn ülve, könnyekkel az arcomon.

Hogyan is válhattam volna ennél szánalmasabbá?

Újabb fél óra elteltével egy ismerős alak foglalt mellettem helyet. Nem szólt semmit, csak leült, és összébb húzta magán a kabátját. Fejemet sírva a vállának hajtottam. Liam pedig felsóhajtott, és ölelésébe zárt, szó nélkül csak várt. Arra, hogy végre erőt vegyek magamon, és abbahagyva az idétlenkedést a szemeibe nézzek.

- Nem olyan rég hívott – mondta halkan, maga elé meredve, majd egy keserű mosoly terült szét arcán – én pedig egyből tudtam, hogy valamit eltolt, tekintve, hogy én lennék a legutolsó ember akitől segítséget kér! Elmondtad neki?

Nemlegesen megráztam a fejem. Megtöröltem az arcomat kezemmel, tekintetemet pedig a narancssárga lámpafényekre szegeztem, amelyek adtak egy kis varázslatot ennek az estének.

- Nem volt rá szükség – néztem rá végül – a vallomásom nélkül is, elég határozottan tudomásomra adta, hogy nem kellek neki!

Liam felsóhajtott. Kissé fáradtan.

- Most mi lesz, akkor?

Megvontam a vállam.

- Gondolom ami lenni szokott – válaszoltam semleges hangon – Ő megy az egyik irányba, én pedig a másikba!

- Ugye tudod, hogy egy igazi seggfej?

Halványan elmosolyodtam. Még ha tényleg így is volt, ez már semmin se változtatott. Felesleges lenne okokat, vagy hibáztatható személyeket keresnem. Így dobta a gép, és nekem el kell fogadnom.

- Hazakísérsz? - Álltam fel a fiú mellől kezemet felé nyújtva egy mosollyal arcomon. Tudom, hogy nem volt egészen őszinte. De nem lehettem örökösen szomorú, már csak a barátaim miatt sem.

Fel kell nőnöm, és felelősséget vállalnom a tetteim után, nem csak könnyeket. Liam felállt és átkarolta a vállamat, majd egy puszit nyomott a fejemre és elindultunk.

Nem tudom mit mondhatnék.

Ez még nem a lezárás volt, nem lennék rá képes. Egyik pillanatról a másikra, nem olthatom el a lángokat. De szabályozhatom a hevességét. Nem akartam őket.

A fiú egészen a lépcsőkig kísért, és bár az egész utat szótlanul tettük meg, a legjobb támaszt nyújtotta számomra amit csak adhatott. Ezért pedig hálás voltam. Egy öleléssel, és némi mosollyal háláltam meg. Szegényes volt, mégis sokat mondó.

Miközben az ajtóhoz sétáltam arra gondoltam, hogy megismerhettem ezt a srácot. Ha pedig nem keveredek ebbe az őrült kalandba, talán nem találkozunk. És miket hagyhattam volna ki.

A lakásba sötétség uralkodott, a nappaliban a tévé előtt ült Harry, pontosabban aludt. Az, hogy erőt vett magán és tudta, kire van most szükségem sokat jelentett. Azt, hogy valamennyire számíthatok rá. De nem úgy ahogy én szeretném.

Csendesen takartam be egy puha pléddel, és megpróbáltam nem felébreszteni.

- Akkor ennyi volt? - Szólalt meg hirtelen amitől majdnem kiugrott a szívem a helyéről miközben a szobám felé igyekeztem.

Egy ideig csak hallgattam, és az ujjaimat piszkáltam háttal neki.

- Volt egyáltalán valami is, Harry? - Bár a hangom még mindig remegett, nevét tisztán és puhán ejtettem ki. Nem akartam gyengének tűnni, mégsem fordultam meg, mert ha megteszem, tényleg elgyengülök és ezúttal kevés lesz pár szó. Hallottam ahogy feláll a kanapéról, majd elém lépdel. Alig pár centire állt meg előttem, és mihelyt parfümjének illata az oromba férkőzött, ajkamba kellett harapnom, hogy ne bőgjem el magam.

Lehunytam szemeim ahogy arcom tenyerébe simult, hüvelyujjával pedig végigsimított ajkaimon.

- Szeretlek – suttogtam miközben végigfolyt egy könnycsepp arcomon, és ránéztem – kimondatlanul, és hangosan de a tiéd vagyok, Harry! Már a legelejétől kezdve, szeretlek még ha ez neked semmit nem jelent.

Éreztem ahogy megfeszül testtartása, és láttam ahogy ajkait vigyorrá húzza.

Ellöktem kezét arcomtól.

- Nem szerethetsz engem!

- Miért, Harry? - Keltem ki magamból – most valami ostoba romantikus tiniregény vámpírját játszod, vagy te vagy az ördög maga? Mért olyan kibaszott hihetetlen, hogy így érzek irántad?

- Mert megfogadtam, hogy... - kezdte de ismét közbevágtam. Komolyan valami idiótának nézz, ha azt hiszi beveszem ezt a dumát.

- Teszek a fogadalmaidra, Styles! Magasról teszek rájuk, mert nem vagy más csak egy rakás szerencsétlenség! Én pedig utállak! Mocskosul utállak amiért engem is magaddal rángattál!

Kissé teátrálisan viselkedtem, de miért is ne tettem volna?

Hátrébb lépett kettőt, a cipőjét bámulta amíg tökéletesen megsemmisülve lerogytam egy fotelbe. Már nem volt könnyem. Csupán csendesen szipogtam ahogy észrevétlenül megfagyott körülöttünk a levegő. Nem akartam végignézni ahogy magára kapkodja ruháját, és felveszi cipőjét. Nyilvánvalóvá vállt, hogy mit akar.

- Sajnálom – bökte oda nagy keservesen, immáron az ajtó kilincsét fogva.

- Mindketten tudjuk, hogy nem teszed – ingattam a fejem, hátát bámulva – mindössze büszke vagy rá, hogy az érzéseimmel játszhattál.

Önzőségből. Amit az Ő szótárában hibásan az önvédelem szóval magyaráz. Nem akartam végignézni ahogy elmegy, így a fürdőbe sétáltam és elkezdtem engedni egy nagy kád forró vizet. Leültem a kád szélére, és csak vártam. Hogy mire?

Egyetlen hangra.

A bejárati ajtóm pedig hangos csattanással zárult be utána.

Elmosolyodtam.

Ez annyira természetes volt tőle. Vicces, de a legemberibb amit a mai este folyamán tett.

Elzártam a vizet és kisétáltam a nappaliba, hogy körbenézhessek. A tévé még mindig ment, az óra pedig rendületlenül ketyegett a falon. Semmi sem változott.

Csupán az, hogy egyedül voltam.

Lassan két hónapja halt meg anya, de ez volt az első alkalom, hogy nem volt kihez szólnom.

A csend pedig a csontjaimig hatolva tört össze mindet, ami csak az útjába került. Nem törődve semmivel és senkivel.

Legfőképp velem.

~*~

Ha egyszer elhatározod magad valami mellett, akkor könnyű dolgod lesz. És most nem azokra a fogadalmakra értem amelyeket este a fürdőkádban ülve hozol meg, bűntudatból. Hanem a nagyon is valós, kőkemény dolgokra. Akkor az idő melléd áll, és megmutatja milyen az, amikor tartanod kell a tempót. Már ha révbe akarsz érni valaha is.

Persze sokkal inkább az út a fontos, de ezeket az ösztönző, bízz magadba dumákat hagyhatjuk is hátra, mert mind sikertelenek. Nem alkudozhatsz, és tehetsz mosolyogva kivételt magadra. Mert nincs hiba ok nélkül. Nincs cél következmény nélkül. Élned kell a lehetőségeiddel, még ha nem is a legjobb útra vetődtél. Azzal kell lépned amid van. Persze nem azt mondom, hogy örökösen elégedj meg, de légy hálás, és mutass némi tiszteletet az élet felé.

Az én tiszteletem pedig az volt, hogy rájöttem nem folytathatom ezt tovább. El kell engednem azt amiben eddig ringattam magam. Szóval döntöttem.

Elfogadtam az ösztöndíjat.

Valójában ma délután indul a gépem, és egy pár hétig a napfényes San Jose városát fogom élvezni, ahol megismerkedem a családom többi tagjával. Eric nagyon örült amikor felhívtam és beszámoltam neki a fejleményekről.

Már amiről tudnia kellett.

Stanford messzebb volt tőlük, de sokkal közelebb, mint New York. Szóval azt hiszem így mindenki boldog.

Liam segített kivinni az utolsó bőröndömet is a nappaliba, onnan pedig majd talán a taxiba is. Nem akartam, hogy kikísérjenek. Tegnap este így is alaposan elbúcsúztattak. Nagyon jól éreztem magam velük, és mindenkinek a szívére kötöttem, hogy nem felejtjük el egymást, és minden nap fogunk beszélni.

Természetesen mindenki örült ennek az egésznek.

Talán kicsit Lucy durcáskodott de könnyen vigasztalódott a volt főnököm oldalán. Igen. Még nem is mondtam. Egy pár hete már randiznak.

Ami pedig még jobb. Liam fejét is elcsavarták. Az egész Marco ötlete volt, ugyanis nagyon unta, a fiú szomorú kiskutya szemeit. Szóval bemutatta egy nagyon jó barátjának, aki történetesen divattervezést tanult. Sophia és Liam pedig jobban összeillettek, mint ahogy azt bárki is várta volna.

A hab a tortán pedig Marco és Tom eljegyzése.

Azt hiszem hallgathatunk akármennyi érvet és ellenvetést. Az ember azért született, hogy párt találjon magának és boldogan éljen amíg meg nem hal.

Ezért rajongunk ennyire a Disney mesékért.

Mert nincs élő ember vagy herceg a talpán aki megcsókol egy száz éve alvó lányt.

Szóval nagyjából összegezve minden a legjobb mederben haladt. Apa és én is felvettük egymással a kapcsolatot. Nyáron véget ér a program amiben részt vesz, és utánam költözik. Nem fogunk együtt lakni, vagy a jó útra tért apám lenni, és bepótolni az elvesztegetett időt.

Mindketten tudtuk, hogy ez nem fog menni.

Sokkal inkább szeretne megismerni és barátkozni.

Bármilyen furcsán is hangzik. Nem ronthatunk ajtóstól a házba.

Még ha könnyebb is lenne.

- Mindent becsomagoltál? - Ölelte magához még utoljára Lucy, a taxi már lent várt rám, és a mai közlekedést elnézve egy káosz les az egész reptérig való vánszorgásom.

- Igen, te is tudod, hogy igen – ismételtem magam vigyorogva immáron vagy századjára, és végignéztem az aggódó barátaim arcán – olyan jó titeket így látni. Együtt!

- Mint egy nagy család – ömlengett Marco én pedig csak helyeselni tudtam. Ismét az órámra pillantottam, tényleg késésben voltam.

Liam lépett oda hozzám utoljára.

- Azt hiszem ha mindened itt lenne, nem mennél el – súgta fülembe ahogy megölelt.

Tudtam, hogy kire gondol.

De nem volt igaza.

Csak idő kérdése volt, és én magam is rájöttem volna, hogy Harry és én nem illünk össze.

- Talán – vontam meg vállam arra gondolva, hogy mióta elviharzott tőlem nem beszéltünk, sőt még csak nem is találkoztunk egymással, így ha Liam nem mesélt neki, azt se tudja, hogy elmegyek. Beszálltam a kocsiba és még utoljára végignéztem a többieken.

Ott álltak amíg integettem nekik, az autó pedig be nem fordult a sarkon. Lucy még sírt is.

Amikor már nem láttam őket hátradőltem az ülésben és felsóhajtottam.

Hát ennyi lett volna.

Ezt a hatalmas várost soha nem lehet eléggé ismerni, én pedig úgy éreztem alig tudok róla valamit, szóval végig figyeltem amíg ki nem értünk a reptérre. Összesen három csomagom volt. Plusz ami még a lelkemből maradt, de azt a súlyt nem adhattam át másnak, cipelés vagy megőrzés céljából.

Minden a legnagyobb rendben ment, a biztonsági ellenőrzések, csomagfeladás és a beszállás is. Az utat átaludtam, Eric és Angela pedig már kint vártak a reptéren. Egyetlen gikszer sem csúszott a tervbe. Az új szobám sokkal nagyobb volt, körülbelül mint a régi nappalink és konyhánk egybe, és igazán ízlésesen berendezett. Csak holnap lesz nagy családi vacsi, szóval ma még pihenhettem ami rám is fért. Egy gyors zuhany után egyből ágyba bújtam, és igyekeztem elaludni.

De minden annyira idegen volt.

A telefonomat önkéntelenül vettem a kezembe és az utolsó hívások listáját böngészve töröltem Harry számát. Amíg fel nem villant a kijelzőn a száma.

Nem kellett volna, de gondolkodás nélkül kaptam fel.

- Miért nem szóltál? - Hangja vádlón csengett, és nagyon részegnek – hogy mehettél el szó nélkül?

Az ajkamba haraptam.

Még ahhoz is gyáva voltam hogy ezzel elé álljak.

- Sajnálom – suttogtam halkan, na nem mintha más is hallhatta volna – úgy sajnálom, Harry!

- Te sem bírtad elviselni a képem, igaz?

- Tudod, hogy ez nem így van – ellenkeztem egyből, de nem a legjobb dolog vitatkozni egy részeg emberrel. Ki kellett volna nyomnom. Mégsem tettem. A távolból emberek hangját halottam – hol vagy most?

- A metrón ülök – válaszolt egyből - szeretsz még, Daisy?

Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Nem akartam elhinni, hogy részegen felszállt arra az útvesztőre. És ha megtámadják? Az órámra pillantottam, és átszámolva az időeltolódást arra már nagyon későre járhatott.

- Haza kell menned, Harry! - Parancsoltam egy kicsit éberebben – méghozzá nagyon gyorsan!

- Nem megyek haza – nyögte ki – kérdeztem valamit!

- Részeg vagy...

- Ahhoz eléggé józan, hogy megmondd szeretsz-e még vagy sem! - Csattant rám mérgesen félbeszakítva monológom.

Nem tudtam mit mondhatnék. Miért kell erről győzködnöm? Miért fáradozom valamivel ami már értelmét vesztette?

- Kérlek – suttogta meggyötörten – hallanom kell, ki kell mondanod!

Fejemet a párnára hajtottam, és nyeltem egy nagyot.

Nem teheti ezt velem.

- Daisy?

- Nem szeretlek, Harry! - Ejtettem ki aztán a legnagyobb hazugságot a számon olyan halkan, hogy még én is alig hallottam – már nem szeretlek.

Az ágyon összegömbölyödve, fejemet a párnára hajtva hallgattam zihálását a telefonba.

Mély levegő. Kifúj. Mély levegő és újból kifúj.

Azzal pedig a vonal megszakadt.

Ahogy a köztünk lévő játék is, és azt hiszem ennek így kellett történnie.

Még ha nem is ezt akartam.

Így volt jó.

Nem igaz?