Tizennegyedik rész - Fontos vagy nekem!

Sziasztok! 

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, most is jöhetnek, remélem tetszeni fog a rész! Folytatás hamarosan! :) 

- Szóval – vette át a szót Harry édesanyja miközben még több köretet pakolt a tányéromra, az ebédnél – Harry, azt mondta még sosem jártál Londonban, és hogy megnéztetek, egy pár helyet, mielőtt ide jöttetek volna!

- Valóban – bólintottam – nagyszerű idegenvezetőnek bizonyult!

Tényleg így volt. Az előző napunk azzal telt, hogy a leglehetetlenebb helyeket is feltérképeztük, pontosabban megmutatta nekem a fővárosban, és egyszerűen imádtam. A hangulatot, az épületeket, az éttermeket és nem utolsó sorban az embereket. Nem egy barátjával futottunk össze, mindenki nagyon örült, hogy viszont láthatta ezt a két lábon járó tömény szeretetbombát.

Merthogy tényleg az lett. Egyetlen egy pillanatot se mulasztott el, hogy kimaxolja nálam a cukiságfaktorát. Na nem mintha bántam volna, valahogy az összes gondomat és bánatomat elfelejtettem amikor rám mosolygott az egész világ megszűnt létezni.

Ami bosszanthatott volna, de tényleg igyekeztem most inkább kikapcsolódni, nem pedig a következményekkel foglalkozni. Természetesen tudom, hogy ez nem mehet örökké, de egy pár próbát megér.

Főleg nekem.

- Mi volt a kedvenced? - Szedett ezúttal salátát a tányéromra. Komoly ételmérgezést fogok kapni.

- A King's Cross természetesen – vigyorgott Harry én pedig egyből elpirultam, nem igaz, hogy mindent kifecseg.

- A pályaudvar? - Értetlenkedett hirtelen Harry nővére Gemma, majd egy pillanat alatt megvilágosodott – oh, nagy Harry Potter rajongó vagy, mi?

- Viccelsz velem? - Nevette el magát Harry, mire kinyújtottam rá a nyelvem – betéve tudja az összes varázsigét!

- Harry – méltatlankodott Anne látva zavaromat. Tényleg sokkal szívesebben mondtam volna valami hatalmas történelmi színteret, de ez volt a tiszta igazság. Imádtam azokat a könyveket – nyugodj meg drágám, mindannyiunknak van képe a kilenc és háromnegyedik vágánnyal!

Mindannyian jóízűen elnevettük magunkat.

Ebéd után segítettem a két lánynak rendet rakni, amíg Harry nagyban telefonált a nappaliban, nem győztem hálálkodni az ételért, ami tényleg nagyon finom volt, egészen addig ment ez amíg Gemma karon nem ragadott, és el nem rángatott magával a boltba. Imádtam ezt a nőszemélyt.

Ő aztán komolyan két lábbal állt a földön, tele volt energiával és pozitív kisugárzással, az ember szinte szomjazta, hogy a közelében legyen. Ebben Harry hasonlított rá, bár ha jobban belegondolok az egész család ilyen volt.

Anne férje, azaz Harry nevelőapukája csak estére tudott befutni amikor közösen leültünk filmezni, én pedig még azt sem bántam, hogy Harry olyan közel volt hozzám amennyire csak tudott, fejemet vállára hajtottam, Ő pedig átkarolt. Tudtam, hogy ez csak színjáték, de jól esett a közelsége, szerettem finom illatát érezni.

Megnyugtatott.

Az a tudat már kevésbé, hogy már megint mit művelünk. Nem akartam elhinni, hogy Harry képes a saját családjának hazudni, bár tényleg nagyon boldognak tűntek amiért a fiúk nem egyedül tért haza, mégis akadt bennem némi tüske a helyzetet illetően. Ez nem volt normális.

Nagyon nem.

Hiszen tisztán látszik, hogy szeretik Őt, bármit megtennének és jelen példánkat hozva elhinnének neki, akkor miért játszik velük?

Mindenki megtalálja majd egyszer a párját, mert az ember társas lény. Nem a magazinokra, vagy a rádióra kell hallgatnunk, ahogy a tökéletest se, mint valami fogalmat keresnünk. Csak hinnünk kell magunkban, boldogok lenni az úton, és amikor már tényleg ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk, aki mellett lenni akarunk akkor az érzés lesz tökéletes.

Semmi más.

Közös szobát kaptunk, Anne úgy ölelgetett meg minket, mintha biztos lenne abban, hogy holnapra eltűnünk, pedig szó sem volt ilyesmiről. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó a hatalmas ágyhoz sétáltam és elnyúltam rajta.

- Nem hiszem, hogy ettem valaha ennyit – tettem hasamra a kezem nyöszörögve, éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, így tudtam, hogy Harry helyet foglalt mellettem.

- Nem vagy vele egyedül - nevetett, a következő pillanatban pedig már rám is vetette magát, és ujjai a legképtelenebb helyeken kezdtek csiklandozni. Sikítva próbáltam hárítani a támadást, bár alig volt esélyem a kezeivel szemben, amelyek minimum kukafedél méretűek voltak.

Mi ez, ha nem szabálytalanság?

A heves harc odáig fajult, hogy magammal rántva a fiút a földre estünk, Harry egyenesen felettem tornyosult, míg próbáltam megfékezni az állandó kuncogásomat.

- Még sosem hallottalak ennyit nevetni – mondta halkabban, kipirult arcomat kémlelve felettem, mire elmosolyodtam és kezemet hajába simítottam.

- Különleges alkalmakra tartogatom!

- Nem hiszek neked – hajolt egyre közelebb, ajkai szinte már súrolták az enyémeket – mert te magad különleges vagy, mégsem mosolyogsz eleget, Daisy Blake!

Azzal már csókolt is. A szívem majd kiugrott a helyéről, a legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy egyetlen sejtem sem érezte, hogy ez mennyire nem helyes. Sőt. Az összes csak a folytatásért könyörgött.

Tarkójára csúsztattam kezem, amint elmélyítette csókunk, hevesen téptük egymás ajkait, a másik szájába ziháltunk levegőért kapkodva. Felrántott a padlóról, az ágy szélére ült, én pedig az ölébe, ujjait a felsőm alá bújtatta, és nyakamat kezdte le csókolni, amikor is kivágódott az ajtó.

Újra a földön találtam magam.

- Te szent szar, ne haragudjatok – szabadkozott egyből Gemma, és azzal a lendülettel ki is fordul a szobából de ez még nem akadályozta meg abban, hogy megtörje a varázst, vagy legalábbis azt a kis szikrát ami köztünk van.

A rideg valóssággal pofon csapva húzódtam el a fiútól, aki nem tűnt túl boldognak, sőt egyenesen a nővére után ugrott volna, ha nem húzott vissza.

- Hagyd már – nyugtattam meg – tudod, hogy ez nem igaz – böktem kettőnkre – és hatalmas hülyeség is volt, szóval még hálásak is lehetünk neki!

Az ajkába harapva ugyan, de azért bólintott.

- Menj tusolj le nyugodtan, addig hozok pár párnát lentről, és azt hiszem elalszok ma este a padlón!

- Harry erre semmi szükség – néztem a hatalmas ágyra – nem akarom, hogy...

- Nem, Daisy – rázta meg a fejét – elvetettem a sulykot, pedig szívességet teszel nekem!

Szívesség.

Ez az egyetlen szó visszhangzott a fejemben, amíg hagytam, hogy a könnyeim végiggördülnek az arcomon. Olyan sokszor megbántott már ez a fiú, hogy lassan meg sem tudom számolni, mégis mindig a karjaiban kötök ki, most ráadásul úgy, hogy a világ másik végén valaki olyan gondol rám, akinek tényleg fontos vagyok. Nem tehetem ezt.

Se Liam, sem pedig én nem érdemeljük ezt.

Mégis képes voltam rá.

Most pedig ahogy itt ülök, immáron egymagam az ágyon, rájöttem, hogy akármennyire is tagadom, vagy próbálok harcolni ellene, Harry sokat jelent nekem. Ami természetesen nem rossz dolog. Csupán értelmetlen, és nagyon is egyoldalú.

Mert minden mosolya ellenére, tudtam, hogy ez csak egy játék számára, semmi több, és még nyereményként sem vagyok értékelhető.

Vettem egy mély levegőt, letöröltem a könnyeimet, túl kell ezen jutnom.

Muszáj.

Mindenki érdekében. Nem jöhetek, akár egy természeti katasztrófa és tarolhatom le az emberek életét, ennél többnek kell lennem. Jobban vágyok az építésre, ami azt illeti.

Bárcsak az is ennyire könnyű lenne.

Csak lehunynám a szemem, és mire újra felébrednék ebből az egész borzasztóan elcseszett álomból már előttem állna minden.

Maga a boldogság.

~*~

Másnap reggel hamarabb keltem, mint Harry. Valójában még az egész ház aludt, szóval gyorsan felöltöztem, és úgy döntöttem elszaladok kocogni egyet. Hagytam egy pár soros üzenetet a kedves vendéglátómnak, majd amilyen halkan csak tudtam kitrappoltam a házból. A hideg levegő bőrömbe mart, de nem érdekelt. Ki kellett szellőztetnem a fejem.

A terveim között szerepelt az is, hogy egy kicsit jobban megnéztem magamnak a várost, de az utcák csak elhaladtak mellettem, egyik a másik után, és mire feleszméltem már rég nem emlékeztem, hogy hol, merre fordultam, sőt azt hiszem, ha lehet ilyet mondani, akkor éppenséggel eltévedtem.

Tehát.

Ez nem jelenti a világvégét. Léteznek emberek, képes vagyok megkérdezni, hogyan is jutok vissza az utcájukba. …

Igen. Ha tudnám melyik utcáról is van szó. A földrajztudásomat temetni kéne, utáltam, hogy semmit nem vagyok képes megjegyezni, főleg ha országokról, hegységekről vagy a mostani állást nézve utcákról volt szó. Egy csúcstechnikás GPS rendszer kéne a fejembe, a létező összes frissítéssel, csakhogy nehogy lemaradjak valamiről.

Na, nem mintha olyan könnyen változnának ezek a dolgok. Mármint. Gondolom a folyók nem száradnak ki egyik napról a másikra és lesz a helyükön sivatag. De, miért is beszélek én meg magammal ilyen képtelen tényeket? A kora reggel közepén, egy olyan helyen ahol ismételten közlöm: eltévedtem.

- Ne haragudj – lépett oda mellém egy meleg barna tekintetű srác, teli péksüteményes és gyümölcsös tasakokkal a kezében. Valójában pontosan úgy nézett ki, mint egy flancos modell, aki most lépett le egy kifutóról, a fene a jó dolgát – segíthetek valamiben? Annyira elveszettnek tűnsz!

Remek. Szóval tényleg nem lennék jó pókeres.

- Uhm – nyögtem ki nagy nehezen, összekapva magam – azt hiszem igen, sikerült eltévednem, bár magam sem értem miért!

- Semmi gond, hol szálltál meg? Melyik utcán?

Kínosan elhúztam a számat.

- Igazából nem tudom – nevettem el magam, és láttam ahogy próbál uralkodni az érzésein, nem kinevetni, bár igazán nem bántam volna. Megérdemlem.

- Szóval valakinél? - Próbálkozott ismét – mi a neve, hátha ismerem?

- Harry Styles, pontosabban az anyukájánál, mivel Ő …

- Akkor biztosan te vagy Daisy – vigyorodott el – Harry sokat mesélt már rólad, Zayn vagyok!

Értetlenül néztem rá. Gondolom egy barát lehetett, de én még sosem hallottam róla. Persze, ezért aligha okolhatnám magamat.

- Szóval nem mesélt rólam – összegezte, de azért kiszabadította magát, a segítségemmel a csomagjai közül, és így kezet rázhattunk.

- Sajnálom – szabadkoztam egyre furcsábban érezve magam.

- Gyere, elkísérlek – ajánlotta fel – hihetetlen, hogy ilyen korán képes vagy futkározni, ebben a hidegben! Amikor még mindenkinek aludnia kellene!

- Bőven kialudtam magam – méltatlankodtam, és szörnyülködve figyeltem ahogy rágyújt.

- Most érkezett a hír: az élet is halált okozhat, ne nézz rám ilyen szemrehányóan, tudom, hogy káros, oké? - Nézett rám, miközben elindultunk vissza a házhoz.

- Én nem mondtam semmit – rántottam meg a vállam – a te életed, természetesen magad teheted tönkre!

- Rendben – sóhajtott, de azért elhajította azt a borzalmat és inkább rólam kérdezgetett amíg vissza nem értünk. A hatalmas ásításaiból hamar kiderült, hogy nem egy koránkelő fajta, imád aludni, és Harry meg Ő több mint, tizenöt éve barátok.

Ami azért ha arra gondolok Harry milyen személyiség is néha, komoly teljesítmény. Bárki részéről. Ezt mindannyian beismerhetjük.

Odabent már egy apró kis terülj-terülj asztalka fogadott, az asztalfőnél a nagyon is álmos göndörrel, aki fejét támasztva igyekezett magába erőszakolni egy pohár narancslevet. Amikor meglátott megkönnyebbülnek tűnt, bár nem hinném, hogy aggódott miattam. Hiszen üzentem. Igaz eltévedtem, de Istenem. Járunk így, nem?

- Az utcán kóválygott – huppant le Zayn is egy székre, úgy tűnt nagyon is otthon érzi magát – nem kellene szem elől vesztened Harry, a végén még találnál nálad jobbat!

- Hogy, te ma milyen vicces vagy – gúnyolódott Harry, azután felém fordult – szólhattál volna, hogy mire készülsz! Nem jó arra ébredni, hogy nem vagy sehol! Aggódtam.

Zayn öklendezés szerű hangot hallatott, én pedig kérdőn vontam fel a szemöldököm.

- Nem bírom a szerelmeseket, bocsi – rántotta meg a vállát, de Harry csak kinevette.

- Egy szavát se hidd – húzott le maga mellé egy székre – a világ egyik legromantikusabb alakja, csak éppen most van túl egy nagyobb szívfájdalmon!

- Legalább én túl vagyok rajta, Stlyes! Veled mikor is történt az eset? Három? Esetleg négy éve, és még...

- Hagyd ezt abba – vágott közbe dühösen Harry, nem úgy tűnt, mint aki szívesen beszélne erről. A düh nyilvánvaló volt az arcán – unom, hogy folyton beleütnéd magad a dolgaimba!

- Harry – méltatlankodtam a hangnemtől, de csak egy haragos tekintetet kaptam válaszul, így inkább fülemet-farkamat behúzva figyeltem ahogy felpattan az asztaltól, és elhúzza a csíkot a házból. Igazán felnőttes viselkedés Styles, gratulálok, esetleg próbálkozz vele az olimpián, a magad kategóriájába esküszöm dobogóra állnál!

- Sajnálom – kértem bocsánatot a fiú helyett, Zayn nem érdemelte ezt meg – nem tudom mi történt vele!

- Mentális áramszünet – fogott meg egy pirítóst, mintha mi sem történt volna, majd vajazni kezdte – semmi gond Daisy, majd kiheveri, de gondolom ezt nem kell elmagyaráznom.

Tényleg nem kellett. Elég sokszor csinálta ezt, tudtam, hogy ha visszajön vagy tovább duzzog még egy pár órát, vagy visszakapcsol a szuper cuki, minden rendben felére. Pedig szeretné ha elmondaná, mi a baj.

Azt hiszem a fel nem tett kérdéseimet Zayn is látta kiülni az arcomra, mert mesélni kezdett.

- Lehet haragudni fog érte, de ne emlegesd túl sokszor és akkor talán mindketten túléljük – nyelt le egy falatot – négy éve ismerkedett meg egy lánnyal, akibe tényleg fülig szerelmes lett, és minden rendben is ment, valóban hosszú kapcsolat volt, addig amíg a lány úgy nem gondolta, hogy bizony ideje lecserélni a barátját, és félrelépett. Harry persze nagyon kiakadt amikor rájött, bár ez érthető, és aztán jött minden magától. Nagy veszekedés, kibékülés és újabb félrelépés. Még akkor sem akarta otthagyni, amikor már teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára. Végül aztán a csaj dobta, és ma már boldog családanya, megvolt a nagy esküvő meg minden. Harry pedig elindult a lejtőn, a napját sem tudom mikor láttam utoljára valakivel együtt, főleg úgy, hogy haza is hozza. Felteszem – nézett rám újból – sokat jelentesz neki!

Nem tudtam hova tenni ezt az egészet.

Mindenkit élnek szívfájdalmak, sokat csalódhatunk, barátokba, akár családtagokba is. Iskolába, munkahelyen, igazából bárhol ahol szorosabb kapcsolatot fűzünk az emberekkel. De a csalódások lehetnek további leckék is, nem szabad folyton a nulláról kezdenünk, nem kell úgy éreznünk, hogy értéktelenek lettünk.

Mert a nagy szomorúság előtt is voltunk valakik, és azután is leszünk. Az, hogy fáj, még nem jelent megoldást vagy mentséged mindenre, főleg a miértekre. Harry akkor is elvetette a sulykot, még ha nagyon szerelmes is volt, tovább kellett volna lépnie, nem pedig önmagát hibáztatnia, és büntetnie.

Ez nem vezet sehová.

A semmi pedig, már valóban aggasztó.

Már ha engem kérdezel persze, szóval a mindenkor nagy bölcsességet leszámítva, az élet tényleg nem áll meg.

Minden lehetősége megvan, hogy boldog legyen. A legrosszabb az egészben, hogy tényleg nem él vele.

Ez pedig engem is elszomorított.

~*~

Már késő délután volt amikor végre-valahára visszaért a házba, addig igyekezett mindenki elszórakoztatni, és tényleg nagyon jól éreztem magam a családjával, mégis hiányzott mellőlem. A hangja, az illata, a haja, szégyen-szemre bevallva pedig maga a személyisége. A nap folyamán beszéltem anyával, Lucy is hívott megnyugtatni, hogy tényleg minden rendben van, kézben tartja a dolgokat, na nem mintha szükség volna rá.

Bevallottam neki a tegnapi csókjainkat, de csak nagy hümmögésbe bocsátkozott, majd a fejemhez vágta, hogy jó lenne ha végre eldönteném kit és mit akarok, továbbá bármi is történt köztünk, Ő még mindig Harry drukker.

Megmosolyogtatott a gondolat, hogy egy pár napja még agyon szidta a srácot, mára pedig már az oldalára állt. Liam is telefonált, a hívás végén pedig egy nagy gombóccal a torkomban köszöntem el tőle, mivel nem mondtam el merre is vagyok. Ő jól érezte magát, sokat mesélt a tájról, az emberekről és a munkájáról. Imádta.

Én pedig élvezettel hallgattam.

Mivel lassan a kis „nyaralásunk” végéhez közeledtünk, elkezdtem összerámolni a holmimat, amikor betoppant a szőke hercegünk, csak éppen a fehér ló hiányzott. A bőröndöm mellett ültem a földön, a ruháimat hajtogatva. Felnéztem rá, Harry pedig minden szó nélkül leült az ágyára és onnan figyelt. Nem zavartattam magam, nem tartozott rám, hogy merre is volt pontosan.

- Mondták már neked, hogy úgy rágózol, mint egy láma? - Pillantottam fel rá, a nagy csámcsogása közepette – de most komolyan, Harry!

- Mondták már neked, hogy bosszantó vagy?

- Apám sokszor – mosolyogtam rá, majd megrántottam a vállam – bár egyszer sem érdekelt, ugyanis pechemre csak a rossz tulajdonságait örököltem!

- Kötve hiszem – sóhajtott – te jó ember vagy, Daisy! Velem ellentétben!

- Ne kezd az önsajnálatot, Harry – ráztam meg a fejem – tényleg nincs hozzá gyomrom!

- Tudom, tudom – ült le mellém, és segített hajtogatni, majd felvonta a szemöldökét az egyik fehérneműm láttán, amit azonnal kikaptam a kezéből de a nagy nevetés nem maradt el – csipke?

- Nagyon kevés dologgal lehet megfogni – haraptam ajkaimba elpirulva – de a csipke határozottan közéjük tartozik!

- Nos a csipkével engem is bármire rá lehet venni – fűzte tovább a szót egy perverz vigyorral arcán, de én csak a szemeimet forgattam.

- Gyönyörű vagy amikor elpirulsz, Daisy – érintette meg arcomat – én pedig csak most jövök rá, milyen keveset is tudok róla, annak ellenére, hogy szeretném ha a barátom lennél, mert tényleg fontos vagy nekem!

Nem akartam elhinni amit hallok. Ki ez az ember, és mit csinált az eredeti verzióval? Köpni-nyelni sem tudtam, csak tovább pirulni

- Nekem is fontos vagy – bámultam rendületlenül a kezeimet, kiszáradt torokkal – de nem tudom meddig lehet elviselni ezt az egészet körülötted!

Értetlenül felvonta a szemöldökét.

- Zayn szerint a jelenség neve: mentális áramszünet – kuncogtam ismét zöld szemibe nézve – és ha engem kérdezel egyáltalán nem téved!

- Megölöm egyszer – nevette – de köszönöm a diagnózist doktornő, igyekszek ezentúl figyelni!

- Nagyon helyes! Kezdetnek például elmehetnék valamerre este, mondjuk egy kis korcsolya?

- Ismerek egy nagyon jó helyet – vigyorgott rám jókedvűen – ha felöltözöl, indulhatunk is!

Bólintva egyeztem bele, Ő pedig még mindig jókedvűen, dudorászva hagyta el a szobáját. Kedvtelve mégis fejcsóválva néztem utána.

Hogy is szokták mondani?

Egyszer fent, máskor lent.

Azt hiszem, határozottan a fenti szakaszban lennénk.

A kérdés már csak az, hogy vajon meddig?