Tizennyolcadik rész- Gyógyíts meg!

Sziasztok! 

Köszönöm szépen a hozzászólásokat, itt is, és persze a csoportban is! Remélem ez a rész is tetszeni fog, írjatok véleményt, iratkozzatok fel ha szeretnétek! :) Már nincs hátra sok rész, és még nem vagyok benne biztos, hogy belekezdek-e egy második évadba, vagy sem. :)

Többször is megemlítjük, hogy mennyire kegyetlen az élet. Ami természetesen tényleg így van, de ez nem az ő hibája. Egyszerűen nincs rajta kikapcsológomb, szeretne bocsánatot kérni, megemlékezni, de nincs rá ideje. Az embereknek pedig szüksége van az időre. Anélkül csak még nagyobb káosz lenne. Így inkább vállalja, hogy utáljuk, okozhatunk ennyi fájdalmat neki.

Csak ne kelljen megállnia.

Így lehet az, hogy minden elrohan mellettünk, a nappalok, az éjjelek. Mi pedig észre sem vesszük, és keverjük a hétköznapokat a hétvégével. Az élet és az idő miatt. Mert igenis megengedhetjük magunknak azt a kiváltságot, hogy nem foglalkozunk vele, csak úgy vagyunk, és nézünk ki a fejünkből, és ennyi. Dacból. Haragból. Csupán azért, mert ha senki nem lassít, akkor majd mi fogunk.

Az egyetlen probléma, hogy így is mi veszítünk. Állunk ott. Körülöttünk élet. Mi pedig a közepén, a megfagyott lelkek.

- Ma később jövök – kapta fel nyakkendőjét a földről Harry, majd átszelve a köztünk lévő távolságot egy csókot nyomott a homlokomra – szeretném ha sétálnál egyet délután, Daisy! Lucy is keresett, és aggódik érted! A munkatársaidról már nem is beszélve!

Nem válaszoltam, csak bólintottam, és figyeltem ahogy egy utolsó aggódó kifejezéssel arcán elmegy. A forró teámat kortyolgattam a hálószobájának ablakában, miközben inge körülölelte testemet.

Aligha beszéltünk arról, ami köztünk volt. Merthogy nyilvánvalóan beszélhettünk volna valamiről, tekintve, hogy anyám halála óta nála élek, és rendszerint napjában többször is egymásnak esve kötök ki az ágyában, vagy a fürdőkádjában, vagy épp a kanapéján. De ennyi.

És a piszok nagy igazság az, hogy mocskosul jól érzem magam így.

Tudom, hogy egyszer ez is véget ér majd, és feltehetőleg nagyon fog fájni, ám tekintettel a már egyébként is darabokban heverő szívemre, igazán nem számított még egy szerelmi csalódás is. Szóval belementem az őrületbe, és teljes lélekkel folytattam a mi kis „barátság extrákkal” kapcsolatunkat.

Tegnap temettük el anyát, a ceremóniára el sem akartam menni, de Harry hajthatatlan volt, így belementem, mégsem éreztem magam oda illőnek. Én már elbúcsúztam tőle, nem tudtam sírni, csak álltam, mint egy nagy rakás szerencsétlenség és arra gondoltam, hogy honnan tudta Harry, aki az egész temetést rendezte, hogy mi volt anyám kedvenc virága.

Azt is tudtam, hogy nem maradhatok így, örökre. De nem akartam beszélni a barátaimmal. Vagy bárki mással.

Szóval maradt az önsajnálat.

Pár nap múlva újra kezdődik az iskola, szóval úgy döntöttem inkább bevásárlók pár füzetet, tollat, addig sem tespedek, így a nyakamba vettem a várost, és habár tényleg csak egy- egy pár írószerről volt szó, talán már a hatodik üzletet is megjártam, mégsem láttam semmit, amit megvettem volna.

A lábaim önkéntelenül vittek előrébb, egyik lépés a másik után, többnyire el voltam foglalva az emberek arcával, az utcákkal, a nagy épületekkel, és csak akkor vettem észre, hogy hol is vagyok pontosan amikor a sír előtt álltam, a temetőben.

Könnyek gyűltek a szemembe, nem tudtam tekintetemet a feliraton, a nevén tartani.

Annyira valótlan volt. Olyan igazságtalan.

Senki sem érdemli ezt, ez nem normális dolog. Erre nincsenek szavak, és nem is lehet rá felkészülni. Azt mondani valakire, hogy nincs többé. Mikor emlékszel rá.

Ott él benned tovább.

Hogy lehetne ezt feldolgozni?

Órákig álltam még ott, időközben eleredt az eső is, de nem bántam. Lassú léptekkel indultam vissza, a város zaja egy kicsit fellelkesített, mert nem volt csendesebb, mint idefele jövet, ez pedig jó érzéssel töltött el. Az utolsó könnycseppjeimet is letörölve álltam meg az ajtónk előtt.

A lakásomon, azóta nem jártam, hogy Harry elvitt magához, tehát egy hete, bátortalanul, remegő kézzel illesztettem a kulcsot e helyére, de az ajtó magától tárult fel, és egy nagyon is mérges, szintén bőrig ázó Harry nyitotta ki azt, aki hevesen telefonált.

- Már itt van – mondta berántva a meleg házba – igen, úgy tűnik minden rendben vele, Lucy! Majd holnap hívlak!

Mi a fene?

Mióta van ilyen jóba Harry és Lucy?

- Mégis, hol voltál? - Kelt ki magából megemelve hangját, de csak a szemeimet forgattam. Nem különösebben érdekelt. Már épp megindultam, hogy a szobámba menjek, amikor elkapta a csuklómat és visszahúzott.

- Ez fáj – rántottam ki a kezem, és gyilkos pillantásokat vetettem a fiúra – megőrültél?

- Én, őrültem meg? - Tudakolta hitetlenkedve – nem én voltam az, aki egyetlen árva szó nélkül több órára elment! Hol voltál?

- Jézusom, csak vásároltam – hagytam ott, és leültem a kanapéra.

- Igazán, és mit vettél?

Kezdtem megunni a játékát.

- Semmit amint látod – mutattam fel üres kezeimet – a temetőben voltam, ha ennyire tudni akarod!

- Oh – döbbent meg egy kicsit, majd leült mellém, mire felsóhajtottam. Nem akartam, hogy tovább sajnáljon. Abban sem voltam biztos, hogy az érintései, a finomkodó érintései nem azért voltak, mert sajnál, vagy legalábbis próbál együtt érezni.

Hihetetlen, hogy már semmi sem jó nekem.

- Ne haragudj, hogy nem szóltam – törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet – csak pár dolgot szerettem volna vásárolni a sulihoz, de aztán teljesen máshol kötöttem ki!

- Teljesen rendben van – bólintott csendesen – nem kellett volna ennyire kiakadnom, hiszen felnőtt nő vagy!

Igen. Tényleg az voltam.

Közelebb csúsztam hozzá, hogy nagy nehezen de az ölébe keveredjek, átöleltem, Harry pedig kitartóan tartott. Egyetlen egy másodpercig sem éreztem, hogy valaha szándékozna elengedni. Inkább, még ha képtelenség is, meg akar védeni a világ összes bajától, gonoszságától és fájdalmától. Az én személyes hősöm akart lenni. Én pedig engedni akartam. Valójában semmi másra nem vágytam. Szükségem volt rá. Éreznem kellett. Tartanom.

Homlokomat az övének támasztottam, mire felvezette kezét az arcomhoz, és letörölt egy kósza könnycseppet, mire megcsókoltam hüvelykujját.

Elmosolyodott, és én is magamra erőltettem egy halvány mosolyt.

- Szeretnélek többet így látni – húzta végig ujját ajkamon, suttogva beszélt, mintha attól tartana, hogy szertefoszlok, vagy egész egyszerűen itt a karjaiban fogok összetörni.

Egyiket sem terveztem.

Gyengéden csókolt meg, annyira megfontolt, és óvatoskodónak tűnt. Hajába túrtam, puha fürjeit húztam gyengéden, mire felemelt, combjaim alá nyúlva, nem megszakítva egyre hevesebb, kapkodó csókjainkat. Egyenesen a szobámba sétáltunk, a puha ágyneműre helyezett, és úgy nézett végig rajtam.

Lábaimat dereka köré fonva húztam magamhoz közelebb, engedélyével fordítottam helyzetünkön, közben megszabadultam felsőjétől, így szabadon csókolhattam mellkasát, tetoválásait, puha bőrét. Felhúzott magához a nevemet sóhajtozva csókolt meg ismét, hosszú hajam arca köré hullt, mire halkan elnevettem magam.

- Szeretnélek boldoggá tenni – seperte ki hajamat arcomból, és szemembe nézett. Fejemet mellkasára hajtottam,és hallgattam szívverését.

- Már azzá tettél, Harry – suttogtam miközben apró köröket rajzoltam bőrére – a lélegzeteddel, a hangoddal, azzal, hogy annyira elven vagy és igazi. Itt vagy, ahogy én is itt vagyok, és történjék bármi. Ha erre gondolok boldog leszek. Álmaimban és akkor is, ha ébren vagyok!

Tudtam, hogy nem így érez. Tudtam, hogy ez túl sok lenne neki. De ki kellett mondanom, mert nem bírtam tovább. Egyszerűen nem megy.

Szó nélkül gyűrt maga alá, és úgy csókolt, mintha nem lenne holnap.

Én pedig kiélveztem, egyszerűen csak sodródtam az árral.

Ha már az úszás nem jött be.

Akkor próbálkozok másképp. Talán egy megfáradt lélek is célba ér egyszer.

~*~

Kicsit kótyagos fejjel és rendkívül fáradtan nyitottam ajtót másnap. Ugyanis éktelen dörömbölésre ébredtem. Az ajtómban pedig Lucy állt, komolyan örültem, hogy láthatom, így gondolkodás nélkül öleltem vissza, és próbáltam megnyugtatni, hogy ne sírjon. Elképzelhető, hogy egy kicsit dühös rám.

Nem kellett volna így viselkednem vele. Nem taszíthatok el magamtól mindenkit.

Még ha úgy sokkal könnyebb is lenne az élet. Vagyis ha a magam nevében akarok beszélni, akkor a saját életem.

- Szóval – állt meg a konyhapult mellett barátnőm, miközben elkezdte kipakolni a táskájából mindazt a jót amit hozott magával. Ha jól láttam rengeteg filmet, vígjátékokat, édességet és gyümölcsöket.

- Szóval? - Vontam fel kérdőn a tekintetemet az egy üveg méregdrága alkohol láttán – mi ez az egész?

- Előbb én kérdeztem – méltatlankodott, noha kérdést még nem hallottam elhangzani a szájából – mi van köztetek?

- Kivel? - Ültem fel a pultra, pont amikor Harry sétált ki, egy szál boxerben a nappaliba. Nem úgy tűnt, mintha érdekelte volna Lucy jelenléte, csak egy barátságos mosollyal intett felénk, azután eltűnt a fürdőszobában. A lány viszont teljesen le volt sokkolva. Arcán idióta vigyorral, természetesen.

- Azt hiszem ez válasz a kérdésemre – bontotta ki az egyik csomag chipset, és tömni kezdte magába – milyen az ágyban?

- Lucy! - Kértem ki magamnak.

- Most, mi az? - Értetlenkedett teli szájjal – nem feküdtetek, le? Együtt vagytok, nem?

- Nem vagyunk együtt – öntöttem magamnak egy pohár narancslevet – bár határozottan lefeküdtünk egymással!

- Akkor mi a helyzet veletek?

- Ez bonyolult – sóhajtottam elharapva a mondat végét, Harry ismét feltűnt a színen ezúttal felöltözve, indulásra készen.

- Minden rendben, Lucy? - Kérdezte illedelmesen a fiú, miközben felkapta kabátját, és elcsent egy kis kaját, az édességkupacról ami az asztalon feküdt.

A lány csak hümmögött, mire Harry felvonta szemöldökét.

- Minden rendben, Harry – válaszoltam helyette – ez az öregedés első fázisa, ne verjük nagy dobra, Ő sem szeretné!

Lucy kifejezve nem tetszését fordította el a fejét, míg Harry arcán széles vigyor terült el. Átszelte a köztünk lévő távolságot, és kuncogtam amikor egy puszit nyomott a homlokomra, de ez hamar elült. Főleg amikor ajkait sóvárogva az enyéimre tapasztotta. Finomkodva csókoltam meg, és azt hiszem ha Lucy nincs itt, nem engedtem el mellőlem ma ezt a fiút.

A lány köhintett, mire elszakadtunk egymástól. Harry futólag rákacsintott, aztán ismét elmondta, hogy ma nála menjek, és hogy egy kicsit később jön.

- Bonyolult, mi? - Vigyrogott Lucy – nekem úgy tűnik, hogy valaki szerelmes...

- Ez inkább szánalom, Lucy – ingattam a fejem, és elvettem kezéből a már félig üres zacskót – de ne is beszéljünk erről!

- De tudod, hogy kell róla beszélned, nem mehet így örökké!

- Persze, hogy tudom – engedtem én is, lazítva testtartásomon – de most jó. Még akkor is, ha tudom nem helyes, ne vedd el tőlem az érzést!

Felsóhajtott.

Mindketten tudtuk, hogy én leszek az, aki majd elveszi magától ezt az egészet.

Miközben mindössze annyit kellett volna tennem, hogy beszélek a fiúval, arról, hogy mit is érez irántam.

Na nem mintha, én tudnám, hogy mi ez az egész.

Egyáltalán miért kell neki nevet adni? Miért nem lehet csak úgy élvezni, lenni és semmi több. Még akkor is ha néha fáj, ha sokszor rossz. Ha nem magyaráznánk mindent túl, sokkal könnyebb lenne az életünk.

A gond csak az, hogy erre képtelenek vagyunk. Egyszerűen jól esik ha fáj, ha szenvedünk. Legalábbis a sok-sok szerelmes drámára gondolva, nem tudom máshogy felfogni a dolgokat.

Egyik filmet néztük a másik után, időközben pedig az összes édesség eltűnt, a nap végére pedig úgy döntöttünk, ma megejtjük azt a bevásárlást. Időközben befutott Marco is, aki miután egy hatalmas csontropogtató ölelésben részesített eljött velünk.

Ekkor jöttem rá, hogy amíg ők itt vannak nekem, addig nem leszek egyedül. Ha pedig nem taszítom el magamtól őket, akkor mindig itt lesznek.

Ha én is így akarom.

Hogy miért voltak a legjobb barátok? Mert nem kérdezték, hogy érzem magam. A barátok nem tesznek fel nyilvánvaló kérdéseket. Tudják a válaszokat. Figyelnek ránk. Ezért pedig csupán végtelen hálával tartozhatunk.

- Apád, hogy viseli az elvonót? - Nézett rám Marco, miközben a kávéját kavargatta, én pedig azt hittem félrehallottam. Apám és az elvonó?

Arckifejezésemet látva, Lucy igyekezett megmenteni a helyzetet.

- Nem is tudod, igaz? - Mosolyodott el, mire nemlegesen megráztam a fejem.

- Miről van szó?

- Harry hívott fel, hogy nem-e tudok egy dokit aki segíthet ebben – kezdte meg a magyarázatot Marco – én pedig felhívtam egy pár embert, kerestünk egy intézetet, ahol az édesapád a gyógyulás útjára léphet.

- Ez önkéntes alapon működik – ellenkezdtem – kizárt, hogy rászánja magát!

- Pedig igaz – erősítette meg Lucy a helyzetet – édesanyád halála után pár nappal történt, megkeresett minket, Harry pedig felajánlotta, hogy segít.

Harry és a segítség. Szóval Ő az, aki fizeti ezt a poklot.

Ez, miért nem lep meg?

- Csak segíteni akar – fogta meg kezem Marco – ne légy vele kemény!

- Tudom – válaszoltam – csak nem hiszem, hogy megéri az egész, hiszen mindannyian tudjuk, hogy milyen az apám.

- Mindenki megérdemel egy második esélyt!

- Hát persze – bólintottam felállva az asztaltól – csak nem mindegy, hogy ki éri el, és ami még fontosabb, hogy ki érdemli meg!

Nem akartam velük vitatkozni. Szóval inkább elbúcsúztam, és Harry lakására vettem az irányt. Elhatároztam, hogy ez az utolsó ilyen napom. Holnap felhívom a főnököm, és megkérdezhetem, hogy megvan-e még a munkahelyem, ha pedig igen, akkor jövőhéten vissza akarok menni.

Az elmúlt napokban Harry annyiszor kérte, hogy játsszak neki valamit a gitáromon, de mindig nemet mondtam. Amikor azonban felértem hozzá, képtelen voltam megállni. Ott ült a nappaliban, és épp tévét nézett.

Egy csókot dobtam neki köszönésként, mire úgy tett, mint aki nem tudja elkapni, és lehuppant az ágyról. Fejemet rázva, szemeimet forgatva egy nagy mosollyal léptem be a hálójába, és vettem elő a gitáromat. Finoman végigsimítottam a hangszeren, és a nappaliba indultam.

Az öröme vitathatatlan volt. Már csak a mosolyából is ítélve.

Letelepedtem mellé, elvette tőlem a hangszert.

- Mindig is szerettem volna játszani valamin – pengette meg – de valamiért sosem sikerült!

- Szerencsére – nyújtottam ki rá a nyelvem, és visszavettem az ölembe a gitárt – szeretnéd ha játszanék neked valamit?

- Tudod, hogy igen – mosolyodott el, aztán pedig hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedve, szemeit lehunyva várta az első akkordokat.

Én pedig csak arra tudtam gondolni, az egyre növekvő gombóccal a torkomban, hogy ennek nem lesz jó vége.

Nagyon nem. Mert annyira próbáltuk titkolni, ezt az egészet kettőnk között, hogy ez fog mindent tönkretenni. Ami volt, ami van, és azt is, ami lehetne.

A titkok, az utolsó sejtig elpusztítják az embereket. A leggyilkosabb kórok egyike, és az is marad, amíg világ a világ.