Harmincegyedik rész- Szülinap

Harry

Az emberek többsége őrült. Nem a szó legszorosabb értelmében. De azért valljuk be, hogy szerettünk ostobaságokat csinálni. Oké. Csak a saját nevemben beszélhetek, főleg ha nagyon általánosítani akarok. Tehát pontosítva a helyzetet: nem vagyok teljesen komplett. A baj viszont csak az, hogy ezt a helyzetet még ki is élvezem. Méghozzá egy távcső segítségével, amivel a hotel ablakából kémlelek, ugyanis az épület előtt lévő kávézóban nagyon is érdekes események vannak kialakulóban.

- Ezt nem mondhatod komolyan, haver! - Kapcsolta rám a lámpát Zayn amikor belépett az ajtón, szokásához híven ismét morogva. Gyorsan lepisszegtem és intettem, hogy kapcsolja le a villanyt, még mielőtt kiderül, hogy mit is csinálok.

A fiú csak a fejét ingatta de azért eleget tett a kérésemnek és elnyúlt az ágyon továbbra is felvont szemöldökkel figyelve engem. Nem tehetek róla, de Ő ezt pont nem érthette. Elvégre én voltam az aki menthetetlenül szerelmes volt.

- Pedig a nyomorult aki, Daisy barátjának mondja magát éppen boldogan kávézgat valaki mással!

Erre persze már Zayn sem bírta tovább, könnyed léptekkel sétált mellém és a reluxát félrehúzva pillantott le az említett jelenetre. Majd vissza rám, nagyon is fáradtan.

- Most komolyan? Ehhez tényleg szükséged van erre? - Bökött a nemrég vásárolt távcsőre – egyébként ez még nem jelent semmit!

Nem figyelve szavaira újra kémlelni kezdtem ezúttal azonban egy ördögi vigyor terült el arcomon.

- Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy jelent valamit, figyeld a kis gerlepárt!

A fiú ismét kipillantott.

- Oké, ez már valami – pillantott vissza rám- de ezt anélkül is meg tudtad volna figyelni, hogy bolondot csinálsz magadból, és most? Mi a következő lépés Sherlock?

- Hát nem egyértelmű? - Vettem elő a mobilom és gyorsan lekaptam őket – elmondom az állítólagos barátnőjének, hogy aztán én lehessek az aki megvigasztalja a lányt akinek apró darabokra törték a szívét!

- Nos, nem – rázta meg a fejét kikapva kezemből a telefont – nem hinném, hogy ez jó ötlet! Nem mehetsz csak el úgy hozzá, kopoghatsz be az ajtaján és állhatsz elő ezzel! Mint valami tárgyi bizonyíték egy helyszínelős sorozatban, de komolyan?

- Pedig még jól is hangzik, CSI Harry Styles!

Míg magamban elröhögtem a viccemen, Zayn egyetlen arcizma sem mozdult, sőt lesújtóan nézett rám. Komolyan érthetetlenek az emberek. Ez vicces volt.

- Leálljak?

Legjobb barátom ismét bólintott, már épp nyitottam volna a számat ám kopogtak az ajtónkon. Mindketten kíváncsian néztük egymásra. Az elmúlt egy hetet azzal töltöttem, hogy mindenhova követtem ezt a Jared gyereket, tévedhetetlen nyomozói ösztönökre tettem szert. Ergo lekövetkeztethettem, hogy mivel csak Daisy tudja merre is vagyunk pontosan, egyedül Ő állhat az ajtó előtt. Pontosan ezért előztem be Zayn előtt, hogy ajtót nyithassak. Konkrétan feltéptem. Ám csalódnom kellett.

- Szia, Harry! - Köszönt széles mosollyal Angela, aki Daisy újdonsült keresztanyja volt. Egy párszor találkoztunk már de nem volt túl mély a kapcsolatunk szóval tényleg meglepetést okozott. Mindenesetre viszonoztam ölelését és behívtam a szobába. Zayn gyorsan letudta a bemutatkozást, így mindketten a váratlan látogatás miértje tudtunk koncentrálni.

- Az ott egy távcső? - Bökött az ablaknál álldogáló szerkezetre, mire fáradtan felsóhajtottam, a mellettem álló fiú pedig csak nevetett. Újfent. Hát ilyen egy jó barát?

- Igen, arra szolgált, hogy Harry leleplezze Daisy új barátjának piszkos kis ügyleteit!

- Az egyetlen piszkos ügylet amit látok, hogy valakinek csúnyán keresztbe akarsz tenni – nézett rám Angela.

- De nem ok nélkül! Egyébként a srác megcsalja, az előbb láttam csókolózni!

- Igen, már én is láttam mással a városban – bólintott rá a nő – és most mit akarsz tenni?

- Hát nem egyértelmű? - Vette a kezébe újfent az irányítást Zayn – el akarja mondani neki!

- Oh nem – kezdett bele Angela is, mire csak felvontam a szemöldököm. Itt mindenki megbolondult – nem mondhatod el ezt neki !

- Ugyan miért nem? Hiszen mindannyiunknak fontos és csak úgy végignézzük ahogy összetörik a szívét?

- Oh, drágám – sóhajtott fel Angela – a dolgok nem ilyen egyszerűek, nem hiszem, hogy hinne neked szóval hagy, hogy Ő maga jöjjön rá! Szóval lehet rossz ötlet, hogy itt vagyok, de rendezünk neki egy kis születésnapi meglepetést, azért jöttem, hogy elhívjalak titeket! De csak akkor ha megígéred, nem csinálsz jelenetet!

Lassan mosolyodtam el. Hát persze, hogy nem fogok.

Max egy kicsit.

Annyi még belefér, nem?

~*~

Figyelmesen néztem körbe az aprócska társaságon. Amikor megtudtam, hogy Daisy elmegy, természetesen egyből utána akarta menni. Egészen addig amíg hazaérve nem állt ott az egyik régi-új alkalmi partneren, kabátot viselt alatta pedig néhány csábító fehérneműt. Onnantól nem volt megállás. Felejteni akartam és egy kicsit büntetni is magam amiért hagytam elveszni valami olyat, mai tényleg működhetett volna. Már ha teszek is érte.

Most viszont itt voltam. Igaz, megkésve de jelen voltam és nem fogom hagyni, hogy a lány akit tényleg mindennél jobban szeretek, kizárjon az életéből. Akkor is ha komolyan úgy hiszi, képes erre. Daisy sokat változott. Komolyabb lett. Érettebb. Még mindig megmosolyogtatott, imádtam hallani a hangját és most ahogy itt állok körülettem az új barátaival rájöttem, nagyon is hiányzott, hogy énekeljen.

Egy gitárral kezében ült a széken, rögtönzött színpadán. Csodálatos volt. A kezembe véve gépemet lőttem pár képet róla. Emlékként. Nem biztos, hogy el tudnám viselni ha nem lenne hozzá több közöm, szóval hamar helyre kell ezt hoznom. Daisy amikor meglátott engem intett, majd befejezve az utolsó pár sort, kipirult arccal indult meg felém.

Türelmesen vártam rá. Minden szó nélkül öleltem magamhoz, az érzés pedig maga volt a megváltás. Imádtam az illatát, azt ahogy a karjaimba simult, egy apró puszit nyomtam szőke tincseire mire kuncogott.

- Isten éltessen – engedtem el, mire csak rám mosolygott.

- Vissza a kezdetekhez? - Bökte meg a kezemben lévő fényképezőgépet, mire bólintottam.

- De úgy tűnik te sem hanyagoltad az éneklést...

- Igen – bólintott mosolyogva – a nyáron akadt egy pár helyi fesztivál ahol felléptem, meg a fősulin is, tudod...amolyan meg nem értett művészként!

- Ismerős – nevettem el magam azután pedig végignéztem rajta – gyönyörű vagy ma este is, Daisy Blake!

Figyeltem ahogy fülig elpirult. Nem igaz, hogy nincsenek rá hatással a szavaim vagy a jelenlétem. Annyira látszott rajta. Csak tudnám akkor miért nem ad egyetlen esélyt sem, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom. Nem kell tartania semmitől, ha velem lesz. Mindenem az övé és még annál is több.

- Figyelj, Harry – kezdett bele csendesen ismét magára vonva figyelmemet – nagyon sajnálom a múltkorit, túl durva voltam veled, megjegyzem tökéletesen ok nélkül, így szeretnék bocsánatot kérni, és szeretném ha pontot tennénk az ügy végére, felnőttek módjára! Mondjuk, mit szólsz ha barátokként próbálnánk meg?

- Oké – erőltettem egy mosolyt magamra. Ugyan nem ez lenne a végső célom, de több, mint a semmi és ha többet kaphatok ezáltal belőle akkor még a „barát” szerepét is vállalom. Legalábbis egy kis időre biztosan – de csak ha táncolsz velem egyet a születésnapod alkalmából!

- Tudod, hogy pocsék táncos vagyok! - Emlékeztetett finoman.

- Ahogy én is!

Bátortalanul nézett végig az embereken akik nagyon is jól érezték magukat. Aztán pedig felsóhajtott és ismét rám nézett.

- Szóval akkor barátok? - Fogta meg kezemet, minden habozás nélkül bólintottam mire egy mosoly kúszott arcára.

Hát tudtam én ennek nemet mondani?
- Barátok – húztam magamhoz, szorosan megöleltem, hogy aztán mindketten a táncoló tömegbe vethessük magunkat. Elvégre csak egyszer van az embernek születésnapja az évben, miért ne élvezné ki?

Egy egész pörgős számot fogtunk ki, imádtam nézni ahogy nevet, önfeledtnek és szabadnak tűnt. Olyannak amilyennek mindig is látni akartam. Ahogy belassultunk, a Maroon 5 következő számára, Daisy közelebb lépett hozzám, kezeimet finoman csúsztattam derekára, míg fejét mellkasomra hajtotta. Egy nagyot nyeltem, valószínűleg nagyon is tisztán hallhatta szabálytalan szívverésemet. Ha ez nem elég meggyőző neki, akkor semmi sem. Halkan dúdolni kezdtem a dalt miközben ide-oda lépegettünk. Daisy kuncogott. Ezen felbátorodva kezdtem énekelni a sorokat.

- „ Take it all, take it all – még magam is meglepődtem, hogy sikerül eltalálnom a hangokat – take all I have. I'd give is all away just get you back...”*

Daisy felnézett rám, kezemet a lány arcára simítottam, gyönyörű szemeibe néztem és tudtam, hogy tökéletesen elvesztem. Nem lehetünk barátok. Vagyis, csak barátok nem.

Karjait nyakam köré fonta, lehajoltam, ajkaink pedig egyetlen apró csókban forrtak össze. A szívem a torkomban dobogott, de nem érdekelt semmi. A dal még még mindig hangosan dübörgött körülöttünk, valószínűleg többen is felfigyeltek ránk, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy velem van.

Így kiélveztem a csókunk minden egyes pillanatát.

~*~

Hangosan csattant utánunk az ajtó, de még az sem rázta fel egyikünket sem. Pedig mindketten tudtuk, hogy jobb lenne ezeket a pillanatokat elkerülni. Mégsem tettük. Sőt. Csak még tovább taszítottunk az egészen. Egyenesen a pokolba.
De ennek az útnak minden percét ki fogom élvezni.
Daisy hevesen tépte ajkaimat, ujjai a felsőm alatt kalandoztak a fejemben lévő tiltakozásukat kifejező gondolatok pedig egymás után némultak el. Az sem érdekelt volna ha az egész világ összedől alattunk. Csak Ő és én számítottunk most.
Háta keményen ütközött a fallal amikor erőteljesen az asztalra dobtam, kapkodva nyúltam öve után miközben áthúzta fejemen a felsőmet és újra ajkaimra tapadt.
- És mi lesz a barátsággal? - Csókoltam végig nyakát, még mindig vigyorogva.
- Ki a fenét érdekel? – Lehelte ujjait tarkómba mélyesztette, láttam ahogy elvigyorodik, lábait derekam köré fonta, így lehetőségem nyílt hogy felemelve az ágy felé lépdeljek vele. Mint mondtam.
Édes út a pokolba.

Mozdulataink kapkodóak, túl hevesek voltak az értelmes gondolatokhoz. Mindketten egyet akartunk, legalábbis én biztosan, mindaddig amíg Daisy telefonja meg nem szólalt. Az éjjeliszekrényre kaptuk a tekintetünket ahol a kijelzőn a barátja neve állt. Megfagyott körülöttünk a levegő. Láttam ahogy megváltozik tekintete, a tűz helyét egyszerű felismerés veszi át.

Talán igaza van.

Őrültség lenne ezt tennünk.

- Ne vedd fel – csókoltam meg ismét nyakát – kérlek...

Eltolt magától, a telefon elnémult ugyan de öltözni kezdett. Fájdalmasan sóhajtottam fel. Ez nem lehet igaz.

- Sajnálom – húzta fel ruháját gyorsan – nem lett volna szabad ezt tennünk, és erre még a pia sem magyarázat, Harry!

- Mindketten szeretjük egymást – böktem mellkasomra – én mindennél jobban szeretlek, ellentétben azzal a bájgúnárral!

Daisy a szemeit forgatta.

- Ezt most hagyd abba!

- Nem fogom! Láttam ahogy megcsal téged!

A fenébe is. Legszívesebben visszaszívtam volna a szavakat, ám erre nem volt lehetőségem. Daisy dühös volt. Nagyon is.

- Gyerekes vagy – lépett az ajtóhoz – én pedig komolyan ostoba amiért elhittem, hogy megváltoztál!

- Na persze – másztam ki az ágyból, ezúttal én is egyre mérgesebben. Nem csinálhat úgy, mintha ebben az egészben egyedül lennék – pontosan azért hagytad az előbb, hogy hozzád érjek, mert ezt az egészet csak én akartam!

- Mindenki hibázhat! - Kiáltott rám, immáron a kilincset fogva.

- Szóval én csak egy hiba vagyok? - Léptem utána, felemelve hangomat, teljesen elkapott az idegbaj – szerinted én csak egy kibaszott hiba vagyok neked, Daisy Blake? Ezt akarod mondani?

Nyelt egyet. Fejét lehajtotta, majd még utoljára rám nézett.

- Viszlát, Harry! - Azzal már ott sem volt. Az ajtó hangos csapódása még akkor is visszhangzott fejemben amikor több perc elteltével kezdtem összekapkodni a ruháimat.

Megsemmisülve ültem le az ágyra, lelkemben a fájdalmas magány nevű szörnyeteggel.

Hát. Legalább az ígéretemet betartottam, és nem csináltam jelenetet.

Mármint nem nyilvánosan.

Ha pedig ezt nézzük, már komoly teljesítményt nyújtottam. 

*Vegyél, vegyél el mindent, vedd el mindenem! Mindenem odaadom, hogy visszakapjalak!

Maroon 5- Never Gonna Leave This Bed