Harminchatodik rész - Megyünk

Feszült volt a hangulat. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyemre, tekintve, hogy az elmúlt hónapok, ha nem évek is pontosan így teltek. Egyetlen árva szó nélkül tettük meg az utat a reptérig és az út során se sokat beszéltünk. A nővére vacsoráján megpróbáltuk tartani magunkat, de természetesen majdnem mindenki leszűrte, hogy akad egy kis gikszer közöttünk.

Gemma vőlegénye Derek hihetetlenül aranyos és rendes férfinek tűnik aki megjegyzem fülig szerelmes a lányba, szóval jó páros alkotnak. Imádtam nézni a boldogságukat. Még ha ez kellően furán is hangzott.

Ez a pár óra némaság azonban ráébresztett valamira. Egy kapcsolat komoly áldozatokkal jár, kompromisszumokkal amelyeket meg kell kötnünk, szóval nem tehetek mást. Harry a másik felem, tiszta szívemből szeretem, ha pedig költözni akart mert megkapta élete egyik nagy lehetőségét akkor kötelességem vele menni, nem pedig hátráltatni és úgy viselkedni, mint egy gyerek.

Harry ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen így azt hiszem úgy gondolta, könnyes búcsút ejtünk Eric és Angela teraszán de nem így lesz.

- Szeretném ha bejönnél velem, ugyanis akad egy kis bejelentésem, pontosabban bejelentésünk – igazítottam meg az ingét. Megmosolyogtatott az említett ruhadarab mintázat, Harry mostanában hajlamos volt, borzasztóan nevetséges kinézetű felsőket vásárolni magának, aminek ellenére mégis úgy nézett ki benne, mint valami kifutómodell. Persze Zayn és én nem győztük cikizni miatt, de ráhagytam. Mindenhogy imádtam ezt a göndört, tehát nem is értem min zsörtölődtem ennyire. Ő is kellően támogat engem mindenben, ennyivel tartozom neki.

A srác értetlen tekintettel nézett rám, de azért követett magunk után húzva a csomagjainkat.

- Angela, Eric! - Szólítottam őket – megjöttünk!

- Hála az égnek – pördült ki a konyhából Angela, akinek már tényleg elég nagy pocakja volt - tudjátok mennyire utálom, ha repkedtek itt nekem!

- Pont vacsira – jelent meg Eric is – kész vagyok mára a munkával és a vacsora is megvan! Kell ennél több?

Azzal magához húzta feleségét és egy apró csókot lehet arcára miközben kezét a nő hasára simította. Annyira boldogok, hogy ha nem ismerném őket, hányingerem lenne a jelenettől. Ugyanakkor felmerül a gondolat bennem, hogy akár pár év múlva mi is lehetünk ezek. Mármint, Harry és én. Ez pedig nagyon jó.

- Igazából szeretnénk nektek valamit elmondani – csúsztattam Harry kezébe az enyémet. A fiú továbbra is feszülten állt mellettem. Biztatóan simítottam végig hüvelykujjammal kézfején. A velünk szembelévő páros szintén kíváncsian figyelt.

Vettem egy mély levegőt.

- Szóval, Harry kapott egy remek álláslehetőséget, amit miután átbeszéltünk, úgy döntött, hogy elfogadja, de ez egyben azt is jelenti, hogy el kell költöznie én pedig vele tartok, ugyanis összeköltözünk!

Valahogy sikerült egy szusz alatt kinyögnöm ezt az egészet. Ami meglepő volt.

- De hiszen ez remek! - Ragyogott fel Angela arca és már előttünk is termett, hogy megöleljen minket – annyira örülök nekik, ugye te is, Eric?

Ajkaimba haraptam. Angela szervezetében pörögnek a hormonok, jelenleg mindent rózsaszínben lát, keresztapám azonban már nem volt ilyen könnyen leszerelhető. Úgy tűnt még mindig várja a történet befejezését.

- Drágám? - Nézett rá végül Angela is, a férje mellé sétált, átfonta felesége derekát, amitől a nő egy kicsit elkomorodott majd egy szabályos „o” alakot formált ajkaival – pontosan, hol is van az a „ el” gyerekek?

- Londonban – adta meg a választ pár pillanat után Harry.

Figyeltem a reakciókat. Bevallom sokkal rosszabbra számítottam, de azért így sem voltak elragadtatva.

- Ez nem olyan nagy távolság – ráztam meg azonnal a fejem – bármikor jöhettek és remélem, hogy mi is! Mindennap tudunk beszélni, telefonon vagy ott van a skype és még egy halom alkalmazás ami a javunkat szolgálja, kérlek ne legyetek szomorúak, mi csak...

- Daisy – szólt rám Eric immáron mosolyogva – felnőtt és önálló nő vagy, okos és értelmes, plusz szeretitek egymást! Teljesen biztos vagyok benne, hogy jól meglesztek és, hogy ez a legjobb döntés! Mindenben támogatlak ezt már egyszer elmondtam neked – emlékeztetett finoman – persze, örülnék ha még maradnál, mert alig kaptam belőled valamit, de ez nem a te hibád! Élned kell a saját életed, pontosabban életeteket!Tehát, mint említettem, kész a vacsora, asztalhoz fiatalság!

Angela azért még mindkettőnket úgy megölelgetett, mintha már holnap indulnánk. Harry pedig még mielőtt még beléphettünk volna az étkezőbe visszahúzott és egy lassú de annál finomabb csókban részesített. Homlokát az enyémnek döntötte amikor elszakadtunk egymástól. Ujjával végigsimított arcomon.

- Köszönöm! - Suttogta, és egy játékos puszit nyomott az orrom hegyére.

Kuncogva toltam el magamtól.

- Szeretlek Harry Styles, ezért pedig a világ végére is követnélek – fogtam meg ismét a kezét – London még azt hiszem belefér!

Igen.

Határozottan belefér.

~*~

Alig voltunk távol pár napot de az idő ellenünk dolgozott, miután visszajöttünk. Eric és Angela továbbra sem mutatták, de pontosan tudtam, hogy azért egy kicsit szomorúak. Azonban egészen biztos vagyok benne, hogy mindössze addig amíg meg nem érkezik a babájuk. Nem vagyok féltékeny csak ha majd itt lesz a kis herceg vagy hercegnő, idejük sem lesz szomorkodni, nemhogy kedvük. A hetek elrohantak mellettünk, még mindig nem találtam állást, azaz egyet visszautasítottam tekintve, hogy holnap indul a gépünk, Harry letudta a kiállításait, igyekezett elintézni minden ügyes-bajos dolgot én pedig addig azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem Gemma zaklatását.

A búcsúbulink tegnap volt, Ella és Zayn nagyon kitett magáért, habár szintén egyikük sem marad itt. De egész jól összecsiszolódtak a végére még az is lehet, hogy több lesz köztük, mint barátság. Imádtam a párosukat, tehát érzek némi elfogultságot az irányukba. De ez legyen az én gondom.

- Tudom, hogy valamit itt fogok hagyni – néztem még utoljára végig a csomagjainkon a felszállás előtt.

- Igen, a napsütést, szívem! - Gonoszkodott egyből Angela, mire csak a szemeimet forgattam.

Ma mindenki ilyen vicces kedvében van?

- Minden rendben lesz – csatlakozott Zayn is a társalgáshoz – ha Mr. Styles olyan nagymenő állást kapott, az a minimum, hogy beszerezz egy szolit szívszerelmének!

- A szívszerelmemet, határozottan fehéren szeretem – jelent meg Harry az oldalamon – elvégre én lennék a vadász.

Elhúztam a számat a borzasztó poénja hallatán, a többiek pedig csak felnyögtek. Igen. És én vállalkozok arra, hogy vele fogok élni.

- Én azért kötnék egy életbiztosítást – ajánlotta fel Ella végszóként, ugyanis bemondták a gépünket. Fájó szívvel és összeszorult torokkal léptem „pótszüleimhez”. Angela szemében könnyek csillogtak, Eric pedig próbálta tartani magát, de látszott rajta, hogy nem viseli jól ezt az egészet. Megegyeztünk, hogy ha megszületik a babájuk eljövök vagy eljövünk megnézni, ha pedig egy kicsit nagyobb lesz már a kis lurkó akkor Ők látogatnak meg minket. Az ünnepek még függőben vannak, de igyekszem tényleg mindenkinek megfelelni.

És ez lesz a vesztem.

Ella következett, majd Zayn. Igaz egyiküktől sem ejtünk örök búcsút de azért jól esett, hogy itt voltak. Újból felszólítottak a hangosbemondón a felszállásra, szóval tényleg indultunk. A csomagokat már természetesen feladtuk, a jegyeink a kezeinkben voltak, már „csak” a biztonsági dolgok voltak hátra, plusz a várakozás.

- Tehát – összegeztem miközben levágódtam Harry mellé immáron a repülőn – most meg kell tanulnom fordítva közlekednem?

- Mentségemre legyen mondva, hogy még nincs jogosítványod, tehát nincs viszonyítási alapod sem, plusz ha nekem megy mindkettő, akkor neked is fog, édes!

- Annyira jó vagy hozzám – öltöttem rá nyelvet – kancsal gyerekeink lesznek, cuki akcentussal! Hát nem elbűvölő?

- Azt hittem költözni akarsz! - Vonta össze finoman szemöldökét Harry – vagy már visszatáncolnál?

- Ha nem tűnt volna fel a közös jövőnket tervezgetem!

- Kancsal gyerekekkel?

- Ne légy diszkriminatív, Harry, nem ők tehetnek a közlekedésetek borzalmáról! - Gonoszkodtam tovább, úgy tűnt kellemesen az idegeire készülök menni. Jó. Nagyon jó. Még a végén elfelejtjük a régi szép időket. Azonban csalódnom kellett. Úgy tűnt nem kíván részt venni a játékomban, ugyanis mély hallgatásba burkolózott. Addig amíg egy nagy cuppanós puszit nem nyomtam az arácra.

- Komolyan úgy viselkedsz, mint egy gyerek...

- Nagyon helyes – bólintottam – mert ez az jelenti, hogy kellően felszabadult vagyok a társaságodban!

- Megnyugtatsz! - Forgatta szemeit még utoljára, azután pedig hagytuk egymást pihenni.

Mert tényleg kimerültek voltunk.

Tudtam, hogy nem fogom leélni Angliában az életemet. Ott vagyok otthon, ahol a szeretteim vannak, de ez nem azt jelenti, hogy ne húzna vissza a szívem valahová amit megszoktam, és tulajdonképp amiben felnőttem. Ez pedig azt hiszem így volt rendjén.

Most viszont szükségem van erre a lépésre. Egy kicsit önállóbbnak kell lennem. Na nem mintha eddig nem így lett volna, hiszen az egyetem mellett végig dolgoztam, a mellettem ülő mellékelt példa pedig csak azt mutatja, hogy akár több állásban is.

Ha belegondolok abba, mennyire nem akartam elmenni Harry lakására takarítani ,vagy amikor előadta a kis magánszámát a „ légy a barátnőm és én fizetek érte” dologgal kapcsolatban, az egész annyira távolinak tűnik. Hibásan.

Esküszöm néha komolyan nem tudjuk értékelni az időt. Úgy értem, hogy várjuk a születésnapokat, a hétvégéket, a következő órákat. Ahelyett, hogy azt élveznénk ki amink éppen akkor van. Mert ezek a pillanatok tényleg nem jönnek vissza. Elszaladnak mellettünk, mi pedig semmi másra nem fogunk emlékezni belőlük csak, hogy örökösen vártunk.

A legjobb pedig az egészben, hogy még magunk sem tudjuk, pontosan mire is.

Innen nézve tehát örülök mindannak ami megtörtént velem. Nem vártam, hanem belevágtam. Pont abba amit az élet elém dobott és igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle. Tehát, kedves élet, ezúttal egy-null nekem. Micsoda fölényes győzelem.

- Örülök, hogy végül így alakult – törte meg a csendet Harry, mire felé kaptam a fejem a kérdő tekintettem egyetemben. Elmosolyodott – mármint, hogy ha arra gondolok milyen pocsékul is indítottunk, egész jól alakulnak a dolgaink!

- Pont erre gondoltam – bólintottam – egy igazi seggfej voltál, bár még most is akad belőle bőven!

- Hékás – méltatlankodott játékosan – betörtél a lakásomba!

- Persze, persze – forgattam szemeimet – betörtem és kitakarítottam, nem? Ezt mégis hányszor kell még elmesélnem?

- Örökké el tudnám hallgatni – hunyta le újra a szemeit – nemsokára megérkezünk, valószínűleg anyáék már kint várnak ránk a reptéren!

- Egy újabb családi vacsi?

- Gond? Ha túl sok neked, akkor lemondhatom, én csak...

- Harry – hallgattattam el közbevágva az idióta magyarázkodásaiba – nem sok! Sőt! Elmondhatatlanul örülök, hogy végre tényleg részese lehetek egy nagy családnak! Ami ráadásul olyan szerető és gondoskodó, mint a tiéd!

- Megérdemled Daisy! - Mosolygott rám kedvesen – igazából mindannyian megérdemeljük a boldogságot, nem gondolod?

De.

Pontosan így gondolom.

Egy kicsinyke sziget tényleg mindenkinek jár. Legyen az kutya, macska, felhő vagy elefánt.

Meg kell tapasztalnia milyen is az, amikor minden egyes sejted eufóriában úszik.

Én ezeket a pillanatokat csomagolom el. Hogy aztán amikor rossz napok jönnek, elő tudjam őket kotorni valahonnan mélyről és ha még halványabban is, de beragyogják az életem.

Ez kellő kapaszkodó.

Az életben pedig, főleg az enyémben szükségem volt a kapaszkodókra. Mert azokkal talán átvészelhetem, vagy ha fékezni kell, nem borulok akkorát. A kérdés már csak az, hogy mit kezdjek a kapaszkodókkal, ha soha többet nem akarok fékezni?