2015. április 21., kedd

Harminckilencedik rész - "A" és "B"





Harry persze azonnal vissza akart állni a munkába, erre azonban még várnia kellett, amíg az orvosai, köztük – igaz nem túl hivatalosan – én is engedtünk neki. Szóval eltartott egy pár hétbe, de még így is aggódtam érte, hogy nincsenek-e fájdalmai és ha vannak mikor óhajt beszámolni róluk.
Utólag belátva, a ház vásárlása nem is jöhetett volna jobbkor, kellően lefoglalta minden egyes percemet az átalakítás, berendezés és miegymás, hogy ne pörögjek örökké azon: gyerekünk lesz.
Még nyilvánvalóan nagyon az elején jártunk, de a jelek szabályszerűen berobbantak. Gondolok én most a reggeli rosszulléttől kezdve az összes létező terhességi „tünetre”.
Mindketten a baba megtartása mellett döntöttünk, nem mintha felmerült volna az esetleges másik opció, ugyanakkor tudtuk, hogy még mindig nagyon fiatalok vagyunk és igazából csak most kaptuk vissza a másikat. Továbbá megegyeztünk, hogy nincs házasság. Legalábbis egyenlőre biztosan nem.
Nem értem azokat a párokat akik ezt kötelességüknek érzik, ha jön a baba. A házasság nem a gyerekek miatt történik, hanem mert szeretitek egymást és ennek megfelelően együtt akarjátok leélni az életeteket. A gyerekek csak hab a tortán. Akartam a házasságot, az esküvőt, de nem kötelességből. Hanem amikor eljön az ideje.
- Szerinted is korai még babaholmikat nézegetnünk? - Ült le a pirítósa mellé Harry az asztalhoz, én pedig felpillantva rá lapoztam egyet az újságomban.
Persze, hogy korai lenne, de ki nem imádná?
- Azt hiszem – köszörültem meg a torkomat, kezeim pedig önkéntelenül is a hasamra csúsztak – bár még azt sem tudjuk, hogy fiú vagy lány!
- Találhatunk köztes megoldást is – rántotta meg a vállát – de persze ráérünk még! Ma egyébként is sokáig vagyok, így megint egyedül kell hagyjalak téged! Megleszel?
- Mikor nem voltam meg?
A fiú elmosolyodott, telefonja hangos csörgésbe kezdett így nagy bocsánatkérések közepette elvonult beszélni. Jellemző. Már egy nyugodt reggele sem lehet az embernek, ha Harry Styles nagymenő fényképésszel bútorozik éppen össze. Körbenéztem a romhalmaz konyhánkon és azt hiszem az összebútorozás még elég elnagyolt kifejezés.
Mindegy, hogy sok kell még a munka végéhez, úgy döntöttünk elköltözünk, befogunk egy szobát és megpróbáljuk a lehetetlent. Elviselni a munkásokat egy darabig. Gemma ugyanis mindenkinek kezdett már az agyára menni. Még álmaimban is koszorúkat és fátylakat láttam.
Vesztemre.
Hiszen én voltam az aki felajánlotta a segítségét. Akkor még nagyon jóhiszeműen.
- Szóval – jött vissza Harry – felhívtad már apádat?
- Nem – ráztam meg a fejem – Eric beszélt vele, azt mondja jól van, de megkértem egy régi barátomat, aki abban a kórházban dolgozik ahol kezelik, hogy küldje át az anyagát!
- Ez legális egyáltalán? Vagy majd a börtönben kell világra hoznod a gyerekünket?
- A narancssárga nem áll túl jól nekem – fintorodtam el, Harry pedig csak fáradtan felsóhajtott – természetesen nem az, de ennyi még belefér, te is tudod, ha felhívnám se mondana igazat nekem!
- Oké – vett el egy almát az asztalról – de egy próbát azért megér, nem?
- Persze, majd megoldom – sóhajtottam fel – de te ne felejtsd el, hogy ma ultrahang vizsgálatra megyünk!
- Hogy felejteném? - Vigyorgott rám, ezúttal ő simította kezét hasamra – el sem hiszem, hogy már tíz hetes az én kicsi fiam vagy lányom!
- Ebből a felét apukád gipszbe verve töltötte, mert úgy hitte jó dolog autóval rodeózni egyet a közutakon
- Anyukád pedig felettébb gonosz személyiség kicsim, de ne aggódj apa mindig itt lesz, hogy megvédjen!
- Na tűnés – vágtam egy kicsit tarkón – és ne is lássalak délutánig! Ne késs kérlek!
- Szoktam én olyat?
- Inkább csak menj, Harry! - Forgattam meg szemeit, segítettem neki felvenni a kabátját amikor pedig végre bezárult mögötte az ajtó ismét élvezhettem jelenlegi leghűségesebb társamat a kedves magányt.
Alig zártam be Harry után az ajtót azonnal csengettek, megérkezett a festő, majd a vízszerelők is befutottak. Így jobbnak láttam, ha a mai napomat egy gyors átöltözés után a bevásárlásnak szentelem. Út közben ismét megpróbáltam felhívni apámat, de nem nagyon akarta felvenni. A kettőnk viszonyát továbbra sem mondanám valami fényesnek. Valószínű, hogy ez már így is marad de még mindig jobban állunk mint évekkel ezelőtt. Az elvonó jót tett neki. Pontosabban csak az tett jót neki, belátta, hogy ez nem mehet így tovább. Megpróbálta helyrehozni a kapcsolatait, köztük engem is. Visszaült az iskolapadba, jelenleg pedig hasonló problémákkal küzdő embereken segít, mint amilyen Ő is volt. Becsülöm a kitartását, ezt pedig nem is egyszer elmondtam már neki.
Mégis megmaradt a két lépés távolság közöttünk.
Eric a héten viszont felhívott, azt mondta nincs túl jól. A több éves alkoholizmus kellő nyomott hagyott rajta, pár napja kórházba is került. Ha jól tippelek a veséje, a mája vagy a hasnyálmirigye lehet a ludas.
További elszámolni valók közé tartozik, hogy Zayn és Ella a napokban érkezik meg. Egy ideig pedig nálunk fognak lakni. Már ha lakhatóvá sikerül varázsolnom minimum két szobát még. Na nem mintha olyan sokat lennének külön.
Valahogy minden a helyére került ami felettébb különös. Főleg, ha rólam vagyis rólunk van szó, szóval igen. Teljesen fel vagyok készülve az égi áldásra. Bármilyen formában is érkezik.
Merthogy érkezni fog.
Ebben teljesen és tökéletesen biztos vagyok. Minden kétséget kizáróan.

~*~

- Késtél – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, Harry pedig csak éppen beesett a váróba, az orvosomnál már hívtak is. Egy nagyot nyelve, egymás kezét fogva mentünk be a rendelőbe ahol a doktornő szokásos könnyedséggel, kedvesen fogadt.
Nem mintha el kellett volna mondania, hogy mit csinál éppen, és hogy mire figyeljünk de valójában nagyon is örültem neki.
- Ott pedig – mutatott a képernyőre Dr. Swan – ott láthatják a kis...
Mindketten feszülten figyeltük a monitort, a doktornő összevonta szemöldökét ajkai elnyíltak egymástól, én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni.
- Valami baj van? - Tudakolta Harry valamivel nyugodtabban, mint én. A barna hajú nő végre ránk mosolygott.
- Nem, minden rendben, sőt! Több mint rendben, de valamit meg szeretnék önöknek mutatni – azzal valamit ügyködött a gépén, a következő pillanatban pedig már hallhattuk a pici szívdobogását is.
Lehunyt szemmel hallgattam a heves ütemet, amíg valami furcsát nem hallottam meg. Szemeim egyből kipattantak, Harry ijedten nézett rám.
- Te szent szar!
- Reméltem, hogy észreveszi! - Nevetett fel a nő – két szívhang van!
- Két szívhang? Hogy érti ezt? Mármint...
- Ikreink lesznek, Harry! - Adtam meg a választ és fejem visszahuppant a vizsgálóasztalra.
- Ezt komolyan mondja? - Fordult az orvos felé a srác mire az bólintott és kisebb, halk szavú keresgélés után meglett a másik baba is a monitoron. Komolyan szédülni kezdtem.
Innentől kezdve az egész vizsgálat teljes homályba fulladt nálam.
Csak arra emlékszem, hogy egyik lábamat a másik után pakolgatva ülök be az autóba, hogy aztán tökéletes mélytengeri csendbe merüljek. Fejemet az ablaküvegnek döntöttem és tényleg próbáltam megemészteni amit az imént hallottam.
Pontosabban hallottunk.
Harry halkan kuncogni kezdett mellettem.
- Most meg mi olyan vicces?
- Azon túl, hogy ikreink lesznek?
- Ez két babát jelent Harry, még mielőtt elfelejtenéd!
- Köszi addig még én is el tudok számolni – öltött rám nyelvet – szerintem ez csodálatos, Daisy! És igazából több is mint amire valaha is vágyhattam! Ez az egész olyan, mint egy tündérmese még ha túl nyálasan is hangzik a számból!
Nem válaszoltam.
Persze örültem a lelkesedésének, de ez nem könnyített a helyzetemen. Egyszerre két baba. Komolyan nem akarom elhinni. De azt hiszem az ismételgetés sem igazán segít, jobb lenne ha megbarátkoznék a gondolattal. Méghozzá sürgősen, hiszen az a kilenc hónap szinte semmire sem lesz elég.
Ezt elhihetjük.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy Harry mennyivel figyelmesebb lett velem mióta kiderült, hogy terhes vagyok, az pedig, hogy ikreket várok csak még adott a dolognak egy löketet, ugyanis még az ajtót is kinyitotta nekem. Mindössze azon csodálkoztam, hogy nem kíván az ölébe venni és úgy a bejárati ajtóhoz fáradni velem.
Az ajtónk előtt pedig újabb meglepetések vártak ránk.
- Sziasztok! - Ugrott a nyakamba Ella.
- Hé – kapta le rólam azonnal Harry – egy kicsit óvatosabban!
- Ugyan miért, haver? Porcelánból van?
- Terhes vagyok – tértem a tárgyra hirtelen – méghozzá tőle és ikrekkel, tényleg Harry kinek is családjában fordult már ez elő?
- Parancsolsz?
- Nekem nincsenek iker rokonaim!
- Most komolyan ezen akarsz vitázni? - Vonta fel szemöldökét Harry – számít ez? Egy vagy két gyerek, szeretetben fogjuk őket felnevelni!
- Hát az veled pont olyan könnyű! - Vágtam vissza élesen, és bizonyára folytatódott volna még tovább a mi kis vitánk ha Ella meg nem lengeti előttem a kezét. Bosszankodva pillantottam rá.
- Te terhes vagy?
- Nem – rikácsoltam teljesen elvesztve a fejemet – csak a következő pár hónapban dinnyéket fogok lopni- azzal megindultam befelé – ikerdinnyéket hála Mr. Styles gálánsságának!
A bejárati ajtó hangosan csattant mögöttem, könnyeim pedig természetesen azonnal feltűntek a színen. Sietős léptekkel eveztem beljebb a házban, felszaladtam a lépcsőnkön és ha lehet a hálószobánk ajtaját csak még hangosabban csaptam be magam után, hogy aztán a leggázabb tinifilmes hősnőket is kenterbe vágva vessem magam az ágyra, és kezdjek kétségbeesetten bőgni.
Igen. Kimondtam.
Teljesen kétségbeestem.
Nem volt rá okom, de mégis. Ez kezdett annyira túl sokká, pontosabban olyan hirtelenné válni. A hirtelenség pedig elég bizonytalanságot szül ahhoz, hogy ne szeressük. De most komolyan.
Ilyenkor olyan jó lett volna felhívni anyát. Tanácsot kérni tőle, vagy egy kis vigasztalást de minimum biztatást. Tudom, hogy Angela is bármikor megadta volna ezt a támaszt vagy Lucy de az mégis más. Az ember pedig természetéből fakadóan tökéletlen tehát soha semmi nem lesz jó.
Talán csak a legvégén.
Lassan ültem fel és töröltem le könnyeimet az arcomról. Nevetséges ahogy viselkedem. Boldognak kellene lennem, örülnöm kéne. Ehelyett itt ülök és itatom az egereket, mint valami ostoba liba. Nem is tudom pontosan miért sírok. Vagy, hogy mit siratok.
Talán azokat az éveket amelyeket kemény tanulással töltöttem. Nagy pocakkal mégsem állhatok a műtőasztal mellett, az ikrek pedig komoly fejtöréssel járnak majd. Tehát magamat sajnálgatom.
Igazán felnőttekhez méltó magatartás. Gratulálok Daisy Blake!
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől, majd Harry dugta be a fejét az ajtón, bátortalanul felmérte a helyzetet. Szaggatottan felsóhajtottan mire bejött és lassan az ágyam mellé sétálva ült le mellém.
Kezét a combomra csúsztatta, fejemet pedig a vállának döntöttem mire ujjaink összefonódtak. Egy apró csókot nyomott homlokomra. Elmosolyodtam.
Miért feledkeztem el a legnagyobb támaszomról?
- Szeretlek Harry! - Néztem gyönyörű zöld szemeibe – ahogy ezt a két apróságot is mindennél jobban szeretem, már most! Csak...minden annyira hirtelen történt! Ennél jobb már csak az lenne, ha kiderülne, hogy valójában hármasikrek!
- Én a helyedben nem kiabálnám el ezt a lehetőséget sem – kacsintott rám mire én csak a szemeimet forgattam.
Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett.
- Boldog vagyok – nyögtem ki végül és teljes testemmel a fiú felé fordultam – egy kicsit megijedtem Harry, de mindennél jobban boldog vagyok! Miattad!
- Én is boldog vagyok – mosolyodott el újból – igazság szerint mérhetetlenül boldog és tudom, hogy rendben leszünk! Ha tehetném még a terhességet is bevállalnám helyetted!
Ezt már természetesen nem állhattam meg hangos kacaj nélkül.
Nos azt hiszem ennyi lenne. Ma egy sokkal másabb élet kezdődik, felültünk a hullámvasútra és van egy olyan érzésem, hogy nem mostanában fogunk leszállni róla.

Hála az égnek. 

1 megjegyzés: