Második rész-Kedves

Komolyan nem hittem el amit láttam, pontosabban amiről lemaradtam. Ugyanis teljes mellszélességgel állíthatom, hogy végigaludtam a mai nap utolsó előadását. Arra még emlékeztem, hogy aláfirkantottam a jelenléti ívet, de többre aligha. És ha csak arra gondolok, hogy pár hét múlva a nyakamon vannak a vizsgáim, valószínűleg nem ez volt a legjobb húzásom. De nem tehetek róla. Egész egyszerűen folyamatosan kimerültnek éreztem magam, a munkán, anya, az iskola mellett alig volt időm bármire is. Gondolok én itt konkrétan az alvásra.

Egyre kevesebbszer engedhettem meg magamnak három,négy óra pihenésnél többet, mert ez nem számított hasznos időnek. Persze fizikailag annak, de ez a jegyeimen nem mutatkozott meg. Ja és még ezen felül ott volt Mr. Rendmániás lakása is, aki továbbra is tartotta magát, a tudd, hogy ki vagyok szerephez, és nem viselkedett túl kedvesen.

Anyának nem szóltam egy szót sem arról, hogy tulajdonképpen kirúgták volna, ha nem vállalom be még ezt is. A pénzre pedig amúgy is szükségem volt ,a kórházi számlák miatt.

-Hogy ment a jegyzetelés? - Bökött oldalba Marco, sötét szemei játékosan csillogtak rám, míg igyekeztem nem nyál csorgatva bámulni tökéletesen barna bőrét.

-Ne feszítsd túl a húrt – dobtam át kezem vállán, és így sétáltunk ki az előadóból, fél füllel figyeltem arra miről próbál magyarázni, na nem mintha bármi meglepőt is mondott volna. Bulit rendez a hétvégén. Ezúttal félévzáró.

Most komolyan?

Még túl sem vagyunk a vizsgákon, és előre iszunk. A magyarázat persze erre mindig az volt, hogy vagy örömünkre vagy bánatunkra.

A lényeg tehát ugyanaz. 

Már csak akkor eszméltem fel újból, amikor megálltunk az aula egyik szélén, és Marco barátja,Tom lépett mellénk, hogy aztán megöleljék egymást, majd összefonják ujjaikat.

-Tudjátok ez hihetetlen – néztem végig rajtuk – az évfolyam két legjobb pasija, és összejöttek, nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit önzőség? Így mi jut az olyan nagyszerű halandóknak, mint én?

Mindketten elnevették magukat.

-Hé – vágtam vissza egyből – néztetek már együtt tükörbe? Komolyan szívfájdalma van az embernek már attól, hogy mennyire jól mutattok egymás mellett, erre itt vannak még pluszban ezek a szerelmes szavak, meg tekintetek! Menjetek a francba jó?

-Csak, ha megígéred, hogy eljössz a bulimra Daisy Blake – vette fel a földről táskáját Tom.

-Azt hittem Marco rendezi – indultunk meg mindketten az épületből kifelé, egyből a kesztyűm után nyúltam, ami nem volt a zsebemben, és ekkor jött a felismerés, hogy Harry házában hagytam – a francba már!

Minden magyarázat nélkül köszöntem el gyorsan a srácoktól. Nem volt időm, még kesztyűket is vásárolgatni, vissza kell szereznem. Ráadásul pont ma kell ennyire szerencsétlennek lennem, amikor megértem anyának, hogy ma ott leszek vele a vizsgálaton. Ezért mentem reggel, a mostani, késő délutáni időpont helyett.

Lélekszakadva szaladtam át a zebrákon, és bukdácsolva kerültem ki, pár az utcán szerencsétlenkedő alaposan megpakolt pizza futárt. Itt már senki sem normális?

Felcsengettem volna, de volt kulcsom így inkább csak köszöntem szépen a recepción ahol az elmúlt két hétben egész klassz embereket ismertem meg, és már lifteztem is.

Kopogás vagy minden nélkül rontottam be, de amit láttam az túl sok volt, még így késő estére is.

-Te jó ég – kaptam a szemem elé a kezemet – elnézést, én nem tudtam, hogy ti itt...szóval, hogy...-kikukucskáltam az ujjaim szorításából Harry felé pislantva- oh anyám, az ott a lába a nyakadba?

Talán vehettem volna levegőt, de amikor a szőke bombázó sikított, Harry pedig szitkozódva húzódott el tőle, biztos voltam benne, hogy esetleg legalább kopoghatnék legközelebb. Mindketten pucéran álltak a nappaliban, illetve Harry már magára kapta az alsóját, míg a csaj eléggé csalódottnak tűnt. Azt láttam a legjobbnak ha elfordulok, de pár pillanaton belül egy erős kéz megragadta a karomat, és minden fájdalmas nyöszörgés ellenére, berángatott a hálószobájába.

-Ne haragudj – kezdtem újból, de mihelyt belenéztem dühtől csillogó zöld szemeibe és inkább hallgattam, ajkamba harapva várni az égi áldást.

-Ez még mindig az én lakásom, mégis, hogy gondoltad, hogy csak így betörsz? Egyáltalán mit keresel itt, tudtommal reggel végeztél! Az idióta porszívód zúgására ébredtem!

-Bocsánat, hogy nem hangtompítós – vágtam kezeimet csípőmre – és mégis honnan tudhattam volna, hogy pont a nappaliban – mutogattam kifelé – csináljátok azt amit csináltatok!

-Mint mondtam – csípte két ujja közé orrnyergét – a saját lakásomban vagyok Daisy, komolyan mondom ez nem normális, ott dugom meg a csajt ahol akarom!

-Nos ez inkább volt akrobatikus cirkuszi mutatvány, ha engem kérdezel, és különben is, mi bajod van a hálószobával, és az ágyaddal? Elég kényelmesnek tűnik – röhögtem saját viccemen, Ő nem igazán tartott velem, inkább megint megragadta karomat, és kifelé cibált. És még rám mondja, hogy nem vagyok normális.

A nappaliba érve a lány még mindig meztelen volt, de nem tűnt, úgy mintha zavarná a dolog, hogy én is itt vagyok. Unottan reszelgette a körmeit, fel se pillantva ránk, keresztbe font lábakkal. Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, nem-e zavarok, amikor az ajtó előtt találtam magam.

-Hé – rántottam ki magam végre Harry karmai közül – csak a kesztyűmért jöttem ember, odakint hideg van, hahó?

-Nesze- vágta hozzám ridegen, és a következő pillanatban már újra a folyosón találtam magam. Elhúztam a számat. Miért nem jön össze nekem semmi úgy ahogy én akarom?

~*~

-Én akkor, és ott, nem találtam viccesnek – ráztam meg a fejem lassan, újra az étteremben, ezúttal egy éjszaki műszakban, ami elég csendesen alakult.

-Szerintem meg az – vigyorgott rám újból Claire – rányitsz valakire, aki...

-Aki konkrétan vadidegen számomra – vágódtam le az egyik üres asztalhoz, minket leszámítva két szerelmes gerlepár ült csak bent, és ők is jóízűen falatoztak.

-Hé – ült le elém barátnőm – minden rendben lesz, anyukád, hogy van?

-A doki már nem volt bent, és próbáltam elérni, de a műtőben ragadt, anya pedig aludt, nem akartam felkelteni!

-Biztos jól lesz, érzem – simított végig a hátamon- holnap majd meglátod!

Mosolyogva bólintottam, bár nem hittem neki. Amikor anya beteg lett, tudtam, hogy ez egy nagy játszma lesz, és segítenem kell neki mindenben. Szóval tettem a dolgom. Kibírtam mindent ami jött és mindig támogattam, pedig valóban akadtak nehéz időszakok, de aztán a hullámvölgy után csak jó jött, és aztán vissza le. Így éltünk egyik napról a másikra. De ez elég volt. Egyelőre.

Soha nem akartam elveszíteni, mert csak ő volt nekem. Pontosabban akad egy apám is aki néha beugrik, hogy kunyeráljon egy kis pénzt, és visszamegy az utcára bolondot csinálni magából. Bele se merek gondolni, hogy mire költi a „vagyonát” sötét sikátorokban, és a kétes üzletei során.

Anya két éve lett beteg, először azt mondták fél éve van hátra, de a kezelésekre jól reagált, így volt esély a gyógyulásra. A mája egyik napról a másikra próbálta felmondani a szolgálatot, az orvosok pedig többnyire csak értetlenül néztek, a sok teszt felett. Majd megszületett a döntés, hogy átültetésre van szüksége.

Pechemre nem voltam rá alkalmas.

Pár hete viszont jött a telefon, de a műtét során fellépett némi komplikáció, anya pedig kórházban maradt, és úgy tűnik most az új szerv rendetlenkedik. Amit már komolyan nem akarok elhinni.

-Hé virágszál – tekintetemet a hang irányába tereltem, Claire fejével az ablak felé bökött, ahol is úgy tűnt, a lábain alig álló, ápolatlan, és valószínűleg piától bűzlő apám integet felém.

-Nem tudtam mi hiányzik, még mára- forgattam meg a szemeimet és nagy nehezen kikászálódtam a kényelmes székek egyikéből, hogy aztán apa felé vegyem az irányt.

-Szia pici Daisy Blake – nyúlt volna arcom felé, hogy játékosan megcsípje, ahogy gyerekkoromban tette mindig ,de elhúzódtam előle, ő pedig majdnem elvágódott.

-Mit keresel itt Rob? - Állt elém karba font kézzel Claire. Nagyon jól ismerte apámat, és azt hiszem, sokkal jobban kezelte a helyzetet, mint én. Legyen szó erről, vagy a kismillió másikról.

-Nagy bajban vagyok méhecském – nézett végig megvetőn barátnőmön, akadozva beszélt, és igen, jól sejtettem, komolyan részeg – és neked segítened kell rajtam!

-Miért tenném?

-Mert az apád vagyok – emelte meg a hangját – és tartozol nekem! Te pedig ne avatkozz bele cukipofi – emelte ujját dülöngélve Clarie arca elé – ez csak a mi dolgunk!

-Na ide figyelj Rob...

-Hagyd Claire – tettem vállára kezem – menj vissza, mielőtt kikapunk, majd én ezt elintézem!

-Ez a beszéd! - Húzta ki magát apa, akinek ugyanolyan volt a szeme, mint az enyém. Felsóhajtottam, és azt kívántam bár tudnám hol csúszott meg ennyire az élete.

-Ha pénz kell, akkor nincs, tudod, hogy anya kórházban van!

-Ugyan Daisy – nyúlt megint felém, de eltoltam a kezét – tudom, hogy van pénzed kislány!

Elszámoltam magamban tízig. Sosem tudtam jól hazudni, mert tényleg akadt némi a számlámon, és még Harry se fizetett.

-Talán holnapra tudok adni valamennyit...

-Helyes – bólintott, majd, mint aki jól végezte dolgát egész egyszerűen elsétált.

Komolyan utálom ezt. Legszívesebben felrobbannék, mindössze az gátol meg ebben, hogy azzal nem mennék semmire. Ja, meg egyébként sem tudom, hogy csináljam.

Annyi mindenesetre biztos, vissza kell mennem és bocsánatot kérni, már csak a fizetés miatt is. Tehát holnap újabb kínos körök várnak rám. Gyorsan az órámra pillantottam. Éjfél múlt pár perccel.

Helyesbítek. Még ma várnak rám.

Egek!

~*~

Újabb órák múlva, ismét Harry ajtaja előtt találtam magam, ezúttal viszont tényleg kopogtam, és alig érintettem az ujjaimat harmadjára bátortalanul az ajtóra, amikor is egy barna hosszú hajú, barátságos tekintetű, aranyos nő nyitott ajtót. Remek. Már is felvett a helyemre valakit.

-Öhm – kerestem hangomat – Harry itthon van?

-Csak leszaladt a boltba, de gyere várd meg nyugodtan, már sokat mesélt rólad – mosolyogva húzott be az ajtón, én pedig igyekeztem leplezni zavaromat. Mesélt rólam? Remélem a tegnapi kínos eseményt nem említette. A konyha felől nagyon jó illatok szállingóztak, és egyből megkordult a gyomrom, még nem volt időm reggelizni. Bocsánatkérőn elmosolyodtam, de a nő csak nevetett.

-Gyere, csatlakozz hozzánk, úgy is sokkal többet főztem a kelleténél, de nem nézhetem tétlenül ahogy ez a fiú teljesen elfogy nekem – invitált egy fejbiccentéssel a konyha felé, és még mielőtt bármit is mondhattam volna, Harry lépett be az ajtón, kezében egy doboz tejjel.

-Oh kicsim- lépett elé a nő, és arcára egy nagy cuppanóst nyomott – valóban nagyon édes a kis barátnőd, végre egy hozzád való lányt találtál, nem pedig egy olyan...szóval tudod! - Legyintett és elvette tőle a tejet, majd futólag rám mosolyogva visszalibegett a konyhába.

Szóval valószínűleg nem az új bejárónő hanem, az édesanyja lehetett. Arcomra erőltetett vigyorral, najó, sokkal inkább vicsorral néztem vissza a még mindig az ajtóban döbbenten álldogáló srácra, aki úgy tűnt, ismételten mérges rám.

Lassan kénszeressé válik nála.

-Beszélhetnénk?

Bólintottam, és követem, a szobájába, ami most sokkal kupisabb volt, mint tegnap. Hogy lehet ekkora disznóólat csinálni ,egyetlen éjszak alatt?

Körbevezettem tekintetemet a szobám, és megakadt a szemem az íróasztalra dobott fehér csipkés melltartón. Oh. Szóval nem egyedül volt. Remélem a nappaliban, azért összepakolt.

-Megtudhatnám, miért mondtad azt az anyámnak, hogy a barátnőm vagy?

-Mi? Mégis miért mondtam volna ezt? Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, plusz a fizetésemet – fontam karomat össze a mellkasom előtt. Elhatároztam, hogy ezúttal nagyon kemény leszek.

Szilárd és rendíthetetlen.

-Ja persze – forgatta a szemeit- most már maradnod kell!

-Micsoda? Mégis miért, teljesen megbolondultál? Nem fogok hazudni az anyádnak, aki szemlátomást nagyon szeret téged, megjegyzem nem biztos, hogy megérdemled – húztam el a számat.

-Tartozol ennyivel, vedd törlesztésnek, most pedig viselkedj normálisan – azzal a lendülettel tenyerét az enyémbe csúsztatta.

-Csakhogy tudd – böktem mellkasára ujjammal- nem foglak megcsókolni, mert nem akarom tudni, hol járt a nyelved!

-Oh bébi – fogta meg a kezét, miközben jót nevetett magában – el se hinnéd mennyire hasznosak az ujjaim is.

Fájdalmasan felnyögtem a gondolatra. És én pont ilyenkor hagyom otthon a kézfertőtlenítőmet.

Harry bemutatott, és végre-valahára elengedte a kezem, segítettem az anyjának elvégezni az utolsó simításokat, majd gyorsan megterítettünk. Harry és én, egymással szemben foglaltunk helyet, az anyja pedig mellém ült le. Vidám csacsogott az otthoni életéről,

panaszkodott milyen keveset látja az egyetlen kicsi fiát. Harry is megszólalt néha-néha, hogy neki is hiányzik a megszokott légkör, de már beleszokott a nyüzsgésbe, és szereti a munkáját, szóval maradnia kell. Egy igazi seggfej volt. A munka mindig fontosabb, mint a család. Persze. Nyugdíjasként pedig majd a dollárjaid fognak beszélgetni veled, nem pedig az unokáid.

-Na és – kérdezte két falat között – mit is tanulsz, egészen pontosan?

-Orvosnak készülök – tettem le a villámat, mire mindkét fél kezében megakadt a sajátja. De míg az egyik kedvesen meglepődve addig a másik, szánakozva kérdezett vissza.

-Tényleg?

-Harry – szólt rá anyja, én pedig jól sípcsonton rúgtam a fiút. Nem létezik, hogy még ezt sem tudja rólam.

-Úgy értem – köszörülte meg a torkát, és hangnemet váltott – tényleg annak tanul.

-Ez nagyszerű dolog – szedte össze a tányérokat- és mióta ismeritek egymást?

Ismét egyszerre jött a válasz, csak ezúttal Harry és én beszéltünk össze. Bár nem volt egyforma az állítás.

-Három hete- dörmögte a fiú.

-Két hónapja – nyögtem ki én is, szemeimet nagyra meresztettem, és ismét egy sípcsont rúgással jutalmaztam lovagunkat.

-Most mi van? - Tátogva felém fájdalmasan, de én csak a szemeimet forgattam ,és az anyjára néztem, aki úgy tűnt eléggé összezavarodott.

-Úgy érti, két hónap és három hét – mosolyogtam, kezemet Harry kézfejére csúsztattam – tudja nagyon fontosak neki a határidők, és én imádom benne, hogy ennyire pontos!

-Oh – sóhajtott fel – olyan jól kiismerted, annyira édesek vagytok együtt!

Megkönnyebbülten felsóhajtottam amikor a nő ismét apróságokról kezdett el hadarni nekünk, további másfél órán át játszottam az agyam, kínosan az órára pillantottam, sietnem kéne anyához. Talán pont ez ösztönözte arra, hogy elköszönjön tőlünk, és két csontropogtató ölelés után végre magunkra hagyjon. Nagyot sóhajtva dőltem neki az ajtónak, szemeimmel Harry után kutatva, akit nem úgy tűnt, mintha meghatott volna a dolog.

-Tudod ez marhára undorító volt – szólaltam meg pár perc csend után -a saját anyádnak képes voltál hazudni!

-Az egész világ hazudik kislány – rántotta meg a vállát, hanyagul hajába túrt- az anyám még mindig azt hiszi, hogy az Ő kicsi fia vagyok!

-És ezt meg is kéne becsülnöd te szemétláda, hiszen tiszta szívéből szeret téged!

-Ez pont nem a te dolgod – legyintett felém – hova tetted a gépemet?

-Nem nyúlok a cuccaidhoz – kaptam fel a földől a táskámat – tudod annyi időt kellene vele töltened amennyit csak tudsz, és jobban meg kellene becsülnöd amíg csak tudod! De még erre is képtelen vagy, gondolom, most is csak a munkán jár az agyad!

Választ sem várva hagytam magára, már nem érdekelt a pénz, vagy a bocsánat. Most sokkal bűnösebbnek éreztem magam, mint amikor idejöttem. Talán az egészet hagyni kellene, és nekem is bevallani az igazat anyának. Biztos megértené, a többit pedig majd megoldanám valahogy.

Egy kicsit összetörten sétáltam ki az utcára, szomorúan konstatáltam, hogy megint otthagytam a kesztyűmet ,de már nem számított. Nem akartam többet látni ezt az embert.

Talán soha ilyen lassan nem sétáltam még vissza a kórházba, egy kicsit letört voltam, talán még csalódott is amikor anya megint aludtam. Nem bántott a dolog, csak jó lenne hallani a hangját. Ezúttal elkaptam az orvosát, aki megnyugtatott, hogy minden rendben, sőt egy kicsit jobban is van, és ha így haladunk a karácsonyt talán már otthon is töltheti.

Nem sok kellett, hogy mosolyogva a nyakba ugorjak. Visszamentem, anyu még mindig aludt, így egy kicsit elbeszélgettem a szomszéd ágyban fekvő beteggel, aztán pedig a lelkére kötöttem, hogy mondja meg anyunak, holnap délelőtt benézek hozzá. Ezúttal valóban pontos leszek.

Jó melegen felöltöztem, és kiléptem a folyosóra.

-Csak azt ne mond, hogy időpontod van agyátültetésre – haladtam el mellette, de nem állt szándékomban ránézni.

-Lehet róla szó, ha nem te csinálod -ért utol, túl nagy lábai voltak, megjegyzem sokkal jobb lábai, mint nekem – hogy van anyukád?

-Mióta érdekel? - Vetettem oda nyersen, míg a liftre várakoztunk.

Csend. Nocsak, a fején találtam a szöget?

-Talán az elmúlt pár hétben egy kicsit szemétláda voltam – vakarta meg tarkóját.

-Igazán? - Hüledeztem – fel sem tűnt...

-Daisy – lépett végre elém, hogy a szemembe nézzen – most komolyan?

-Nézd Harry – váltottam ezúttal én komolyra és igyekeztem figyelmen kívül hagyni cuki mosolyát, és gödröcskéit az arcán – hagyjuk egymást békén, mert agyinfarktusom lesz tőled, de komolyan!

-Készítek majd egy remek képet a megemlékezéseidre – ajánlotta fel.

-Kizárt – nevettem – nincs élő ember aki jó képet csinál rólam, hát még ha halott is lennék hozzá.

-Tégy próbára – húzta ki magát -egy élő legenda áll előtted, és egyébként is nagyon szép lány vagy, szóval nem lenne nehéz dolgom!

Most komolyan azt mondta, hogy szép vagyok? És egyáltalán mi ez a kedvesség? Talán részeg?

-Te beszívtál? - Tudakoltam talán egy kicsit hangosabban is a kelleténél immáron a liftben, a körülöttünk lévő emberek automatikusan húzódtak távolabb a fiútól.

-Mi? - Hárított egyből- azért mert kedves vagyok?

-Nem úgy tűnt, mintha lennének emberi tulajdonságok Harry – indultam az ajtó felé,remélve, hogy talán lerázhatom. De nem így történt.

Végig követett, vagyis inkább a sarkomban volt, és apró magyarázatokat nyújtott egy-egy hely nyújtotta kép lehetőségekről. Ja, mintha annyira érdekelne a fotózás. Mégis tűrtem. Igazából kellemes tónusú a hangja, mély, kicsit rekedtes, és továbbra is sokkal lassabban beszél, mint az átlag. A különleges akcentusról nem is beszélve. Leegyszerűsítve a dolgot: szerettem hallgatni.

Hirtelen álltam meg, mire a hátamnak ütközött, de ahelyett, hogy elvágódott volna, mint ahogy nagy romantikus filmekben meg van írva, én estem előre, egyenesen felhorzsolva ezzel a kezeimet.

-Mondtam már, hogy mekkora szerencsétlenség vagy? - Kapott egyik pillanatról a másikra, az ölébe.

-Most komolyan? - Vágtam tarkón, végre elértem – nem a lábam sérült meg, azt fogják hinni, hogy részeg vagyok!

- Mégis kicsoda? Nem úgy néz ki ez a környék ahol portaszolgálat is van – indult meg felém az emeletre – és egyébként is teszek mások véleményére!

-Szóval ezért vagy annyira sikeres?

-Többek között – nézett végre rám- hányadikra is megyünk?

-A földszinten lakunk Harry- vigyorodtam el negédesen, és láttam ahogy ajkába harap dühében, de azért türtőzteti magát. Hm. Talán többször kellene eljátszanom a sérült madárkát.

-És ezt csak akkor közlöd, amikor felsétálok veled az ölemben a harmadikra?

-Meglepetés! - Kiáltottam fel, de csak a szemeit forgatta, és elindult vissza le az említett szintre. Gyorsan másztam ki az öléből, közöltem, hogy nyugodtan leülhet ha akar, én pedig elugrottam gyorsan megmosni a kezeimet, és fertőtlenítőt keresni. A fürdőben jártam szerencsével.

-Szóval? - Mentem vissza kezeimet törölgetve, és gondolni sem akartam arra, mit érezhet a lakásunkkal kapcsolatban. Nem igazán volt az amit megszokhatott.

-Szóval mi? - Fordult felém, visszatéve egy családi fényképet az egyik kis asztalra a nappaliban.

-Miért jöttél ide? Gondolom nem lettél tagja a szeretetszolgálatnak!

-Imádom, hogy így vág az eszed – huppant le a kissé már ütött- kopott barna kanapénkra, és elhajított maga mellől egy párnát- igazából lenne neked egy ajánlatom!

És ehhez muszáj hozzá így néznie rám?

Megrémiszt.

Bár van egy olyan érzésem, a tekintete lesz a legkisebb problémám. Azt hiszem a gond csak akkor fog ajtóstól berontani a házba, ha kinyitja az ajkait és beszélni kezd.

Kérlek Harry. Maradj csendben inkább.

Gondolj a lelkemre. Az enyém még nem jutott a pokol szélig.

Kérlek. 

Nos, ez lett volna a második rész, remélem tetszett, és hagytok egy pici kis visszajelzést magatok után, ha így volt. A következő rész jövőhéten érkezik, a héten pedig a másik történetembe hozok új részt! :)