Harmadik rész - Mondj igent!

Sziasztok! Itt lenne a harmadik rész, hétvégére tervezek még hozni, remélem tetszeni fog, és esetleg írtok egy pár sort véleményként, vagy feliratkoztok! :) 

Kellemes ünnepeket mindenkinek! 

Legalább öt teljes perce, hogy megkövülten néztem rá. Minimum azóta, hogy azok a bődületesen ostoba szavai elhagyták rózsaszín ajkait. Komolyan szórakozik velem, vagy csak szeretne meghalni, az én kezeim által? Pislogtam párat és kínomban a kezemet kezdtem nézni, amelyeken még mindig semmi érdekes nem volt, ugyanúgy néztek ki, mint az elmúlt években. Kínomban nevetni kezdtem, először csak azt hittem erőltetem de nem. Magától jött, és azt hiszem igazán szánalmas látványt nyújthattam. Aztán persze megerőltettem magam és egész egyszerűen felpattantam mellőle a kanapéról.

- Húzz el – vágtam hozzá a kabátját, nagy léptekkel a bejárati ajtóhoz sétáltam, szélesre tárva vártam, hogy végre eleget tegyen az igen kedves felhívásomnak, de úgy tűnt egészen mást forgat az idióta fejében. Nagy kényelmesen hátradőlt és csak jobban elterpeszkedett.

- Nem hinném, hogy abban a helyzetben vagy, hogy ne is gondolkozz el ezen – tette félre a kabátját, lábait összefonta és rám nézett – semmi tisztességtelen nem volt az ajánlatomban!

- Ja tényleg – helyeseltem egyből és hangosan csaptam be az ajtót – csak prostit akarsz belőlem csinálni!

- Egek – forgatta meg a szemeit és felállt – még akkor sem feküdnék le veled, ha fizetnének érte!

-Hát ez marhára kedves volt – fontam össze karomat a mellkasom előtt – akkor mégis elmagyaráznád, mit is jelent pontosan a fizetett kamubarátnő kifejezés? Jobb szeretnéd ha a konzumhölgy kifejezéssel élnék a kurva helyett?

- Valahogy úgy, de nem egészen, hiszen kitakarítasz nálam továbbra is, egész egyszerűen csak megemelem a béredet, és ezért cserébe eljössz velem pár társasági eseményre, semmi több!

- Tényleg, na mesélj még Styles – toppantottam dühösen, a hangom nem csengett túl magabiztosan ,sőt remegett az idegtől – és mit mondok majd a barátaimnak, vagy te a tieidnek, és mi lesz a családdal? Neked lehet, hogy nem számít, de én nem szeretnék...

- Mi az amit nem szeretnél Daisy? - emelte meg Ő is hangját – hétszer annyi pénzért, mint amennyit a kávézóba keresel, szép ruhába bújni és mosolyogni pár kamerának ha rólam kérdeznek? Komolyan olyan nehéz ez?

- Ez elvi kérdés, te mocsok! - Kiáltottam rá – nem hallottál még erkölcsről?

- Erkölcs? - Nevetett fel hangosan, úgy tűnt most Ő erőlködik – nézz már szét az ég szerelmére, már rég nem létezik, és aki mégis hisz benne, egész egyszerűen elbukik!

-Akkor majd szólok ha nagyon megütöttem magam – álltam félre, ismét kinyitva az ajtót – de most menj el, nem akarlak többet látni!

Újból végigmért, ezúttal sokkal inkább volt lekezelő, de nem érdekelt. A hideg futkosott a hátamon tőle, megvártam amíg szépen lassan felveszi a kabátját, és nagy léptekkel elindul az ajtó felé. Még utoljára megállt mellettem, de nem méltatott arra, hogy rám nézzen, parfümjének illata erőszakosan férkőzött az orromba.

- Hogy fogod kifizetni a számláidat..

- Nem a te dolgod – remegett meg a hangom, komolyan a sírás határán álltam de nem akartam előtte, sőt senki előtt. Habár a világ legjobb dolgai az érzelmek, ha lehetne én inkább tartózkodnék tőlük, egy kicsit padlóra tudják küldeni az embert, ha úgy akarják.

- Azért hívj, ha mégis meggondoltad magad – lépett ki nagy nehezen az ajtón, én pedig abban a pillanatban becsaptam utána. Már nem bírtam tovább.

Sírva rogytam le a padlóra, annak ellenére is, hogy tudtam valószínűleg hall még engem, de nem érdekelt. Megalázottnak éreztem magam, és soha ennyire nem voltam még mélyen. Ennek nem így kellett volna történnie, vagy ha igen, akkor nem most. Miért nem várhatott a sors még ezzel? Nem veheti el az édesanyámat tőlem.

Talán túl nagy fába vágtam a fejszém. Talán sokkal jobban járnék ha keresnék egy rendes, teljes órás melót, és hanyagolnám az egyetemet, az ösztöndíjakkal együtt. Ha nem segíthetek azon akit igazán szeretek, mi értelme orvosnak tanulnom?

Megráztam magam, és felkeltem a földről, egy halom mosatlan várt rám, és talán a lakást is ideje lenne rendbe szedni, plusz biztos vagyok benne, hogy bár reggeli műszakot viszek, nem fogok aludni semmit.

Takarítás közben végig a fiú szavai jártak a fejemben, és sehogy se tudtam kiverni őket. Hihetetlen ez az egész. Idejön, eljátssza a kedves gyereket, majd közli, hogy lenne egy ajánlata. Aszerint pedig egy bizonyos ideit eljátszhatnám, hogy a barátnője vagyok, persze csak akkor ha valamerre mennie kell, mert megunta már, hogy folyton a magánéletéről kérdezik, vagyis, hogy miért nem talált még senkit magának. Így ez találta a legegyszerűbb megoldásnak. Plusz az anyja is ismer már, így lefutottuk a kínos bemutatkozóköröket is, sőt én adtam ezzel neki az ötletet.

- Menj a fenébe Styles – vágtam földre egy tányért, és úgy tűnt megint hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam, hiszen a fiúnak már hűlt helye.

~*~

A napját se tudom mikor ébredtem ennyire kipihentem és nyugodtan. Igaz azt hittem nem fogok tudni aludni, mégis mihelyt magamra húztam a takarómat, és elindítottam a kedvenc sorozatomat egyből elaludtam, és láss csodát reggel kipihentem ébredtem. Nyújtózkodva vártam, hogy lefőjjön a kávém, és futólag a falon lévő kopott órára pillantottam. Mindjárt dél. Te szent szar.

- Édes istenkém – húztam ki a gépet, és mindent otthagyva rohantam a fürdőbe, gyorsan megmosakodtam, magamra rángattam a ruhámat, felkaptam a táskám és már rohantam is árkon-bokron mindenen keresztül, bár már nem fogok beérni időben. Sőt. Lassan mindegy lenne ha éjszakára mennék be. Hogy mit fogok én ezért kapni.

Útközben próbáltam felhívni barátnőmet, akitől már nem egy hívás és sms is érkezett de egy árva penny sem volt a kártyámon, így minden kísérletem kudarcba fulladt. Ami nem is értem miért lep meg.

További tizenöt perccel, három veszett eb elől való menekülés, két piroson átfutott zebra után végre megérkeztem, pontosabban befutottam a kis vendéglőbe, lihegve, és igencsak fáradtan, minimum úgy éreztem magam, mint amikor Rocky Balboa amikor futkoss az idióta lépcsőkön. Csak nekem nem járt érte bajnoki öv a végén. Egy dühös főnök annál inkább.

- Blake az irodámba – nézett rám barna, ezúttal marhára dühös szemeivel, én pedig csüggedten követtem. Nem tűnt úgy, mintha sok mindent kihagytam volna, hiszen mindössze két vendég volt.

- Tudod, hogy nem megy jól a biznisz – kezdett bele egyből, mindenféle magyarázat nélkül -és, hogy valakit el kell majd engednem, mert nincs szükségem ennyi emberre. Én mindig toleráns vagyok veled, tudom, hogy nagyon nehéz lehet neked most, de nekem is az lesz ha továbbra is mindent elnézek! Sajnálom de ez volt az utolsó alkalom -emelte fel rám figyelmeztetőn az ujját – még egy késés és repülsz innen!

- Én – kezdtem volna de legyintett, így inkább ajkamba haraptam, és bólintottam.

- Most viszont elmehetsz, holnap este találkozunk!

- Nem, én maradok – ellenkezdtem de ismét feltette a kezét, mire összevontam szemöldököm. Nem úgy volt, hogy csak legközelebb küld el?

- Nem tudtunk elérni, de a kórházból sem, és itt is kerestek, a legjobb lenne ha bemennél édesanyádhoz a kórházba – köszörülte meg torkát, ezúttal sokkal lágyabban beszélt. Tudtam, hogy a zord külső mögött egy igazi vajszív van, így minden teketória nélkül adtam egy gyors puszit arcára, megöleltem barátnőmet és már rohantam is tovább.

Utáltam, hogy a kórház a város másik végén van, főleg, ha tudtam, hogy sietnem kellene. Megpróbáltam felhívni anya orvosát, de éppen operált, így továbbra sem tudtam semmit. A pánik egyre nagyobbra nőtt a mellkasomban, a torkom kiszáradt ,a szívem pedig kétszer olyan gyorsan vert, mint szabadott volna.

A végén én is ki fogok készülni, ezt előre látom. Bűnösnek éreztem magam amiért az elmúlt pár napban nem igazán tudtam bemenni anyához, vagy ha igen, akkor nagyon rövid időre koncentrálódott a látogatásom, mert pihent, de legtöbbször én futottam be később, a látogatási időn túl. Most viszont ez egyáltalán nem érdekelt.

Ezúttal tényleg lépcsőzni kényszerültem, hajamat szorosan összefogtam futtában, hogy legalább az ne lógjon a szemembe, még pluszba az egyébként is tökéletesnek ígérkező napomon.

Egyből a szobájába mentem, de megdöbbenésemre ott nem feküdt már senki. Tudtam, hogy a szobatársa ma megy haza, de hol van anya?

- Daisy – lépett mellém Elena, az egyik kerek arcú, kissé pufibb, gyönyörű fekete hajú és szemű ápolónő akit igazán megkedveltem a hónapok alatt – kerestünk, de nem értük el, anyukádat áthelyezték az intenzívre...

- Hogy micsoda? - Vágtam hirtelen a szavába, és ha lehet, csak még nagyobb pánik tőrt rám. Ez nem lehet igaz, komolyan csak álmodok.

- Nyugodj meg életem, csak egy komolyabb vírust szedett össze, és muszáj volt elkülöníteni, mert nagyon gyenge a szervezete, de a legjobb kezek között van, ezt te is tudod!

Bólintottam, de már nem bíztam ebben. A legjobb kezek között akkor lenne, ha végre otthon lehetne, éppen és egészségesen. De már kezdtem kételkedni abban, hogy ez egyáltalán megtörténhet. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy nem mehetek be hozzá, viszont hagyhattam pár sor üzenetet és Elena megígérte, hogy elmondja az orvosnak, hogy jártam itt, és ha tudd hívjon fel. Ennyivel kellett beérnem. Mégsem akartam elmenni. A napom már úgyis pocsékba ment, szóval inkább leültem az intenzív előtti várakozó folyosóján és nem is tudom mire de vártam.

Talán a csodára leginkább.

Ami igazából vicces, mert komolyan annyira szerettem volna hinni benne mégsem ment, és ez a legnagyobb problémánk. Folyton azt hangoztatjuk, hogy a gyerekek már nem is gyerekeke manapság, csak apró felnőttek. De az igazság az, hogy mi, a nagy és okos felnőttek vagyunk, és maga az élet, aki nem hagyja ezt nekik. Nincsenek tündérmesék, és aki ezt nem tanulja meg előbb vagy utóbb az utcán találja magát. Keményen kell dolgozni, és játszani, méghozzá úgy, hogy semmi sem biztos. Így az eredmény is csak egy álom.

Bármit megadtam volna pár álmomért. De volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem csak rajtam múlik.

Mindenem elzsibbadt, és korgó gyomorral kászálódtam ki a kényelmetlen kórházi székek egyikéből, hogy aztán jobban összehúzva a kabátomat lépjek ki végre-valahára a kórházból. Odakint már sötét volt, így gyorsan leintettem egy taxit és hazafelé vettem az irányt, noha tudtam, hogy újra egy üres lakás vár rám. Üres hűtővel természetesen.

Fejemet a hideg ablaküvegnek támasztottam a kocsiban, és onnan néztem a mellettünk elsuhanó éjszakai fényeit a városnak. A városnak amely tényleg soha nem alszik. Talán pont ezért szerettem ennyire, mindig pörgés volt, és bármikor találtál magadnak szórakozást, persze, csak ha tudtad, hogy hol keresd. De az emberekkel nem volt gond, igaz az hiszem az összes törzsgyökeres utálta az olyan seggfejeket akik a harmadik ital után bevallják azért vannak itt, hogy megvalósítsák álmaikat. És ez az utálat egészen addig tartott, amíg a következő hónapban meg nem láttad az ismeretlen pasit vagy csajt a tévében egy menő reggeli műsorban. Mert itt tényleg volt rá lehetőséged, ha kitartottál és nagyon akartad.

Az már csak mellékes, hogy mit tettél meg a sikerért.

Merengésemből egy ideges köhintés rángatott vissza a valóságba, egy gyors bocsánat után, fizettem és befelé trappoltam.

- Nahát Robert – néztem végig a most is részeg apámon, akinek volt képe ideállítani. Már mondani sem kell, hogy pénzt akar, így csak felvontam a szemöldököm- mennyi?

- Miért hiszed mindig, hogy a pénzed kell? Mi van ha azért jöttem megkérdezzem, hogy vagy? Vagy anyád? Tényleg, hogy van az anyád Daisy?

- Inkább csak fogd be – dőltem neki a korlátnak – és ne tegyél úgy, mintha komolyan érdekelne, mert most is bűzlesz a piától, és mondd, ezúttal kinek tartozol, mert gondolom játszottál is...

-Csak egy keveset – nevetett saját viccén – de tudod, olyan jól ismersz, hogy le se tagadhatnád, hogy a lányom vagy!

- Csodálatos érzés – erőltettem egy kamu vigyort a képemre – de sajnálom nincs pénzem, és ha még lenne se adnék, úgyhogy hord el magad!

Felnevetett, hangosan és gúnyosan. Komolyan, legszívesebben behúztam volna neki egyet. Mégse tehettem, mert még képes és feljelent, aztán pedig fizethetem a büntetéseket.

-Tudom, hogy több helyen is dolgozol kicsikém, ne játszd meg nekem itt magad, és segítsd ki szépen öregapádat !

Felsóhajtottam, farzsebembe nyúlva, előhúztam pár dollárt, majd a kezébe nyomta.

- Húsz dollár? Ezzel akarod kiszúrni a szemem?

Nem válaszoltam, csak fejemet rázva sétáltam fel a lépcsőn, és zártam be magam után a kaput. Lehet, hogy kevés, és még hallani fogok róla, de talán pár napra végre megszabadulok tőle.

~*~

Már nem is tudom hányszor sétáltam a lifttől ide, aztán vissza, de a fekete ajtó még mindig annyira undorítónak tűnt. Nem egyszer és nem is kétszer sóhajtottam fel, mire összeszedtem a bátorságomat, és ezúttal tényleg bekopogtam. Hallottam ahogy elfordul a kulcs, és aztán feltárul az ajtó, Harry csak felvonta a szemöldökét és arrébb állt, hogy beljebb mehessek. Félmeztelen volt, haja zilált, úgy tűnt nemrég zuhanyzott.

- Minek köszönhetem a szerencsét? - Fel sem nézett rám papírjaiból, miközben kávéját kortyolgatta, elég rumlis volt már most a lakás, a földön heverő fényképekből ítélve, nagyon dolgozhatott valamin.

- Beszélnünk kell – szólaltam meg pár perc múlva, azt hittem túl halkan, de nem így lett, mert tökéletesen hallotta. Felvonta szemöldökét de még mindig a papírjait bújta, szóval azt hiszem nem én okoztam számára meglepetést.

- Ugyan miről? - Lapozott egyet – nem találod a felmosót?

Jégcsapként fúródtak szavai lelkembe, a gyomrom öklömnyire zsugorodott, már majdnem elfelejtettem milyen Harry seggfejként. Még jó, hogy csak majdnem.

Újabb percek teltek el, míg én erőt merítettem magamból, és összeszedtem a bátorságomat.

- Uhm – köszörültem meg a torkom, és igyekeztem újra magabiztosnak tűnni – azt hiszem élnék az ajánlatoddal!

- Aha – hümmögte, most komolyan szórakozik velem?

- Azt mondtam...

- Értettem mit mondtál bassza meg – csapott dühösen a papírjaira, és végre méltóztatott rám nézni – csak, most egyáltalán nem érek rá ha nem látnád!

Összerezzentem hideg hangjára, de inkább tényleg a takarítással foglalkoztam és nekiláttam a nappalinak. Már a porszívót szereltem össze amikor kilépett a fürdőből egy igazi szőke ciklon, megjelenése tökéletesen makulátlan volt, mindössze egy apró kis ruha takarta. Plusz a cipője, már ha azt nevezhető annak.

Rám sem figyelve sétált Harry elé, majd játékosan megpördült előtte, mire a férfi elismerően végigmérte, és közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa. Csak a szemeimet forgattam a nyálcseréjükre, és inkább folytattam tevékenységemet, de azt nem állhattam meg, hogy ne figyeljem végig a jelenetet ahogy Harry kezét a lány formás seggén tartva kíséri az ajtóhoz, megígéri, hogy még hívja, majd bezárja utána azt, és arca ugyanolyan érzelemmentes lesz, mint előtte.

- Most mi van? - Szedte össze a papírokat, majd magára kapott egy felsőt, pulóvert és a kabátját – azt dugok meg akit akarok bébi, ez továbbra sem változik, mint mondtam!

Bólintottam, mire körbenézett.

Jobb lesz ha sietsz – mutatott sürgetően az órájára – ma este már jelenésünk is lesz, egy galéria megnyitóján, szóval küldök ruhát, és kilencre egy kocsit, ha pedig felírod a számlaszámod, holnap megkapod a pénzed is!

Kezdtem azt hinni, hogy hatalmas hülyeséget csináltam, mégsem volt már visszaút. Így inkább csak némán bólintottam és beindítottam a porszívót.

Fél füllel hallottam még ahogy becsukja maga után az ajtót, és elrohan, de ez volt minden. Hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak, én pedig hivatalosan is a Föld legnagyobb balekjává kiáltottam ki magam.

Ezen pedig már nem volt ki segítsen.