Már nem is
emlékszem mikor aludtam utoljára ilyen jól. Liam nagyon
megértőnek bizonyult, és igazából nem kérdezett semmit az este,
csak megpróbált jobb kedvre deríteni, amiért végtelenül hálás
voltam neki. Sőt még a szobáját is átengedte nekem.
Reggel hamarabb
ébredtem, mint Ő, így úgy döntöttem hálából meglepem
reggelivel, a konyhába osonva, halkan kezdtem el valami étel félét
kotyvasztani kettőnknek, csak remélni mertem, hogy szereti a
palacsintát. De igazából az se baj, ha nem. Mert én nagyon.
- Jó reggelt –
köszönt álmosan, arcán egy apró mosollyal – jól látom, hogy
palacsinta készül?
- Gratulálok Mr.
Payne, Öné a tíz pontos kérdés – öltöttem rá nyelvet, és a
tányérra csúsztattam három további kész remekművet. Fél
szemmel figyeltem ahogy megterít, amíg én tovább ügyeskedtem.
Kihúzta nekem a széket, amikor végre leülhettünk enni.
- Köszönöm –
pihegtem csendesen, hirtelen kordult egyet a gyomrom hangos
nemtetszését adva ezzel a még mindig éhező állapotának.
Elpirulva sütöttem le a fejem, de Liam csak nevetett.
- Egyél nekem végre
valamit, te nőszemély! - Pattant le velem szembe, és szedett
mindkettőnknek.
Minden a legnagyobb
rendben ment, jókedvűek voltunk, valahogy azt éreztem, hogy a
legtöbb dolog a helyén van. Ez pedig hatalmas biztonságérzetet
tudott nyújtani. Persze ha megelékszünk ennyivel. Tapasztalt
„pesszimistaként” azonban tudtam, hogy ezek a pillanatok a
legrövidebbek. Talán azért, mert túl jól érezzük magunkat,
vagy egész egyszerűen csak a sors, esetleg élet – nevezzük
aminek szeretnénk – óhajt kiszúrni velünk.
Megjegyzem nagy
sajnálatomra.
Egy viszonylag
rövidre nyúlt civakodás után, a mosogatást illetően, Liam, nagy
nehezen de elment letusolni, addig én átvállaltam a munka oroszlán
részét, és eltakarítottam a romokat. Az utolsó tányért mostam
amikor csengettek. Dudorászva lépdeltem az ajtóhoz, de alig
nyomtam le a kilincset már megbántam tettemet.
Pontosan nem is
tudom melyikünk volt jobban meglepve.
Ha tippelnem
kellene, azt mondanám én, ugyanis Harry arcán egyértelmű harag
tombolt. Ami nem jó jel. Nagyon nem jó.
- Oh, szóval már
itt járunk? - Vigyorodott el gonoszan, én pedig csak a szemeimet
forgattam. Hihetetlenül hozza a megszokott formáját, ez valami
általános dolog a hímeknél? Bocsátkozzunk agyapasztó
feltételezésekbe, hogy aztán jól kiverhessük a balhét.
Konkrétan a
semmiért.
- Hol járunk,
Harry? - engedtem be, vagyis végignéztem ahogy utat tőr magának –
meséld el kérlek!
- Kinyitnád az
ajtót, Daisy – jött ki egyetlen nadrágba Liam, amit meglátta az
újabb vendégét, szája egy meglepett „o” betűt formált.
Erm. Igen.
Én se sejtek túl
sok jót.
A további
találgatásokat elkerülve, Harry végre határozott indokot
mutatott, hogy miért is jött ide, amikor egyik pillanatról, a
másikra lendült meg az ökle, és találta telibe Liam arcát. A
fiú felnyögött és megtántorodott az ütés erejére, de nem úgy
tűnt, mint aki hagyná magát.
Bármiféle
próbálkozás nélkül, ütött vissza, és bevallom sokkal
keményebben, mint a göndör.
Harry szája
felrepedt, arcát fogta, de nem úgy tűnt, mint aki feladná. Egy
üvöltéssel ugrott neki a srácnak, a jelenet pedig szánalmasnak
hatott, a sok-sok órás birkózó meccsek bámulása után. Harry
nyilvánvalóan nem volt olyan jó kondiban, mint Liam, aki egész
ügyes volt, de nem adták fel. A morbid az egészben, hogy nem értem
miért csinálták.
Én nem lehettem
ennyire fontos.
Egyiküknek sem.
Megkövülten néztem
az egyre veszélyesebb jelenetet, pár pillanatig komolyan
elgondolkoztam azon , hogy rendőrt hívok, de aztán egész
egyszerűen inkább közéjük ugrottam.
Lehunytam szemeimet,
félve, hogy valamelyik mégiscsak eltalál, azonban nem történt
semmi. Lihegést hallottam csak, összeszedve a bátorságom
nyitottam ki végre a szememet, Harry arca nem nézett ki túl jól,
a szeme biztos, hogy be fog dagadni, de Liam szemöldöke felől is
vér csordogált.
- Húzz el – köpte
neki oda Liam, letörölve a vért a szájáról.
- Örömmel –
hajolt meg színpadiasan Harry, azt hiszem ezzel csak tovább akarta
szítani a tüzet. Sikertelenül. Liam bátorítóan a derekamra
csúsztatta kezét, közelebb vonva ezzel magához, amit először
egyáltalán nem értettem, de aztán arra eszméltem, hogy minden
ízemben remegek, és könnyek csíkozzák arcomat.
- Megérdemlitek
egymást! - szólt vissza még utoljára Harry az ajtóból, de ennyi
volt. Köszönés nélkül távozott, pont ahogy jött.
Megtalálva újra a
hangomat, fordultam a sérülttel szembe, kezemmel az egyik székhez
húztam, egy gyors kérdéskör után előszedtem az elsősegély
dobozát, és szemügyre vettem a sebeit.
- Nem vészes –
állapítottam meg – nem kell összevarrni egyiket sem!
- Tehát még jól
meg se tudom magam veretni – húzta el a száját, aztán pedig
felszisszent ahogy bőréhez érintettem a fertőtlenítőt.
- Bocsánat –
suttogtam halkan – nem akartam, hogy baj legyen belőle, én
csak...
- Minden rendben
Daisy – nevette el magát – már rég kijárt volna neki! Ha nem
tűnt fel, akkor közlöm, hogy Styles és én nem jövünk ki túl
jól!
Igen. Erre magamtól
is rájöttem.
Bólintottam a
magyarázatra, de nem lettem nyugodtabb. Komolyan el kell
beszélgetnem azzal a gyerekkel, arról nem is beszélve, hogy ideje
lesz ámítgatnom magam. Nem akarok többet eljátszani vele semmit.
Képes leszek más munkát is találni az étterem mellé, ha hozzá
volt gyomrom. Nagyon úgy érzem, hogy itt a történet vége. Harry
a múlt. Annak kell lennie.
- Hidegek az ujjaid
– kapta el finoman kezem, amikor utoljára végigsimítottam az
álla vonalán. Figyeltem ahogy szájához emeli, és apró csókokat
helyez ujjbegyeimre puha ajkaival. Szaporábban kezdtem venni a
levegőt, teljesen zavarba hozott.
- Sajnálom –
suttogtam halkan – ezt az egészet, Liam! Nem kellett volna ide
jönnöm!
- Az egyik legjobb
döntésed volt Daisy – állt fel, teste az enyémnek feszült,
felnéztem rá, mire rám kacsintott – ha másért nem is, az
ellátásért biztos, hogy megérte, doktornő!
Fejeimet csóváltam.
Nem ér, hogy valaki
korán reggel ennyire édes legyen.
Mocskosul nem ér.
~*~
Délben együtt
ebédeltünk, délelőtt megmutatta a munkái nagy részét,
amelyeket természetesen imádtam. Végül aztán csak elmondtam, a
teljes történetet, már ami a tegnapra vonatkozott, Liam pedig
meggyőzött, hogy menjek haza, mert minden rendben lesz. Tudtam,
hogy anya délután megy vissza a kórházba, szóval tényleg
örültem, hogy a munka előtt, még nyugodtan tölthetek pár órát,
mindenféle keresztkérdés nélkül.
Gyalog indultam
útnak, arcomról, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag
egész végig széles mosoly ült, a műszak közben is minta
kicseréltek volna, sőt. Igazság szerint, mintha elrepült volna
mellettem az idő. Egyik asztal a másik után, egyik kedves szó a
másik után.
Niall persze sokat
segített a hangulatomon.
Említettem már,
hogy mennyire őrült? Na nem mintha nem imádnám emiatt.
- Blake az irodámba
– ment el mellettem kedves főnökünk. Elhúztam a számat. Ha
komolyan arra készül, hogy valami hülyeség miatt, telibe vágja a
kedvem, jobb ha szalad.
- Nézd – kezdtem
bele egyből, amíg meg nem láttam azt a cicababát az irodájában,
aki legutóbb Harry társaságában evett itt. Felvontam szemöldököm.
Megmondaná valaki, hogy mégis mi folyik itt?
- Foglalj helyet
kérlek – mutatott az egyik székre, de fejemmel nemet intettem,
mire felsóhajtott – muszáj mindig ennyire makacsnak lenned?
- Miért vagyunk
itt?
- A hölgy panaszt
tett rád, Daisy! Szerinte nem megfelelően szolgáltad ki!
- Felteszem azért,
mert a hölgy agyában is csak szilikon van – vágtam vissza az
aljas rágalomra. Mindig kedves vagyok a vendégekkel. Ha velem akar
kötekedni, rossz napot választott.
A csaj csak
elvigyorodott, lábát keresztbe rakta, és kényelmesen hátradőlt
a székében. Úgy tűnt, mintha a nem létező győzelmét
ünnepelné.
Beképzelt liba.
- Sajnálom Daisy –
tolt elém az íróasztalán egy papírt – nem ez volt az első
panasz rád, folyton elkésel, és ma is délelőtt jöttél volna!
Nem egyszer, és nem kétszer figyelmeztettelek már! Azt hiszem jobb
ha elbúcsúzunk egymástól!
Már nyitottam volna
a számat de felemelte kezét, jelezve, hogy nem igazán kér
belőlem. Ajkamba harapva próbáltam visszatartani magamban a
sírást, és azt az indulatot, amivel simán nekiugrottam volna a
jelenleg diadalittasan vigyorgó lányt az asztal előtt.
- Tudod, hogy
szükségem van a munkára, kérlek ne tedd ezt!
- Nem érdekel!
Ilyen az élet – szólt vissza keményen – itt van a fizetésed,
és a papírok. Írd alá, és menj el kérlek!
Szó nélkül
bólintottam. Idegőrlően lassan teltek a percek, a feszültséget
szinte hasítani lehetett volna a levegőben. Mégsem adhattam fel.
Nem akartam örömöt okozni nekik a szenvedésemmel. Merthogy
szenvedtem. Mindenem darabjaira hullott, és a reggeli jókedv, már
annyira messzinek tűnt. Mintha, egy teljes év telt volna el azóta.
Nem szóltam semmit
odakint. Gyorsan összepakoltam, az elképzelhető legnagyobb
pulykaméreggel kezdtem el hazasétálni, azzal az elhatározással,
hogy utána egyenesen Harry lakására megyek, és minimum
kicsinálom.
A szerencsém
azonban megelőzött.
- Megmondanád, mit
keresel itt? - Álltam meg Harry előtt, aki a lakásunk ajtaja előtt
próbált nem elesni. Nagyon is részegnek tűnt.
- Igazából már
semmit – vigyorgott, miközben megtámaszkodott a falban. Még a
lábán sem volt képes megállni – már túl vagyok rajta!
- Annyira szánalmas
vagy – ütöttem meg a karját – képzeld el ma kirúgtak, az
üresfejű barátnőd miatt! Elmondanád, mégis mire volt ez jó?
Nincs jobb dolgod, hogy ennyire unatkozol, vagy csak versenyként
fogod fel?
- Ajaj – csuklott
egyet, arcán még mindig azzal az idióta mosollyal – akkor azt
hiszem ez nem lesz a te napod!
- Már nem az –
forgattam meg a szemeimet – miért vagy itt?
- Igazából téged
kerestelek – nézett végre rám – de anyukáddal találkoztam,
és képzeld nagyon tetszett neki a mi kis történetünk!
Komolyan
megszédültem.
Ezt nem gondolhatja
komolyan. Nem. Biztos, csak rosszul hallok.
Ujjaimmal
orrnyergemet szorítottam, mélyeket lélegezve próbáltam meg magam
lenyugtatni. Kevés sikerrel.
- Nem akarlak többet
látni – nyeltem le könnyimet – soha többet!
- Kérlek! -
Vigyorgott, aztán ellökte magát a faltól, és akadozó léptekkel
a kijárat felé sétált.
Nem értem, hogy
szorulhat egy emberbe ennyi gonoszság, utálat és önzőség. Az
egész másról sem szólt, csakhogy kihasználjon, és minden percét
kiélvezze. Átlépett rajtam, nem törődve azzal, mekkora
pusztítást képes maga után hagyni. Minden egyes lépésével.
A szívem a
torkomban dobogott, nem tudom, hogy anya hitt-e neki. De azt hiszem
nem volt nehéz összeraknia a képet, hogy honnan volt annyi pénzem.
Vettem egy mély levegőt, és beléptem a házunkba.
A kanapén ült,
kisírt szemekkel, betakarózva. A cuccaim megint előkészítve.
Szóval hitt neki.
Nagyszerű.
-Harry volt itt? -
Törtem meg pár perc után a csendet, a lehető legidiótább módon,
a kezemben lévő kulcsokkal idegesen játszottam amíg a válaszra
vártam.
Némán bólintott.
- Nem tudom mit
mondott neked anya, de a fele biztos nem igaz! Nem történt semmi
köztünk, ez az egész csak egy félreértés! Láttad, hogy részeg,
nem hihetsz neki!
- Pedig annyira
nyilvánvaló kislányom – dobott elém egy újságot, amin a fiú
és én szerepeltünk, még a legutóbbi kiruccanásunkon.
- Elmondhatatlanul
csalódtam benned, Daisy – zokogta – én nem ezért neveltelek!
- Nem ezért? Semmi
rosszat nem csináltam, szükségem volt a pénzre, és megszereztem!
- De milyen áron?
Ez nem normális dolog – pattant fel az ágyról – hanem
undorító! Pontosan olyan vagy, mint az apád! Megbízhatatlan és
önző!
Az utolsó mondatai
visszhangoztak fejemben.
„Pontosan olyan
vagy, mint az apád!”
Puff neki. Szó
nélkül sétáltam a táskákért, és kaptam fel őket a földről.
Nem hiszem, hogy ezt valaha megbocsájtaná nekem, ahogy azt sem,
hogy újra visszatérhetek ide valamikor.
Ezt komolyan
elszúrtam, nem így kellett volna történnie, bár úgy őszintén,
istenigazából pontosan magam sem tudom, hogy mit vártam. Ez
bármilyen körítésben is, ugyanezt a reakciót hozta volna.
Talán tényleg
felesleges próbálkoznom, hiszen minden kísérletem a szakadék
szélén táncol, és boldogan veti magát a mélybe. A probléma már
csak az, hogy nem vagyok elég bátor, hogy én is utána ugorjak. Az
talán elég ösztönzés lenne.
Mindenkinek.
Nem terveztem, hogy
megint Liam társaságában töltöm az estét, így ismét
tanácstalanul ültem le az épület lépcsőjén. Fejemet a kezeimre
támasztva figyeltem a város robogó zaját. Annyira gyors lett
minden, egyetlen percünk sincs kiélvezni a jelenünket, mert csak a
jövő miatt hajtjuk magunkat.
Hogy hova vezet ez?
Azt hiszem egyenesen
a pokolba. Az a hely pontosan, az ilyen érzéketlen, becsvágyó és
nem utolsó sorban, gonosz embereknek van kitalálva, mint amilyenek
mi magunk leszünk. Gonosz vagyok, mert a fiút hibáztattam, és
érzéketlen mert komolyan elhittem, hogy igazam van.
Valójában sosem
volt.
A legtöbb amit
jelenleg tehetek, ha adok időt magamnak, akkor is ha rohanni kell,
akkor is ha az ma már rossz. Ha pedig szerencsém van, a végén még
én is utolérem ezt az egész őrületet.
Jobb esetben saját
magamat is.
Fülemhez emeltem a
telefonomat, és megvártam, míg a kedves hang, méltóztatik
fogadni a hívást.
- Na, mi a helyzet
Daisy Blake? - Szólta aztán bele Lucy, megjegyzem teli szájjal –
merre vagy?
- Nemsokára nálad
– indultam el – már ha megenged, hogy pár napot élvezem a
vendégszeretetedet!
- Ez remélem nem
csak feltételezés volt – hangján hallottam, hogy mosolyog –
nagy a baj?
- Attól függ,
honnan nézzük a problémát...
Hm. Egy újabb
hazugság.
Jelen esetben
nincsenek oldalak, vagy lehetséges opciók. Az egyetlen ami viszont
nagyon is figyelmet érdemel, az a valóság.
Ismét megadta a
kegyelemdöfést.
Megjegyzem megint
engem talált el.
Pechemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése