Tizedik rész - Elégtétel

Sziasztok!

Remélem nem baj, amiért hamarabb érkezett a rész, remélem tetszeni fog, és pár véleménynek örülnék ám! :) 

Ha van kedvetek csatlakozhattok az "igen népes" facebook csoportba is (itt), ahol a minap megosztottam pár részletet a folytatással kapcsolatban is. 

Lüktető fejfájásra ébredtem, mintha minden porcikám az élet ellen tiltakozott volna, ami azért egy kicsit nevetséges volt, tekintve, hogy nincs okuk panaszra. A napját se tudom mikor pihentem utoljára ennyit. Bevallom szükségem volt rá, ez az egész világ kezd túlnőni rajtam. A gyomrom hangos tiltakozásba kezdett a víz után, így inkább úgy döntöttem megnézem honnan érkezik ez az íncsiklandozó illat. Ami talán a reggeli lenne. A gyomrom még egy hangosat kordult.

Add Uram, hogy tényleg kaja legyen.

- Jó reggelt – köszöntött anya arcán egy nagy mosollyal, miközben egy-egy tányérra csúsztatott némi rántottát az asztalon pedig már ott figyelt néhány pirítós, vaj, lekvár, sajt és kávé. Minden amire vágytam most. Mosolyogva köszöntem én is, és leültem az egyik székre. Anya ma sokkal jobb színben volt, pirospozsgás volt az arca, a szemei élettől csillogtak és hasonlóan hozzám kipihentnek tűnt.

- Nem kellett volna ennyi mindent csinálnod – néztem végig a kisebb Kánaán szerű ételhalmon az asztalon. Rendszerint magamba tömök pár kanál müzlit vagy két harapás pirítóst megfejelve egy nagy bögre kávéval és már ott sem vagyok. Tudom, tudom. A reggeli a nap legfontosabb étkezése, csakhogy a reggelek a napjaim jelentéktelenebb részei. Anya persze folyton eltúlozta, azt hiszem ezt akarja most visszahozni.

- Túl vékony vagy Daisy – rázta meg a fejét miközben megvajazott egy pirítóst.

Felvontam a szemöldököm. Az egyedüli vékony, az Ő volt. Nem pedig én. Mindenesetre nem akartam további vitákat, így inkább én is enni kezdtem. Mindenféléről kérdezett, de a legtöbb kérdés az iskola miatt volt, biztosítottam róla, hogy rendesen haladok a tanulással, ami egyáltalán nem igaz, de nem akartam, hogy aggódjon, vagy azt képzelje, hogy bezár a szobámba és arra kényszeríthet, hogy ne menjek dolgozni.

Persze mindenre lehet kifogásunk, de gondoskodnom kell róla. Mindent kézben tartok.

Az eredményei szépen javulnak, az orvosa szerint rendben halad a kezelésekkel és talán pár hónap múlva már el is hagyhatja azokat. Ez megnyugtatott, akkora boldogsággal töltött el, hogy amikor megzavartak minket kopogtatással, ki sem akartam nyitni az ajtót, kényelmesen nyújtóztam a székbe, amíg anya természetesen egyből felpattant és mire észbe kaptam már az apám állt a küszöbünkön. Ismét részegen.

Természetesen.

- Hagyd anya, majd én elintézem – pattantam fel egyből a helyemről, két lépéssel átszeltem az aprócska teret, hogy aztán ellentmondást nem tűrve toljam félre anyát, a pénztárcámat felkaptam a polcról és bezártam magunk után az ajtót. A folyosón pedig undorodva néztem a férfire.

- Megmondtam, hogy ne gyere ide! - Fojtott hangom ellenére, biztos voltam abban, hogy odabentről mindent hallanak. A fenébe is már. Nem akartam felzaklatni.

- Én pedig megmondtam, hogy nem beszélhetsz így velem, főleg most, hogy még a cuki kis barátod sincs itt!

- Csak húzz el – vágtam hozzá pár dollárt, amiért ismét itt volt.

- Ennyi nem lesz ezúttal elég kicsikém – vigyorodott el gonoszan – úgy hallottam egész gazdag pasit fogtál magadnak, talán kisegíthetne!

- Tűnj el – léptem hozzá közelebb és szinte már suttogtam – ha még egyszer meglátlak itt, istenemre mondom, hogy rendőrt hívok!

Nem vártam meg még válaszol. Felteszem valami fenyegetőt mondott volna még, ami teljesen hidegen hagyott.

- Mióta pénzeled? - Támadott le egyből anya ahogy kulcsra zártam magunk után az ajtót. Felsóhajtottam. Még ez is. Csak felmordultam, egyetlen néma szó nélkül csörtettem a fürdőbe, ahol nem foglalkozva az állandó kérdésekkel gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és anya további kérdéseit mellőzve rámoltam össze a konyhát, hogy aztán felkaphassam kabátomat, táskámat rohanjak egy újabb nap elé.

Mint mondtam.

A reggelek a legjelentéktelenebbek.

~*~

Az étterembe ma nagy volt a hajtás, semmi sem segített a hangulatomat, főleg amikor Marco felhívott és alaposan leteremtett amiért nem jelentem ma meg az egyik vizsgán. Egy kicsit felfújta a dolgot, mert volt még rá lehetőségem de igaza volt. Nem hanyagolhatom el az iskolát, aminek elvileg a legfontosabbnak kellene lennie. Lucy zaklatni akart, de amikor meglátta a könnyeimet inkább csak a kezembe nyomott két kávét és megkért, hogy vigyem ki az asztalához, mert új rendeléseket kell felvennie.

Csendben dolgoztam, magamat emésztgetve, még Niall nevetése se tudott feldobni, pedig tényleg mindent megpróbált a srác, akit egyre jobban kezdek megkedvelni. Liam is írt ami azt illeti. Arról érdeklődött, hogy lenne-e kedvem vele vacsizni, esetleg megnézni egy filmet.

Természetesen lenne kedvem, az egyetlen bökkenőm a jelenleg egy hosszú barna hajú lány oldalán besétáló Harry volt. Figyeltem ahogy mosolyogva kíséri az egyik boxhoz, szorosan mellette foglalt helyet, kezét végig a lány combján tartva.

- Ő, nem a te pasid? - Vonta fel mellettem a szemöldökét Niall, szintén a jelenleg sugdolózó gerlepárt nézve – mert ha igen, szívesen megverem, hacsak az a lány nem a nővére!

- Még lehet élek a lehetőséggel – mosolyodtam el, egyenesen feléjük sétálva, arcomra varázsolva egy aranyos vicsort – sziasztok, hozhatok nektek valamit inni amíg eldöntitek mit ennétek?

- Két ásványvíz megteszi, köszi – válaszolt azonnal Harry rám sem nézve, úgy tűnt sokkal érdekesebbnek találta a lány melleit, amelyek határozottan jelentőségteljes méretben pompáztak.

- Sóher – szúrtam oda az orrom alatt, de nem elég halkan, hogy ne hallja meg.

- Parancsolsz?

- Két víz a gerlepárnak – mosolyodtam el – azonnal hozom!

Legszívesebben beleköptem volna a poharaikba, de nem hinném, hogy az túl okos és etikus húzás lett volna, szóval inkább csak megnyitottam a csapot és engedtem egy kis vizet. Mindenki tudja, hogy az egész ásványvíz kontra csap víz a szűrésen múlik, és egyébként sem kívánok asszisztálni a boldogságukhoz. De azt sem akartam, hogy úgy tűnjön mintha féltékeny lennék, holott...

Azt se tudom mi van köztünk.

Abban az egyben viszont teljesen biztos vagyok, hogy nem ok nélkül hozta pont ide a lányt, nem pedig valami puccos helyre. Engem akart bosszantani, vagy minimum revánsot venni a tegnapi miatt. Hát legyen. Letettem eléjük a vizet, és hallgattam ahogy leadják a rendelésüket. Azonban a további katasztrófákat megkerülve inkább átadtam az asztalt Lucy barátnőmnek, akinek mérhetetlenül hálás voltam, hogy még most sem kérdezett.

- Harry beszélni akar veled – dugta be a fejét az ajtón Lucy, én csak szemeimet forgattam. Semmi kedvem nem volt hozzá, mindenesetre a vendég szava az első, szóval inkább kivonszoltam a seggem az asztalokhoz. Ismét egyedül ült ott.

- Csak nem visszarohant a plasztikai sebészetre, még egy számmal nagyobb mellett kérni? Igazán édi volt – ültem le vele szembe, de nem úgy tűnt, mint akit meghatott a gonoszkodásom. Inkább tűnt elégedettnek. Előrébb hajoltam, kezeimet összekulcsoltam az asztalon és úgy néztem rá. Ha komolyan azt hiszi, hogy szórakozhat velem, akkor súlyos tévedésekben él.

- Egek – vigyorodott el – csak nem irigykedsz? Ne aggódj édes nincs mire, az adottságaidnak megfelelő pasit fogtál magadnak!

- Farok hosszabbító műtétről még nem hallottam, szóval ha ezt akarod kompenzálni a nagy mellű barátnőddel, hát sajnálom – fogtam meg kezét – de én itt vagyok neked, ha szükséged van valakire, hogy meghallgasson.

Láttam rajta, hogy komolyan uralkodnia kell ahhoz, hogy ne durranjon el az agya mentén. Én pedig kiélvezve a helyzetem elégedetten dőltem hátra a székben, és haraptam bele alsó ajkamba. A sótartót kezdte el piszkálni. Nocsak.

Komolyan zavarba hoztam?

- El kell ismernem, hogy nem jól kezeltem a helyzetet – bökte ki végül – mármint, bizonyos tekintetben. Még mindig annak tartalak ami valójában vagy Daisy, és most nem a cuki, anyucit megmentő kislányra gondolok – nézett rám jéghideg tekintetével. Szavai apró szilánkdarabokként szúródtak szívembe, a pillanatnyi fölényem egyből elveszett, és ezt nyilvánvalóan észrevette Ő is, tekintve, hogy újra elemében volt.

- Miért vagy itt? Nem tellett jobb helyre?

- A közelben jártam – vette át a szót – épp a fizetésedet utaltam át!

Végleg lehervadt a mosoly az arcomról. Szóval már biztos szemétkedni jött ide.

- Na, mi az? Már el is múlt a jókedv Daisy? - Mosolygott továbbra is – igazából azért vagyok itt, hogy elmondjam nyugodtan együtt lehetsz azzal az idiótával ha akarsz. Tudom, hogy megfognak a szomorú történetek és a kiskutya szemek, isten ments, hogy miattam maradj ki még egy drámából!

- Undorító vagy, remélem tudsz róla – vágtam hozzá, felálltam az asztaltól de megfogta a kezemet, ezzel visszatartva. Megvártam amíg felállt, és az asztalra dobja pénzét.

- Remélem elég lesz a borravaló!

Bizonyosan megtudnám fojtani egy kanál vízben, és már épp azon voltam, hogy tényleg utána is ugrok, de megálljt parancsoltam magamnak, ugyanis nem rendezhetek jelenetet a munkahelyemen. Nem tudom meddig bírom még elviselni a piszkálódásait, nem is tudom pontosan mit akar ezzel az egésszel elérni. Neki, így nyugodtabb a lelke?

Vagy valami feloldozásra vár?

Erről a srácról el kellene neveznem egy hurrikánt, mert minimum akkora pusztítást tud okozni a szívemben. Szóval a látogatásától kezdve az egész napom, ha lehet ilyet mondanom még jobban meg volt pecsételve, és cseppet sem élveztem a dolgot. Ahogy múltak az órák, úgy lettem egyre morcosabb, legszívesebben mindent elhajítottam volna és csak elfutnék.

Felettébb romantikus gondolat, ahogy eltűnök a naplementében, de sajnos nem tehettem meg, így maradt a kényszer mosoly és a kamu kedvesség. A „nincs semmi baj” megjátszásáról már nem is beszélve. Tudtam, hogy elmondhatnám valakinek, főleg a legjobb barátnőmnek, de nem mertem. Mármint, hosszú évek óta ismerem, nem ítélne el, egész egyszerűen nem tudom, hogyan kezdhetnék neki. Egy ilyen horderejű dologgal mégsem állhatok elé csak úgy.

Bár kételkedek abban, hogy egy kávé javíthatna a tényeken.

Lenyeltem könnyeimet és inkább próbáltam arra koncentrálni, hogy egészben hazaérjek, csomagoltattam kaját, hogy ne legyen gondunk erre is még ma, és mihelyt lejárt a műszakom elégedetten léptem ki az étterem ajtaján. A túlélési ösztön sikeressége miatt.

Mosolyogva visszautasítottam Niall ajánlatát, miszerint szívesen hazakísér, igazán hősies cselekedett lett volna, de tudom, hogy sok-sok háztömbnyire lakunk egymástól, és csak a lovagiasság hajtotta, pluszban a pocsék színészi tehetségemnek köszönhetően, valószínűleg senkinek sem sikerült beadnom a „ minden rendben” dumámat.

Összébb húztam magamon a kabátomat és megszaporáztam a lépteimet, szerettem sétálni, de ma valahogy nem csak lelkileg hanem fizikailag is fáradtnak éreztem magam, így mérhetetlenül hálás voltam a sorsnak amikor felsétáltam a házunk lépcsőin, elsőre beletaláltam a kulccsal a zárba, odabent azonban teljes volt a sötétség.

- Megjöttem anya! - Kiáltottam mosolyogva, a konyhába léptem, hogy letegyem a kaját – hoztam vacsit is, külön neked csomagolták!

- Miért nem mondtad el, Daisy? - Szólalt meg mögülem, egy kisebb szívrohamot okozva ezzel.

Oh igen.

El is felejtettem a reggeli kis vitánkat. Nem hiszem el, hogy folytatni akarja.

- Mi értelme lett volna? - Haraptam bele a hamburgerembe – minden rendben anya, túlreagálod a dolgokat!

- Nem azért gürcölsz annyit, hogy még rá is fizess! - Méltatlankodott – és igenis jogom lett volna tudni, hogy tudjak lépni!

A szemeimet forgattam.

- Ugyan mit? Mit tudtál volna lépni a kórházból? - Tudakoltam egyre idegesebben két sült krumpli között – különben is elintéztem. Minden rendben van!

- Semmi sincs rendben! - Rázta meg a fejét – hihetetlen, hogy elfelejtetted miért is hajtod magad ennyire, nem én vagyok a fontos Daisy! Hanem te, és nem folytathatod!

- Elég nagylány vagyok már, hogy eldöntsem mit is akarok! - Néztem rá meglepetten.

- Amíg az én házamba élsz addig az én szabályaim szerint játszol kislányom!

- Ez a duma már ezelőtt tíz évvel is nagyon béna volt, anya – húztam el a számat, letettem a félig megevett hamburgerem – nem fogom otthagyni a munkahelyemet!

- Márpedig én azt akarom – erősködött egyre dühösebben – meg kell értened, hogy fontos a jövőd, és nem játszhatod el! Még értem sem!

- Ezt te sem gondolhatod komolyan - ingattam fejemet – hagyjuk ezt az egészet inkább, jó?

- Nem! Ha nem teszed amit mondok akkor menj el!

- Micsoda? - Néztem rá kitágult szemekkel – mégis miről beszélsz?

- Azt mondtam, menj el, ha valóban tudsz magadról gondoskodni!

- Anya! - Nevettem el magam – ez nem vicces!

- Már összepakoltam a cuccodat, nem akarlak itt látni, amíg végre észhez nem térsz.

És ennyi volt.

Mire feleszméltem már rám is csapta az ajtaját, a szobámba siettem ahol az ágyamon tényleg a táskám volt megpakolva. Nevetséges amit csinál. De nem akartam még jobban felbosszantani, szóval inkább tettem amit kért, és igazból nem is tudom miért, de mihelyt kiléptem az ajtón és elővettem a telefonom, valami szállás után nézni estére Harry számán akadt meg a szemem.

Kissé remegő ujjakkal pötyögtem neki, csak a kanapéja kellett volna egy éjszakára, vagy bármi amin elaludhatok, amíg anya lenyugszik. Túl sok stressz éri.

A közeli parkba sétáltam, leültem egy padra és vártam a választ. Időközben még sötétebb lett az utcákon, és sokkal hidegebbnek tűnt a levegő is. Megbűvölve bámultam a képernyőt, de hamar rá kellett jönnöm, hogy igazából senkinek sem kellek.

A mai vitán után, pedig nem értem miért vagyok ezen úgy meglepve. Apró vízcseppek hullottak a bőrömre, amelyet még több követett. Megelégelve ezt az egész őrületet, önkéntelenül bírtam mozgásra lábaimat. Egyik lépés következett a másik után, üveges tekintettel bámultam magam elé, az eső pedig úgy esett mintha direkt erre a napra, nekem találták volna ki.

Utáltam ezt az érzést.

Remegő lábakkal lépdeltem fel a lépcsőkön, ha innen is kidobnak, azt nem élem túl. Fejemet lehajtva haladtam el az előtérbe, mindenemből csöpögött a víz, időközben a szemeim is feladták a harcot, de nem számított.

Ha nem figyelünk elég jól, az esőre is ráfoghatjuk.

Én pedig szívesen hibáztattam volna inkább a természetet az egész világ helyett. Nem kellene itt lennem, gombóccal a torkomban nyomtam be a kiválasztott emelet gombját a liften, életem leghosszabb három perce volt, míg felértem az emeletre. Mély lélegzetvételekkel próbáltam magam lenyugtatni, az ajtó elé érve megemeltem a kezem, hogy kopoghassak. Már elég későre járt az idő, talán tényleg nem kellene itt lennem.

Mégis megtettem.

A vér száguldozott az ereimben, csak arra, vagy a hajamból csepegő vízre tudtam koncentrálni amíg a válaszra vártam.

- Daisy? - Nyílt ki előttem a feketére festett ajtó, úgy tűnt a fiú pontosan olyannyira zavart, mint én.

- Ne haragudj amiért csak így – kezdtem bele hebegve-habogva – azt hiszem fel kellett volna hívjalak előtte, de én...nem tudtam mit csináljak, igazából nem az enyém volt ez a nap!

- Hiszen te reszketsz – nézett végig rajtam, és bár be is rántott a lakásba – szeretnél itt maradni éjszakára?

Félve bólintottam, Ő pedig barátságosan elmosolyodott, elvette a kezemből a táskámat, és a fürdőbe tolt, hozott törölközőt, és kisebb vita után, de megegyeztünk, hogy én alszok az ágyában, Ő pedig a kanapén.

Letörölte könnyeimet, minden tiltakozásom ellenére megölelt, vizes ruháim ellenére, és egy apró csókot nyomott homlokomra.

- Minden rendben lesz – indulta meg az ajtó felé, komolyan hinni akartam neki.

- Köszi Liam – szóltam utána – te vagy a legjobb!