Kimaradt jelenet + Ezer hála és köszönet!

Sziasztok! 

Tegnap ugye felkerült az évad befejező része, és elmondhatatlanul hálás vagyok nektek, a sok-sok kattintásért, ami szám szerint 500 megtekintés egy napra. Tudom, hogy vannak bloggerek akiknek ez a szám nem sokat mond, de nekem nagyon is! Köszönöm a csoportban a visszajelzéseket, vagy a lájkokat, a feliratkozókat és persze a pipákat, na meg a hozzászólás! Nagyon sokat jelent, és nem is sejtettem az elején, hogy ennyire tetszeni fog nektek ez a kis történet, hiszen annyi hasonló van már. 

A második évadról annyit, hogy jövőhét vasárnap indul, amint látjátok új külsőt is kapott a blog mellé, remélem tetszik nektek. Szóval jövőhét vasárnap, nem így akartam befejezni a történetet, tehát nem tudom miként indulunk, de a csoportban el fogok ejteni néhány információt addig, aki csatlakozni akar megteheti itt is akár.  Addig is minden másnap Mirror rész, és heti két Casino a tervek szerint, nézzetek be oda is, remélem nem okozok csalódást! 

Most pedig egy kimaradt jelenetet olvashattok, amit végül nem tettem bele, egyrészt mert nem akartam több szemszöget sűríteni a történetbe, másrészt pedig azt hiszem galád módon ez is volt vele a tervem.

Szóval jó olvasást nektek, ne feledjétek, hogy jövőhét vasárnap újra itt, addig is iratkozzatok fel, csatlakozzatok a csoporthoz és olvassátok a többi történetet is! :)

Köszönök mindent nektek!  

Harry szemszöge

Kétkedve néztem az előttünk boldogan csúszkáló embereket. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek rá, főleg elnézve, hogy Daisy milyen könnyedén mozog a jégen. Mégsem állhattam itt örökké, szóval erőt véve magamon a pályára léptem. Amit az első pillanatban meg is bántam.

- Nem hittem, hogy ma még ide is érsz – szemtelenkedett velem Daisy mire nyelvet öltöttem rá. Válaszul fogta a karomat és húzni kezdett maga után, megjegyzem minden tiltakozásomat ellenére.

Pechemre.

- Kötve hiszem, hogy ez normális dolog – kapaszkodtam meg az egyik műanyag palánkba, ami ideiglenes kerítésként szolgált a pálya részeként – az embereket nem a jégre teremtették!

- Pont ez benne a lényeg! - Pördült meg mellettem könnyedén a lány, nekem pedig még a szívem is kihagyott két ütemet a látványtól. Pont az hiányzott, hogy összetörje magát és kórházba vigyem.

Amilyen kis makacs még saját magának gipszelné be a karját.

- Miért nem lepődök én meg ezen? - néztem rá, végleg biztonságba helyezkedve, karjaimat keresztbe fonva mellkasom előtt – valójában azon csodálkoznék, ha nem lennél rendkívüli!

- Szerinted rendkívüli vagyok? - Vonta fel szemöldökét és ajkaiba harapott. Igyekeztem rendezni arcvonásaimat. 

Gratulálok Styles.

 Még két ilyen beszólás után, akár szerelmet is vallhatnál.

Megköszörültem torkomat, el akartam lépni a támaszomtól ám egy nagy kiáltással a földön kötöttem ki.

Fájdalmasan feljajdultam amikor a fenekem a hideg és kemény jéggel ütközött, az előttem vígan táncikáló szőkeség pedig csak nevetett. Pontosabban az elején még megpróbálta visszafojtani, de hiábavalónak bizonyultak a szájára tapasztott kezei, csak kiszökött az a kacagás.

- Na megállj!

Igyekeztem gyorsan feltápászkodni, de újabb esési kisérletek születtek belőle, szóval inkább a biztosra mentem. Daisy türelmesen várt rám, arca kipirult, kék szemei boldogan csillogtak ezért pedig már megérte elhoznom ide. Ha csak egy kicsit is láthatom boldogan, sőt ha én magam teszem azzá, akkor tényleg bevállalok minden esést.

Alig hiszem el, hogy mindössze pár hete volt amikor még otthon, nálunk koriztunk, hasonló sikerrel azóta pedig ennyi minden megváltozott. Nem bírtam tovább nézni ahogy a lány szenved, és szomorkodik. Mert azt tette. Elvesztett valakit aki nagyon közel áll hozzá, mindennél fontosabb volt számára az édesanyja, a mai napig az.

Büntetésből pedig újra és újra a pokol széléig táncolt, még ha nem is mondta. Én pedig azt kívántam bárcsak én szenvedhetnék helyette, bárcsak nekem fájna. Csak ne lássak többet könnyeket a szép arcán. Azt kívántam bárcsak újra egyszer ugyanolyan lenne minden, mint régen.

De már sosem lesz.

- Valld be, hogy a tudásom felér Feketeszakálléhoz! - Értem utol, összefontam ujjainkat.

- Harry - méltatlankodott ismét kuncogva – Feketeszakáll egy kalóz volt! Nem pedig korcsolyázó a Karib-tengeren!

Hihetetlen de még azt is imádtam ahogy a nevemet kiejti.

Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

És, hogy lehet nem észrevennie mennyire oda vagyok érte?

- A víz az víz! - rántottam meg a vállam, de csak egy szemforgatást kaptam válaszul.

- Szóval te, a fürdőkádban és mindig kalóznak képzeled magad? - Lépett hozzám közelebb és olyan ártatlanul nézett a szemembe, hogy azt hittem itt helyben felkapom a vállamra és hazáig meg sem állok vele. Kezemet derekára csúsztattam, amíg Ő átkarolta vállamat, hogy a fülembe suttoghasson – mert ha igen, akkor jobb ha tudod, hogy nagyon szexinek találom őket!

Lassan fújtam ki a levegőt, nem csinálhatja ezt velem.

Közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam, ám nevetve elhúzta a fejét, és egy kecses mozdulattal már újra előttem korcsolyázott.

- Te, most csak szórakozol velem? - Kértem ki magamnak nevetve.

-Nem akartak még neked Nobel díjat adni ezért a gyors gondolkodásodért? - Nevetett ki, én pedig tényleg a nyomába eredtem, egészen addig amíg ismételten el nem vágódtam ezúttal a fejemet csapva a kemény jégbe. Hallottam ahogy Daisy ijedten szólít a nevemen, a következő pillanatban pedig már mellettem is volt.

Lassan nyitottam ki a szememet és emeltem tekintetemet a mellettem térdelő gyönyörű lányra.

- Meg ne mozdulj! - Figyelmeztetett – nagyon megütötted magad?

- Tudod, én kiket szeretek? - Pislogtam rá, figyelmen kívül hagyva a kérdését, mire megrázta a fejét – a Disney hercegnőket!

- Ajaj – nyögött fel kezét az arcomra simítva – nagyon beverhetted a fejed!

- A végén a történet mindig egy csókkal végződik – vontam fel szemöldököm, majd felültem, kezemmel megtámaszkodva a jégen. Mosolyogva ingatta fejét de azért közelebb hajolt hozzám, hogy aztán egy apró szűzies csókot adjon ajkaimra. Homlokát az enyémnek döntötte ahogy elszakadtunk egymástól.

- Általában a hercegek szokták megmenteni a hercegnőket – suttogta szinte ajkaimba – vagy te mindent fordítva csinálsz?

- Csak egyszer fognád be azt a nagy szádat, Daisy Blake! - Fogtam két tenyerem közé arcát.

- Hát vegyél rá!

Eleget téve kérésnek tapasztottam ajkaimat az övéire, és úgy csókoltam, mintha ezzel az egyetlen aprócska gesztussal mindent el akarnék mondani neki. Még többet is. Azt akartam, hogy érezze fontos nekem, hogy biztonságban van. De legfőképp nincs egyedül.

Ha pedig rajtam múlik, soha többet nem is lesz.

Amíg Ő is úgy akarja.