Sziasztok!
Tehát akkor elérkeztünk az évadzáró részhez! Nem fűznék hozzá sok mindent, remélem tetszeni fog és nagyon-nagyon-nagyon örülnék a visszajelzéseknek. A következő évad indulásáról, dolgairól hozok majd egy bejegyzést. Addig is itt lenne ez. Jó olvasást! :)
Talán látta,
mennyire elkeserített az amit mondott. Mégsem törődött vele.
Mégsem törődött vele annak ellenére, hogy nem voltam jó
pókerarc, és legszívesebben sikítottam volna, ahogy a darabjaim
földet értek. Egyetlen hang se szökött ki a torkomon, Ő
folytatta tovább a fényképei bámulását, míg én mindenkinek
igazat adtam, aki arra figyelmeztetett, hogy fájni fog.
Kegyetlenül rossz
lesz, ha végre látni, érezni fogom az igazságot.
Ezzel az ítélettel
pedig csak egyedül birkózhatok meg. Most nem lesz ott nekem Harry.
Pont Ő az, akitől minél messzebb kell kerülnöm. Alig fordult meg
ez a gondolat bennem, máris éreztem, hogy kezdek pánikba esni. A
szoba valahogy egyre kisebbnek tűnt, az oly sok édes és romantikus
dolog pedig szánalmasnak.
Szánalmas
hazugságnak amit én elhittem.
Remegő kezekkel
nyúltam a táskám után, igyekeztem leplezni a zihálásomat. Meglehetősen kevés sikerrel.
- Hova indulsz? -
Kapta rám tekintetét hirtelen Harry, majd látva sápadtságomat
csak még aggódóbb lett. Közelebb akart lépni hozzám, de úgy
éreztem ha megteszi, azzal csak ártana nekem, így hátráltam –
Daisy, minden rendben?
Megráztam a fejem,
megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet amelyek mindig a
leglehetetlenebb pillanatokban törtek elő.
- Nekem csak...csak
el kell intéznem valamit, uhm – indultam meg az ajtó felé
imbolygó léptekkel -majd nálam találkozunk, de most mennem kell,
én nem maradhatok, nem megy...
Össze – vissza
beszéltem, a célomat viszont elértem. Még az ajtón túl is
hallottam ahogy a nevemet ismételgeti, egyre kétségbeesettebben.
Egyik lábamat kapkodtam a másik után, alig vártam, hogy kiérjek
innen, mert már fulladoztam.
Újra a szabad ég
alatt találva magam, az egész helyzet egy kicsit nevetségessé
vált, méghogy megfulladok a hiánya nélkül. Na ne nevettess Daisy
Blake.
Harry egy senki.
Semmit nem jelent
neked, és soha nem is kellett volna! Egy ostoba, buta és önző
nőszemély vagy! A legrosszabb fajtából!
Millió és egy
gondolat cikázott a fejembe, és sehogy sem sikerült magam arról
meggyőzni, hogy nem vagyok szerelmes. A hidegben, egy fagyos lépcsőn
ülve, könnyekkel az arcomon.
Hogyan is válhattam
volna ennél szánalmasabbá?
Újabb fél óra
elteltével egy ismerős alak foglalt mellettem helyet. Nem szólt
semmit, csak leült, és összébb húzta magán a kabátját.
Fejemet sírva a vállának hajtottam. Liam pedig felsóhajtott, és
ölelésébe zárt, szó nélkül csak várt. Arra, hogy végre erőt vegyek
magamon, és abbahagyva az idétlenkedést a szemeibe nézzek.
- Nem olyan rég
hívott – mondta halkan, maga elé meredve, majd egy keserű mosoly
terült szét arcán – én pedig egyből tudtam, hogy valamit
eltolt, tekintve, hogy én lennék a legutolsó ember akitől
segítséget kér! Elmondtad neki?
Nemlegesen megráztam
a fejem. Megtöröltem az arcomat kezemmel, tekintetemet pedig a
narancssárga lámpafényekre szegeztem, amelyek adtak egy kis
varázslatot ennek az estének.
- Nem volt rá
szükség – néztem rá végül – a vallomásom nélkül is, elég
határozottan tudomásomra adta, hogy nem kellek neki!
Liam felsóhajtott.
Kissé fáradtan.
- Most mi lesz,
akkor?
Megvontam a vállam.
- Gondolom ami lenni
szokott – válaszoltam semleges hangon – Ő megy az egyik
irányba, én pedig a másikba!
- Ugye tudod, hogy
egy igazi seggfej?
Halványan
elmosolyodtam. Még ha tényleg így is volt, ez már semmin se
változtatott. Felesleges lenne okokat, vagy hibáztatható
személyeket keresnem. Így dobta a gép, és nekem el kell fogadnom.
- Hazakísérsz? -
Álltam fel a fiú mellől kezemet felé nyújtva egy mosollyal
arcomon. Tudom, hogy nem volt egészen őszinte. De nem lehettem
örökösen szomorú, már csak a barátaim miatt sem.
Fel kell nőnöm, és
felelősséget vállalnom a tetteim után, nem csak könnyeket. Liam
felállt és átkarolta a vállamat, majd egy puszit nyomott a
fejemre és elindultunk.
Nem tudom mit
mondhatnék.
Ez még nem a
lezárás volt, nem lennék rá képes. Egyik pillanatról a másikra,
nem olthatom el a lángokat. De szabályozhatom a hevességét. Nem
akartam őket.
A fiú egészen a
lépcsőkig kísért, és bár az egész utat szótlanul tettük meg,
a legjobb támaszt nyújtotta számomra amit csak adhatott. Ezért
pedig hálás voltam. Egy öleléssel, és némi mosollyal háláltam
meg. Szegényes volt, mégis sokat mondó.
Miközben az ajtóhoz
sétáltam arra gondoltam, hogy megismerhettem ezt a srácot. Ha
pedig nem keveredek ebbe az őrült kalandba, talán nem találkozunk.
És miket hagyhattam volna ki.
A lakásba sötétség
uralkodott, a nappaliban a tévé előtt ült Harry, pontosabban
aludt. Az, hogy erőt vett magán és tudta, kire van most szükségem
sokat jelentett. Azt, hogy valamennyire számíthatok rá. De nem úgy
ahogy én szeretném.
Csendesen takartam
be egy puha pléddel, és megpróbáltam nem felébreszteni.
- Akkor ennyi volt?
- Szólalt meg hirtelen amitől majdnem kiugrott a szívem a helyéről
miközben a szobám felé igyekeztem.
Egy ideig csak
hallgattam, és az ujjaimat piszkáltam háttal neki.
- Volt egyáltalán
valami is, Harry? - Bár a hangom még mindig remegett, nevét
tisztán és puhán ejtettem ki. Nem akartam gyengének tűnni,
mégsem fordultam meg, mert ha megteszem, tényleg elgyengülök és
ezúttal kevés lesz pár szó. Hallottam ahogy feláll a kanapéról,
majd elém lépdel. Alig pár centire állt meg előttem, és mihelyt
parfümjének illata az oromba férkőzött, ajkamba kellett
harapnom, hogy ne bőgjem el magam.
Lehunytam szemeim
ahogy arcom tenyerébe simult, hüvelyujjával pedig végigsimított
ajkaimon.
- Szeretlek –
suttogtam miközben végigfolyt egy könnycsepp arcomon, és ránéztem
– kimondatlanul, és hangosan de a tiéd vagyok, Harry! Már a
legelejétől kezdve, szeretlek még ha ez neked semmit nem jelent.
Éreztem ahogy
megfeszül testtartása, és láttam ahogy ajkait vigyorrá húzza.
Ellöktem kezét
arcomtól.
- Nem szerethetsz
engem!
- Miért, Harry? -
Keltem ki magamból – most valami ostoba romantikus tiniregény
vámpírját játszod, vagy te vagy az ördög maga? Mért olyan
kibaszott hihetetlen, hogy így érzek irántad?
- Mert megfogadtam,
hogy... - kezdte de ismét közbevágtam. Komolyan valami idiótának
nézz, ha azt hiszi beveszem ezt a dumát.
- Teszek a
fogadalmaidra, Styles! Magasról teszek rájuk, mert nem vagy más
csak egy rakás szerencsétlenség! Én pedig utállak! Mocskosul
utállak amiért engem is magaddal rángattál!
Kissé teátrálisan
viselkedtem, de miért is ne tettem volna?
Hátrébb lépett
kettőt, a cipőjét bámulta amíg tökéletesen megsemmisülve
lerogytam egy fotelbe. Már nem volt könnyem. Csupán csendesen
szipogtam ahogy észrevétlenül megfagyott körülöttünk a levegő.
Nem akartam végignézni ahogy magára kapkodja ruháját, és
felveszi cipőjét. Nyilvánvalóvá vállt, hogy mit akar.
- Sajnálom –
bökte oda nagy keservesen, immáron az ajtó kilincsét fogva.
- Mindketten tudjuk,
hogy nem teszed – ingattam a fejem, hátát bámulva – mindössze
büszke vagy rá, hogy az érzéseimmel játszhattál.
Önzőségből. Amit
az Ő szótárában hibásan az önvédelem szóval magyaráz. Nem
akartam végignézni ahogy elmegy, így a fürdőbe sétáltam és
elkezdtem engedni egy nagy kád forró vizet. Leültem a kád
szélére, és csak vártam. Hogy mire?
Egyetlen hangra.
A bejárati ajtóm
pedig hangos csattanással zárult be utána.
Elmosolyodtam.
Ez annyira
természetes volt tőle. Vicces, de a legemberibb amit a mai este
folyamán tett.
Elzártam a vizet és
kisétáltam a nappaliba, hogy körbenézhessek. A tévé még mindig
ment, az óra pedig rendületlenül ketyegett a falon. Semmi sem
változott.
Csupán az, hogy
egyedül voltam.
Lassan két hónapja
halt meg anya, de ez volt az első alkalom, hogy nem volt kihez
szólnom.
A csend pedig a
csontjaimig hatolva tört össze mindet, ami csak az útjába került.
Nem törődve semmivel és senkivel.
Legfőképp velem.
~*~
Ha egyszer
elhatározod magad valami mellett, akkor könnyű dolgod lesz. És
most nem azokra a fogadalmakra értem amelyeket este a fürdőkádban
ülve hozol meg, bűntudatból. Hanem a nagyon is valós, kőkemény
dolgokra. Akkor az idő melléd áll, és megmutatja milyen az,
amikor tartanod kell a tempót. Már ha révbe akarsz érni valaha
is.
Persze
sokkal inkább az út a fontos, de ezeket az ösztönző, bízz
magadba dumákat hagyhatjuk is hátra, mert mind sikertelenek. Nem
alkudozhatsz, és tehetsz mosolyogva kivételt magadra. Mert nincs
hiba ok nélkül. Nincs cél következmény nélkül. Élned kell a
lehetőségeiddel, még ha nem is a legjobb útra vetődtél. Azzal
kell lépned amid van. Persze nem azt mondom, hogy örökösen
elégedj meg, de légy hálás, és mutass némi tiszteletet az élet
felé.
Az
én tiszteletem pedig az volt, hogy rájöttem nem folytathatom ezt
tovább. El kell engednem azt amiben eddig ringattam magam. Szóval
döntöttem.
Elfogadtam
az ösztöndíjat.
Valójában
ma délután indul a gépem, és egy pár hétig a napfényes San
Jose városát fogom élvezni, ahol megismerkedem a családom többi
tagjával. Eric nagyon örült amikor felhívtam és beszámoltam
neki a fejleményekről.
Már
amiről tudnia kellett.
Stanford
messzebb volt tőlük, de sokkal közelebb, mint New York. Szóval
azt hiszem így mindenki boldog.
Liam
segített kivinni az utolsó bőröndömet is a nappaliba, onnan
pedig majd talán a taxiba is. Nem akartam, hogy kikísérjenek.
Tegnap este így is alaposan elbúcsúztattak. Nagyon jól éreztem
magam velük, és mindenkinek a szívére kötöttem, hogy nem
felejtjük el egymást, és minden nap fogunk beszélni.
Természetesen
mindenki örült ennek az egésznek.
Talán
kicsit Lucy durcáskodott de könnyen vigasztalódott a volt főnököm
oldalán. Igen. Még nem is mondtam. Egy pár hete már randiznak.
Ami
pedig még jobb. Liam fejét is elcsavarták. Az egész Marco ötlete
volt, ugyanis nagyon unta, a fiú szomorú kiskutya szemeit. Szóval
bemutatta egy nagyon jó barátjának, aki történetesen
divattervezést tanult. Sophia és Liam pedig jobban összeillettek,
mint ahogy azt bárki is várta volna.
A
hab a tortán pedig Marco és Tom eljegyzése.
Azt
hiszem hallgathatunk akármennyi érvet és ellenvetést. Az ember
azért született, hogy párt találjon magának és boldogan éljen
amíg meg nem hal.
Ezért
rajongunk ennyire a Disney mesékért.
Mert
nincs élő ember vagy herceg a talpán aki megcsókol egy száz éve
alvó lányt.
Szóval
nagyjából összegezve minden a legjobb mederben haladt. Apa és én
is felvettük egymással a kapcsolatot. Nyáron véget ér a program
amiben részt vesz, és utánam költözik. Nem fogunk együtt lakni,
vagy a jó útra tért apám lenni, és bepótolni az elvesztegetett
időt.
Mindketten
tudtuk, hogy ez nem fog menni.
Sokkal
inkább szeretne megismerni és barátkozni.
Bármilyen
furcsán is hangzik. Nem ronthatunk ajtóstól a házba.
Még
ha könnyebb is lenne.
-
Mindent becsomagoltál? - Ölelte magához még utoljára Lucy, a
taxi már lent várt rám, és a mai közlekedést elnézve egy káosz
les az egész reptérig való vánszorgásom.
-
Igen, te is tudod, hogy igen – ismételtem magam vigyorogva immáron
vagy századjára, és végignéztem az aggódó barátaim arcán –
olyan jó titeket így látni. Együtt!
-
Mint egy nagy család – ömlengett Marco én pedig csak helyeselni
tudtam. Ismét az órámra pillantottam, tényleg késésben voltam.
Liam
lépett oda hozzám utoljára.
-
Azt hiszem ha mindened itt lenne, nem mennél el – súgta fülembe
ahogy megölelt.
Tudtam,
hogy kire gondol.
De
nem volt igaza.
Csak
idő kérdése volt, és én magam is rájöttem volna, hogy Harry és
én nem illünk össze.
-
Talán – vontam meg vállam arra gondolva, hogy mióta elviharzott
tőlem nem beszéltünk, sőt még csak nem is találkoztunk
egymással, így ha Liam nem mesélt neki, azt se tudja, hogy
elmegyek. Beszálltam a kocsiba és még utoljára végignéztem a
többieken.
Ott
álltak amíg integettem nekik, az autó pedig be nem fordult a
sarkon. Lucy még sírt is.
Amikor
már nem láttam őket hátradőltem az ülésben és felsóhajtottam.
Hát
ennyi lett volna.
Ezt
a hatalmas várost soha nem lehet eléggé ismerni, én pedig úgy
éreztem alig tudok róla valamit, szóval végig figyeltem amíg ki
nem értünk a reptérre. Összesen három csomagom volt. Plusz ami
még a lelkemből maradt, de azt a súlyt nem adhattam át másnak,
cipelés vagy megőrzés céljából.
Minden
a legnagyobb rendben ment, a biztonsági ellenőrzések,
csomagfeladás és a beszállás is. Az utat átaludtam, Eric és
Angela pedig már kint vártak a reptéren. Egyetlen gikszer sem
csúszott a tervbe. Az új szobám sokkal nagyobb volt, körülbelül
mint a régi nappalink és konyhánk egybe, és igazán ízlésesen
berendezett. Csak holnap lesz nagy családi vacsi, szóval ma még
pihenhettem ami rám is fért. Egy gyors zuhany után egyből ágyba
bújtam, és igyekeztem elaludni.
De
minden annyira idegen volt.
A
telefonomat önkéntelenül vettem a kezembe és az utolsó hívások
listáját böngészve töröltem Harry számát. Amíg fel nem
villant a kijelzőn a száma.
Nem
kellett volna, de gondolkodás nélkül kaptam fel.
-
Miért nem szóltál? - Hangja vádlón csengett, és nagyon
részegnek – hogy mehettél el szó nélkül?
Az
ajkamba haraptam.
Még
ahhoz is gyáva voltam hogy ezzel elé álljak.
-
Sajnálom – suttogtam halkan, na nem mintha más is hallhatta volna
– úgy sajnálom, Harry!
-
Te sem bírtad elviselni a képem, igaz?
-
Tudod, hogy ez nem így van – ellenkeztem egyből, de nem a legjobb
dolog vitatkozni egy részeg emberrel. Ki kellett volna nyomnom.
Mégsem tettem. A távolból emberek hangját halottam – hol vagy
most?
-
A metrón ülök – válaszolt egyből - szeretsz még, Daisy?
Figyelmen
kívül hagytam a kérdését. Nem akartam elhinni, hogy részegen
felszállt arra az útvesztőre. És ha megtámadják? Az órámra
pillantottam, és átszámolva az időeltolódást arra már nagyon
későre járhatott.
-
Haza kell menned, Harry! - Parancsoltam egy kicsit éberebben –
méghozzá nagyon gyorsan!
-
Nem megyek haza – nyögte ki – kérdeztem valamit!
-
Részeg vagy...
-
Ahhoz eléggé józan, hogy megmondd szeretsz-e még vagy sem! -
Csattant rám mérgesen félbeszakítva monológom.
Nem
tudtam mit mondhatnék. Miért kell erről győzködnöm? Miért
fáradozom valamivel ami már értelmét vesztette?
-
Kérlek – suttogta meggyötörten – hallanom kell, ki kell
mondanod!
Fejemet
a párnára hajtottam, és nyeltem egy nagyot.
Nem
teheti ezt velem.
-
Daisy?
-
Nem szeretlek, Harry! - Ejtettem ki aztán a legnagyobb hazugságot a
számon olyan halkan, hogy még én is alig hallottam – már nem
szeretlek.
Az
ágyon összegömbölyödve, fejemet a párnára hajtva hallgattam
zihálását a telefonba.
Mély
levegő. Kifúj. Mély levegő és újból kifúj.
Azzal
pedig a vonal megszakadt.
Ahogy
a köztünk lévő játék is, és azt hiszem ennek így kellett
történnie.
Még
ha nem is ezt akartam.
Így
volt jó.
Nem
igaz?
Kedves Szofi!
VálaszTörlésMikor lessz kövi? *----------*
Szia!
TörlésJövőhét vasárnap folytatódik a Daisy- Harry páros története! :) Remélem tetszeni fog, és látlak még erre! :)
Szia!:)
VálaszTörlésMár tegnap is szerettem volna kommentet írni, mikor a történeted végére értem, de az utolsó pár fejezetet már telefonról olvastam onnan pedig nem tudtam neked véleményt írni.
Nemrég találtam csak meg, de most volt csak időm elolvasni a sok iskolai hajrá miatt. Először azt hittem ez is egy sablonos történet lesz mint az összes többi fanfic, viszont pozitívan csalódtam:)
Nagyon jól és ügyesen írsz, és nekem nagyon elnyerte a tetszésemet:) Nagyon jól éreztetted a szomorú és a vidám hangulatokat, és nem mindeneinél szoktam ezt mondani, de komolyan, olyan volt, mintha most élném át, én is azt amit Daisy. Nagyon jól beleírtad a vicces részeket/szöveget/mondatokat, ilyenkor magamra ismertem, mert én is hasonlóan viselkedem mint Daisy barátnője.:D Szóval összegezve az egészet: nagyon várom a folytatást, és, hogy mi fog kisülni ebből az egészből:)
Hamar hozd majd a folytatást:) xx
Szia!
TörlésÉn mindig örülök a hozzászólásoknak bármikor is írjátok, annak pedig még jobban, hogy nem hagytad akkor itt az elején a történetet, és bizalmat szavaztál nekem, meg a karaktereknek! :) Köszönöm szépen, végig igyekeztem ám! :)
Már fent is van a folytatás, remélem látlak még, és tetszeni is fog! :)