Tizenharmadik rész - Már megint kezdődik!

Sziasztok! 

Köszönöm szépen a sok-sok megtekintést, hozzászólást, feliratkozót! Megérkezett az újabb rész, remélem tetszeni fog most is nagyon-nagyon örülnék mindenféle visszajelzésnek! :) Folytatás hamarosan, megjegyzem a személyes kedvenc kis részeim következnek, és még mindig lehet csatlakozni a szegényes de annál barátságosabb facebook csoportunkhoz (itt) ha van kedvetek! 

- Akkor ez lenne az utolsó – ültem le nagy kényelmesen az egyik bőröndjére, és körbenéztem a szobán. Annyira üresnek tűnt. Főleg most, hogy egy halom táskával volt körülrakva az egyébként nagyon ízlésesen, és kimérten berendezett hálószobája. Belépett az ajtón, és egy hálás csókot nyomott a homlokomra, majd megragadt két táskát és kicipelte a nappaliba.

Egy nagy sóhajjal követtem, megálltam az ajtóban, fejemet az ajtófélfának támasztottam, karjaimat összefontam mellkasom előtt. Amikor rám nézett szélesen elvigyorodott.

- Csak egy hónap – érvelt újra – fel sem fog tűnni, hogy nem vagyok itt!

- Na, persze – horkantottam szemeimet forgatva – tudod, hiányozni fogsz!

- Ahogy te is nekem Daisy – mosolygott és szoros ölelésébe vont – de mindennap hívlak majd, este pedig skype, ahogy megbeszéltük! Mit mondtam, észre sem fogod venni!

- Majd meglátjuk – böktem meg a mellkasát játékosan, és mélyen magamba szívtam illatát. Másfél hete, hogy majd minden nap együtt vagyunk, több-kevesebb sikerrel. Két napja viszont kapott egy lehetőséget ami egy hónapra szólt, és nem a közelben volt,az út célja : Távol- Kelet.

Persze, hogy szívesen mentem volna vele, de nem tudtam, képtelenség volt, így egyből nemet mondtam a kérdésére, egy hónap hosszú idő, noha bármikor hazarepülhetem volna, és már csak egy vizsgám volt hátra.

Mindent levittünk az autójába, csendesen tettük meg a távot a reptérig, és még szomorúbban kísértem be a hatalmas épületbe, ahol miután feladtuk a csomagjait, el kellett búcsúznunk egymástól. Finoman csókolt meg, érintésébe beleremegtem, de amilyen jól esett, olyan rövid ideig is tartott, és mire feleszmélhettem volna az egész őrületből, már kifelé sétáltam a reptérről.

Fogtam gyorsan egy taxit, de a saját házam helyett, Harry felé vettem az irányt, aki üzenetet hagyott, már tegnap, hogy ha tudok, nézzek be hozzá.

Nem akartam erről szólni, nem jelentett semmit, és valójában menni sem akartam, mégis úgy éreztem, ha nem megyek még komolyan magamnak okozok károkat azzal, hogy tovább szítom a haragomat magamban. Az pedig senkinek sem volna jó.

Főleg nekem.

Így inkább kifizettem az utat, és újra az elegáns épület liftjében találtam magam. Hálát adtam az égnek, hogy ismertem a járást, mert már jó előre elhatároztam, hogy a lehető leghangosabban fogok az ajtaján kopogni.

- Kop,kop – mondtam meglepetten, mivel még azelőtt kinyílt az ajtó, hogy tényleg cselekedhettem volna- indulni készülsz? Visszajöhetek, vagy akár el is felejthetjük ezt az egészet!

- Nem – vigyorodott el, kissé meglepettnek tűnt – gyere be, gyorsan!

Olyan hirtelen „rántott” át a küszöbön, hogy levegőt venni is elfelejtettem, tekintetemet gyorsan körbevezettem a házon, és elhúztam a számat. Nem igaz, hogy nem tud vigyázni a rendre, egy kicsit sem.

- Tudom – ültetett le egy székbe a konyhába – ideje lenne rászánnom magam, hogy rendbe pakoljam a dolgaimat!

- Méghozzá sürgősen – álltam fel, és a mosogatóhoz léptem – miért hívtál?

Nem hallgattam meg az ellenkezését a mosogatással kapcsolatban, és nem is éreztem úgy, hogy ez nem helyénvaló. Igazából sosem voltam az a nagy rendmániás, de úgy éreztem, hogy nem azért vannak így a cuccai mert lusta, hanem mert egy kicsit összezuhant.

Én pedig sajnáltam.

Ami aggasztó. Nagyon aggasztó.

- Azt hiszem le kellene ülnöd hozzá – köszörülte meg a torkát pár perc csend után, de nemlegesen megráztam a fejem. Ha komolyan sokkolni akar, egy-egy tányér határozottabb észhez térítő erőként szolgálhat, mint az, hogy én ülök.

Például a képébe vághatom.

- Uhm, nos rendben – vakarta meg a tarkóját – emlékszel édesanyámra?

- Igen – mosolyodtam el – nagyon kedves nő!

- Nos, meghívtak, hogy karácsony előtt legyek egy kicsit a családdal – motyogta az orra alatt, nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől – csakhogy, Ők még mindig úgy tudják, hogy együtt vagyunk!

- Felnőtt emberek – rántottam meg a vállamat, és megtöröltem a kezem, miután végeztem – gondolom nem én vagyok az első barátnőd akivel szakítasz, Harry!

- Igazából, még egy barátnőmmel sem találkoztak – vette vissza a szót – és a nővérem, valamint anyám férje is nagyon meg akar ismerni, a legjobb barátomról már nem is beszélve.

Legjobb barátja.

Miért nem hallottam még sose róla? Harry nem tűnt annak a barátkozós típusnak. Persze, akadtak nagyon jó napjai, de többnyire mogorva, és magának való személyiség volt. Bár gondolom, nem így született. Mindenesetre nem kellett tovább folytatnia, tudom, hogy hova akar kilyukadni.

- Nem mehetek veled – ráztam meg a fejem, ezúttal tényleg leülve mellé – tudod, hogy ennek vége van köztünk, most minden eléggé rendben van az életemben, nem akarom megint azt a sok könnyet Harry!

- Egyetlen könnycseppet sem fogsz ejteni, csak kérlek – hunyta le szemeit, hangja könyörgően hatott – kérlek, gyere velem két hétre a családomhoz Angliába, soha többet nem fogok ilyet kérni!

- Nem tehetem Harry, itt van anya és Liam is...

- Liam elutazott, anyukád pedig egyre jobban van, te magad mondtad! Daisy kérlek, ha egy kicsit is fontos vagyok neked!

- Ez zsarolás – ráztam meg a fejem újból, majd lecsúsztam a székről, és a kabátom után nyúltam – vennem kell pár ajándékot, és díszt, úgyhogy sietek! Örültem a találkozásnak, Harry!

- Várj, kérlek – állt gyorsan elém, komolyan meg akart győzni, még ha jelenleg nagyon is hajthatatlan voltam – csak gondold át, oké? Ha pedig mégis úgy döntenél, hogy velem jössz akkor itt lesznek a jegyek – nyomta a kezembe az említett tárgyat.

Felsóhajtottam. Túl biztosra ment ezzel az egésszel kapcsolatban.

~*~

- Szerintem el kellene fogadnod – fogta meg a jegyeket Lucy, miközben én előkerestem a kedvenc filmünket és behajítottam a lejátszóba.

Ma egész nap együtt voltunk, és jószerivel csajos dolgokat csináltunk, ami egyébként elég távol áll tőlem, mégis élveztem. Anyut is bevontuk a legtöbb tevékenységünkbe, mindketten átbeszéltük a dolgainkat, sőt még Liam is hívott ,szóval teljes lenne a boldogság, ha.

Ha nem holnap lenne az a nap amikor elutaznék Harry családjához.

Fájt a szívem, ha a repülőjegy árára gondoltam, arról nem is beszélve, hogy soha nem jártam még az Államokon túl.

- Nincs az a pénz – bújtam be az ágyba, és magamra húztam a takarómat, miközben igyekeztem nem kiborítani a pattogatott kukoricánkat.

- Barátok vagyok, nem?

- Persze – forgattam meg a szememet – pontosan úgy indultunk, mint igazi hű barátok!

- Nézd Daisy – ült fel mellettem – én csak azt mondom, hogy láttam mennyire ki voltál bukva amiatt a fiú miatt, pluszban te mondtad, hogy istenien csókol, és arról se feledkezzünk meg, hogy ez – mutatta fel újból a jegyeket – hatalmas lehetőség! Ki kellene kapcsolódnod egy kicsit, te lány! Nincs ebben semmi rossz!

- Na persze!

Nem akartam tovább erről vitázni, így lezártnak is tekintettem az ügyet. Helyette próbáltam a filmre koncentrálni, azonban éreztem, hogy képtelen leszek harcolni az álmossággal ami a fejembe költözött, szóval inkább csak engedtem az érzésnek, szemhéjaim ólomsúlyként nehezedtek egyre kótyagosabb elmémre. Fél füllel még hallottam ahogy Lucy szemrehányást tesz nekem, de már nem érdekelt.

Alig aludtam el, olyan hamar pattantak ki a szemeim, alig érzékeltem az eltelt időt, pedig már bőven világos volt, ami csak azt jelenthette, hogy igenis jót aludtam. Anya próbált megszabadítani a takarómtól.

- Daisy Blake! Mégis mit képzelsz magadról?

- Mi történt? Jól vagy? - Ültem fel egyből, hogy jobban szemügyre vegyem édesanyám, aki megjegyzem egyáltalán nem tűnt betegnek – anya, hétvége van!

- És hamarosan indulnod kell! Lucy mindent elmondott a két hetes tanulmányi útról, és hogy miért nem akartál menni, de nincs kifogás! Zuhanyozz le, és öltözz fel, a reggeli az asztalon, minderre van tíz perced, mert már hívom is a taxit!

- Mi? - Hördültem fel – milyen tanulmányi út... oh – szám egy halvány „o” alakot formált, ám még mielőtt komolyabb vitába szállhattam volna anya már távozott, nekem pedig ki kellett esnem a saját ágyamból, hogy realizáljam, az a piszok szemtelen barátnőm egy kajla üzenetet hagyva maga után összepakolta a bőröndömet és elhúzta a csíkot. Természetesen egy komolyabb hazugságot még beadott anyának.

Így számítson az ember a barátaira.

- Komolyan anya – fogtam lazán össze a hajam, a gyors zuhany után – erre semmi szükség, nem hagyhatlak így itt!

- Te csak ne jótékonykodj itt nekem – nyomott a kezembe egy pirítóst és a táskám, hogy aztán az ajt felé lökdöshessen – Lucy mindennap benéz majd rám, mi pedig szintúgy beszélünk majd, de ezt nem hagyhatod ki! Szeretlek kicsim, de néha magadra is gondolnod kell!

Basáskodva állt mellettem amíg felvettem a cipőmet és a kabátomat. Csontropogtató ölelésbe zárt, de mindenféle mellébeszélés nélkül kilökdösött az ajtón, lekísért a kocsihoz, ahol aztán újra megölelgetett.

Azt sem tudtam hol vagyok pontosan amikor elindult velem az autó, és komoly kómás fejjel figyeltem ahogy elsuhan mellettem a város, túl hamar parkolt le a sofőr, én pedig már a reptér előtt találtam magam, három napon belül immáron másodjára. Lassú léptekkel indultam meg a bejárat felé, ahol nem sokáig kellett keresgélnem a göndör után. Napszemüveget viselt, kalapot, fejét lehajtva tanulmányozta cipőjét az egyik székről. Egyenesen elé sétáltam, megálltam előtte, mögöttem a táskámat húzva.

- Csak, hogy tisztázzuk – szólaltam meg minden átmenet nélkül – még mindig utálok repülni, szóval készülj fel!

Felnézett rám, arcán egy hatalmas vigyorral.

- Mondtam már, hogy imádlak?

- Majd gondolj erre a következő napokban is – vettem le róla a szemüveget, és én vetem fel – mert nem fogom megkönnyíteni a dolgodat, drágám!

A mosolyából ítélve, tényleg nem zavarta, csak azt szerette volna ha vele megyek, bár nem értem miért gondolta úgy, hogy ezzel csalódást okoz bárkinek is. Mármint. Az, hogy nincs épp senkije nem tartozik a családjára, sőt. Ez a magánügye és kész. Majd hazavisz valakit, ha tényleg úgy gondolja.

Nem értem miért agyalok ezen, hiszen mégis, mindennek ellenére is itt vagyok, és egy újabb hülyeségre készülök, mert ismét nem tanultam a hibáimból. Komolyan kezdem azt hinni, hogy nagy gikszer van a fejemben. Talán fejre ejtettek vagy egy rejtett betegség aminek az egyik komoly tünete, hogy szeretem magam kínos helyzetekbe taszítani.

Létezik ilyen?

Mert ha még nem kapott nevet, szívesen ajánlkozok a feladatra.

Kísérleti nyúl még úgy sem voltam.

Harry átkarolta a derekamat ami nem várt jó érzéssel töltött el, én pedig komolyan aggódni kezdtem.

Az már egyszer biztos, hogy ez a „tanulmányi út” tartogathat egy-két meglepetést.

Csak tudnám miért.

~*~

Az egy dolog volt, hogy utáltam repülni. A még ennél is jelentőségteljesebb esemény, hogy utáltam a hosszú repülőutakat. Minden időtöltés ellenére, nem tudtam aludni, egy szemhunyásnyit sem, ellenben az immáron mellettem ruganyos léptekkel sétáló Harry, szinte az egészet átaludta. Csak akkor keltettem fel, amikor már a landoláshoz készülődtünk, arról azonban valószínűleg egyikünk sem beszélt szívesen, hogy úgy kapaszkodtam a kezében az említett folyamat közben, mintha az éltem függne tőle.

Hálás voltam, hogy nem élt vissza a helyzettel, és nem váltott seggfej üzemmódban.

Valahogy az a Harry legtöbbször nem hiányzik.

- Esik – állapítottam meg amint fogtunk magunknak egy taxit – miért nem havazik?

- Itt folyton esik – mosolyodott el – vagy legalábbis állandó jelleggel biztosan!

- Kösz szépen – pufogtam és kibámultam az ablakon – egyből hozzátok megyünk?

- Természetesen nem – tornászta magát feljebb az ülésen – úgy gondoltam szeretnél megnézni pár dolgot a városban, és én is szeretnék néhány helyet megmutatni! London egész klassz hely!

- Egész klassz? - Ismételtem mereven – valaki még nem járta be a világ minden pontját Harry, nekem most ez a legklasszabb hely!

- Majd meglátjuk – nyújtotta ki rám a nyelvét, de ennyiben hagyta.

Természetesen a legnagyobb szállodában szálltunk meg, az egyik legjobb szobájukat, de csak egyet. Nem akartam vitatkozni, vagy követelőzni, főleg, hogy Ő fizette ki az egész utamat, így inkább befogtam a számat, és hagytam, hogy sodródjak az árral.

- Ha gondolod elmehetünk valamerre vacsorázni, vagy rendelhetek is a szálloda konyhájáról...

- Az remek lenne – mondtam halkan, nagyon kínosnak éreztem a helyzetet, de nem hinném, hogy ezzel egyedül lettem volna – én elszaladok tusolni, addig rendelj csak amit szeretnél!

Bólintott, én pedig valami ruha után kezdtem kutatni a táskámban.

Csak remélni mertem, hogy Lucy mindent bepakolt. Nem akartam még emiatt is idegeskedni, ugyanis ha az egész kialakult helyzetünkre gondolok, még a gyomrom is görcsbe rándult.

A probléma már csak az, hogy magam sem tudom miért.

Azaz, inkább úgy fogalmazok, hogy nem akartam kimondani hangosan, vagy beismerni, az okokat. Vagyis egy okot, aki épp most telefonált, és olyan tökéletesen beszélt azokkal az idegtépően tökéletes ajkakkal, mint még soha.

Na igen. Erről beszélek.

Hölgyeim és Uraim, Harry Styles.

Az én személyes végzetem.