Huszonnegyedik rész - Megváltoztál

Sziasztok! 

Itt lenen az új rész, remélem tetszeni fog nektek! Köszönöm szépen a hozzászólást, meg a feliratkozókat. Most is örülnék a visszajelzéseknek, folytatás, hamarosan! 

A nagy pillanatok nem csak úgy megtörténnek. Ha ezt tennék lemaradnánk róluk, és a végén még valaminek a hiányát éreznénk. Megjegyzem tökéletesen hibásan. Ugyanis a nagy pillanatok mindig itt vannak körülöttünk, a levegőben lebegnek, egyszerűen csak arra várnak, hogy észrevegyük őket. Ahogy pedig az egyik széken ültem a jó pár körasztal egyikénél, felettem a gyönyörű égősorok, fülemben a kellemes zenével arra gondoltam, hogy ez valóban egy nagy pillanat.

Ha nem a legnagyobbak egyike.

Lucy és Roger új életet kezd, sokaknak a házasság csak egy papír, de ez valami sokkal több. Kölcsönösen tisztelték egymást ezelőtt is természetesen, de most már nem sétálhatsz ki csak úgy az ajtón. Egymáshoz tartoztok, a legnagyobb nehézségekben is. Család letettek.

Mosolyogva figyeltem ahogy a két szerelmes gerlepár fáradtan táncolgat a színpadon, arcukról levakarhatatlannak bizonyult a mosoly. Egyáltalán nem a zene pörgős ütemére táncoltak, de ez egyikőjüket sem zavarta. Mindenki jól érezte magát.

- Szépek, igaz? - Ült le mellém Harry kezében egy-egy pezsgőspohárral, elvettem ugyan, de nem terveztem többet inni.

- Mindig is azok voltak – néztem rá mosolyogva, mire felém emelte poharát és kiitta tartalmát. Halottam ahogy a széke megcsúszik a padlón, majd elém tartotta a kezét.

- Csak egy táncot kérek – ajánlkozott én pedig hiába is próbáltam nemet mondani, képtelen voltam ellenállni a mosolyának.

Határozottan vezetett a táncparketthez, kezét derekamra csúsztatta míg én gyengéden érintettem meg vállait. Mi sem igazán követtük a ritmust. Azt hiszem egyikünk sem tud táncolni, szóval nem értem a nagy felhajtást. Elfordítottam a fejem, nem akartam a szemeibe nézni. Kezdtem kínosan érezni magamat.

- Szóval – kezdett bele mondókájába, miközben megpörgetett maga előtt – milyen az új életed?

- Nincs új életem, Harry – mosolyodtam el – csak változtattam egy kicsit, ennyi az egész!

- Azért a „kicsi” enyhe kifejezés, de örülök, hogy most itt vagy mert így elmondhatom, hogy mennyire gyönyörű vagy ma este Daisy!

Nem tudom hogyan lehet már azt is szeretni ha a nevemet kiejti. De egyszerűen imádtam, a szájából hallani. A gondolat pedig megmosolyogtatott.

- Ugye tudod, hogy semmi szükség erre? - Vontam fel szemöldökömet és eltoltam magam tőle – nem kell megjátszanunk a barátságot Harry!

- Nem is akartam – húzott vissza magához – hiszen azok vagyunk! Két felnőtt ember akik élvezik egymás társaságát, és csendesen táncolnak, semmi több.

Természetesen éltettem a célzást.

Azonban ez még nem jelentett semmit. Nem hinném, hogy bármit is át kellene beszélnünk, vagy újra előszednünk, de mégis érdemelne két szót.

És akkor még nagyon is a minimum szélén táncolunk.

Harry nagyon is jó táncosnak bizonyul, velem ellentétben. Egy idő után azonban kezdtem nem foglalkozni a körülöttünk kialakulót vagy kialakulóban lévő káosszal. A legjobb lenne ha egyszerűen csak élveznem, hogy hosszú idő óta mindenki boldog.

Sőt. Ha tovább akarok menni, Lucy és Roger, ez a két csodálatos ember megosztotta velünk a boldogságát. Nem tolhatom csak el magamtól.

Így inkább alkalmazkodtam.

Egyik lépés követte a másikat, már tényleg nem foglalkoztunk semmivel csak a ritmussal. Harry megmosolyogtatott, könnyednek éreztem magam a társaságában. Pont mint régen. Csak arra az egyre kell figyelnem, hogy nem lehet úgy mint régen.

Minimum egy órányi táncikálás után, kezemben a fránya cipőimmel kifulladva huppantam le egy székre az asztalunknál. A buli kezdett elcsendesedni, de még mindig voltak lelkes vállalkozók akik kitartottak a parketten.

Harry ismételten italokkal tért vissza.

- Te, mindenáron le akarsz itatni? - Vettem el tőle az egyik poharat.

- Úgy ismersz már mint a tenyeredet – öltött rám nyelvet, mire csak egy szemforgatást kapott válaszul.

- És, bejött az új élet? - ült le mellém, én pedig ismét felsóhajtottam. Tényleg nem volt új életem. Erről szó sem volt. Egyszerűen csak változtattam rajta, semmi több. Valóban jó nagy fordulat volt, de nem szakadtam el azoktól akik itt is fontosak nekem, vagy bárhol ezen a nagy kerek világon.

Kivételt képez ez alól Harry.

Nem mintha túl nagy erőfeszítést szentelt volna a kapcsolatunk fenntartására. Hónapokig őrlődtem miatta, most pedig, hogy újra megint előjött minden. Vagy legalábbis a fele. Ami azt hiszem kezdetnek éppen elég galibát okoz számomra.

- Hetekig bámultam a telefonom kijelzőjét, mint valami megszállott ellenőriztem percenként, hogy nem-e hívtál – böktem ki aztán, majd pezsgőmbe kortyoltam, és szomorúan néztem a fiúra – de nem tetted!

Csend.

Erre számítottam. Ahogy akkor is, most sem kívánt magyarázatokba bonyolódni. Egyszerűen csak sodródni az árral, lesz ami lesz alapon.

Ami nálam taktikaként nem vállt be. Bár nem bánom. Ugyanis pocsék színésznő vagyok.

- Sajnálom!

Elhúztam a számat.

Ez annyira jellemző. Csakhogy, nem tudok vele mit kezdeni, egész egyszerűen ez itt már túl kevésnek bizonyult. Talán mindig is az volt, de nem akartam észrevenni. Az a rossz a szavakban, hogy hiába ejtjük ki a szánkon, ha nem gondoljuk komolyan, olyan mintha némán állnánk egymásra meredve.

A némaság pedig, egyáltalán nem az én asztalom.

- Gondolom, ezzel már elkéstem...

- Gondolom nem késtél volna el, ha nem vagyok olyan bolond, hogy többet képzeljek ebbe az egészbe, mint barátság!

- Több is volt köztünk, és ahogy rád nézek, nem – rázta meg a fejét – ahogy rám nézel tudom, hogy még mindig több van, mint valami idióta barátság!

Ezt Ő sem gondolhatja komolyan. A legtöbb barátom valóban idióta, de ezzel még nem vagyunk előrébb. Már ha vala leszünk.

- Akkor engedd nekem, hogy bebizonyítsam – térdelt le elém, és meg akarta fogni kezemet, de elrántottam tőle, amivel egy kicsit mindkettőnket megleptem. Tudom, hogy nemrég még egymást öleltük, de úgy éreztem, ha most ezt megengedem magamnak, akkor elgyengülök, és újra megadom neki magam. Holott pár napon belül már újra otthon leszek.

- Erre semmi szükség – álltam fel székemről – ahogy arra sem, hogy bármit is bizonyíts nekem, Harry!

- Ez azt jelenti, hogy már semmit sem érzel irántam? - Állt fel Ő is, testét egészen nekem préselte, csábító illata orromba férkőzött, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Nem akartam ránézni, ezt pedig pontosan tudta, ugyanis kezét arcomra csúsztatta és igyekezett maga felé fordítani.

- Harry, kérlek – suttogtam megtörten immáron a szemeibe nézve. Istenem, annyira hiányoztak a zöld szemei.

- Arra, hogy csókoljak meg, Daisy Blake? - Simította végig ajkaival állam vonalát. Ziháltam érintéseitől, szemeimet összeszorítottam mikor puha ajkait nyakamhoz érintette, és szilárdan tartott maga előtt. Alig szántott végig nyelve bőrömön, észbe kaptam.

A lelkem ezerszer és még egyszer sikoltott fel, tiltakozását kifejezve.

Csalódottan sóhajtott fel az ismételt elutasítás miatt.

Még mindig egymásba kapaszkodva álltunk, kevés sikerrel igyekeztem szapora pulzusomat rendezni.

- Szeretlek!

Szomorúan mosolyodtam el.

Ha két és fél évvel ezelőtt mondja ezt, a karjaiba omlanék.

De nem most.

Ezúttal minden más, és a legtöbb amit ezzel a számára annyira üres, és játékként használt szóval elért, hogy végleg elléptem előle, felkaptam táskámat és mindent hátrahagyva igyekeztem elszabadulni innen. Hallottam ahogy Harry utánam indul, és az is, ahogy Liam dühösen állítja meg.

A taxiból még hátrapillantottam. A göndör hajú fiú, pedig csalódottan, ziháltan állt, valószínűleg utánam futott.

Most, hogy újra végignéztem rajta, említettem már, hogy egyáltalán nem az alkalomhoz öltözött?

~*~

Fejemet a szálloda egyik hatalmas ablakának döntöttem, és igyekeztem apránként kortyolgatni a teámat. Lucy a lehető legszebb szobáról gondoskodott nekem, bőven kiegyeztem volna ha a régi szobájában alszok, de a legjobb barátnőm, mint mindig. Most is makacs volt.

Tehát a szabad akaratom megszűnése feletti bosszankodás után kiélveztem a kényelmet, és azt, hogy kiszolgálnak. Az egész hely nagyon minimalista, kissé rideg volt, de az ágy nagysága mindenért kárpótolt.

Ahogy a hatalmas zuhanykabin is.

Minden négyzetcentijét imádtam, és legszívesebben a becsomagoltam volna magammal.

Ha már pedig csomagolás. Már mindennel készen voltam, egy későbbi géppel akartam indulni, de inkább passzoltam a dolgot, és lelépek hamarabb. Lucy és Roger már nászúton voltak, remélhetőleg valamelyik tenger felett repültek éppen. Este még küldtem neki egy üzenetet amiért csak úgy leléptem, de a válasz csak a „ Mindent láttam, meg van bocsájtva” lett, így inkább nem hívtam vissza.

Gyorsan felöltöztem ugyanis még volt egy gyors reggelim, a Liam Sophia párossal, akik mire leértem az étterembe már vártak rám. Mindkettőjük arcán hatalmas vigyor ült. A lány gyűrűsúján pedig a tegnap látott gyűrű is.

- Nahát, ez az amire gondolok? - Fogtam meg Sophia kezét aki heves bólogatásba kezdett. Amíg megöleltem igyekeztem egy „ na mit mondtam” tekintetet küldeni Liam felé. Mégis miért nem mondott volna igent neki?

Hiszen imádták egymást.

- Gratulálok nektek srácok – vettem a kezembe az étlapot – de ígérjék meg, hogy ezúttal ti utaztok majd, és nem nekem kell az esküvőre!

- El kell, hogy keserítselek – fogta meg Liam kezét Sophia – imádom ezt a várost, és igaz, hogy téged még jobban, de nem fogok lemondani róla!

- Isten ments – vigyorodtam el – csak gondoljatok majd erre a szállodára, isteniek az ágyaik!

- Aha – hümmögte Liam- előbb azért majd még kipróbáljuk, persze csakis a kedvenc vendégünk kedvéért!

Tehát semmi hátsószándék. Na persze.

A reggeli jó hangulatban telt el, kicsit csalódottak lettek amikor megemlítettem, hogy hamarabb indulok, de megértették. Amikor kikísértek a taxihoz Sophia azt is elmondta – Liam minden tiltakozása ellenére is – hogy Harry nagyon jól érezte magát, és egy nagyon csinos hölggyel távozott.

Nem kellett volna érdekelnie.

Már régen nem.

Próbáltam is tartani magam egészen addig amíg ismét egyedül nem voltam az autóban.

Ahogy elrohant mellettem a város, rájöttem mennyire hiányzik, a pörgés és ez a rengeteg ember. És már akkor is tudtam, hogy vissza akarok jönni ide. Nem tudom mikor, és hogyan.

De szükségem van erre.

Végül is nem menekülhetek örökké.

Főleg nem Harry miatt.

A reptéren simán ment volna minden. Egy kényelmetlen székben vártam az indulást, a telefonomat nyomkodva.

- Megint köszönés nélkül akartál elmenni? - Szólt bele Harry, miután fogadtam a hívást. Hangja számonkérően csengett.

Csak tudnám miért.

Nem tartozom neki magyarázattal, ahogy Ő sem nekem. Mégis egy helyben toporgunk. Nagy sajnálatomra. Megjegyzés magamnak: többet ne vedd fel neki, ha nem akarsz kínos beszélgetéseket folytatni.

- Akitől kellett elköszöntem – zártam rövidre a témát, vagyis legalább akartam.

- Nos akkor nagyon úgy tűnik, hogy én kimaradtam!

Felsóhajtottam.

- Viszlát, Harry!

Azzal pedig ki is nyomtam a telefont.

Nem volt szükségem többre. Neki sem, és nekem sem.

Akármilyen ridegnek is tűntem. Talán az is voltam. Harry pedig igazat beszélt.

Új életet kezdtem.

Megváltoztam.