Harmincnegyedik rész- A nagy kérdés

Több elmélet is bizonyítja, hogy ha boldogan élsz, megpróbálsz tényleg pozitívan gondolkodni és ehhez a felfogáshoz igazítod az életedet akkor több jó fog élni. Ergo állandóan jókedved lesz ami hosszabb életet is eredményezhet. Vagy az arcizmaink komoly görcsét. Nekem remélem mindkettőből jut, mármint a hosszú életből és bár az arcizmaim görcse igazán elhanyagolható lenne, azért örülök, hogy elértem végre.

- Eltetted a szendvicseket? - csókolt bele nyakamba Harry, kezeit derekamra csúsztatta és úgy figyelte ahogy az utolsó simításokat végzem a kis kosarunkon.

Tegnap hirtelen ötlettől vezérelve találtuk ki, hogy ma nekivágunk a természetnek, bár az igazt megvallva nem tudom miért, hiszen egyikünk sem egy nagy túrabarát. Én azért mert többnyire szerencsétlen vagyok, Harry pedig...nos, Ő csak hozza a formáját.

- Nem fogsz éhen halni – fordultam vele szembe mosolyogva és megböktem kemény hasizmát.

- Az már egyszer biztos – dőlt neki a konyhapultnak – ha nagyon megéheznék, megennélek téged!

Csak a szemeimet forgattam válaszán. Harry mostanában egy kicsit túlzottan átcsapott néha romantikusan nyálas üzemmódba, ami természetesen nem baj, csak nagyon furcsa. Legalábbis tőle. Vagy még csak szoknom kell, hogy ténylegesen barátom van.

Az események egyébként roham üzemmódba kapcsoltak, Ella nemsokára elutazik, hogy új életet kezdjen Londonban, a lakást pedig nem tudom egyedül bérelni, Harry nem hiszem, hogy itt akar élni. Los Angeles még számításba jöhet de oda egyáltalán nem adtam be jelentkezést. New York ismét számításba jött, mint alternatíva. Még várom a válaszukat. Angela és Eric természetesen marasztalni akar, de ugyanakkor tudom, hogy hamarosan megérkezik hozzájuk a kis trónörökös szóval itt az ideje, hogy saját életem legyen.

A kérdés már csak az, hogy hol is van ez a saját dolog.

- Elfogunk még ma indulni? - Tudakolta teli szájjal Harry, mire a kezébe nyomtam az immáron kész csomagot és jelentőségtelesen az ajtó felé néztem. Szó nélkül varázsolt arcára egy bocsánatkérő mosolyt. Ella pont ekkor lépett ki a szobájából, sőt kopogtak is. Zayn is velünk jön ma. Ella és Ő egész jól kijönnek.

- Jó, hogy itt vagy – öleltem magamhoz gyorsan az említett fiút, felkaptam a cipőmet – a legjobb barátod kezd az agyamra menni!

- Sajnálattal hallom – mosolygott rám – de Harry már csak ilyen!

- Rólam van szó? - Tűnt fel újra a színen a göndör, mire mindannyian nevetni kezdtünk, Harry pedig csak legyintett és idegesen pillantott az órájára.

- Menjünk – adtam ki a végszót még mielőtt elszabadulna a pokol és idegesek leszünk. Egymás után lépdeltünk ki az ajtón, hogy aztán kocsiba pattanva egészen a városhatárig hajtsunk. Szerettem itt élni. A napsütést, hogy az emberek többnyire jókedvűek, ezt az időnek tudtam be. Amikor csak úgy ragyog az égbolt, senkinek nincs kedve szomorkodni. Ha pedig mégis akkor azt bizony ki kell rugdalnunk a levegőre.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ott van az otthonod ahol a szeretteid, barátaid. Egy házat el tudsz hagyni, odaköt majd pár emlék de ennyi. New York hiányzott. De nem az épületek vagy a hangulat miatt, mert valójában a hátam közepére sem kívántam azt a rohanást. Lucy volt az elsődleges ok. Igaz, az újdonsült feleség beszélt nekem valami kertvárosba költözésről, ami meglepett de tudtam, hogy nem lehetetlen mert talán hamarosan megérkezik az első babájuk a családjukba.

Megmosolyogtatott a gondolat.

Lucy, mint édesanya.

- Min vigyorogsz, tejbetök? - Vonta fel kérdőn szemöldökét Harry mire csak hátradöntöttem a fejemet. Ella felsóhajtott.

- Ezt már soha nem fogjuk megtudni! Hányok a pozitivitástól ami körbeveszi!

Egyáltalán nem érdekeltek. Nem hagyom, hogy bármi is a kedvemet szegje. Itt voltam.

Boldogan. Azokkal akiket nagyon is szeretek. Az idő és a napunk is tökéletesnek ígérkezett.

Ha valaki azt mondja, hogy még ez sem elég neki, akkor jobb elásnia magát.

Még lapátot is szolgáltatok neki.

Szívességből

A kis társaságunk kivonult Harry kocsijához, majd mindannyian bepasszíroztuk magunkat az ülésekbe, hogy elindulhassunk. Ella és Zayn hátul ültek, hangos vitába keveredtek arról, hogy melyek London legjobb helyei amiket mindenkinek látnia kellene címszavakkal. Egy ideig csendben, mosolyogva hallgattam az eszmefuttatást mígnem Harry meg nem törte a csendet.

- Jött már válasz valamelyik helyről, ahová beadtad a jelentkezésedet?

Elhúztam a számat. Tudom, hogy még meg sem száradt a tinta a papírjaimon, olyan friss ez az egész de jobb szerettem volna már komolyan dolgozni a szakmámba, amiért nagyon sokat hajtottam. Szóval igen. Rosszul érintett a kérdés.

- Még nem – pillantottam rá futólag – de miért?

- Nem fontos – harapta el a mondatot, igaz teljesen feleslegesen, hiszen mindketten tudtuk,hogy ha már egyszer belekezdett valamibe addig nem fogom békén hagyni amíg el nem mondja, mit akar pontosan. Tanultam a hibáimból.

Már amelyikből érdemes volt, persze.

- Oké – sóhajtott fel kínzó tekintetem láttán Harry – de ne akadj ki nagyon, jó?

- Harry! - Figyelmeztettem az időhúzás miatt, nem lenne jobb túlesni rajta?

A két jómadarunk, érezve egy lehetséges közelgő veszély szelét inkább elhallgattak. Felteszem ők is ránk figyeltek.

- Szóval Gemma tegnap felhívott – kezdett bele végre – és elújságolt, hogy a jövőhéten esedékes eljegyzési vacsorára, mi is hivatalosak vagyunk!

- Nem is mondtad, hogy eljegyezték! - Kértem számon barátomat hitetlenkedve. Miért nem tudok egy ilyen nagy dologról?

- Egy kicsit zsúfolt napok állnak mögötted, nem gondolod? - Pillantott rám – nem akartam még ezt is a nyakadba varrni, és nem tudtam, hogy állsz az állásokkal, elmehetünk-e ketten vagy sem!

Szóval mentegetőzik. Felsóhajtottam.

Tipikus Harry.

- Talán még megbirkóztam volna ezzel a kis jelentéktelen aprósággal!

- Daisy, ne csináld ezt! - Próbált megnyugtatni Harry – látod, szóltam?

- Aha – hümmögtem kifelé bámulva az ablakon – akár az indulásunk napján is közölhetted volna, hogy összepakoltál nekem!

- Kedves gesztus lett volna – kelt Harry védelmére egyből Ella.

 Nem is Ő lenne, de komolyan.

- Nem akarom elrontani a napunkat – törtem meg a csendet pár perc hallgatás után – elmegyünk, de máskor tényleg szólj hamarabb, ne mérlegelt az idegi állapotaimat nélkülem!

Harry csak vigyorogva bólintott. Úgy tűnt megkönnyebbült amiért nem mentünk bele egy valószínűleg értelmetlen és felesleges vitába. Az igazat megvallva pedig én is. Nem voltam olyan hangulatban. Valójában örültem, hogy végre béke és boldogság tölti meg a levegőt, a szerelemről már nem is beszélve.

Tehát inkább hallgattam és egész egyszerűen csak élveztem az utat.

Ellenérv nélkül, ami ha azt nézzük, hogy rólam van szó, nagyon is komoly dolog. Megtanultam, hogy néha csak sodródni kell az árral. Persze nem azt mondom, hogy örökösen elégedj meg. De légy hálás, és mutass némi tiszteletet az élet felé, hogy az is tiszteljen téged.

Ez az egész világ egy nagy kölcsönös körforgás, részesei vagyunk és vele együtt változunk. A legtöbb és legjobb amit tehetünk tehát ha örülőnk.

Olykor ok nélkül is.

És még mielőtt bárki megkérdezné, nem. Nem fognak bolondnak nézni. Egyszerűen csak hálásak lesznek az emberek, hogy ebben a rohanó és őrült világban még akadnak akik mernek nevetni, mosolyogni és pozitívan gondolkodni.

Ha ilyen vagy, köréd fognak gyűlni és sosem leszel majd egyedül.

Legalábbis remélem.

Harry és az én összekulcsolt ujjaim pedig kiváló bizonyíték erre.

~*~

- Azt hittem dühös leszel – tette le táskáját Harry, Angela és Eric lakásának teraszán. A kis túránk egész jól sikerült. Mindannyian hullaként estünk haza, de a fiú még arra is vállalkozott, hogy elhoz idáig. Útközben pedig rábeszéltem, hogy maradjon estére.

Nem kellett sokat győzködnöm.

- Azt hittem ennél már jobban ismersz – húztam magamhoz közelebb, hogy egy csókot nyomhassak ajkaira. Mosolyogva viszonozta kedvességemet, hogy aztán homlokát az enyémnek döntve nézhessen rám.

- Szeretlek!

- Awh – gügyögtem – én is nagyon szeretlek, Harry! Nem akarok veled többé veszekedni!

- Ezt felírom magamnak! Ugyanis kérdezni szeretnék valami nagyon komolyat tőled – húzott le a lépcsőre.

A szívem kihagyott egy ütemet. Túlságosan feszültnek látszott. Sőt. Mintha aggódna, ami nem jelnettet túl sok jót. Az ajkaimba harapva vártam, hogy összeszedje gondolataid, úgy tűnt keresi a megfelelő szavakat, idegesnek látszott.

- Harry – fogtam meg vállát elérve ezzel, hogy rám is figyeljen – ilyen nagy a baj?

- Dehogy – méltatlankodott – csak éppen nem tudom, hogy fogsz rá reagálni!

- Nos, tegyél próbára!

Egy újabb mély levegőt vett, lassan fújta ki, helyezkedni kezdett. Kezemet az övéi közé húzta és ekkor döbbentem rá, hogy egy férfi csak egy kérdésnél lehet ennyire ideges. Elkapott a szívroham.

- Te szent szar – szitkozódtam felpattanva mellőle, még magam is meglepődtem a gyorsaságomon – te most meg akarod kérni a kezemet?

Harry szemei elkerekedtek és kisebb köhögési rohamot kapott.

- Micsoda? - Kiáltott fel meglepetten – dehogy akarom... - felvont szemöldökömet látva pontosított – azaz nem most, mármint még nem, tehát talán egyszer, én csak.... miből gondoltad ezt?

Igyekeztem lenyugtatni magam. Mélyeket lélegeztem, csípőre tett kézzel járkáltam fel és alá, miközben végig magamon éreztem Harry tekintetét. Könnyek szöktek a szemembe a másik lehetséges opció miatt.

- Akkor szakítani akarsz velem?

- Mi? - Lépett elém Harry aggódva, arcomat, nagy tenyerei közé fogta – honnan veszel ilyen butaságokat, mikor most mondtam, hogy mennyire szeretlek?

- Nem tudom – rántottam meg a vállam, lehunytam szemeimet – csak félek, hogy esetleg nem kellenék neked, mert valljuk be nem vagyok egy igazi főnyeremény!

- Akkor nem látod magad elég tisztán, Daisy Blake! - Csókolta meg játékosan az orrom hegyét – mert te vagy az egyik legjobb ember akivel valaha találkozhattam! Az pedig, hogy elviselsz és még szeretsz is külön megtisztelő! Fontos vagy nekem, és azt hiszem már napok óta itt lebeg a fejünk fölött egy komoly kérdés! De még nem a házasság – tette hozzá gyorsan mire elmosolyodtam – hanem az összeköltözés! Mit szólnál hozzá, ha miután letudtuk a nővérem eljegyzését, közös lakás után néznénk?

- Mindegy, hogy hol?

Erre bólintott.

- Akkor benne vagyok Styles, de nem fogok főzni rád!

- Majd meglátjuk asszony!

Megböktem oldalát, és félve az esetleges megtorlástól futásnak eredtem. Nyomomba azzal a személlyel akivel hamarosan összeköltözök.

Furcsán is érezhetném magam.

De nem.

Komolyan ezt akarom. Ketten a világ ellen.

Hát kell ennél több?

Aligha.