Harmincharmadik rész - Kiváló

Imádtam már csak a gondolatát is, hogy mellette ébredhettem reggelente. Az illatát, a mosolyát és a hangját. A mély, karcos hangját ahogy édes kis semmiségeket suttogott fülembe. Kuncogtam ahogy ébredezni kezdett, mivel a haját piszkálgattam. Nagy bánatára.

- Miért növeszted még a hajad? - Suttogtam nehogy túl hangos legyek a számára, holott pontosan tudtam, hogy nagyon is ébren van ez a mocskos gazember.

- Azért növesztem, mert egy kibaszott rocksztár akarok lenni – morogta még félig aludva.

- De előbb leszerződsz egy cirkuszban, mint élő farkasember? - Böktem meg oldalát de csak egy újabb nem túl kedves morgással egybekötött nyöszörgést kaptam, hogy aztán Harry konkrétan még a szuszt is kinyomva belőlem feküdhessen rám.

Feljajdultam amikor játékosan a vállamba harapott, a fiú pedig elhajolt tőlem így újra hajába túrhattam. Amit valójában nagyon is imádtam. Mégis ki tudna ellenállni ezeknek a puha, göndör fürtöknek?

- Szóval a seggedig fog élni?

- Még annál is tovább – hunyorgott rám – de előbb téged is farkasemberré változtatlak!

Csak a szemeimet forgattam válaszára, és fordítottam helyzetünkön. Ezúttal én voltam az aki felülre került, Harry derekára ülve pedig nagyon is szép kilátásom nyílt arcára.

- Akkor majd leengeded nekem, hogy felmászhassak hozzád, amikor bezár a gonosz mostoha a toronyba? - Tettem fel az újabb kérdést, elkapta kezeimet.

- Valami sokkal mást fogok leengedni, ha nem viselkedsz, bébi!

- Mocskos vagy! - Nevettem ki, felült hozzám és végigcsókolta nyakam ívét. Már ezzel az apró gesztusával is tökéletesen kikészített. Az arcán pihenő idióta mosolyból ítélve pedig pontosan tudja ezt.

- Tegnap este még nem volt ellene semmi kifogásod, Daisy – suttogta rekedten, én pedig ha még pirulva is, de igazat adtam neki.

Utáltam, hogy ennyire kiismert.

Még mielőtt belemelegedhettünk volna a dolgokba, tekintetem az ébresztő órára vetődött aminek következtében majdnem lepuffantam az ágyról.

- Harry, a picsába is elaludtunk! - Ugrottam le róla és hivatásos futókat megszégyenítő módon vetődtem neki a mai napnak. A fiú csak a fejét kapkodta és álmosan nézte végig ahogy magamban szitkozódva rohangálok, mint pók a falon.

- És ez miért nem lep meg engem? - Villantott rám egy harminckettes vigyort, önelégülten tornászta feljebb magát az ágyban amíg felé nem hajítottam az egyik nadrágját.

- Ma van az államvizsgám, te igen okos! Te viszel el, és fogod fogni a kezem amíg ki nem hányom magamból a létező összes tudásomat, hogy aztán megbukjam és kárba menjenek az elmúlt éveim!

Harry kipattant az ágyból, pontosabban csak akart volna, ugyanis egy hatalmas puffanással ért földet. A lába beleakadt a paplanunkba.

Bár kezeimet a számra tapasztottam, hogy ne nevessem ki, egy kis kuncogás még így is kicsúszott. Najó.

Beismerem.

Nem kis kuncogás volt.

Áthúztam fejemen a tegnap gondosan kikészített felsőmet, két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és segítettem felállni neki.

- Bibis lett a fejecském doktornéni – gügyögött – talán egy puszival segíthetne rajtam!

- Öltözz fel, öt másodperced van rá amiből már kettő le is telt, Styles!

Hátraarcot vágva, futólépésben tűztem ki a szobából, Ella pont ekkor lépett be a bejárati ajtón, nagyon is kicsípve, kezében tűsarkújával.

- Meg kellene kérdeznem? - Vontam fel szemöldököm, de csak az ajkaiba harapva ingatta a fejét, és lehuppant az egyik székre. Harry pont ekkor jelent meg, még mindig félmeztelenül kezében a felsőjével. Ella arca természetesen egyből kivirágzott.

- Nahát - vette el kávémat – Harry, micsoda meglepetés!

- Nincs időnk bájcsevegni – zártam le gyorsan a témát amikor észrevettem, hogy Ella szemtelenül végignéz barátom felsőtestén – öltözz fel végre, sietünk!

Mindketten végignéztük a folyamatot, Harry közelebb lépett hozzám és egy gyors csókot nyomott ajkaimra.

- A kocsiban megvárlak!

Bólintottam amikor pedig kiment kérdő tekintetemet Ella sóvárgó arcára emeltem.

- Ünneprontó! - Öltött rám nyelvet – nem maradhatott volna még, mondjuk a felsője nélkül?

- Nem – haraptam bele pirítósomban és felkaptam a földről táskámat – ugyanis sikerült elaludnunk és ma vizsgázom, emlékszel?

- Az ma van?

Fájdalmasan sóhajtottam fel, nem akartam figyelmeztetni, hogy ne vegye át a helyem! Továbbra is én akartam az maradni, aki mindig mindenről elfeledkezik. Mindazonáltal nagyon úgy nézem, hogy Ella másnapos. Egy nagy mosoly kúszott az arcára, kezében még mindig fogva cipőit lépett hozzám. Szorosan megölelt és némi biztatás után utamra engedett.

Erre volt igazán szükségem. Tudtam, hogy menni fog de hajlamos vagyok magamnak bebeszélni az ellenkezőjét. Az önbizalom és én néha nem vagyunk világi barátok.

Két hét telt el azóta a bizonyos buli óta, amin mindketten szerelmet vallottunk egymásnak. Mármint Harry meg én. Tökéletesen boldog voltam másnap, és azután, így elhatároztam, hogy nem fogom ezt az érzést elengedni, két nap hosszas beszélgetés után, eldöntöttük valóban megpróbáljuk együtt.

De még nem szóltam róla senkinek.

Ella kivételt képez. Nem azért mert titokban akartam tartani a kapcsolatunkat. Egyszerűen még nem volt rá alkalmam. A napjaim nagy része abból állt, hogy tanultam, gyakorlaton voltam, aggodalmaskodtam amikor pedig ezeket mellőztem Harry örökösen színre lépett. Amit bevallom őszintén egyáltalán nem bántam.

Visszagondolva arra, hogy mi mindenen mentünk már keresztül mindketten megérdemeltük a boldogságot.

Most nagyon is sok jutott belőle. Ha pedig a mai napon még egy kis szerencse is társul mellé akkor az maga lesz a tökély.

Ha nem inkább a paradicsom.

Igen. Az határozottan tetszene.

De, kinek nem?

~*~

Harry

Az érzelmek palástolása nem igazán volt mostanában az én asztalom. Talán ezért is voltam annyira ideges Daisy vizsgája előtt. Nagyon jól tudtam, hogy remekül fog neki menni, de azért mégiscsak egy komoly dologról van szó így egyikünk sem veheti félvárról.

Szeretem volna ha tudja, mellette állok bármi is lesz, ezért ajánlottam fel, hogy ide is elkísérem. Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen ideges leszek.

Fel-alá járkáltam a folyosón, a barátnőm volt az utolsó aki bement a nagyon komoly bizottság elé, megjegyzem szerintem hibátlanul felkészülve. Nem érheti meglepetés, mármint komolyabb.

Lassan két órája van bent, az előttem némán álldogáló fehérre mázolt ajtó pedig egyre jobban idegesített emiatt.

Ezidáig.

Megpróbálhatott volna átverni, de semmi értelme nem lett volna, hiszen képtelen a színészkedésre. Daisy egy hatalmas, diadalittas mosollyal arcán, sőt sokkal inkább vigyorral arcán nyitott ajtót előttem, hogy aztán a nyakamba ugorhasson.

- Annyira tudtam, hogy sikerülni fog! - Szorítottam még jobban magamhoz, édes, virágillatú parfümjének illata orromba szökött amitől izmaim ellazultak, örültem, hogy megkapta azt amiért olyan keményen küzdött.

- Csak fogd be – suttogta ajkaimba és csókolj meg végre!

- Már vártam mikor kérsz meg rá – mosolyodtam el és eleget téve kérésének ajkaimat az övéire tapasztottam.

Hosszú percekig álltunk így. Egymás karjaiban, édes csókokat lopva a másiktól, el sem akartam hinni, hogy egy nagyon is valósszerű közös jövő küszöbén állunk. Úgy tűnt, megtaláltuk a helyünket méghozzá nagyon is egymás mellett. Amikor elhatároztam, hogy idejövök álmaimban sem mertem volna erre gondolni. Az idő egyenesen elrohant mellettünk, és nagyon is az én javamra dolgozott.

Azt, hogy csak szerencsém volt, vagy így volt megírva nem tudom. Mindössze csak az számított, hogy a világ legszebb lányát tudhattam magam mellett, és boldog voltam.

Na, meg persze menthetetlenül szerelmes és idióta. De ez nem változtat a tényeken.

- Elmegyünk megünnepeljük valahol? - Szakadtam el a lánytól ám az a fejét rázta nemlegesen. Erre kíváncsian felvontam a szemöldököm, mit tervezhet?

- Ne mondd el senkinek, de a családom meglepetés bulit szervez nekem, így oda vagyunk hivatalosak ahol akár végre be is mutathatnálak! A nagyszüleim imádni fogják a fürtjeidet!

Eric és Angela mindig rendesek voltak velem, a nagyszülőkkel azonban még nem volt alkalmam összefutni így egy kicsit izgultam, de nagy baj csak nem történhet.

Elviekben.

- Helyes – bólintottam rá – bár azt nem értem miért tudsz te valami olyasmiről, ami meglepetés!

Átkarolva húztam még közelebb magamhoz ahogy kifelé igyekeztünk a parkolóba.

- Ella nem igazán tud titkot tartani, ezt mindenki tudja!

- Egy kicsit furcsák a barátaid – nyitottam ki előtte a kocsi ajtaját és megvártam míg beszáll – Ella olyan mintha bármelyik pillanatban rám vetné magát!

- Igen – mosolyodott el kínosan – Ella már csak ilyen! De mindenkinek kell egy kis defekt, nem igaz?

- Az enyém például az, hogy szeretlek! - Ismételtem el újból, a szívem pedig hevesen verve helyeselt szavaimra.

- Túléled, tekintve, hogy én is szeretlek Harry, és nézz ide, még itt vagyok!

~*~

Figyeltem a nőt akit mindennél jobban szeretek. Boldognak, önfeledtnek és szépnek láttam aki a családja körében ünnepelte, hogy kiváló eredménnyel zárja eddigi tanulmányait. Mindenki itt volt aki számított, sőt még Lucy, Niall, Marco és még jó páran becsatlakoztak a skype segítségével egy kis időre az ünneplésbe. Daisy családja, nagyszülei nagyon jól fogadták a tényt, hogy kézen fogva jelentünk meg, arcunkon levakarhatatlan vigyorral. Ez már önmagában elég bizonyíték arra, hogy jól leszünk.

Daisy két szökkenéssel előttem termet, kezembe nyomott egy poharat, aztán pedig pezsgőjét az enyémnek koccintotta.

- Egy közös jövőre, Styles!

- Szóval, hosszútávra tervezel?

- Mármint veled? - Csókolt meg újra – a leghosszabbra, már ha te is így gondolod, és ha nem akkor most közöld mert jelenleg...

- Daisy – szakítottam félbe – nem azért jöttem el idáig, hogy amikor megkaptalak, túllépjek rajtad! Szükségem van rád!

Figyeltem ahogy édesen összeráncolja szemöldökét.

- Mi lesz most? Hiszen tényleg miattam vagy itt! A munkád nem köt ide!

- A munkám oda köt ahol épp akad, szóval emiatt ne fájjon a fejed! Majd meglátjuk mi lesz, addig pedig csak örüljünk, hogy nagyon is itt vagyunk egymásnak!

- Szóval nem tudod – összegezte, mire nevetni kezdtem. Vele együtt.

Igaza volt.

Tényleg nem tudtam, mi vár még rám, vagy ránk itt.

Csak az számított, hogy vele lehettem.

Ez pedig bőven elég volt.

Egyenlőre, elvégre soha nem lehetünk elég telhetetlenek.

Nem igaz?