2015. március 11., szerda

Huszonhetedik rész - Szemtől szemben

Sziasztok! 

Itt lennék a folytatással, remélem tetszeni fog! Köszönöm szépen a visszajelzéseket, most is örülnék nekik! :) 






Az első napok mindig rosszak. Azonban most ez máshogy volt. És, hogy miért? Mert ez az utolsó évem ez pedig mentesít minden negatív gondolattól. Előre látom, hogy a vigyor már most levakarhatatlan lesz a képemről. Minden nehézség ellenére, mert ha még révbe nem is, de közeledek a célomhoz. Ez pedig mindent felülír. De tényleg.
Álmosan nyújtózkodtam az ágyamban, a jókedvemre még az is rátett egy jó nagy lapáttal, hogy ma később kezdek így tegnap kiugorhattam a lányokkal egy kicsit szórakozni. Ami nagyon is hosszúra nyúlt, szerencsére. A telefonom után kutattam a polcon, egyik kezemet kinyújtva igyekeztem elérni, sikertelenül. Felsóhajtottam és több erőt dobtam bele, már egészen az ágy széléig araszoltam mire elértem célomat és a kezemben tudhattam a készüléket.
A kijelzőn villogó névtől viszont elszállt az agyvizem.
Komolyan azt hittem, hogy rosszul látok amikor elolvastam az üzenetet. Azután pedig azért amiért hangos puffanással kezemben a telefonommal értem földet az ágyam mellett.
- A fenébe – szitkozódtam könyökömet markolva, ajkaimba harapva próbáltam visszafogni fájdalmas nyögéseimet. A fejem túl nagyot koppant ahhoz, hogy valaha használható legyen még.
- Jól vagy, Daisy? - Nyitott be a szobámba Angela – már kész a reggelid és csomagoltam kaját is neked... - akadt meg mondanivalójában – öhh, mit csinálsz a földön, édesem?
- Tanulmányozom a parkettát – ültem fel még mindig fejemet fogva – Harry írt!
- Az a Harry?
- Mégis ki más lett volna? Nagyon úgy tűnik, hogy a városban van!
Angela felvonta szemöldökét.
- Ezt mégis honnan veszed?
Felmutattam a telefonomat majd feltápászkodtam. Ez a fiú fog a sírba vinni, figyeljétek meg.
- Randit kért tőlem, és be akarja bizonyítani, hogy megváltozott és lehozza értem a csillagokat is meg minden gondolom! - Ültem le az ágyamra nagyon is morcosan – tegnap láthatott amikor moziban voltam. Azaz voltunk. Jared és én, ha egész pontosa akarok lenni!
- Nem úgy volt, hogy csak barátok vagytok? - Érdeklődött újból egy cinkos vigyorral arcán. Ezúttal pedig rajtam volt a szemforgatás sora.
- Most mi van? Legalább Harry tudja, hogy nincs fiú és lány között barátság! Nyílt lapokkal játszik! Vagy te nem láttad a Barátság extrákkal című filmet?
- Justin Timberlake túl kecsegtető, hogy bárki is ellenálljon neki! Harry Styles viszont egy bosszantó, pöffeszkedő, idegesítő majom! Aki azért jött, hogy megkeserítse az életemet!
- Aha – hümmögött vigyorogva – pont úgy nézel ki, a csillogó szemeiddel mintha keserű lennél, Daisy! Ha ki pöffeszkedted magad, ami megjegyzem egy nem létező szó akkor gyere reggelizni!
Azzal már bent sem volt, egy gyors lendülettel ugrottam ki az ágyból, hogy a szobámban lévő tükörhöz másszak, immáron tökéletes hadirokkantként és alaposan szemrevételezem magam. Kizárt, hogy csillogó szemeim legyenek! Fújtatva másztam vissza az ágyhoz majd fogtam meg egy párnát és az arcomra nyomva sikítottam bele. Igyekeztem minden feszültséget kiadni magamból.
Nem lett jobb.
Zilált hajjal és kipirult arccal de nagyon kecsesen, tökéletesen merev arccal léptem ki a konyhába. Eric, mint minden reggel az újságát olvasta. Angela pedig egy utolsó palacsintát csúsztatott át az egyébként már hegyekben álló halomra a tányéromra. A férfi óvatosan pillantott rám.
- Akad valamim amiről tudnom kellene?
Nem válaszoltam, pókerarccal nyúltam a juharszirup után. Ami természetesen az asztal másik végén volt. Angela viszont már nevetett. Mit nevetett?
Szabály szerűen röhögőgörcsöt kapott.
Eric végre letette az újságát és türelmesen nézett rám.
Még mindig a palacsintáimmal voltam elfoglalva, nem érdekelt sem a nevetés sem pedig az átható tekintet. Megköszörültem a torkomat.
- Van olyan szó, hogy pöffeszkedő!
Jelentettem ki remegő hangon, de már én sem bírtam tovább.
Ha komolyan elhiszem, hogy ez az én évem lesz. Akkor úgy tűnik már most tévedtem.
Nem is értem miért.

~*~

- Mi van veled, te nőszemély? - Lépett mellém csoporttársam az utolsó előadásunk után. Carter az a személy volt akinek semmi sem kerülhette el a figyelmét. Így úgy tűnik hiába próbáltam gyorsan kiiszkolni az előadás végeztével a teremből, nem sikerült az egész napos bambulásomat lepleznem. Carter és én, még valahogy az első napon lettünk jóba. Szintén ösztöndíjas, bár Kanadából. Imádtam vele lógni, mert egyetlen egy negatív gondolat sem volt. Csupa öröm és boldogság a társasága ennek a srácnak, hihetetlenül nagy energiabomba.
- Hangolom magam a félévre – morogtam oda miközben együtt levágtattunk a lépcsőn. A srác gyorsított és kielőzött, hogy a lépcső alján alaposan végigmérhessen. Felvontam szemöldököm.
- Minden egyben, doktor úr?
- Ne csináld ezt velem, Daisy! Csak segíteni akarok, mert tudom, hogy pont te nem szoktál csak úgy ok nélkül jégcsapként viselkedni!
- Jégcsapként viselkedtem?
- Igen – bólogatott majd újra elindultunk, ám ezúttal sokkal lassabb tempóban – nem nevettél a vicceimen!
- Borzalmasak a vicceid, Carter! - Hárítottam el nevetve, mert tényleg így volt. Ugyanakkor ennek a gyönyörű barna szemű fiúnak nem lehetett nemet mondani. Ha mondott egy viccet akkor mindannyian nevettünk vagy minimum mosolyogtunk rajta. Így éreztük helyesnek, nem akartunk neki csalódást okozni.
Az egész egyetem hatalmas volt és hihetetlenül színes. Imádtam ezt az életet főleg a gyakorlati részét. De azt hiszem nagyjából mindenki így volt ezzel. Szó nélkül tettük meg az utunkat az egyik étteremig ahol szendvicseket rendeltünk, no meg kávét és leültünk a többiekhez.
Nem mondanám, hogy sok közeli barátom lett, ám határozottan állíthatom, hogy megtaláltam a helyem és ez jól esett. Mint ahogy az is, hogy hosszú idő óta éreztem magam otthon. Eric és Angela valami olyat adtak nekem ami többet jelentett mindennél. Szerettek, bíztak bennem és nem utolsó sorban támogatták az álmaimat, nem kevés ösztönzéssel.
Ezért pedig végtelenül hálás vagyok.
Amit egyébként nem tudok elégszer elmondani nekik. Kezdetben nagyon furcsa volt, hogy úgy fogadtak mintha mindig is velük éltem volna, mára viszont. Olyan mintha soha nem is éltem volna nélkülük.
- Nagyon le vagy lassulva! - Bökött oldalba az időközben betoppanó Ella és maga elé húzta tányéromat. Nem mintha érdekelne, egy falat sem ment le a torkomon.
És mindez miért?
Tényleg miért is csinálom ezt? Van ennek az egésznek jelentősége? Hiszen egész egyszerűen csak le kellene zárnom magamban, pontosabban tudomásul kellene vennem, hogy vége van.
A gond csak az, hogy soha sem kezdődött el semmi.
Elhúztam a számat arra gondolva, hogy Angela ma a Barátság extrákkal című filmet emlegette. Valami olyasmi volt ez az egész. Csak éppen nem úgy ért véget. Egy mosolyt erőltettem magamra, nem akartam, hogy a barátaim aggódjanak miattam vagy az örökös panaszkodásaimmal fárasztani őket. Carter persze továbbra is figyelt de tudtam a módját amivel leszerelhetem. Így felé fordultam.
- Hogyan kérsz meg valakit, hogy legyen egy éles vágóeszköz?
Erre a srác már egyből elemébe jött és az asztalra könyökölt.
- Nocsak – vonta fel szemöldökét – versenyezni akarsz?
Bólintottam a többiek pedig feszülten figyeltek.
- Istenem, mint valami olcsó Western filmben! - Csapott az asztalra Ella – halljuk a választ, Daisy mielőtt előugrik valahonnan Bud Spencer is!
Mély levegőt vettem és igyekeztem már nem előre nevetni.
- Légyszike!
Carter arca először megfagyott a döbbenettől de aztán ajkai hamar mosolyra görbültek, a többiek pedig vagy a fejüket fogták vagy a hangosan hahotázó fiúval együtt nevettek. Én az utóbbit választottam, és Ella...
Nos, Őt határozottan sokként érte a dolog.
Legalábbis az arckifejezését elnézve csak ezt a diagnózist tudom felállítani.
További másfél óra ücsörgés után feloszlott a társaság mindenki ment a dolgára, köztük én is igyekeztem visszaérni az albérletembe, Ella még elszaladt a boltba így akadt egy kis időm amit egyedül tölthettem. Amit nem is használhattam volna jobban ki, minthogy eleget téve a kísértésnek ami már reggel óta motoszkált bennem a fülemhez emeltem a telefont és csendesen vártam, hogy végre felvegyék. Azaz, Harry felvegye.
Fel-alá járkáltam a szobában de csak nem válaszolt senki. Hiába próbálkoztam újból és újból csak a hangposta kapcsolt. Az meg nem érdekelt.
- Nem fogod elhinni, hogy mit találtam... - lépett be az ajtón Ella mire én visítva hajítottam el a telefont, annyira megijedtem. A lány csak értetlenül nézett rám.
- Bocsi!
- Jesszusom, Daisy ebből elég! Mondd meg szépen, hogy mi a kínod mielőtt még magadra gyújtod a házat! És nincs több ostoba vicc! - Emelte rám az ujját.
Megsemmisülve ültem le az egyik fotelbe. Már nem a viccek miatt, azokról eddig is tudtam, hogy pocsékok. Hanem, hogy mégiscsak színt kell vallanom.
Hátrahajtottam a fejem, inkább a plafonnak beszélve.
- Harry itt van és tegnap látta ahogy Jared és én a moziból jövünk hazafelé, most pedig kért egy randit, hogy bebizonyítsa, jobb mint, Ő!
Nem mertem ránézni.
Ella más elveken „működött”. Egy sokkal jobbal.
- Nem értem miért lenen ez probléma neked, Daisy! Elmész vele egy vacsorára és ennyi! Nem fog megenni – szólalt meg végül.
- Ez nem ilyen egyszerű – ingattam a fejem ránézve – te nem ismered, Őt!
- Akkor vigyél engem is! Ennyi a megoldás se több- se kevesebb – állt fel – nem kell mindig mindent túlbonyolítani, hiszen te magad mondtad, hogy már nem szereted, és így nincs is probléma! Persze, ha még mindig szerelmes lennél akkor más tészta lenne, de így... - azt hittem soha nem fog megállni. A kezeimet bámultam, éreztem ahogy arcom kipirult a szavaira és neki sem tartott túl sok időbe kitalálni, hogy mi is a nagy helyzet.
- Oh – ült vissza a fotelbe – pontosan ez a helyzet, igaz?
Szomorú mosollyal arcomon néztem fel rá majd bólintottam.
- Hogy tudod, még mindig szeretni?
- Nem tudom – suttogtam – próbáltam és próbálom is, de egyszerűen ha meglátom vagy a közelbe jön elvesztem. Amikor találkoztunk az esküvőn pontosan olyan érzések lángoltak fel bennem, mint azelőtt. Mintha mise történt volna...
- Miért nem mondtad, Daisy?
Igyekeztem a kérdését csak egy várlendítéssel elintézni. Én sem tudtam.
Átült a fotelem karfájára, így fejemet neki hajthattam. Nem kellett beszélnie. Se nekem, se neki.
Mindketten tudtuk, hogy ennek már rég ki kellett volna jönnie.
Akkor talán nem itt tartanék.
- Minden rendben lesz – mondta, én pedig komolyan szerettem, sőt akartam neki hinni. A probléma csak az volt, hogy nem tudtam hogyan.
Ez ez egész annyira elcseszett így.
Nem akartam megint kimondani vagy elmondani neki. Nem akartam, hogy azt érezzem amit akkor. A szeretlek nagy szó. Így hatalmas töréseket tud okozni.
Főleg ha süket fülekre talál.
De még akkor sem alszik ki. Nézzük már csak az én példámat is. Nem jött válasz, mégis éreztem.
Néha pedig nem tudtom, hogy lenne jobb.
Ha nem érezném, vagy ha sokkal többet kaphatnék belőle.

~*~

Nem volt nehéz megtalálnom. Egy kedves ismerősöm aki egyszerűen imádja Harry munkáját tudta, hogy itt van és azt is, hogy melyik szállodában szálltak meg. A portán egész könnyen átjutottam mindössze annyi volt a teendőm, hogy azt mondtam a barátomhoz megyek. Szóval immáron az ajtó előtt álltam. A helyzet pedig kísértetiesen hasonlított arra amikor még nála jártam takarítani.
Ezt pedig utáltam.
Erőt véve magamon kopogtam be az ajtón. A válasz szinte azonnal érkezett.
- Szia Zayn – köszöntem, a fiú meglepettnek tűnt. Ellentétben velem. Lucy egy pár hónapja fútólag említette, hogy a srác odaköltözött a városba és azóta Harry és Ő tényleg elválaszthatatlanok. Akkor nem különösebben érdekelt, épp a tagadás fázisában voltam.
Megjegyzem azóta is, szóval jó lenne ha véget érne.
Már ha lehet kérni.
- Gyere be, bár Harry nincs itt, kiugrott körülnézni – világosított fel miután megölelt és behúzott a szobájukba. Igazán megnyerő hely volt. Futólag körbepillantottam de aztán figyelmet csak a srácra koncentráltam. Reméltem, hogy jobb belátásra tudom bírni.
- Miért vagytok itt?
Zayn elmosolyodott. A szívdöglesztő mosolya miatt pedig igazán meg tudtam érteni miért áll nagy nőcsábász hírében.
- Ez egy szabad ország, nem?
- Süket duma – ültem le – főleg, hogy megérkezett Harry üzenete is! Komolyan úgy gondolja, hogy esélyekért harcolhat? Mert ha igen és csak ezért jött jobb ha megy is!
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – húzta el a száját – ti egymásnak vagytok teremtve!
A szívem még egy darabra tőrt.
- Nem! - Kiáltottam fel szinte és idegesen pattantam fel a székből – Harry nagyon is világos volt anno! Most pedig én leszek az, és viccel velem, ha elhiszi tovább fogom ezt játszani!
Nagyon nyugodtnak tűnt. Annak ellenére, hogy ok nélkül kiabálok vele. Hiszen nem ő a bűnös. Már ha azokat szeretnék keresni.
- Ha nem szeretnéd, most nem lennél itt!
- Miért hagytad nyitva az ajtót, Zayn? - Lépett be Harry hirtelen a képbe, a levegő pedig egy csapásra megfagyott. Zayn csak maga elé meredt, Harry pedig engem nézett. Egészen addig amíg a könnyeimmel küszködve fel nem pattantam a fotelből. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem jutottam el a pofon megakadályozásáig. Zayn felszisszent, Harry pedig immáron fájó arcához kapta kezét.
Továbbra is Őt figyeltem.
- Azt hiszem ezt már nagyon rég megérdemeltem volna – suttogta újra szemeimbe nézve, de nem tudott meghatni.
Most, hogy itt állt előttem rájöttem milyen ostoba is vagyok.
Hiszen csak játszott velem és talán még most is azt teszi. Én pedig képes voltam idejönni, megadva neki azt amire a legjobban vágyott.
- Azonban ez sem változtat azon, hogy szeretlek, Daisy!
Ha egy pár évvel hamarabb mondja ezt nekem valószínűleg elolvadok. De most. Csak szavak voltak. Semmi több. Még akkor is ha legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam. Nehezen tudtam uralkodni az érzéseimen.
- Egy szánalmas bolond vagy, Harry!
Azzal otthagytam.
Pont úgy, mint ezelőtt.
Újra.

De volt egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége. 

3 megjegyzés:

  1. Úristen nagyon jó!! Imádom <33 Ez az egyik kedvenc részem :33 Nagyon gyorsan hozd a következő részt mert megőrülök *-----------* Mikor lesz kövi ha már szóba került? :oo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg téged imádlak! :D Örülök neki nagyon, igyekszem majd vele de szombatnál hamarabb nem hiszem, hogy fent lesz! :)

      Törlés
    2. Nem baj :DD én leszek az első aki elolvassa (remélem) :33 Te lehetnél egy író nő :)

      Törlés