Negyedik rész - Következmények

Sziasztok! 

Remélem mindenkinek kellemesen telt a nagy ünnepi sürgés-forgás, ahogy azt is, hogy tetszeni fog a rész. Valamint köszönöm szépen az első feliratkozót! :) 

Ha van kedvetek hagyjatok véleményt, iratkozzatok fel, vagy csatlakozhattok a facebook csoporthoz is: itt 

Kényelmetlenül éreztem magam. Valójában magamtól soha nem vennék fel egy ilyen ruhát, bár fekete volt, hátul nagyjából teljesen nyitott, és itt-ott csipke díszítette. Ajkaimat harapdálva szálltam be az autóba, időben kész lettem, Harry pedig még csak rám sem pillantott, úgy tűnt heves vitát folytat a telefonján valakivel így nem is próbálkoztam szóba elegyedni vele. Na nem mintha lett volna miről. Felsóhajtottam és kibámultam a sötétített üvegen, szerettem a város fényeit. Még akkor is, ha autóval egy rémálom volt a közlekedés. Valahogy megnyugtattak a fénypontok, amiből valljuk be, volt errefelé bőven.

Túlontúl hamar fékeztünk le, egy utolsó mély levegőt vettem, mire Harry rám nézett, gyorsan letette a telefont, kezét az enyémbe csúsztatta és már kint is találtam magam az utcán. Az épület hatalmas volt, és egyenesen a legtetejére vettük az irányt. A lift hamarabb felért, mint gondoltam, és ujjaim ismét Harry nagy tenyerében pihentek, a szívem pedig a torkomban dobogott.

- Csak nyugalom – szólalt meg hirtelen a fiú, megigazítva nyakkendőjét, egy egyszerű sötét öltönyt viselt,de istenemre esküszöm, mégis úgy nézett ki, mint aki most lépett volna le egy kifutóról. Úgy tűnt látja rajtam, hogy mennyire izgulok, ezért próbált bátorítani. Újabb megjegyzés: sikertelen volt.

Egy teljesen fehér terembe érkeztünk, ahol nem egy ember toporgott már. Mindannyian nagyon tehetős, és sikeres embernek néztek ki.

Harry egyenesen a csoport felé húzott, én pedig komolyan úgy éreztem, hogy azt is elfelejtettem hogyan kell pontosan járni. A fiú karjai szorosan tekeredtek derekam köré, a testéből sugárzó hő, és finom illata megnyugtatóan hatott rám, így legkedvesebb mosolyomat vettem fel amikor a csoporthoz értünk. Egy nagy vörös szalag előtt álltak, és pezsgővel telt poharakkal a kezükben hallgatták ahogy elől beszél valaki.

Kikukucskáltam az emberek feje felett, elől egy rövidre nyírt, barna hajú, és meleg barna szemű fiú állt, izmos testén tökéletesen állt fekete farmerje és világos inge, azt hiszem az egyetlen aki nem fújta nagyra dolgot, szép lassan beszélt, hangja barátságos volt, ahogy tekintete is. Azt hiszem övé volt a kiállítás, mert átvágta a szalagot, mire Harry karja újra a derekamon pihent és végre valahára beléptünk a terembe.

A falakon fekete-fehér képek függtek, gyerekekről, nőkről és férfiakról. Csatatérről, romokról, állatokról, és katonákról. Olyan volt az egész, mintha teljesen máshol lennék, valahol az igazi harcok közepén, az érzés ami a hatalmába kerített felbecsülhetetlen volt. Elakadó lélegzettel néztem körbe, és csak Harry hangja rángatott vissza a valóságba.

- Csak maradj mindig mellettem – súgta oda – és ne beszélj ha nem kérdeznek, a nagy rohanásban pár fontos dolgot nem sikerült megbeszélnünk!

- Tényleg? - Forgattam szemeimet szarkasztikusan, ugyanis jelenleg nem tudom mit mondtam volna, ha megkérdik, hol is találkoztunk egész pontosan.

- Igazad van -hümmögte – inkább menj és sétálj körbe, ha pedig valaki megszólít, álcázd magad némának!

- Megnyerő gondolat zsenikém!

További felesleges vita helyett inkább tettem amit kért, egyébként is sokkal jobban érdekeltek a képek, mint az, hogy ki mit gondol róla. Egyáltalán miért csinálja ezt az egészet? Szerettem volna egy újabb sóhajjal elhessegetni ezeket a kósza gondolatokat, így lassan kezdtem végignézni a képeket, teljesen kizárva a külvilágot, akik egyébként is sokkal jobban érdeklődtek egymás iránt, mint a falakon lógó alkotásokért.

Olyan megrázó volt az egész, mintha mindegyik kép egy-egy történetet mesélt volna el, és csak annak aki rájuk nézett. Nem lehetett őket megtekinteni a szoba másik végéről, nem. Ide kellett állni eléjük, és csak hagyni, hogy beszéljenek. Így egész lassan haladtam, és reménykedtem benne, hogy lesz időm mindet megcsodálni. Egy pillanatra félrekaptam a fejemet, lecsekkoltam a kedves társamat aki úgy tűnt jól elszórakozik pár idősebb hölgy társaságában.

- Tetszenek? - Lépett mellém a fiú aki a beszédet tartotta.

- Azt hiszem gyönyörűek a maguk nemében – néztem végre rá – igazán tehetséges a fényképész, plusz nagyon bátor is ha képes volt mindezt megörökíteni. Én nem lennék rá képes.

- Nos, azt hiszem ez felér egy dicsérettel – villantott rám egy mosolyt, amitől komolyan kihagyott egy ütemet a szívverésem – Liam Payne szolgálatodra!

Elmosolyodtam és kezet fogtam vele.

- Daisy Blake!

- Nos, Daisy engedd meg, hogy elmondjam lehet, hogy szerinted gyönyör a képeim, de a szépségük hozzád nem fogható!

- Oh – pirultam el, és lesütöttem szemeimet -köszönöm!

Tovább folytattuk utunkat, hallgattam ahogy mesél az elkapott pillanatokról, közben pedig egyre többet tudtam meg róla. Katonaként szolgált Irakban, egy sérülés miatt, amely során elvesztette a jobb lábát térd alatt, így hazajött, de úgy érezte, hogy vissza kell mennie, így fényképezgetni kezdett egy magazinnak. Egyre jobb lett, és keresték a képeit, de még csak most szedte össze az elegendő erőt, hogy újra rá tudjon nézni ezekre a képekre. Szivacsként szívtam magamba hangját, ami teljesen elvarázsolt, a történetei, az emlékei, csak még valóságosabbá tették az egészet.

- És, egyedül vagy itt? - Kötöttünk ki újra az elején, már ép nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, amikor egy kar derekamra csúszott, Harry pedig megjelent az oldalamon, Liam arcáról egyből lehervadt a mosoly – nincs nekem olyan szerencsém.

- Parancsolsz? - Nézett rá mosolyogva Harry, mire megráztam a fejemet -szóval már találkoztatok!

- Igen -bólintottam mosolyogva- Liam nagyon tehetséges, és azt hiszem kitartó is, ami azt illeti!

- Valóban – bólintott Harry – miért nem nézed meg velem a képeket bébi?

-Azt hiszem jobb ha körülnézek – nézett újra rám Liam – örülök a találkozásnak Daisy, remélem Styles igazán vigyázz egy ilyen kincsre, ha nem figyel a végén még elhalásszák előle – kacsintott rám játékosan, de azt hiszem az utolsó szavakat már nem igazán nekem címezte. Még sose kerültem ilyen helyzetbe, és valójában csak utána akartam menni, hogy elmondjam, ez az egész nem igaz, nyugodtan megihatnánk együtt valamit, mert Harry nem a barátom.

- Mondnám, hogy meglepődtem, de hazudnék – húzott maga után Harry, zakója már lekerült róla.

- Semmi rosszat nem csináltam!

- Akkor tehát elfelejtetted, hogy a barátnőmet játszod? - Súgta oda élesen fülembe, szorítása erősödött a csuklómon, amit hirtelen elrántottam tőle.

- Csak kedves volt velem...

- Liam Payne egy kicseszett,tehetségtelen seggfej! - Vágott közbe dühösen, az én agyam pedig komolyan kezdett elszállni. Mégis mit képzel magáról?

- Nem beszélhetsz így valakiről, aki a hazáját szolgálta!

- Komolyan? - Horkantott fel unottan -azt hittem a háborútok csak arról szólt, hogy melyik pénzeszsák tud még több olajat szerezni magának!

- Abban a háborúban emberek haltak meg, te szerencsétlen! - Kiáltottam rá talán egy kicsit hangosabban is a kelleténél, de szerencsére nem hívtam fel senki figyelmét magunkra. A további mélyenszántó beszélgetést megelőzve inkább szépen elhagytam a termet, a lifthez rohanva a tetőtér gombját nyomtam meg, és egyedül mérgelődtem tovább. Komolyan visszamentem volna, és behúztam volna a göndörnek egy akkorát, hogy ismét embernek érezte volna magát. Nem hiszem el, hogy más nem lehet tehetséges, csak egyedül Ő.

Kinyílt a lift ajtaja és egy újabb szinten találtam magam, a tető le volt fedve, a hely fűtött volt, a közepén egy nagy medence állt, gyér fénnyel megvilágítva. Körbenéztem, és miután megállapítottam, hogy rajtam kívül, egy árva lélek sincs itt, közelebb mentem a vízhez. Ruhámat felhúztam, és lábamat belelógattam a medencébe, jóleső melegség járta át a testemet.

Alaposan szemrevételezve a helyet, nagy a valószínűsége, hogy nem kellene itt lennem, de nem tudott érdekelni. Csend volt, és magány.

Mindaddig amíg újra meg nem szólalt a lift.

Istenem, miért büntetsz?

Hátranéztem, és Harry állt, kezében egy fényképezőgéppel hátát a falnak vetve, úgy tűnt nem akar közelebb jönni, talán meg is bánta amit az előbb mondott odalent, de még mindig keresi a megfelelő szavakat a bocsánatkéréshez.

Legalábbis remélem, hogy hasonló gondolatok járnak a fejében.

- Szép idefent, igaz? - Törte meg pár perc után a csendet, amíg én tovább játszottam a tiszta vízzel. Nem akartam beszélgetni vele. Csak egy kis magányra vágytam, ha már egyszer sikerült ilyen hamar elszúrni az estét. Talán nem kellett volna belemennem ebbe az egészbe, mert nem vagyok rá alkalmas. Igazából kezdek kételkedni abban, hogy bármire is alkalmas lennék.

Hallottam a lépeit, míg végül leült mellém, én pedig kezembe vehettem a gépet.

- Imádom ezeket – forgattam ujjaim között a polaroid fényképezőt, aztán még mielőtt bármit is mondhatott volna, lőttem róla a egy fotót.

- Borzasztó a minőségük – forgatta szemeit, és elvette tőlem a képet, amin pár perc múlva megjelent arca – ráadásul az egyik ujjad belelóg, most komolyan Daisy!

Mindketten elnevettük magunkat.

- De most úgy fair, ha én is készíthetek rólad egyet!

- Jaj ne- hárítottam egyből- utálom ha fényképeznek, nem tudom mit csináljak, és marha bénának érzem magam!

- De nem velem- húzta ki magát, felállt kezében a fényképezővel – na gyere, ne kéresd magad!

Vonakodva bár, de tettem amit kért, így pár perc múlva, bármilyen őrültségnek is hangzik a vízben találtam magam, ruhám derékig elázott, mégsem bántam. Annyira gyönyörű volt ahogy a fény megtört a vízen, a melegség pedig kellemesen átjárta minden porcikámat. Hallottam ahogy kattan a gép, de nem törődtem vele.

- Nézz rám – kért meg, hangja gyengéden csengett, mire ránéztem és újra fényképezett. Tényleg úgy festett, mint egy profi.

Leengedte arca elől a gépet és Ő is csatlakozott hozzám, csak sokkal nagyobb zajt csapva. Elnevettem magam, és mire észbe kaptam már előttem is volt, teste szorosan az enyémnek tapadt, egyik kezét derekamra tette, míg másikkal megfogta kezemet, és táncolni kezdett velem.

- Most mit csinálunk? - Kuncogva kérdeztem ahogy körbe-körbe keringőztünk, végig egymás szemébe nézve. Közelsége teljesen megbabonázott, csak egymástól finoman elnyíló rózsaszín ajkaira tudtam koncentrálni, ha az átható zöld tekintet már nem lett volna elég.

- Nekem vizibalettnek tűnik, és neked? - Vigyorogva tudakolta, de én csak nevetni tudtam. Ez az egész annyira lehetetlen volt.

- Még nem volt alkalmam bocsánatot kérni tőled, az előbb egy seggfej voltam- suttogta egyre közelebb hajolva hozzám -ahogy arra sem, hogy elmondjam mennyire gyönyörű vagy ma Daisy!

Szavaira elpirultam ugyan, de még mielőtt megcsókolhatott volna elfordítottam a fejem.

Fél szemmel láttam ahogy megáll egy pillanatra, de aztán folytatva eredeti tervét, nyakamra adott egy puha csókot. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen, minden egyes idegszálam és sejtem a folytatásért könyörgött, de nem akartam ebbe érzelmeket keverni. Tudtam, hogy nem lenne helyes, és ha még kibírnám anélkül, hogy valóban beleszeretek, nem feküdhetek le vele.

Neki dolgozok.

- Sajnálom- suttogtam, hogy csak Ő hallja amikor újra ránéztem. Nem válaszolt, helyette kihúzott a vízből, felvette a gépet és a kezembe adta a fényképet. Tényleg sokkal jobb lett, mint az enyém. Most nem fogta meg a kezemet, szép csendben haladtunk a lift felé, Harry ismét telefonálni kezdett, fejemet lehajtva vágtunk át az előcsarnokon, hogy egy-kettőre a kocsiban találjuk magunkat.

Minden igyekezetem ellenére vacogni kezdtem, mire a fiú bocsánatkérően nézett rám.

- Talán nem volt a legjobb ötlet a vízbe mászni!

- Minden rendben – hárítottam el egyből – csak vigyél haza!

Mosolyogva bólintott, az út további részében, egészen a búcsúig nem szóltunk egymáshoz. Fürge léptekkel lépdeltem be a házba, hallottam ahogy a kocsi elhajt a járda mellől, én pedig remegő ujjakkal forgattam el a kulcsot a zárban. Gyorsan bezártam, majd hátamat a kemény fának döntöttem és körbenéztem az aprócska nappalin, tekintetemmel az órát kutattam, az idő már bőven éjfél felé járt, én pedig holnap dolgozom, talán ideje lenne végre lefeküdni aludni. Természetesen csak egy jó forró zuhany után.

Felsóhajtottam, és elléptem az ajtótól.

Azt hiszem mehetett volna sokkal rosszabbul is. 

~*~

Ezúttal sikerült időben felkelnem, sőt mi több, még egy kávéra is volt időm, bár nem mondhatnám, hogy nagyon kipihentem magam. Csak homályosan emlékszem a tegnap estére, azt hiszem legszívesebben tényleg elfelejtettem volna, amíg a telefonom egy üzenettel nem jelezte, hogy pénz érkezett a számlámra.

Jókedvű voltam egész nap, nem volt nagy pörgés az étteremben, egyik asztal jött a másik után, és bár Lucy észrevette, hogy sokkal kedvesebb vagyok, mint egyébként nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, én pedig nem erőltettem a témát. Nem tudtam, mit mondok majd neki, ha egyszer meglát majd Harry oldalán. Márpedig ez az egész csak idő kérdése.

Valójában azt sem tudom mit mondok majd bárkinek aki megkérdezi, mióta is tart ez az egész, és hogyan ismerkedtünk meg. A fenébe is, nem vagyok valami jó színésznő.

- Hé Daisy – dugta be a fejét az ajtón a kedvenc pincérem Eric – valami őrült pasi keres, aki azt mondja a lánya vagy – vonta fel szemöldökét- neked van apád?

- Gondolom kihagytad az órát amikor a szaporodásról tanultatok Sherlock! - Állt meg mellettem Lucy, egy nagy adag hamburgeres tányérral a kezében – vidd ki ezt Daisy, én pedig elintézem azt a mocskot!

- Cuki vagy életem, de elég nagy vagyok ehhez – toltam odébb, és minden erőmet összeszedve léptem ki az étterem ajtaján. És tényleg. Az apám ott állt a lépcső alján. Hihetetlen, hogy mindig eltudják rontani az ember napját, legyen az bármennyire is jó.

- Mondtam, hogy hamarabb fogok jönni! - Emelte fel védekezően a kezeit, nem akartam vitázni vele, vagy újabb köröket futni, egész egyszerűen a zsebembe nyúltam és az ott lévő borravalót számolás nélkül nyomtam a markába, hogy aztán köszönés nélkül hagyjam magára, de elkapta a karomat, mire fájdalmasan felkiáltottam.

- Hé – kiáltott rá hirtelen egy ismerős hang, aztán már azon kaptam magam, hogy Harry elém állt, és apám igen dühösen méregeti, a jó másfél fejjel magasabb srácot- ne merészeljen hozzáérni!

- Különben mi lesz? Nincs jobb dolgod?

-Különben betöröm a képedet...

- Harry minden rendben – toltam el a fiút, vagy legalábbis megpróbáltam- Ő az apám!

Megfagyott a levegő, azt hiszem egyikünk se számított erre a mondatra.

- Akárhogy is -nézett végig lesajnálóan apámon Harry – megkapta amiért jött, szóval akár el is mehet!

Mi? Mégis honnan tud erről az egészről? Megkövülten figyeltem a jelenetet ahogy apám minden szó nélkül fordít hátat és elsétál, Harry pedig nagy nehezen felém fordul, és aggódva pillant le rám.

- Jól vagy?

Bólintottam, majd ott álltunk egymással szemben, mint két idióta. Végül én voltam az aki megtörte a csendet, és elég bénán de az étteremre mutattam.

- Nem szeretnél bejönni, és esetleg enni valamit? Igazán jók a pitéink, széles választék, meg minden!

Oh nem.

Ezt ugye nem mondtam ki hangosan?

- Talán majd máskor – nézett az üvegtáblára tapadt barátnőmre, aki, amikor én is odanéztem úgy tett, mintha sürgős késztetést érezne az ablakpucolásra – úgy tűnik nagyon elfoglalt vagy!

- Nos, igen valóban – helyeseltem -bár nem annyira, mint te, egyáltalán mit keresel itt?

- Csak szólni akartam, hogy elutazok!

- Aha- nyögtem ki nagy nehezen – hosszabb időre?

- Csak pár napra ami azt illeti – nézett újra az étterem felé, de immáron integetett is, Lucy pedig lányos zavarában magára borított egy nagy adag kávét. Kuncogtam a reakcióján.

- Akkor jó utat Harry – álltam lábujjhegyre és egy apró puszit nyomtam arcára. Még mielőtt bármit is válaszolhatott volna visszasétáltam a munkahelyemre, Ő hátraarcot vágott ,és egész egyszerűen elsétált.

Ahogy mindig is tette.