Ötödik rész- Hétköznap

Egy kerek hét telt el Harry nélkül. Na nem mintha hiányzott volna, csak meglepően jól éreztem magam, azzal a tudattal, hogy milyen feltételekkel is takarítom a lakását. Borzasztó kupis ember volt, szerette a dolgait szerteszét hagyni az otthonában, ezért az első nap akadt bőven dolgom, de után csak egyszer léptem fel, letörölni a port, és kimosni az ágyneműket. Bár gusztusom az nem volt hozzá. A másik munkahelyemen is minden jól ment, a főnök végre-valahára megbocsájtott, és anya is kikerült az intenzívről, sőt ha minden jól megy alig egy hónapon belül hazajöhet. A suli pedig még áll, és egész jó jegyeim születtek a nem is olyan rég megírt tesztekből. 

- Akkor számíthatunk ma rád? - bökte meg vállamat Lucy, miközben igyekeztem felvenni a cipőmet, felvont szemöldökkel pillantottam vissza rá. Ma? Rám? Ez igazán érdekesnek ígérkezik.

Felteszem észrevehette értetlenségemet, mivel a szemeit forgatva bámult rám, hogy aztán nagy letolásba kezdjen, miszerint mindent észben tartok, a kikapcsolódás kivételével és, hogy a végén túl fogom magam hajszolni, és így tovább, a már jól megszokott blabla. 

Egyik fülemen be, a másikon ki. 

- Oké, oké – emeltem táskámat a vállamra- értettem Lucy, inkább azt mondd el, hogy pontosan miről is van szó, miből maradtam már ki megint!

- Mostanában nagyon elfoglalt a leányzó – vigyorodott el- csak nem a titokzatos szépfiú az oka, aki egyébként annyira ismerős volt nekem?

- Arra a srácra gondolsz, aki miatt egy hétig pucoltam a nyáladat az ablakról? - Tudakoltam játékosan, mire csak lemondóan legyintett az én arcomra pedig egy széles vigyor költözött- mert akkor határozottan nem! Egész egyszerűen csak boldog vagyok, úgy látszik minden darab a helyére kerül.

- Ez szerelem- nézett rám ábrándos képpel – szóval, ki is Ő?

- Ez több mint szerelem- játszottam még rá – egyébként a neve Harry Styles, biztos hallottál már róla, valami fényképészféle, egyébként meg, anya takarított nála, most pedig én vettem át a helyét!

Már rég az ajtónál jártam amikor visszanéztem a még mindig döbbent lányra, bosszúsan felsóhajtottam. Most meg mi a fene van? 

- Valami fényképészféle? Tisztában vagy vele, hogy kinél sepregetsz, kislány?

- Nos, nem igazán érdekel a dolog, tudtommal még Ő is ember, szóval nem a munkája miatt fogom megítélni, ha nem baj!

- Említettem már, hogy hibbant vagy? Továbbá lehetetlen és önző? - Vette fel végre nagy nehezen a táskáját, most rajtam volt a sor, hogy szemeimet forgatva várjam be, azonban most egy nagy mosoly is társult arcomra.  Gyorsan odaköszöntünk a műszakváltóknak, és mire észbe kaptam már megint a hideg esti levegőn találtam magam.

Lucy és pár barátja szerveztek ma egy bulit, igazából azt hiszem Marco és Tom összejöveteléről lenne itt szó, ahová még én hívtam meg kedves barátnőmet, de teljesen kiment a fejemből. Szerencsétlenségemre. 

Fél füllel hallgattam csak a metrón ahogy Lucy össze-vissza csacsog nekem, de nem zavart, sőt. Nagyon is megnyugtatott a hangja, feléjük tartottunk, mert nekem szerinte nincsenek „normális” ruháim. Szellemként követtem legjobb barátnőmet, és mire valójában feleszméltem a házuk előtt álltunk. Szerettem idejönni. Lucy apukája mindig elsüt egy-két borzasztó viccet, az anyukája pedig általában minél több ételt szeretne belém tukmálni, mondván, hogy annyira sovány vagyok. 

Lucy persze igyekszik túlesni ezeken, és berángatni a szobájába, még azt is vállalva, hogy nem szól semmit amiért öccse túlontúl hangosan bömbölteti a szomszédszobából a zenéjét, csak legyünk zárt ajtók mögött. 

Néha nem értem Őt.  Bármit megadnék, hogy egyszer legyen egy ilyen családom, ahol szeretjük egymást, egészségesek vagyunk, másra sem vágyok. 

- Tényleg nem akarsz semmit mondani róla? - Kezdte el befonni a haját, amíg a farmeremet vettem vissza, kizárt, hogy ruhában tegyem ki a lábam.

- Nem az – ráztam meg lassan a fejem- csak nincs mit mondanom!

- Hát jó – adta meg magát végül- akkor együnk valamit, és talán indulhatnánk is!

Nevetve bólintottam. Hát persze, hogy nem ússzuk meg. 

Alig telt el tíz perc mióta átléptem a ház küszöbét, de már megint úton vagyunk, most a taxit választottuk, a srácok nem laknak Lucy házától messze, és amikor befordultunk a kissé talán kertvárosi környékre már messziről hallottuk a zenét. 

- Remélem nem most akarják leforgatni a Project- X második részét – bökött barátnőm a ház felé – hányan vannak itt?

- Nos, attól függ, hogy akarod számolni – karoltam bele, miután kifizettem a sofőrt- ha a józanokkal számolunk akkor szinte családias az összejövetel, ha viszont a részegek arányát nézzük...

- Oké – emelte fel a kezét mosolyogva- értettem főnök, de előre szólok nem akarok holnap másnapos lenni, szóval figyelj rám is!

- Nahát nézd kik futottak be – közeledett felénk Marco kezében két üveggel – egy alkoholosat neked – adta a sört Lucy kezében ,majd megölelte- és egy alkoholmenteset neked kiscsillag!

- Kösz Marco, de ne hívj így többet – koccintottam össze velük az üvegemet és körbenéztem.

Láttam egy pár ismerős arcot, évfolyamtársakat és felsőbb éveseket, egy-két gólyát a karunkról, és persze máshonnan is. A hangulat már nagyon is beindult, néhol apróbb, máshol nagyobb csoportokban beszélgettek az emberek, vagy a félhomályban csókolóztak, táncoltak, mindenesetre minden nagyon hangos volt. 

-Nem hiszem el, hogy komolyan jártok – ismételte meg magát immáron sokadjára Lucy amikor befutott Tom is – marhára nem ér!

- Ezt már Daisy is említette!

- Mert telhetetlen – emelte meg üvegét- nem elég neki Styles,még rátok is fáj a foga!

- Harry Styles? - Nézett rám elképedve Tom- maradj tőle távol Daisy, nem túl sok jót hallottam róla!

- Örülnék ha befejeznétek az életem megtárgyalását – szólaltam meg kicsit erélyesebben – nem járok vele, és nem is fogok, és képzeld Tom, pontosan tudom, hogy egy igazi seggfej a srác! Szóval akár végre szórakozhatnánk is egy kicsit, ahelyett, hogy Őt emlegetjük!

Úgy tűnt a kívánságom számukra most tényleg parancsra sikerült, mert egész este nem hallottam többet ezt a nevet. Csak nevetést, és rengeteg ostoba történetet, viccet, hangos zenét, néha hangosan cuppogó vagy éppen öklendező embereket. 

Lucy hamar megtalálta a helyét, és egy idő után már valóban figyelnem kellett rá, hogy ne igyon túl sokat. Marco volt a buli szíve, Tom pedig a lelke. Hihetetlenül nagy őrültségeket képesek összehordani, minden porcikám sajgott a nevetéstől. 

Hajnali négy felé kezdtek szállingózni az emberek, ahogy én is. Elköszöntem a barátoktól, Marco hívott egy taxit nekünk, Lucy és én pedig hozzám vettük az irányt. Fejemet a hideg ablaküvegnek döntve hallgattam ahogy barátnőm halkan horkol, pluszban a reggeli híreket a rádióból, miközben igyekeztem nem elaludni. Elnyomtam legnagyobb ásításaimat, ismét fizettem és már otthon is voltunk. Lucy a szobámba aludt már amikor inkább úgy döntöttem, hogy utánanézek Harry munkásságának. Egy gyors zuhany után persze. 

Pokróccal, és gőzölgő kávéval felszerelkezve húztam az ölembe a laptopomat a nappali kanapéján. Az első találat ami kidobott a srác honlapja volt. Elérhetőségekkel, munkákkal amelyeket vállal, és amiket nem. Pár adat az életéről, iskolájáról és temérdek galéria tele még több képpel. Valahogy a művészet ezen ága annyira idegen volt tőlem, szépnek szépek. De a megkomponált képek nem igazán mondanak nekem semmit. Egy maszk az egész. Minden mű. 

A régebbi képei viszont, gyönyörűek voltak. A természet, a táj, maga a világ körülöttünk. Részletgazdagok, aprólékos munkák. Olyan pillanatok amelyekre valószínűleg több órát, akár fél napokat is vársz egyetlen egy testhelyzetben, hogy elkattintsd a megfelelő percben a gépet. 

Na nem mintha értenék hozzá. 

Letettem a kávét, és kikapcsoltam a gépet, hogy végre-valahára lehunyjam szemeimet. Apró fénypontok táncoltak előttem elnyúlva a kanapén. Színes rizsmezők, messze pusztaságok, a tenger ahogy aranyra festi a nap, pici színes kolibri madarak. Csak a falióra ketyegése törte meg a megnyugtató csendet, sóhajtottam egy nagyot és még kényelmesebben bevackoltam magam, bízva abban, hogy Harry képei megmaradnak álmaimban is. 

~*~

Hangos ajtócsapódásra ébredtem, elfordítva a fejemet láttam, hogy megint sötét van. Tehát sikerült átaludnom a teljes napot. Felemeltem a fejemet, Lucy jellegzetes kézírásával írt lap pihent az asztalon egy nagy halom kaján. Megmosolyogtatott, hogy még mindig mennyire szeleburdi. 

Kibújtam a meleg takaróm alól, csupasz lábam a hideg padlót érintette amitől felszisszentem és megszaporázva lépteimet igyekeztem a rumlis asztalhoz. 

Felnevettem az üzenetre, és tényleg enni kezdtem, mert Lucy szerint a bordáim zörögnek ha járok, és marhára idegesítő a dolog. 

Fél hét volt, szóval ha sikerül nyolc előtt beérnem a kórházba akkor még láthatom ma anyát, mégis minden falatot gondosan kiélveztem, úgy éreztem magam, minta hetek óta nem ettem volna. Berohantam a szobámba, ruhát váltani, felkaptam a táskám, kabátom és a cipőmet, hogy aztán nem törődve a hajammal útra késznek nyilvánítsam magamat. 

Szélesre tártam az ajtót, majd a kulcsaimmal babráltam megfordulva pedig egyenesen Harry mellkasának ütköztem, hogy aztán a földre huppanhassak. 

- Erről ugye leszoksz majd? - Fogtam meg nyöszörögve fejemet -na nem mintha nem díjaznám a kék-zöld foltokat a seggemen, de azért mégis!

- Örülök, hogy hiányoltál – húzta el a száját- látom sietsz valahová, tudnánk beszélni?

- Ha tartod a lépést – indultam meg tényleg majdnem futólépésben, a fiú pedig csakhamar felzárkózott, sőt le is előzött engem.

- Nem mindenkinek vannak óriásokkal megegyező lábméretei – értem utol kissé lihegve, és lassítottam, mire csatlakozott hozzám. Nem úgy tűnt, mintha megerőltetné a tempó.

- Borzasztó kondiban vagy – mért végig – futnod kéne velem néha, és keveset mérget tömni magadba!

- Ne nekem tarts előadást az egészséges életvitelről -hárítottam el fejemet rázva – inkább csak mond meg mit szeretnél!

- Jövőhéten megint el kell utaznom – nyögte ki végül nagy nehezen – egy díjátadóra ami azt illeti, szóval szükségem lenen rád is. Semmi komoly. Csak úgy mint a múltkor, megjegyzem briliáns voltál!

- Ezért akár fel is hívhattál volna- forgattam meg a szemeimet- mikor megyünk, és hova?

- Pénteken, szombaton lesz az átadó, vasárnap pedig jöhetünk is vissza és Los Angeles.

Egy pillanatra a vér is meghűlt bennem. Ugye, most csak kibaszottul viccel velem?  Azt hiszem láthatta a megrökönyödést az arcomon. 

- Nézd, tényleg csak három nap...

- Los Angeles – ismételtem újra és vigyorogva néztem rá – nem maradhatnánk tovább?

Mire rájöttem, hogy mit is mondtam valójában, már kicsúszott a számon, szóval elpirulva fordítottam el a fejemet, nem törődve harsány nevetésével. Miért kell mindig ekkora hülyének lennem, de most komolyan. 

- Miért érzem úgy, hogy még nem túl sok helyen jártál életedben?

- Te öregebb vagy, mint én – biggyesztettem le ajkaimat megjátszott szánakozással, de azért alig bírtam visszatartani nevetésemet – ezt is számold bele!

- Hogy mondtad? - Nézett rám elképedve, ugyanolyan bujkáló vigyorral arcán. Megállt egy pillanatra, mire megfordultam és ránéztem.

- Jól hallottad tata! Kérjünk majd neked egy járókeretet a kórházban? Bár nem hinném, hogy van Gucci a készleten!

Azzal futásnak eredtem, Ő még mindig ugyanott állt arcán széles vigyor, már csak egy zebra választott el a kórháztól, szóval felmutattam neki mindkét hüvelykujjamat, jelezve, hogy benne vagyok az útba, megvártam míg vállt a lámpa és igyekeztem a hatalmas épület felé. 

Amikor újra visszanéztem az ajtóból, Harry akkor igazította fejére azt az idióta kalapját ami mégis piszok jól állt neki. Csak tudnám, hogy csinálja. 

Felsóhajtottam.

Hölgyeim is uraim, az utánozhatatlan. 

Harry Styles