Hatodik rész - Táncolj velem

Sziasztok!

Köszönöm szépen a komit, és a feliratkozókat, na meg persze a megtekintéseket! Nagyon sokat jelent nekem, remélem tetszeni fog a rész! :)

A legtöbb dolgot nem tudom biztosra mondani. Legalábbis ami velem kapcsolatos, mert a világ nagy kérdései közül a legtöbbre van válasz, kivéve ha Daisy Blake akad terítékre. Más esetekben azonban igazán határozott tudok lenni. Például okául ha a repülésről van szó. Még soha sem próbáltam ezelőtt, így nem tudtam hogyan is álljak hozzá. Persze egy kis félelem akadt a lelkemben, de inkább az izgalom töltött el. Egészen a felszállásig.

Mert aztán csak a félelem és a rosszullét. Nem tudom, hogy fogunk hazajönni az angyalok városából, de kizárt, hogy én még egyszer felüljek egy ilyen szörnyetegre. Bár nem hinném, hogy Harry vevő lenne, egy a „gyerünk utazzuk át az országot, csak azért, hogy hazajussunk” túrához, szóval marad a stoppolás.

- Jobb lenen ha összekapnád magad – futtatta végig rajtam tekintetét Harry, miközben a szálloda felé igyekeztünk. Most komolyan? Muszáj megint átkapcsolnia pöcsfej Harry üzemmódba?

- Jobb lenne ha nem sürgetnéd, és befognád mielőtt lehánylak! - Fenyegettem meg, igaz nem túl sok erő akadt a hangomban. Vettem egy utolsó mély levegőt, és szemébe néztem, mire elvigyorodott, én pedig csak a számat húztam.

- Na, most kapott el a hányinger!

- Annyira megnyerő a modorod Daisy! - Bókolt tetetett kedvességgel, hálából pedig megvizslathatta közelebbről a felmutatott ujjamat, pluszban jutalmazva egy negédes mosollyal. Nem értem miért panaszkodik még mindig.

Harry furcsa igényeivel, - lassan, de biztosan – megbarátkozva, egyáltalán nem lepődtem meg amikor egy hatalmas tengerparti ház előtt parkoltunk le. Kifizette a sofőrt, hogy aztán – egyáltalán nem előreengedve engem – belépjen a kapun, így én vonszolhattam utána a cuccaimat. Bezzeg Ő, egyedül a bőrkabátját tartotta hanyagul a kezében. És tekintve, hogy az idióta kalapja már le se rohad a fejéről, azt már nem lehet számításba venni.

- Bocsi – nyögte ki amikor bevágta előttem az ajtót, nekem pedig komolyan be kellett vetnem minden idegszálamat, hogy ne vágjak hozzá minimum egy vázát.

Ha egyszerűen kellene leírnom a házat azt mondanám: tágas, világos és egyáltalán nem meglepő módon modern berendezést kapott. Ha viszont jobban belemennék a részletekben akkor azt mondanám, ez egy tökéletesen megkomponált ízlésficam.

- Megmondanád miért lógnak meztelen nők a nappalid falán? - Léptem le utána a lépcsőn, jobban szétnézve a falak fehérre voltak festve, mindenhol ablakok, amelyekből egy párat igyekezett kinyitni, így beengedve a friss levegőt plusz a madarak hangját.

- Azt hittem orvosnak tanulsz – dobta le magát a fekete kanapéjára – mióta zavarnak a pucér testek?

- Mindenesetre tehetted volna máshova is – ajánlottam még mindig a lépcső mellett álló képet bűvölve tekintetemmel. Egy folyosó volt a bejárati ajtóval szemben, aminek a végén ha jól láttam a konyha terült el, jobb oldalt pedig ugye a szinteltolásos nappali, bár bútordarabbal, egy kandallóval, hatalmas plazmatévével, egy fekete versenyzongorával két lépcső után, aztán pedig közvetlenül a hangszer mögött földig érő ablakok amelyek a zöld kertre néztek. Természetesen nem kihagyva a teraszt. A falakon lógott egy pár festmény, képek, de semmi személyes. A bejárati ajtóval szembeni falon, a folyosó mellett pedig egy fém csigalépcső vezetett a sötét padlóról fel a második emeletre.

Nem kérve engedélyt lépkedtem fel a fokokon, a fehér falak az emeleten is folytatódtak. A lépcsőn felérve ismételten ablakokba ütköztünk, ezúttal nem értek földig, a párkány pedig sokkal szélesebb volt előttük, ami ki volt párnázva, így nyújtva tökéletes kuckózási lehetőséget egy hosszú reggelen. Elmosolyodtam a gondolatra, majd folytattam utamat. Az ablak mellett nyílt egy ajtó, ami egy fürdőszobát rejtett. Semmi extra, csak egy bazi nagy zuhanyzó és a szokásos. A második ajtó egy hálószobát rejtett, a vele szemben lévő zárva volt, azonban a folyosó végén azt hiszem felfedeztem a vendégszobát, ahol is végre valahára megtörtek a fehér színek, igaz a falak szürkék voltak, de a színes bútorok megtörték az unalmas hangulatot, és volt egy erkély is. Egyenesen a tengerre néző kilátással.

Még sosem élveztem ennyire a jó időt.

Nem is gondolkozva trappoltam le újból a földszintre, majdnem felborítva a felfelé igyekvő Harry személyét, és nyílpuskaként ugrottam a hatalmas kékségbe. Az sem igazán érdekelt, hogy azért nem túl meleg a víz, sőt a ruháim is eláznak.

- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek! – Kiáltott ki nekem a partól Harry. Megfordultam, hogy vele szemben legyek.

- Már a napját se tudom, mikor lehettem gyerek – válaszoltam, de azért elindultam kifelé – szóval ezt bóknak veszem!

- Soha nem akarnék olyan valaki lenni, akinek a sorsáról döntenek! - Méltatlankodott a fiú, én pedig mosolyogva húztam meg a vállamat. Azt hiszem elfelejti mi is a legnagyobb kincs a gyerekkorban.

- Ha csak egy hétig gondtalan lennék Harry – néztem rá talán egy kicsit túl bánatosan is – az lenne életem egyik legjobb hete! Nem mindenkinek jut saját tengerpart!- Böktem fejemmel a háza felé.

- Megdolgoztam érte – méltatlankodott, de nem tűnt megbántottnak.

- Ezt nem is vitatom – ültem le a lépcsőre – de ne vess meg azért, ha kiélvezek valami olyasmit, ami valószínűleg soha nem lesz az enyém!

- Soha, ne mondd, hogy soha!

Felnevettem. Most komolyan?

- Bocs, haver – álltam fel végül – mióta Justin Bieber is ezt énekli, már nem annyira hiteles a dolog!

Sikerült egy mosolyt csalnom az arcára. Megegyeztünk, hogy ha gyorsan átöltözöm, elmegyünk vacsizni, utána pedig megmutat pár helyet a kedvenc városában. A városnézés gondolatára olyan gyorsan igyekeztem megszabadulni vizes ruháimtól amennyire csak tudtam. Leérve a nappaliban, a fiú már várt rám, kezében egy slusszkulccsal. Felvontam a szemöldököm, de Ő csak intett fejével, hogy kövessem. Befelé jövet észre sem vettem a garázst, amelyet felnyitva a szemem elé került egy gyönyörű piros autó.

- Na ne – kiáltottam fel a kelleténél talán egy kicsit lelkesebben – ez egy Cadillac Eldorado?

Mit gyönyörű? Elképesztően nézett ki ez a kis csoda. Egyáltalán miért rejtegeti a garázsában? Ha lenne egy ilyen kocsim, a nap huszonnégy órájából tizenötöt azzal töltenék, hogy fel-alá járkálok és élvezem a vezetést vele.

- Méghozzá egész pontosan 1959-ből repült hozzánk – mutatott rám, aztán pedig intett, hogy üljek be mellé.

Biztos lehet benne, hogy nem akarnám kihagyni ezt a lehetőséget...

Elég késő volt mire hazaértünk, elszaladtam a mosdóba Harry pedig zenét kapcsolt a nappaliban. Amikor visszamentem le hozzá, egy ideig figyeltem, ahogy bénán mozog ide-oda. Hangosan felnevettem amikor meglátott és megállva mozdulatsorában kínosan elvigyorodott, sőt egy kicsit el is pirult.

- Oh nahát – nevettem még mindig – ki hitte volna, hogy egyszer zavarba fogom hozni a nagy művész urat?

Csak a szemeit forgatta, de az arcár kiülő komolyság nem jelentett túl sok jót. Könnyű léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, hogy aztán egy hanyag mozdulattal átkarolja derekamat, ezzel testéhez préselve. Elakadt a levegő a torkomban amikor izmos mellkasa testemnek feszült, és még jobban kiszáradt a torom ahogy keze egyre lentebb csúszott hátamon. Göndör fürjei csikizték arcomat amikor fülemhez hajolva suttogni kezdett.

- Szóval – lehelte bársonyos hangon – ki hozz, zavarba kit?

Összeszorítottam szememet, ahogy puha ajkait végigvontatta nyakam ívén. A zenelejátszó váltott és pár pillanat múlva Justin Timberlake hangja csendült fel. Éreztem ahogy felveszi a ritmust testével, és engem is magával ránt. Igazából azt se tudtam, mit csinálunk egész pontosan. Csak sodródtam az árral, az előttem álló srácnak pedig sikerült minden gondolatot kiűznie a fejemből. Egyik pillanat csúszott elénk a másik után, hol egymásba gabalyodva hol pedig teljesen eltávolodva mozogtunk, de Harry nem engedett el túl messzire magától. Olyan volt, mintha valaki megbabonázott volna, a levegő vibrált körülöttünk. Most nem tudtam a másnapra gondolni, igazából a következő percekre sem.

Hátam mellkasának feszült, mígnem szembefordított magával, olyan közel álltam hozzá, hogy attól féltem meghallja szívverésemet, ujjai felsőm alá bújva csípőmet cirógatták, tekintetével tökéletesen foglyul ejtett magának.

A következő amire emlékszem, hogy nagy kezével megragad, és az ölébe emel, lábaimat engedelmesen fontam dereka köré, egészen a falig hátrálva, ahol aztán már tényleg nem volt köztünk egy tűhegynyi távolság sem. A zene még mindig szólt, elnyílt ajkaink alig pár milliméterre feszült egymástól, Ő pedig számba suttogta a refrént.

- „C'on baby dance with me”* - rekedtes hangjától jóleső borzongás futott végig testemen - „we are gonna do it all.”**

Forró leheletét éreztem bőrömön, ajkai már majdnem az enyémhez értek amikor megszólalt az utolsó hang is, a varázs pedig egy pillanat alatt véget ért, és realizálódott bennem, hogy ez az egész nem több számára, mint egy buta játék, egy buta kislánnyal. Így elfordítottam a fejem, de nem adta fel, mert csókja nyakam bőrét érintette. Felsóhajtottam az érzésre de nem kértem többet belőle. Nem mertem a szemébe nézni amíg le nem engedett, és biztos talajt nem találtam a talpam alatt. Zöld szemei játékosan csillogtak, egészen elsötétedtek, láttam ahogy nyel egy nagyot majd torkát köszörülve hátrébb lép tőlem.

- Jó éjszakát Harry – köszöntem el tőle esetlenül, jobb mondanivalót nem találva. Nem válaszolt, csak hátraarcot vágott és felkapva kulcsait kiviharzott a lakásából. Otthagyva egyedül engem.

Az idióta gondolataimmal.

Remek. 

~*~

Másnap elég kótyagosan ébredtem, nagyon nehezen tudtam elaludni, főleg mivel Harry nem egyedül tért vissza az éjszaka, és a lánnyal elég hangosak voltak, ami azt illeti. A korai ébredés után főztem magamnak kávét és megreggeliztem a teraszon. Igazán idilli volt az egész, csak sajnálni tudtam, hogy holnap véget ér. De tudtam, hogy másfélék vagyunk, és vannak kötelezettségeink, szóval ezt sem róhatom fel neki. Na nem mintha bármit is szándékomban állni. Harry és én túlságosan különbözünk ahhoz, hogy valaha is barátok legyünk.

Felhívtam anyát is, aki nem tudja hol vagyok. Emiatt bűntudatom kellene, hogy legyen de jelenleg túlságosan lefoglal a napsütés, és a kedvenc könyvem amit magammal hoztam. Készítettem pár képet emlékbe. Harry bár hallottam, hogy felkelt egyetlen egyszer sem keresett, így már egész késő volt amire beértem. Az átadó, kontra Harry ruhaválasztása azt hiszem megint túl ment egy határon. Amikor megláttam az ágyamra terítve, nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolja de nem akartam akadékoskodni, és ami még fontosabb jelenleg a társaságát sem élveztem volna annyira. Így inkább csak lezuhanyoztam, egy kicsit sminkeltem, a hajamat pedig kiengedve hagyva, ami így hullámokban omlott a hátamra felvettem a kreációt. A ruha földig ért, nagyon légies és könnyed volt, bár általában nem szeretem a fehéret, ez határozottan minden képzeletet felülmúlt a láncokkal díszítve. Nyeltem egy nagyot, és az órára pillantva igyekeztem lefelé a lépcsőn. Harry már várt rám, amikor meglátott alaposan végigmért, és nagyot nyelve nézett szemeimbe.

- Sajnálom, ha várnod kellett rám – néztem el oldalra zavartam.

- Ezért igazán megérte – találta meg végre hangját -igazán gyönyörű vagy Daisy!

- Köszönöm – léptem lejjebb de megállított, hogy várjak egy pillanatot.

- Lefényképezhetlek? - Jelent meg egy géppel a kezében, mire ha vonakodva is de bólintott. Belenéztem a kamerába, bár ennél kínosabban már nem is érezhettem magam. A kép után megfogta kezemet és lesegített az utolsó két fokról, de kezemet továbbra sem engedte el. Feketét viselt, inge hanyagul volt begondolva, szűk farmere pedig tökéletesen állt rajta.

Kint már várt ránk egy kocsi, megvárta amíg beszállok, bezárta utánam az ajtót, majd mellém csusszant.

- Sajnálom a tegnapot – préselte ki magából egyből – túlságosan elragadtattam magam, nem lett volna szabad, egy barom voltam!

Elmosolyodtam.

- A legtöbbször az vagy Harry – vigasztaltam meg, mire fájdalmasan felnyögött – nem kell bocsánatot kérned semmiért!

- Azért ígérem jóváteszem – kacsintott rám – mert ezután az éjszaka után, biztos, hogy a pokolba kívánsz majd!

- Biztos nem lesz olyan rossz – ráztam meg fejemet nevetve. Miért kell mindig a falra festeni az ördögöt.

- Csak mert még nem találkoztál a kritikusaimmal – bámult ki az ablakokon – Louis Tomlinson és bagázsával az élen!

Annyira tipikus. Egyébként meg tényleg azt hittem, hogy nem érdeklik mások véleményei. Szóval nem értem miért a cirkusz.

Ha már cirkusz.

A közeledő fényekből, és vakuvillanásokból ítélve, határozottan úgy éreztem, hogy már nagyon közel járunk. Túl közel.

Én pedig nem biztos, hogy felkészültem erre.

Nagyon nem biztos. 

Megjegyzés: *(Gyere baby, táncolj velem)

**(Jól fogunk szórakozni)

A dalszöveg Justin Timberlake-Don't Hold The Wall dalából származik.