Sziasztok!
Köszönöm szépen a komit, és a feliratkozókat, na meg persze a megtekintéseket! Nagyon sokat jelent nekem, remélem tetszeni fog a rész! :)
A legtöbb dolgot
nem tudom biztosra mondani. Legalábbis ami velem kapcsolatos, mert a
világ nagy kérdései közül a legtöbbre van válasz, kivéve ha
Daisy Blake akad terítékre. Más esetekben azonban igazán
határozott tudok lenni. Például okául ha a repülésről van szó.
Még soha sem próbáltam ezelőtt, így nem tudtam hogyan is álljak
hozzá. Persze egy kis félelem akadt a lelkemben, de inkább az
izgalom töltött el. Egészen a felszállásig.
Mert aztán csak a
félelem és a rosszullét. Nem tudom, hogy fogunk hazajönni az
angyalok városából, de kizárt, hogy én még egyszer felüljek
egy ilyen szörnyetegre. Bár nem hinném, hogy Harry vevő lenne,
egy a „gyerünk utazzuk át az országot, csak azért, hogy
hazajussunk” túrához, szóval marad a stoppolás.
- Jobb lenen ha
összekapnád magad – futtatta végig rajtam tekintetét Harry,
miközben a szálloda felé igyekeztünk. Most komolyan? Muszáj
megint átkapcsolnia pöcsfej Harry üzemmódba?
- Jobb lenne ha nem
sürgetnéd, és befognád mielőtt lehánylak! - Fenyegettem meg,
igaz nem túl sok erő akadt a hangomban. Vettem egy utolsó mély
levegőt, és szemébe néztem, mire elvigyorodott, én pedig csak a
számat húztam.
- Na, most kapott el
a hányinger!
- Annyira megnyerő
a modorod Daisy! - Bókolt tetetett kedvességgel, hálából pedig
megvizslathatta közelebbről a felmutatott ujjamat, pluszban
jutalmazva egy negédes mosollyal. Nem értem miért panaszkodik még
mindig.
Harry furcsa
igényeivel, - lassan, de biztosan – megbarátkozva, egyáltalán
nem lepődtem meg amikor egy hatalmas tengerparti ház előtt
parkoltunk le. Kifizette a sofőrt, hogy aztán – egyáltalán nem
előreengedve engem – belépjen a kapun, így én vonszolhattam
utána a cuccaimat. Bezzeg Ő, egyedül a bőrkabátját tartotta
hanyagul a kezében. És tekintve, hogy az idióta kalapja már le se
rohad a fejéről, azt már nem lehet számításba venni.
- Bocsi – nyögte
ki amikor bevágta előttem az ajtót, nekem pedig komolyan be
kellett vetnem minden idegszálamat, hogy ne vágjak hozzá minimum
egy vázát.
Ha egyszerűen
kellene leírnom a házat azt mondanám: tágas, világos és
egyáltalán nem meglepő módon modern berendezést kapott. Ha
viszont jobban belemennék a részletekben akkor azt mondanám, ez
egy tökéletesen megkomponált ízlésficam.
- Megmondanád miért
lógnak meztelen nők a nappalid falán? - Léptem le utána a
lépcsőn, jobban szétnézve a falak fehérre voltak festve,
mindenhol ablakok, amelyekből egy párat igyekezett kinyitni, így
beengedve a friss levegőt plusz a madarak hangját.
- Azt hittem
orvosnak tanulsz – dobta le magát a fekete kanapéjára – mióta
zavarnak a pucér testek?
- Mindenesetre
tehetted volna máshova is – ajánlottam még mindig a lépcső
mellett álló képet bűvölve tekintetemmel. Egy folyosó volt a
bejárati ajtóval szemben, aminek a végén ha jól láttam a konyha
terült el, jobb oldalt pedig ugye a szinteltolásos nappali, bár
bútordarabbal, egy kandallóval, hatalmas plazmatévével, egy
fekete versenyzongorával két lépcső után, aztán pedig
közvetlenül a hangszer mögött földig érő ablakok amelyek a
zöld kertre néztek. Természetesen nem kihagyva a teraszt. A
falakon lógott egy pár festmény, képek, de semmi személyes. A
bejárati ajtóval szembeni falon, a folyosó mellett pedig egy fém
csigalépcső vezetett a sötét padlóról fel a második emeletre.
Nem kérve engedélyt
lépkedtem fel a fokokon, a fehér falak az emeleten is folytatódtak.
A lépcsőn felérve ismételten ablakokba ütköztünk, ezúttal nem
értek földig, a párkány pedig sokkal szélesebb volt előttük,
ami ki volt párnázva, így nyújtva tökéletes kuckózási
lehetőséget egy hosszú reggelen. Elmosolyodtam a gondolatra, majd
folytattam utamat. Az ablak mellett nyílt egy ajtó, ami egy
fürdőszobát rejtett. Semmi extra, csak egy bazi nagy zuhanyzó és
a szokásos. A második ajtó egy hálószobát rejtett, a vele
szemben lévő zárva volt, azonban a folyosó végén azt hiszem
felfedeztem a vendégszobát, ahol is végre valahára megtörtek a
fehér színek, igaz a falak szürkék voltak, de a színes bútorok
megtörték az unalmas hangulatot, és volt egy erkély is.
Egyenesen a tengerre néző kilátással.
Még sosem élveztem
ennyire a jó időt.
Nem is gondolkozva
trappoltam le újból a földszintre, majdnem felborítva a felfelé
igyekvő Harry személyét, és nyílpuskaként ugrottam a hatalmas
kékségbe. Az sem igazán érdekelt, hogy azért nem túl meleg a
víz, sőt a ruháim is eláznak.
- Úgy viselkedsz,
mint egy gyerek! – Kiáltott ki nekem a partól Harry.
Megfordultam, hogy vele szemben legyek.
-
Már a napját se tudom, mikor lehettem gyerek – válaszoltam, de
azért elindultam kifelé – szóval ezt bóknak veszem!
- Soha nem akarnék
olyan valaki lenni, akinek a sorsáról döntenek! - Méltatlankodott
a fiú, én pedig mosolyogva húztam meg a vállamat. Azt hiszem
elfelejti mi is a legnagyobb kincs a gyerekkorban.
- Ha csak egy hétig
gondtalan lennék Harry – néztem rá talán egy kicsit túl
bánatosan is – az lenne életem egyik legjobb hete! Nem
mindenkinek jut saját tengerpart!- Böktem fejemmel a háza felé.
- Megdolgoztam érte
– méltatlankodott, de nem tűnt megbántottnak.
- Ezt nem is vitatom
– ültem le a lépcsőre – de ne vess meg azért, ha kiélvezek
valami olyasmit, ami valószínűleg soha nem lesz az enyém!
- Soha, ne mondd,
hogy soha!
Felnevettem. Most
komolyan?
- Bocs, haver –
álltam fel végül – mióta Justin Bieber is ezt énekli, már nem
annyira hiteles a dolog!
Sikerült egy
mosolyt csalnom az arcára. Megegyeztünk, hogy ha gyorsan átöltözöm,
elmegyünk vacsizni, utána pedig megmutat pár helyet a kedvenc
városában. A városnézés gondolatára olyan gyorsan igyekeztem
megszabadulni vizes ruháimtól amennyire csak tudtam. Leérve a
nappaliban, a fiú már várt rám, kezében egy slusszkulccsal.
Felvontam a szemöldököm, de Ő csak intett fejével, hogy
kövessem. Befelé jövet észre sem vettem a garázst, amelyet
felnyitva a szemem elé került egy gyönyörű piros autó.
- Na ne –
kiáltottam fel a kelleténél talán egy kicsit lelkesebben – ez
egy Cadillac Eldorado?
Mit gyönyörű?
Elképesztően nézett ki ez a kis csoda. Egyáltalán miért
rejtegeti a garázsában? Ha lenne egy ilyen kocsim, a nap huszonnégy
órájából tizenötöt azzal töltenék, hogy fel-alá járkálok
és élvezem a vezetést vele.
- Méghozzá egész
pontosan 1959-ből repült hozzánk – mutatott rám, aztán pedig
intett, hogy üljek be mellé.
Biztos lehet benne,
hogy nem akarnám kihagyni ezt a lehetőséget...
Elég késő volt
mire hazaértünk, elszaladtam a mosdóba Harry pedig zenét kapcsolt
a nappaliban. Amikor visszamentem le hozzá, egy ideig figyeltem,
ahogy bénán mozog ide-oda. Hangosan felnevettem amikor meglátott
és megállva mozdulatsorában kínosan elvigyorodott, sőt egy
kicsit el is pirult.
- Oh nahát –
nevettem még mindig – ki hitte volna, hogy egyszer zavarba fogom
hozni a nagy művész urat?
Csak a szemeit
forgatta, de az arcár kiülő komolyság nem jelentett túl sok jót.
Könnyű léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, hogy
aztán egy hanyag mozdulattal átkarolja derekamat, ezzel testéhez
préselve. Elakadt a levegő a torkomban amikor izmos mellkasa
testemnek feszült, és még jobban kiszáradt a torom ahogy keze
egyre lentebb csúszott hátamon. Göndör fürjei csikizték arcomat
amikor fülemhez hajolva suttogni kezdett.
- Szóval –
lehelte bársonyos hangon – ki hozz, zavarba kit?
Összeszorítottam
szememet, ahogy puha ajkait végigvontatta nyakam ívén. A
zenelejátszó váltott és pár pillanat múlva Justin Timberlake
hangja csendült fel. Éreztem ahogy felveszi a ritmust testével, és
engem is magával ránt. Igazából azt se tudtam, mit csinálunk
egész pontosan. Csak sodródtam az árral, az előttem álló
srácnak pedig sikerült minden gondolatot kiűznie a fejemből.
Egyik pillanat csúszott elénk a másik után, hol egymásba
gabalyodva hol pedig teljesen eltávolodva mozogtunk, de Harry nem
engedett el túl messzire magától. Olyan volt, mintha valaki
megbabonázott volna, a levegő vibrált körülöttünk. Most nem
tudtam a másnapra gondolni, igazából a következő percekre sem.
Hátam mellkasának
feszült, mígnem szembefordított magával, olyan közel álltam
hozzá, hogy attól féltem meghallja szívverésemet, ujjai felsőm
alá bújva csípőmet cirógatták, tekintetével tökéletesen
foglyul ejtett magának.
A következő amire
emlékszem, hogy nagy kezével megragad, és az ölébe emel,
lábaimat engedelmesen fontam dereka köré, egészen a falig
hátrálva, ahol aztán már tényleg nem volt köztünk egy
tűhegynyi távolság sem. A zene még mindig szólt, elnyílt
ajkaink alig pár milliméterre feszült egymástól, Ő pedig számba
suttogta a refrént.
- „C'on baby dance
with me”* - rekedtes hangjától jóleső borzongás futott végig
testemen - „we are gonna do it all.”**
Forró leheletét
éreztem bőrömön, ajkai már majdnem az enyémhez értek amikor
megszólalt az utolsó hang is, a varázs pedig egy pillanat alatt
véget ért, és realizálódott bennem, hogy ez az egész nem több
számára, mint egy buta játék, egy buta kislánnyal. Így
elfordítottam a fejem, de nem adta fel, mert csókja nyakam bőrét
érintette. Felsóhajtottam az érzésre de nem kértem többet
belőle. Nem mertem a szemébe nézni amíg le nem engedett, és
biztos talajt nem találtam a talpam alatt. Zöld szemei játékosan
csillogtak, egészen elsötétedtek, láttam ahogy nyel egy nagyot
majd torkát köszörülve hátrébb lép tőlem.
- Jó éjszakát
Harry – köszöntem el tőle esetlenül, jobb mondanivalót nem
találva. Nem válaszolt, csak hátraarcot vágott és felkapva
kulcsait kiviharzott a lakásából. Otthagyva egyedül engem.
Az idióta
gondolataimmal.
Remek.
~*~
Másnap elég
kótyagosan ébredtem, nagyon nehezen tudtam elaludni, főleg mivel
Harry nem egyedül tért vissza az éjszaka, és a lánnyal elég
hangosak voltak, ami azt illeti. A korai ébredés után főztem
magamnak kávét és megreggeliztem a teraszon. Igazán idilli volt
az egész, csak sajnálni tudtam, hogy holnap véget ér. De tudtam,
hogy másfélék vagyunk, és vannak kötelezettségeink, szóval ezt
sem róhatom fel neki. Na nem mintha bármit is szándékomban állni.
Harry és én túlságosan különbözünk ahhoz, hogy valaha is
barátok legyünk.
Felhívtam anyát
is, aki nem tudja hol vagyok. Emiatt bűntudatom kellene, hogy legyen
de jelenleg túlságosan lefoglal a napsütés, és a kedvenc könyvem
amit magammal hoztam. Készítettem pár képet emlékbe. Harry bár
hallottam, hogy felkelt egyetlen egyszer sem keresett, így már
egész késő volt amire beértem. Az átadó, kontra Harry
ruhaválasztása azt hiszem megint túl ment egy határon. Amikor
megláttam az ágyamra terítve, nem akartam elhinni, hogy ezt
komolyan gondolja de nem akartam akadékoskodni, és ami még
fontosabb jelenleg a társaságát sem élveztem volna annyira. Így
inkább csak lezuhanyoztam, egy kicsit sminkeltem, a hajamat pedig
kiengedve hagyva, ami így hullámokban omlott a hátamra felvettem a
kreációt. A ruha földig ért, nagyon légies és könnyed volt,
bár általában nem szeretem a fehéret, ez határozottan minden
képzeletet felülmúlt a láncokkal díszítve. Nyeltem egy nagyot,
és az órára pillantva igyekeztem lefelé a lépcsőn. Harry már
várt rám, amikor meglátott alaposan végigmért, és nagyot nyelve
nézett szemeimbe.
- Sajnálom, ha
várnod kellett rám – néztem el oldalra zavartam.
- Ezért igazán
megérte – találta meg végre hangját -igazán gyönyörű vagy
Daisy!
- Köszönöm –
léptem lejjebb de megállított, hogy várjak egy pillanatot.
- Lefényképezhetlek?
- Jelent meg egy géppel a kezében, mire ha vonakodva is de
bólintott. Belenéztem a kamerába, bár ennél kínosabban már nem
is érezhettem magam. A kép után megfogta kezemet és lesegített
az utolsó két fokról, de kezemet továbbra sem engedte el. Feketét
viselt, inge hanyagul volt begondolva, szűk farmere pedig
tökéletesen állt rajta.
Kint már várt ránk
egy kocsi, megvárta amíg beszállok, bezárta utánam az ajtót,
majd mellém csusszant.
- Sajnálom a
tegnapot – préselte ki magából egyből – túlságosan
elragadtattam magam, nem lett volna szabad, egy barom voltam!
Elmosolyodtam.
- A legtöbbször az
vagy Harry – vigasztaltam meg, mire fájdalmasan felnyögött –
nem kell bocsánatot kérned semmiért!
- Azért ígérem
jóváteszem – kacsintott rám – mert ezután az éjszaka után,
biztos, hogy a pokolba kívánsz majd!
- Biztos nem lesz
olyan rossz – ráztam meg fejemet nevetve. Miért kell mindig a
falra festeni az ördögöt.
- Csak mert még nem
találkoztál a kritikusaimmal – bámult ki az ablakokon – Louis
Tomlinson és bagázsával az élen!
Annyira tipikus.
Egyébként meg tényleg azt hittem, hogy nem érdeklik mások
véleményei. Szóval nem értem miért a cirkusz.
Ha már cirkusz.
A közeledő
fényekből, és vakuvillanásokból ítélve, határozottan úgy
éreztem, hogy már nagyon közel járunk. Túl közel.
Én pedig nem
biztos, hogy felkészültem erre.
Nagyon nem biztos.
Megjegyzés: *(Gyere baby, táncolj velem)
**(Jól fogunk szórakozni)
A dalszöveg Justin Timberlake-Don't Hold The Wall dalából származik.
Kedves Szófia!
VálaszTörlésNem olyan rég találtam rá a blogodra és, amint elolvastam a részeket, fel is iratkoztam. Nagyon tetszik! Végre találtam még egy olyan blogot, ahol Harry nem az éneklés miatt híres. :D Maga a főszereplő helyzete is nagyon tetszik, hisz orvosira jár, az anyukája beteg, kávézóban dolgozik és jelen pillanatban Harry-nél takarít és a barátnőjét játsza el. :) A személyiségük valami ragyogó, rengeteget nevetem, amikor egymást húzták, piszkálták. :D Tetejébe az egésznek egyik makacsabb, mint a másik és sértődékenyebb, mondjuk ez inkább Harry-re igaz. :D Azt hittem végre hagyja Daisy, hogy Harry megcsókolja, hisz láthatóan valami vibrál közöttük. :D Egyszóval varázslatosan meg vannak formálva a karakterek. Tetszik, hogy a többi fiút is valamilyen szinten igyekezel beleszőni. :) Ugye Harry jófej lesz és ott maradnak egy hétig Los Angeles-ben? :) Izgalommal várom a következő részt! :)
Chixi :)
Oh, el se tudod hinni mennyire örülök, hogy idetaláltál,és még tetszik a történet is, na és persze a kominak is! :D Köszönöm szépen a szép szavakat, igyekszem valami mást alkotni, írogatni nektek. :) Valóban mindketten nagyon makacsok, Harry viszont sokáig fogja magát tartani az "alkujukhoz" szóval majd időben minden kiderül! :))
TörlésNagyon szépen köszönöm még egyszer a feliratkozást, és a komit is!
Kedden érkezik a következő fejezet! :)