Hetedik rész- Az igazság

Sziasztok! 

Köszönöm szépen a sok-sok megtekintést, a komikat, és a feliratkozókat! Véleményeknek most is örülök, remélem tetszeni fog! :) 

Kiváltképp mulatságosnak találtam ahogy Harry ide-oda kerülgeti az embereket. Már akikkel nem akart beszélgetni természetesen. És bevallom azokból akadt bőven. Na nem mintha keresték volna a srácot, ha jobban megnéztem, a másfél óra alatt amit az átadón dumálással töltöttek pedig akadt bőven ilyen pillanat, akkor határozottan állíthatom, hogy nem Ő lenne az első akihez szívesen odamennék. Nem úgy, mint Liam. Aki szintén itt volt, és határozottan édesnek nézett ki. Mi több. Dögösnek. Bár még a szó gondolatára is elpirultam.

Egyik díjat adták át a másik után, Harry is bezsebelt egy jó párat, de azt hiszem nem igazán érdekelt a dolog. Nem készült hálálkodó beszédekkel, vagy nagy szavakkal. Két köszönöm után mogorván lelépett a színpadról, kisétálva a rivaldafényből pedig megragadta a kezemet a műsor végén és kifelé kezdett rángatni.

- Nocsak Styles – szólított meg minket egy hang a hátunk mögül, mire az említett állkapcsa megfeszült. Értetlenül néztem rá. Ki hozza ennyire kényelmetlen helyzetbe? Adhatna pár tippet, azokra a napokra, amikor Harry már-már kezelhetetlen. A göndör hajú srác mélyet lélegzetet vett, hogy aztán lassan fújja ki a levegőt, és nagy nehezen megfordult. Hasonlóan tettem én is.

- Louis – nyújtotta kezét Harry, és a kezdeti bizonytalanság helyét átvette egy idióta vicsorszerű grimasz, amit nem is tudom miként értelmezhettem volna. Ez megfélemlítés a részéről? Mert akkor nagyon szarul csinálja.

Ki találkozott már öltönyös, göndör hajú, gödröcskés arcú farkassal?

- Mondanám, hogy örülök, hogy újra látlak de akkor nyilván hazudnom kellene – rázott vele kezet - hazudni pedig bűn!

- Isten ments, hogy a lelked kárhozatala rajtam száradjon!

Erre csak mosolyogva bólintott. Sötétkék öltönyt viselt, ami nagyon jól állt neki, barna haja tökéletesen volt belőve, kék szeme pedig játékosan csillogott. Az igazság az, hogy sokkal több életkedv szorult bele, mint a legtöbb emberbe akikkel eddig Harry kapcsán találkoztam. A srác tekintete rám fókuszált, ajkait széles mosolyra húzta.

- Louis, Ő itt a barátnőm Daisy Blake – mutatott be Harry nagy nehezen észbe kapva – Daisy, Louis Tomlinson az egyik legnagyobb pöcsfej a világon, és nem mellesleg valószínűleg az egyetlen ember a földön, aki mindig talál kivetnivalót a munkámban!

- Nos, hibáiból tanul az ember, nem igaz? - Néztem Louis arcára, aki felnevetett kijelentésemen, és elfogadta a kézfogásom.

- Becsüld meg jól ezt a virágszálat Styles, azt hiszem végre emberedre akadtál! De remélem látlak még titeket még a partin! Vagy menni készültök?

Harry farkasember módjára egy morgással jelentette ki, hogy nem, én pedig csatlakoztam hozzá. Mármint a morgást leszámítva. Mindig is látni akartam, mi van egy ilyen bulin, még akkor is ha sosem voltam jó ebben az egészben. Így, bár nem úgy tűnt, hogy jól fogjuk magunkat érezni, heves izgalommal töltött el, amikor beléptünk az épület gyönyörű dísztermébe, ahol rengeteg ember volt. Mindenki beszélgetett, egy együttes szolgáltatta a zenét, és úgy tűnt egész rendben alakul a hangulat. Követtem „barátomat” aki egyből az italokhoz húzott, egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe, a sajátját pedig egyből lehúzta. Felvontam szemöldököm.

- Ne viselkedj ribancként – nyögte oda félvállról Louis,és Liam közeledte láttán.

Szavai késként fúródtak mellkasomba, de tudtam miért vagyok itt, és, hogy ez az egész csak egy színjáték. Végigfutott a hideg a hátamon, ha arra gondolok, jószerivel csak egy szolgáltatás vagyok számára, aminek bosszantó módon saját akaratereje, és önálló döntései vannak, hovatovább még beszél is. Valóban szar lehetett.

Mégsem az én ötletem volt, szóval magamra erőltettem legbájosabb mosolyomat, és Harry beszólása után – vonakodva bár – de kezemet az övébe csúsztattam. Louis természetesen egyből beszédbe elegyedett a sráccal, és nem igazán értettem miről van szó, szóval inkább körbenéztem. Jégszobrok díszítették a termet, és arany lufik, szalagok. Csodálattal néztem őket, mert valahol mélyen még tényleg túl nagy gyerek voltam, és megérintett ez az egész. Liam észrevehette, hogy nem igazán tetszik a dolog, így észrevétlenül megfogta kezemet és elhúzott onnan. Egészen ki az erkélyre ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra. Az egészre.

- Ez elképesztő – szólaltam meg pár perc csend után, közelebb léptem a korláthoz, a fiú pedig követett. Mellém lépve éreztem testének melegét, ránéztem és elmosolyodtam.

- Azért New York se semmi – nézett Ő is végig a látványon – de az igazi szépség éppen mellettem áll!

Elpirultam a kijelentésére. Nem akartam vele játszadozni, mert jó embernek tűnt. Velem ellentétben.

- Hol találkoztál vele? - Tudakolta újabb szünet után – na nem mintha közöm lenne hozzá, de ég és földnek tűntök!

- Nem hallottál még arról, hogy az ellentétek vonzzák egymást? - Azt hiszem ez volt a legbénább visszakérdezés, de nem akartam meséket kitalálni, hol is találkoztunk. Az igazat pedig nem hinném, hogy elmondhatnám. Elképzelhető, hogy teljesen hülyének nézne.

Megjegyzem teljesen jogosan.

Hosszas beszélgetésbe kezdtünk, mesét a terveiről, és, hogy a telet itt tölti, nem akar visszamenni a nagy hidegbe, bármennyire is szereti azt a várost. Igazából tökéletesen megtudtam érteni. Ha nem húzna annyi minden vissza, én is itt maradnék. Bár lehet nem bírnám.

Egy próbát talán mégis megérne.

- Hát itt vagy – esett ki az ajtón Harry, amikor pedig meglátott minket, rájöttem, hogy jó pár órára magára hagyhattam, ugyanis nem tűnt túl józannak – azt hiszem mi indulnánk is Daisy!

Meg sem várta a válaszomat, megragadta karomat, és a lehető legbunkóbb módon távoztunk az épületből. Még csak el sem köszöntünk senkitől. Az autójához igyekezett, és amikor beszállt, komolyan elképedtem. Ha azt hiszi beülök mellé, nagyon téved. Karjaimat összefontam mellkasom előtt.

- Megtennéd végre, hogy beemeled a segged a kocsimba?

- Teljesen kizárt, hogy beüljek egy részeg mellé!

- Hidd el, hogy teljesen távol állok a részegség fogalmától! - Szállt ki az autójából és előttem termett, ismét rángatni kezdett, ezúttal nem túl sok sikerrel. Fújtatva hunyta le szemeit, úgy tűnt, mint aki megpróbál lehiggadni, és tízig elszámolni, még ha ez nem is a legkönnyebb feladat számára. Amikor azonban újra kinyitotta a szemeit csak még dühösebb lett. Zöld írisze szinte lángolt a haragtól. Tényleg betuszkolt a kocsiba, bezárta rám az ajtót, és mire észbe kaphattam volna már száguldottunk is hazafelé.

A szívem a torkomban dobogott, a szám pedig kiszáradt, a megengedettnél sokkal gyorsabban hajtott, és nem is volt tudatában a cselekedeteinek. Gondolkodás nélkül hajtott át a piroson, egyáltalán nem érdekelte, hogy nem egyedül ül a szaros autójában. Minden idegszálam pattanásig feszült, remegett a kezem, és a hányinger kerülgetett amikor végre-valahára kikászálódtunk az autóból.

- Te hibbant elmebeteg! - Kiabáltam rá egyből, ezúttal én voltam az, aki elveszítette az eszét.

- Az egyedüli elmebeteg, az te vagy itt! - Emelte két ujját halántékához – vagy már nem emlékszel, hogy miért kapod a pénzt? Egy mocskos kurva vagy, és még annak is pocsék! Mi a szart beszélgettél azzal a töketlen idiótával!

- Nem vagyok a kurvád!

Erre hangosan felnevetett.

- Nyugodtan áltasd csak magad, de mindketten tudjuk, hogy... - kezdte volna, de egy hatalmas pofon csattant az arcán. Először én is meglepődve néztem a pofon forrását keresve, sajgó tenyerem azonban hamar emlékeztetett rá, hogy én voltam az, aki megütötte.

Az ütés erejétől elfordította fejét, nyelvével körzött a szájából, mielőtt rám nézett. Közelebb lépett hozzám, önkéntelenül is összébb húztam magam, amikor felém tornyosult magas alakjával.

Magamon éreztem tekintetét, lehajtottam fejemet valahogy a kezem most sokkal érdekesebbnek tűnt, meleg lehelete csikizte bőrömet.

- Ezt soha többet ne csináld – suttogta aztán a legvészjóslóbb hangon.

Nem válaszoltam. Tényleg elvetettem a sulykot.

- Megértetted? - Kiáltott rám aztán, én pedig nem tudtam mást tenni a bólintáson túl. Pár pillanatra még így maradtunk, de aztán elindult a ház felé. Csendesen követtem lépteit.

Nem így kellett volna alakulnia ennek az egésznek.

~*~

Már akkor is nagyon késő volt amikor hazaértünk, de amikor kinyitottam szemeimet csak még rosszabb volt. Még mindig minden sötétbe burkolózott. A folyosót halk zihálás töltötte be. Tudtam, hogy Harry lehet rosszul, így először próbálkoztam nem foglalkozni vele, de bármennyire is ostobán alakult a mai esténk, nem hagyhattam magára. Lábamat a hideg padlóra helyeztem, halkan osontam a mosdó felé. A fiú a Wc felé görnyedve szenvedett, nagyon úgy tűnt, hogy nem bírja a piát.

Átszeltem a köztünk lévő távolságot, ujjaimat rakoncátlan fürjei közé csúsztatva fogtam össze haját amíg hányt.

- Menj innen – nyögte ki nagy nehezen – nem kell ezt látnod!

- Semmi baj Harry – nyugtattam, próbálva egy kis színt vinni élettelen hangomba – volt már ennél rosszabb is.

Újabb öklendezés jött, de hányni már nem tudott.

- Nagyon rosszul vagyok – nyöszörögte, elhajolt onnan, és fejét a kádnak nyomta. Kezeimet homlokára simítottam, ami verejtékben úszott, és nagyon forró is volt. Ajkai cserepesek, tekintete határozottan zavart.

- Mióta tart ez?

- Amióta hazajöttünk – látszott rajta, hogy komolyan megküzd a szavakkal, hogy kiejtse azokat ajkain. Bólintottam. Egy pohár után nyúltam ami a mosdókagyló szélén pihent, megtöltöttem hideg vízzel és a kezébe nyomtam.

- Nem vagyok szomjas – tolta el azt vissza, de én csak erősködtem.

- Tudom – bólintottam – a kiszáradás egyik tünete. Pótolnod kell a folyadékot amit elvesztettél, különben kórházban is kiköthetsz!

Nem hiszem, hogy meggyőztem, de azért lassanként a vízbe kortyolt. Felállva mellőle, a szekrényben kezdtem el kutatni lázmérő után. Hamar találva egyet, a hője bőven 39 fok felett tanyázott, így vizet kezdtem el engedni a kádba.

- Mit művelsz?

- Tekintve, hogy sikeresen kiütötted magad, nem adhatok még gyógyszert, így marad a hűtőfürdő, vetkőzz le, a boxer maradhat! - Adtam ki határozottan az utasítást, Ő pedig követte azt.

Vacogva ült bele a kádba, de minden sokkal rosszabb lett amikor fokozatosan kezdtem el hűteni a vizet, a zuhanyzófejet kezembe véve hűtöttem testét, kezének hőmérsékletét állandóan ellenőrizve, hogy ne hűtsem túl. Segítettem neki megtörölközni, és hoztam neki száraz holmikat. Odaint megvártam amíg átöltözik, majd ágyba dugtam, betakartam, és megitattam vele még két pohár vizet. Hamar elaludt, de nem mertem magára hagyni. Figyeltem ahogy nyöszörög álmában, néha kezemet homlokára téve ellenőriztem hőjét. Még mindig meleg volt, de határozottan jobb, mint pár órával ezelőtt.

Amikor világosodni kezdett leszaladtam a konyhába, főztem egy kis teát neki, és kerestem fájdalomcsillapítót is. Dünnyögve ébredt fel, hogy megigya a kissé meleg italt, és bevegye a gyógyszert.

A szívem összeszorult az elesett, sápadt látványára, de tudtam, hogy jobban lesz hamarosan, és csak ez számított. További egy órát ültem az ágyán, figyelve ahogy egyre nyugodtabban merül álmai tengerében, homlokán már egyetlen ránc se volt. Bőre sokkal hűvösebb, így halkan osontam ki mellőle, letusoltam, felöltöztem és a konyhába igyekezve főzni kezdtem egy kis levest neki.

Egész nap aludt. Még kétszer kúszott feljebb a láza, de mindkétszer levitte a gyógyszer, folyamatosan itattam, és délutánra már annyira jó színbe volt, hogy magára mertem egy kicsit hagyni. A szobájával szembeni ajtó nyitva volt.

Biztos ő hagyta úgy, csak eddig a nagy ápolásban fel sem tűnt.

Félve nyitottam ki az ajtót. A falak itt is fehérek voltak, de fekete festékkel rajzolt szemek, arcok, vonások néztek vissza rám. Főként egy nőé.

Azt hiszem igazából az összes egy nőtől származott.

Igazán gyönyörű volt. Beljebb lépve a padlón friss festék volt kifolyva, millió papírdarab, és félredobott rajzok, mellette piás üvegek, üresen.

Elhúztam számat.

Szóval még folytatta a piálást itthon.

Nem akartam össze-vissza pakolászni a nyilvánvalóan privát birodalmában, de azt hiszem annyit még megtehettem, hogy eltakarítottam az üvegeket, és visszatehettem a festékeit a helyére.

Van egy olyan érzésem, hogy Harry nem mond el nekem mindent. Ami persze nem baj, hiszen alig ismerjük egymást, és azt hiszem okkal teszi ezt. Talán igaza volt tegnap, és minden amit próbálok erre az egész „munkára” ráhúzni csak önámítás. Pénzt ad azért, hogy vele legyek.

Ez több, mint undorító.

Nagyot nyelve hagytam gondolataimat az újból bezárt szoba ajtaja mögött. Lerobogtam a lépcsőn, és a tengerparton találtam magam. Egész délután kint ültem. Már rég lement a nap, de még mindig az eget bámultam.

Igaz ezúttal csillagokat.

Azt hiszem szívesen lennék az. Annyira gondtalannak tűnnek, olyan szabadnak, és nem mellesleg gyönyörűnek aminek soha nem éreztem magam. Sóhajtva ültem fel, a nagy kék tenger egyre sötétebb színekben hullámzott előttem, a szél is feltámadt, kezdtem valóban fázni egy kicsit.

- Szia – köszönt Harry, letelepedve mellém. Mosolyogva néztem rá. Még mindig elég megviseltnek nézett ki – ettem a levesből. Nagyon finom volt!

- Egészségedre – vezettem vissza tekintetem a vízre, Harry csendesen figyelt mellettem.

- Sajnálom a tegnapot, és a mai napot is igazából – vakarta meg tarkóját, de csak fejemet ráztam. Nincs mit azon sajnálnia, hogy beteg volt. Sőt azt hiszem még most is az, szóval semmi keresnivalója itt.

- Minden rendben, nekem kellene bocsánatot kérni tőled – suttogtam halkan – én, nem is tudom mi ütött belém...

- Daisy – figyelmeztetett nevetve – megérdemeltem, de tényleg! Egy önző, bunkó fasz voltam! De ígérem ki foglak engesztelni!

Most én nevettem fel.

- De hiszen már megtetted – mondtam újból ránézve, de Ő csak felvonta szemöldökét – ez az egész... csodálatos!

- Még semmit se láttál a városból!

Meghúztam vállamat. Nem érdekelt. Ennyi pont elég volt.

Közelebb jött hozzám, fejemet felé fordítottam, mire elém térdelt, ujjait óvatosan helyezte állam alá. Gyorsabban kapkodtam a levegőt, érintésére jóleső borzongás futott végig testemen. Ajkai vészesen közel álltak az enyémekhez. Lehunytam szemeimet. Nem. Ezt nem teheti meg velem. Ezt nem tehetem meg magammal. Velünk.

- Még szeretnék mutatni azért valamit – lehelte szinte ajkaimba, szívem túl gyorsan dobogott, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben, képtelen voltam tisztán gondolkozni, lehunytam szemeimet.

- Akkor mire vársz még?

Ennyi volt. Ez az aprócska, erőtlen, és tehetetlen mondat lógott, mindössze pár másodpercig a levegőben köztünk mielőtt ajkait az enyéimhez érintette. Kezével gyengéden a hajamba markolt, hogy aztán ölembe húzasson derekamnál fogva, egyetlen pillanatra se szakítva meg csókunkat. Heves volt, édes és határozottan az egyik legjobb amit valaha kaptam.

Csak azt az egyet sajnáltam, hogy ennek nem lesz jó vége.

Nagyon nem.

Most mégsem érdekelt, csak az számított, hogy Harry ajkai még mindig vadul tépték az enyémeket, itt volt Ő, én, és a tenger.

Az idő pedig megszűnt létezni.

Legalábbis számomra.