Sziasztok!
Köszönöm szépen a sok-sok megtekintést, a komikat, és a feliratkozókat! Véleményeknek most is örülök, remélem tetszeni fog! :)
Kiváltképp
mulatságosnak találtam ahogy Harry ide-oda kerülgeti az embereket.
Már akikkel nem akart beszélgetni természetesen. És bevallom
azokból akadt bőven. Na nem mintha keresték volna a srácot, ha
jobban megnéztem, a másfél óra alatt amit az átadón dumálással
töltöttek pedig akadt bőven ilyen pillanat, akkor határozottan
állíthatom, hogy nem Ő lenne az első akihez szívesen odamennék.
Nem úgy, mint Liam. Aki szintén itt volt, és határozottan édesnek
nézett ki. Mi több. Dögösnek. Bár még a szó gondolatára is
elpirultam.
Egyik díjat adták
át a másik után, Harry is bezsebelt egy jó párat, de azt hiszem
nem igazán érdekelt a dolog. Nem készült hálálkodó
beszédekkel, vagy nagy szavakkal. Két köszönöm után mogorván
lelépett a színpadról, kisétálva a rivaldafényből pedig
megragadta a kezemet a műsor végén és kifelé kezdett rángatni.
- Nocsak Styles –
szólított meg minket egy hang a hátunk mögül, mire az említett
állkapcsa megfeszült. Értetlenül néztem rá. Ki hozza ennyire
kényelmetlen helyzetbe? Adhatna pár tippet, azokra a napokra,
amikor Harry már-már kezelhetetlen. A göndör hajú srác mélyet
lélegzetet vett, hogy aztán lassan fújja ki a levegőt, és nagy
nehezen megfordult. Hasonlóan tettem én is.
- Louis –
nyújtotta kezét Harry, és a kezdeti bizonytalanság helyét
átvette egy idióta vicsorszerű grimasz, amit nem is tudom miként
értelmezhettem volna. Ez megfélemlítés a részéről? Mert akkor
nagyon szarul csinálja.
Ki találkozott már
öltönyös, göndör hajú, gödröcskés arcú farkassal?
- Mondanám, hogy
örülök, hogy újra látlak de akkor nyilván hazudnom kellene –
rázott vele kezet - hazudni pedig bűn!
- Isten ments, hogy
a lelked kárhozatala rajtam száradjon!
Erre csak mosolyogva
bólintott. Sötétkék öltönyt viselt, ami nagyon jól állt neki,
barna haja tökéletesen volt belőve, kék szeme pedig játékosan
csillogott. Az igazság az, hogy sokkal több életkedv szorult bele,
mint a legtöbb emberbe akikkel eddig Harry kapcsán találkoztam. A
srác tekintete rám fókuszált, ajkait széles mosolyra húzta.
- Louis, Ő itt a
barátnőm Daisy Blake – mutatott be Harry nagy nehezen észbe
kapva – Daisy, Louis Tomlinson az egyik legnagyobb pöcsfej a
világon, és nem mellesleg valószínűleg az egyetlen ember a
földön, aki mindig talál kivetnivalót a munkámban!
- Nos, hibáiból
tanul az ember, nem igaz? - Néztem Louis arcára, aki felnevetett
kijelentésemen, és elfogadta a kézfogásom.
- Becsüld meg jól
ezt a virágszálat Styles, azt hiszem végre emberedre akadtál! De
remélem látlak még titeket még a partin! Vagy menni készültök?
Harry farkasember
módjára egy morgással jelentette ki, hogy nem, én pedig
csatlakoztam hozzá. Mármint a morgást leszámítva. Mindig is
látni akartam, mi van egy ilyen bulin, még akkor is ha sosem voltam
jó ebben az egészben. Így, bár nem úgy tűnt, hogy jól fogjuk
magunkat érezni, heves izgalommal töltött el, amikor beléptünk
az épület gyönyörű dísztermébe, ahol rengeteg ember volt.
Mindenki beszélgetett, egy együttes szolgáltatta a zenét, és úgy
tűnt egész rendben alakul a hangulat. Követtem „barátomat”
aki egyből az italokhoz húzott, egy pohár pezsgőt nyomott a
kezembe, a sajátját pedig egyből lehúzta. Felvontam szemöldököm.
- Ne viselkedj
ribancként – nyögte oda félvállról Louis,és Liam közeledte
láttán.
Szavai késként
fúródtak mellkasomba, de tudtam miért vagyok itt, és, hogy ez az
egész csak egy színjáték. Végigfutott a hideg a hátamon, ha
arra gondolok, jószerivel csak egy szolgáltatás vagyok számára,
aminek bosszantó módon saját akaratereje, és önálló döntései
vannak, hovatovább még beszél is. Valóban szar lehetett.
Mégsem az én
ötletem volt, szóval magamra erőltettem legbájosabb mosolyomat,
és Harry beszólása után – vonakodva bár – de kezemet az
övébe csúsztattam. Louis természetesen egyből beszédbe
elegyedett a sráccal, és nem igazán értettem miről van szó,
szóval inkább körbenéztem. Jégszobrok díszítették a termet,
és arany lufik, szalagok. Csodálattal néztem őket, mert valahol
mélyen még tényleg túl nagy gyerek voltam, és megérintett ez az
egész. Liam észrevehette, hogy nem igazán tetszik a dolog, így
észrevétlenül megfogta kezemet és elhúzott onnan. Egészen ki az
erkélyre ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra. Az
egészre.
- Ez elképesztő –
szólaltam meg pár perc csend után, közelebb léptem a korláthoz,
a fiú pedig követett. Mellém lépve éreztem testének melegét,
ránéztem és elmosolyodtam.
- Azért New York se
semmi – nézett Ő is végig a látványon – de az igazi szépség
éppen mellettem áll!
Elpirultam a
kijelentésére. Nem akartam vele játszadozni, mert jó embernek
tűnt. Velem ellentétben.
- Hol találkoztál
vele? - Tudakolta újabb szünet után – na nem mintha közöm
lenne hozzá, de ég és földnek tűntök!
- Nem hallottál még
arról, hogy az ellentétek vonzzák egymást? - Azt hiszem ez volt a
legbénább visszakérdezés, de nem akartam meséket kitalálni, hol
is találkoztunk. Az igazat pedig nem hinném, hogy elmondhatnám.
Elképzelhető, hogy teljesen hülyének nézne.
Megjegyzem teljesen
jogosan.
Hosszas
beszélgetésbe kezdtünk, mesét a terveiről, és, hogy a telet itt
tölti, nem akar visszamenni a nagy hidegbe, bármennyire is szereti
azt a várost. Igazából tökéletesen megtudtam érteni. Ha nem
húzna annyi minden vissza, én is itt maradnék. Bár lehet nem
bírnám.
Egy próbát talán
mégis megérne.
- Hát itt vagy –
esett ki az ajtón Harry, amikor pedig meglátott minket, rájöttem,
hogy jó pár órára magára hagyhattam, ugyanis nem tűnt túl
józannak – azt hiszem mi indulnánk is Daisy!
Meg sem várta a
válaszomat, megragadta karomat, és a lehető legbunkóbb módon
távoztunk az épületből. Még csak el sem köszöntünk senkitől.
Az autójához igyekezett, és amikor beszállt, komolyan elképedtem.
Ha azt hiszi beülök mellé, nagyon téved. Karjaimat összefontam
mellkasom előtt.
- Megtennéd végre,
hogy beemeled a segged a kocsimba?
- Teljesen kizárt,
hogy beüljek egy részeg mellé!
- Hidd el, hogy
teljesen távol állok a részegség fogalmától! - Szállt ki az
autójából és előttem termett, ismét rángatni kezdett, ezúttal
nem túl sok sikerrel. Fújtatva hunyta le szemeit, úgy tűnt, mint
aki megpróbál lehiggadni, és tízig elszámolni, még ha ez nem is
a legkönnyebb feladat számára. Amikor azonban újra kinyitotta a
szemeit csak még dühösebb lett. Zöld írisze szinte lángolt a
haragtól. Tényleg betuszkolt a kocsiba, bezárta rám az ajtót, és
mire észbe kaphattam volna már száguldottunk is hazafelé.
A szívem a
torkomban dobogott, a szám pedig kiszáradt, a megengedettnél
sokkal gyorsabban hajtott, és nem is volt tudatában a
cselekedeteinek. Gondolkodás nélkül hajtott át a piroson,
egyáltalán nem érdekelte, hogy nem egyedül ül a szaros
autójában. Minden idegszálam pattanásig feszült, remegett a
kezem, és a hányinger kerülgetett amikor végre-valahára
kikászálódtunk az autóból.
- Te hibbant
elmebeteg! - Kiabáltam rá egyből, ezúttal én voltam az, aki
elveszítette az eszét.
- Az egyedüli
elmebeteg, az te vagy itt! - Emelte két ujját halántékához –
vagy már nem emlékszel, hogy miért kapod a pénzt? Egy mocskos
kurva vagy, és még annak is pocsék! Mi a szart beszélgettél
azzal a töketlen idiótával!
- Nem vagyok a
kurvád!
Erre hangosan
felnevetett.
- Nyugodtan áltasd
csak magad, de mindketten tudjuk, hogy... - kezdte volna, de egy
hatalmas pofon csattant az arcán. Először én is meglepődve
néztem a pofon forrását keresve, sajgó tenyerem azonban hamar
emlékeztetett rá, hogy én voltam az, aki megütötte.
Az ütés erejétől
elfordította fejét, nyelvével körzött a szájából, mielőtt
rám nézett. Közelebb lépett hozzám, önkéntelenül is összébb
húztam magam, amikor felém tornyosult magas alakjával.
Magamon éreztem
tekintetét, lehajtottam fejemet valahogy a kezem most sokkal
érdekesebbnek tűnt, meleg lehelete csikizte bőrömet.
- Ezt soha többet
ne csináld – suttogta aztán a legvészjóslóbb hangon.
Nem válaszoltam.
Tényleg elvetettem a sulykot.
- Megértetted? -
Kiáltott rám aztán, én pedig nem tudtam mást tenni a bólintáson
túl. Pár pillanatra még így maradtunk, de aztán elindult a ház
felé. Csendesen követtem lépteit.
Nem így kellett
volna alakulnia ennek az egésznek.
~*~
Már akkor is nagyon
késő volt amikor hazaértünk, de amikor kinyitottam szemeimet csak
még rosszabb volt. Még mindig minden sötétbe burkolózott. A
folyosót halk zihálás töltötte be. Tudtam, hogy Harry lehet
rosszul, így először próbálkoztam nem foglalkozni vele, de
bármennyire is ostobán alakult a mai esténk, nem hagyhattam
magára. Lábamat a hideg padlóra helyeztem, halkan osontam a mosdó
felé. A fiú a Wc felé görnyedve szenvedett, nagyon úgy tűnt,
hogy nem bírja a piát.
Átszeltem a köztünk
lévő távolságot, ujjaimat rakoncátlan fürjei közé csúsztatva
fogtam össze haját amíg hányt.
- Menj innen –
nyögte ki nagy nehezen – nem kell ezt látnod!
- Semmi baj Harry –
nyugtattam, próbálva egy kis színt vinni élettelen hangomba –
volt már ennél rosszabb is.
Újabb öklendezés
jött, de hányni már nem tudott.
- Nagyon rosszul
vagyok – nyöszörögte, elhajolt onnan, és fejét a kádnak
nyomta. Kezeimet homlokára simítottam, ami verejtékben úszott, és
nagyon forró is volt. Ajkai cserepesek, tekintete határozottan
zavart.
- Mióta tart ez?
- Amióta
hazajöttünk – látszott rajta, hogy komolyan megküzd a
szavakkal, hogy kiejtse azokat ajkain. Bólintottam. Egy pohár után
nyúltam ami a mosdókagyló szélén pihent, megtöltöttem hideg
vízzel és a kezébe nyomtam.
- Nem vagyok szomjas
– tolta el azt vissza, de én csak erősködtem.
- Tudom –
bólintottam – a kiszáradás egyik tünete. Pótolnod kell a
folyadékot amit elvesztettél, különben kórházban is kiköthetsz!
Nem hiszem, hogy
meggyőztem, de azért lassanként a vízbe kortyolt. Felállva
mellőle, a szekrényben kezdtem el kutatni lázmérő után. Hamar
találva egyet, a hője bőven 39 fok felett tanyázott, így vizet
kezdtem el engedni a kádba.
- Mit művelsz?
- Tekintve, hogy
sikeresen kiütötted magad, nem adhatok még gyógyszert, így marad
a hűtőfürdő, vetkőzz le, a boxer maradhat! - Adtam ki
határozottan az utasítást, Ő pedig követte azt.
Vacogva ült bele a
kádba, de minden sokkal rosszabb lett amikor fokozatosan kezdtem el
hűteni a vizet, a zuhanyzófejet kezembe véve hűtöttem testét,
kezének hőmérsékletét állandóan ellenőrizve, hogy ne hűtsem
túl. Segítettem neki megtörölközni, és hoztam neki száraz
holmikat. Odaint megvártam amíg átöltözik, majd ágyba dugtam,
betakartam, és megitattam vele még két pohár vizet. Hamar
elaludt, de nem mertem magára hagyni. Figyeltem ahogy nyöszörög
álmában, néha kezemet homlokára téve ellenőriztem hőjét. Még
mindig meleg volt, de határozottan jobb, mint pár órával ezelőtt.
Amikor világosodni
kezdett leszaladtam a konyhába, főztem egy kis teát neki, és
kerestem fájdalomcsillapítót is. Dünnyögve ébredt fel, hogy
megigya a kissé meleg italt, és bevegye a gyógyszert.
A szívem
összeszorult az elesett, sápadt látványára, de tudtam, hogy
jobban lesz hamarosan, és csak ez számított. További egy órát
ültem az ágyán, figyelve ahogy egyre nyugodtabban merül álmai
tengerében, homlokán már egyetlen ránc se volt. Bőre sokkal
hűvösebb, így halkan osontam ki mellőle, letusoltam, felöltöztem
és a konyhába igyekezve főzni kezdtem egy kis levest neki.
Egész nap aludt.
Még kétszer kúszott feljebb a láza, de mindkétszer levitte a
gyógyszer, folyamatosan itattam, és délutánra már annyira jó
színbe volt, hogy magára mertem egy kicsit hagyni. A szobájával
szembeni ajtó nyitva volt.
Biztos ő hagyta
úgy, csak eddig a nagy ápolásban fel sem tűnt.
Félve nyitottam ki
az ajtót. A falak itt is fehérek voltak, de fekete festékkel
rajzolt szemek, arcok, vonások néztek vissza rám. Főként egy
nőé.
Azt hiszem igazából
az összes egy nőtől származott.
Igazán gyönyörű
volt. Beljebb lépve a padlón friss festék volt kifolyva, millió
papírdarab, és félredobott rajzok, mellette piás üvegek, üresen.
Elhúztam számat.
Szóval még
folytatta a piálást itthon.
Nem akartam
össze-vissza pakolászni a nyilvánvalóan privát birodalmában, de
azt hiszem annyit még megtehettem, hogy eltakarítottam az üvegeket,
és visszatehettem a festékeit a helyére.
Van egy olyan
érzésem, hogy Harry nem mond el nekem mindent. Ami persze nem baj,
hiszen alig ismerjük egymást, és azt hiszem okkal teszi ezt. Talán
igaza volt tegnap, és minden amit próbálok erre az egész
„munkára” ráhúzni csak önámítás. Pénzt ad azért, hogy
vele legyek.
Ez több, mint
undorító.
Nagyot nyelve
hagytam gondolataimat az újból bezárt szoba ajtaja mögött.
Lerobogtam a lépcsőn, és a tengerparton találtam magam. Egész
délután kint ültem. Már rég lement a nap, de még mindig az eget
bámultam.
Igaz ezúttal
csillagokat.
Azt hiszem szívesen
lennék az. Annyira gondtalannak tűnnek, olyan szabadnak, és nem
mellesleg gyönyörűnek aminek soha nem éreztem magam. Sóhajtva
ültem fel, a nagy kék tenger egyre sötétebb színekben hullámzott
előttem, a szél is feltámadt, kezdtem valóban fázni egy kicsit.
- Szia – köszönt
Harry, letelepedve mellém. Mosolyogva néztem rá. Még mindig elég
megviseltnek nézett ki – ettem a levesből. Nagyon finom volt!
- Egészségedre –
vezettem vissza tekintetem a vízre, Harry csendesen figyelt
mellettem.
- Sajnálom a
tegnapot, és a mai napot is igazából – vakarta meg tarkóját,
de csak fejemet ráztam. Nincs mit azon sajnálnia, hogy beteg volt.
Sőt azt hiszem még most is az, szóval semmi keresnivalója itt.
- Minden rendben,
nekem kellene bocsánatot kérni tőled – suttogtam halkan – én,
nem is tudom mi ütött belém...
- Daisy –
figyelmeztetett nevetve – megérdemeltem, de tényleg! Egy önző,
bunkó fasz voltam! De ígérem ki foglak engesztelni!
Most én nevettem
fel.
- De hiszen már
megtetted – mondtam újból ránézve, de Ő csak felvonta
szemöldökét – ez az egész... csodálatos!
- Még semmit se
láttál a városból!
Meghúztam vállamat.
Nem érdekelt. Ennyi pont elég volt.
Közelebb jött
hozzám, fejemet felé fordítottam, mire elém térdelt, ujjait
óvatosan helyezte állam alá. Gyorsabban kapkodtam a levegőt,
érintésére jóleső borzongás futott végig testemen. Ajkai
vészesen közel álltak az enyémekhez. Lehunytam szemeimet. Nem.
Ezt nem teheti meg velem. Ezt nem tehetem meg magammal. Velünk.
- Még szeretnék
mutatni azért valamit – lehelte szinte ajkaimba, szívem túl
gyorsan dobogott, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben,
képtelen voltam tisztán gondolkozni, lehunytam szemeimet.
- Akkor mire vársz
még?
Ennyi volt. Ez az
aprócska, erőtlen, és tehetetlen mondat lógott, mindössze pár
másodpercig a levegőben köztünk mielőtt ajkait az enyéimhez
érintette. Kezével gyengéden a hajamba markolt, hogy aztán ölembe
húzasson derekamnál fogva, egyetlen pillanatra se szakítva meg
csókunkat. Heves volt, édes és határozottan az egyik legjobb amit
valaha kaptam.
Csak azt az egyet
sajnáltam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Nagyon nem.
Most mégsem
érdekelt, csak az számított, hogy Harry ajkai még mindig vadul
tépték az enyémeket, itt volt Ő, én, és a tenger.
Az idő pedig
megszűnt létezni.
Legalábbis
számomra.
Kedves Szófia!
VálaszTörlésTetszik, ahogy Daisy vonzódik Harry-hez és Liam-hez is egyaránt. Legalábbis nekem teljesen ez jött le. :) Talán mikor magára hagyta arra az egy órára a lány, csak nem féltékenykedett? De megérdemelte azt a pofont, amit Daisy adott neki. :) Kis piálósom. :D Aranyos volt Daisy-től, hogy mellette "virrasztott", hol ott egyáltalán nem érdemelte meg. És a vége...abszolút kedvenc. Milliószor olvastam el. Annyira romantikus volt, és végre megtörtént a csók. Kíváncsi vagyok mi fog történni ezek után. Alakulnak itt a dolgok. :)
Már nagyon vártam a részt, de felül múlta minden képzelőerőmet. Csak így tovább, kíváncsi vagyok mi sül ki a végén. :) Tetszik a fogalmazás módod. Apropó - ne haragudj - ismerős a neved. Megkérdezhetném, hogy esetlegen hol "találkozhattam" veled, melyik blogon?
Várom a következő részt. Siess vele! Sokszor ölelt:
Chixi :)
Szia drága! :))
VálaszTörlésEl se tudod hinni milyen mosolyt varázsoltál az arcomra, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, a hozzászólást! Daisy és Harry kemény dió lesz, de több idő el fog még telni, mire "összejönnek" ha egyáltalán össze fognak. :)
Ismerős név? Hát találkozhattál velem egy másik blogfelületen (blogzóna), akkor Niall volt a főszereplőm a történetben eléggé mocsok volt :D, vagy esetleg itt (blogspot) egy One Direction "KE" hogy szépen fogalmazzak oldalon :D