Halihó! :)
Köszönöm szépen a hozzászólásokat, megtekintéseket, nagyon hálás vagyok érte! Remélem tetszeni fog a rész, bocsánat a késlekedésért, véleményeknek most is nagyon örülnék! :)
Mérges is lehettem
volna magamra, hogy nem használtam ki a lehetőséget, és fedeztem
fel magamnak ezt a várost, mert megérdemelt volna minimum egy gyors
túrát, de tudtam, hogy ha tegnap este nem maradtam volna Harry
mellett, mára hatalmas bűntudatom lenne. Szóval inkább kihagytam
mindkettőt és maradt a csendben szenvedés. Próbáltam azért
magamra erőltetni egy kis mosolyt, hogy ne tűnjön úgy, mintha nem
lennék elég hálás, amiért elhozott magával, de nem ment. A
tegnap esti csók, minden egyes pillanatban ott lebegett a levegőben,
én pedig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi van, ha nem
esik erről többet szó, vagy ha mégis akkor megkérdezhetem
magamtól, hogy miért is esett olyan jól. A fenébe is már.
Nem tehetem ezt.
Ledobtam a táskám
Harry cuccai mellé, aki úgy tűnt egy kétajtós szekrénynek
álcázza magát, legalábbis a rengeteg táska erre engedett
következtetni. Felvontam a szemöldököm.
- Elhozod magaddal,
a komplett házat?
- Nagyon viccesek
vagyunk – tolta feljebb napszemüvegét, és ajtót nyitott a kopó
alaknak az ajtó előtt, aki, mint kiderült, miután belépett az
ajtón, egy öltönyös férfi volt, igazán jó kondiban, széles
mosollyal arcán felém bólintott, majd megragadva a csomagokat
kezdte el kicipelni őket a házból.
- Több spenótot
kellene enned Popey – böktem meg mellkasát – felfogadni egy
embert csak azért, hogy cipekedjen, mit fog így gondolni a többi
tengerész?
- Mondtam már,
mennyire örülnék, ha néha befognád a csinos kis szádat?
- Mondtam már, hogy
ez nem fog megtörténni?
Erre mosolyogva
megrázta a fejét, és inkább felkapta az én holmimat, hogy
előadva a hős lovagot az autóhoz cipelje, majd bevágja a
csomagtartóba. Kiderült, hogy a kedves hordár sofőrként is
funkcionál, Ő vitt ki minket a repülőtérre, ahol aztán egy
kicsit hosszabb várakozás után, elfoglalhattuk a helyünket a
gépen, úgy terveztem ezúttal átalszom az egészet, és tekintve,
hogy Harry nagyon beletemetkezni látszott egy könyvbe, nem is lett
volna másra esélyem. Azt azonban nem sikerült belekalkulálnom a
terveimbe, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni aludni.
És mit az ég.
- Abbahagynád a
nyűglődést? - Szelte át a levegőt Harry hangja hirtelen,
felsóhajtott és félretette a könyvét. Bátortalanul néztem rá.
Nem akarom visszakapni a seggfej Harry személyét. Őt nagyon nem bírom.
Na, nem mintha
tudnám mit érzek, a jelenlegi állapot iránt. Kedvelem én, Őt?
- Nem tudok elaludni
– magyarázkodtam, de azt hiszem ez felesleges volt, a helyzet
kézenfekvősége miatt. Harry nem válaszolt, ismét a sorok közé
merült. A szemeimet forgatva vettem tudomásul reakcióját.
- Láttam –
dörmögte oda újból, még mindig nem nézve rám.
- Ugyan micsodát?
- Nem félsz
egyszer, hogy a szemed kiesik a helyéről? - Lapozott egyet
könyvében.
Baromi érdekes
lehet az a szar, de komolyan.
- Nos, ez
feltételezem lehetetlen – néztem magam elé, összefonva karomat
mellkasom előtt.
- Feltételezés?
Hát nem tanítanak semmit azon az egyetemen?
- „Hát nem
tanítanak semmit azon az egyetemen? „ - Ismételtem gúnyosan. -
Komolyan, hallod te magad ilyenkor? Úgy beszélsz, mint egy vén
milliárdos aki az unokáját basztatja!
- Tapasztalat? -
Szaladt fel szemöldöke, ajkain pedig játékos mosoly bujkált.
- Nincsenek
milliárdos rokonaim, Harry – ráztam meg a fejem – ellentétben
gondolom veled, egyáltalán hogy lettél fotós?
- Nem tanultam sehol
– nézett rám – már ha ide akartál kilyukadni, egyszerűen
tehetséges vagyok, piszok mázlista, aki jókor volt jó helyen, egy
párszor már!
- És még szerény
is – feleltem lesújtva – micsoda főnyeremény!
Hangos nevetése
jóleső érzéssel töltött el, és figyelmesen kezdtem hallgatni
ahogy magyarázni kezdett. Hogy miről? Az életéről, önbizalomról,
a sorsba vetett hitéről, és arról, hogy soha nem fogja feladni,
bár még maga sem tudja miért. Egy párszor kérdezni akartam, de
nehezemre esett félbeszakítani, így inkább csak hagytam, hogy
beszéljen. Hangja teljesen megnyugtatott, el is felejtettem, hogy
hol is vagyok pontosan. Harry kívülről talán egy nagyon ésszerű,
összetett embernek tűnik, aki pontosan megfontolja a lépteit,
attól tartva, hogy valami rossz sül ki belőle, mérlegelésbe
kezd, és egy hétig alaposan meg is rágja a dolgokat.
De ez egyáltalán
nem így volt.
Legalábbis
elmondása alapján.
Néha, komolyan
szerettem volna ilyen ember lenni, egyszer csak felállni attól az
asztaltól, és azt mondani mindenkinek, nézzétek: nem érdekel
tovább, igazából ezt és ezt akarom csinálni, nem érek rá
éveket elvesztegetni, hogy aztán csak megszokásból csináljak
valamit.
Mégsem tettem.
Talán pont azért,
mert anyukám egy ilyen életet élt. Véletlen csúsztam be az
életébe, és döntött úgy, hogy megtart, felnevel, apával
együtt. Egyik munka a másik után, folytonos költözés, kutatás
egy biztosabb talaj után. Ami soha nem következett be.
Egészen a
betegségéig.
Azt hiszem ez
lehetne az élet fintora is, mármint, hogy egy betegség lesz a
biztos pont. Ami megállít, és leköt. Egy jó darabig. Akadtak
percek amikor úgy volt, hogy nem fog meggyógyulni soha, hogy talán
meghal. De én nem hittem bennük. Anya szerint örökös vagyok,
amiért még a valósággal is képes vagyok vitatkozni.
Nem mintha bánnám.
A bukásom jeleként
esetleg kapok még egy pofont. Vesztesként távozni, nem jelent
kudarcot. Ha nem harcoltam volna, akkor lennék igazi vesztes. Így,
úgy voltam vele, hogy betegség ide, vagy oda. Mindig a napos oldalt
fogom nézni.
Bár az optimisták
élete nem könnyű.
Ebben az egyben még
Harry is egyetértett velem.
- Ki volt a lány a
szobádban? A falakon, a festményeken? Fontos?
- És, ha az akkor
rád tartozna a dolog? - Nézett rám ugyanolyan kíváncsian.
Elpirultam, zavaromban pedig igyekeztem másfelé nézni. Nem állt
szándékomban belemászni a magánéletébe, már ha egyébként,
amit jelenleg művelünk, nem lenne az .
- Sajnálom –
néztem fel rá pár pillanat múlva – nem akartam tolakodó lenni.
Látszott, hogy
komolyan gondolta a kérdését, mert csak bólintott, újra komor
lett, és úgy tűnt a könyve újfent jobban kezdi érdekelni.
Nem kárhoztatom
érte.
Háromszor olyan
izgalmas életet él, mint én, és ha már itt tartunk. Még kétszer
olyan unalmasat fogok élni, ha nem kezdek el sürgősen tanulni a
vizsgáimra, arról nem is beszélve, hogy az évközi gyakorlat is a
nyakamon van. A fenébe is már.
Egy idióta vagyok.
Pontosítva a dolgon
: egy mazochista idióta.
~*~
Ragaszkodott hozzá,
hogy engem vigyünk haza először, és amikor ki akartam fizetni az
út rám eső részét, elég gonoszan nézett rám, hogy elfelejtsem
ezt az ötletemet. Megkérdezte ugyan, hogy segítsen-e felcipekedni,
de elhárítottam a dolgot. Ügyes kislány vagyok én, de tényleg.
Rossz volt megint
visszajönni ide. Mármint. Persze, biztos, hogy a következő utam
anyához majd a barátaimhoz vezet, de akkor is. Úgy tűnik a
szabadság érzése nem túl tartós. A kulcsom után keresgéltem,
de az ajtó egyszer csak önmagától nyitódott ki, a látvány
pedig elképesztő volt. Sikítani szerettem volna, de egy hang se
jött ki a torkomon.
- Anya – nyögtem
ki aztán nagy nehezen, nagyjából elhajítva mindent ami a kezemben
volt, és ügyelve, hogy „össze ne törjem” szorosan megöleltem.
Nem is emlékszem a napra amikor ilyen jó színben láttam.
Mosolygott, és igazán, tényleg valóságos volt.
Mélyen magamba
szívtam finom illatát, a könnyeim végigfolytak az arcomon, azt
hiszem soha nem leszek képes abbahagyni a sírást.
- Daisy – csengett
mögöttünk Harry hangja – ezt sikerült a kocsiban hagyni, nem
akarom, hogy az én lelkemen száradjon a tüdőgyulladásod...
Mindketten
ránéztünk, de a legdöbbentebb Harry volt. Főleg a reakciója.
Hatalmas mosoly terült szét arcán, és Ő is magához ölelte
anyát, kezében a kabátom volt.
- Együtt voltatok
valamerre? - Vonta fel kérdőn szemöldökét anya, én pedig
tudtam, hogy itt a vége. Ha most lebukok, soha nem bocsájt meg
nekem. Az anyám nem volt a legerkölcsösebb személy a világon, de
elképzelhető, hogy ilyen mélyre, mint én, nem süllyedt volna.
- Uhm – vakartam
meg a tarkómat, szavak után kutatva – csak kitakarítottam nála,
tegnap Lucy és én tartottunk egy kis csajos estét, azért a táska!
Úgy tűnt bevette.
Vagy csak nem akar vele különösebben foglalkozni.
- Remélem meg vagy
vele elégedve Harry – nézett a fiúra anya, aki tökéletes,
elismerésreméltó módon kezelte a helyzetet. Csak tudnám, miért
ennyire higgadt. Ja igaz, nem Őt fogják, kiátkozni a családból,
ha kiderül, hogy nem is „csak” takarítok nála.
- Határozottan –
bólintott – örülök, hogy itthon van, pihenjen sokat, Daisy
akkor én mennék is – nyomta a kezembe a kabátot, és egy gyors
köszönés után elindult a lépcső felé – majd hívlak!
Bólintottam, és
magamban össze-vissza átkoztam a fiút, amiért ekkora lavinát
zúdított a nyakamba.
Mihelyt bezáródott
utánunk az ajtó, anya a kanapéhoz sétált, majd kérdő
tekintettel figyelt engem. Megpróbáltam nem figyelni rá, tudtam,
hogy elég felnőtt vagyok már a saját élethez, viszont aligha
akadtak titkok közöttünk.
Ha egy pár órával
ezelőtt féltem a bűntudattól, most egyenesen hányingerem akadt a
gondolatától.
- Azt hiszem
elmegyek tusolni, aztán pedig főzök valamit – fordultam anyával
szembe aki még mindig érdeklődve méregetett.
Nem szólt semmit,
csak bólintott, így a fürdő felé vehettem az irányt, remélve,
hogy egy alapos zuhany elűz minden idióta gondolatot a fejemből.
Már ha ez valóban lehetséges volna.
- Daisy – szólt
utánam anya – azt hiszem vigyáznod kellene vele!
- Anya – fordultam
felé – csak takarítok nála...
- Hát persze –
hümmögte egy magazint a kezébe véve – de tudod, nem a legjobb
ötlet egyedülálló anyának lenni!
- Azért mert te az
voltál, még nem jelenti azt, hogy én is az leszek – utáltam ezt
a témát, és akárhányszor egy fiú volt a láthatáron az
életembe, előhozakodott vele.
- Nézd – kezdte
újból – csak nem akarom, hogy te is tönkretedd az életed, egy
ostoba hibával!
Azt hiszem fel sem
fogta, hogy mit mondott. Ajkamba haraptam, nem akartam sírni előtte,
örülnöm kellene, hogy itthon van velem, de nem igaz, hogy nem
veszi észre, már rég elmúlt a gyerekkorom, és nem szólhat bele
mindenbe, bármennyire is jó szándék vezérli.
- Sajnálom, hogy
csak egy ostoba hiba vagyok az életedbe – kaptam fel a kabátomat,
és letettem a zuhanyzás gondolatáról.
- Daisy én nem úgy
értettem – kezdett el egyből magyarázkodni, de nem tudott
érdekelni. Pontosan úgy értette. Mindig az útjában álltam. A
nagy álmokat pedig nekem kell megvalósítanom.
- De, úgy értetted
anya, semmi baj – adtam neki egy gyors puszit – elmentem
dolgozni, majd jövök!
Mindketten tudtuk,
hogy nem volt most műszakom, de nem maradhattam. Úgy éreztem
megfulladok, és komolyan nem akartam elhinni, hogy ez történik.
Örülnöm kellene amiért itt van. Velem. Újra. Mégis úgy
viselkedek, mint egy ostoba liba.
Meg se érdemlem.
Könnyeimmel
küszködve rohantam ki az épületből, azt se tudtam merre kapkodom
a lábaimat, egyik utcát hagytam el a másik után, a levegő pedig
csak hűlt körülöttem, lassan de biztosan lett egyre sötétebb
az égbolt. Nem mintha ez változást hozott volna a város életébe.
Tényleg sosem aludt.
Egy aprócska
kávézóban kötöttem ki, és a gyorsan megrendelt kávémmal
természetesen azonnal nekiütköztem valakinek. Ráborítva a forró
poharam, teljes tartalmát, valószínűleg a még forróbb fekete
itallal.
- Te szent szar,
Daisy – szitkozódtam félhangosan, majd vettem a bátorságot,
hogy felnézzek a szerencsétlen áldozat szemébe – Liam?
- Határozottan –
nevette el magát és a felsőjére nézett.
- Mit keresel itt?
Mármint, persze semmi közöm hozzá, de akkor is – azt se tudtam
miket beszélek, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak – nyilván
kávézni jöttél, visszatérő vendég vagy? Én most járok itt
először, és azonnal rád borítom a kávémat, nem is tudom mit
mondjak, én csak...
- Oké, oké – még
mindig mosolygott – mi lenne ha először vennél két levegőt,
aztán pedig megnyugodnál?
Elpirulva
bólintottam, de azért tettem amit kért, nem mintha a levegő
segített volna.
- Semmi baj –
bökött felsőjére – ez az egyik kedvenc helyem, a sajttortájuk
miatt. Vétek lenne kihagynod, ha először jársz itt!
- Uhm, nem is
tudom...
- Daisy, ne tedd ezt
velem – pirult most már Ő is el egy kicsit – úgy értettem,
hogy meghívhatlak egyre? Esetleg némi nyugodt, Harry mentes
beszélgetéssel egybekötve?
Bólintottam, így
mindketten rendeltünk egy-egy szelet tortát, én pedig újra kávét,
és az egyik apró kis asztalnál ültünk le a sarokban.
Tudtam, hogy ezzel
egy újabb minimum halálos ítéletet írok alá, de nem bántam.
Most az egyszer,
hittem a göndör srác által tartott kiselőadásnak.
A sors, mindent
helyrerak, ha jókor vagy, jó helyen.
Én pedig ahogy
ezekbe a mosolygó barna szemekbe néztem, tudtam, hogy jó helyen
vagyok.
Véletlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése