Nyolcadik rész - Meghívhatlak?

Halihó! :)

Köszönöm szépen a hozzászólásokat, megtekintéseket, nagyon hálás vagyok érte! Remélem tetszeni fog a rész, bocsánat a késlekedésért, véleményeknek most is nagyon örülnék! :)

Mérges is lehettem volna magamra, hogy nem használtam ki a lehetőséget, és fedeztem fel magamnak ezt a várost, mert megérdemelt volna minimum egy gyors túrát, de tudtam, hogy ha tegnap este nem maradtam volna Harry mellett, mára hatalmas bűntudatom lenne. Szóval inkább kihagytam mindkettőt és maradt a csendben szenvedés. Próbáltam azért magamra erőltetni egy kis mosolyt, hogy ne tűnjön úgy, mintha nem lennék elég hálás, amiért elhozott magával, de nem ment. A tegnap esti csók, minden egyes pillanatban ott lebegett a levegőben, én pedig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi van, ha nem esik erről többet szó, vagy ha mégis akkor megkérdezhetem magamtól, hogy miért is esett olyan jól. A fenébe is már.

Nem tehetem ezt.

Ledobtam a táskám Harry cuccai mellé, aki úgy tűnt egy kétajtós szekrénynek álcázza magát, legalábbis a rengeteg táska erre engedett következtetni. Felvontam a szemöldököm.

- Elhozod magaddal, a komplett házat?

- Nagyon viccesek vagyunk – tolta feljebb napszemüvegét, és ajtót nyitott a kopó alaknak az ajtó előtt, aki, mint kiderült, miután belépett az ajtón, egy öltönyös férfi volt, igazán jó kondiban, széles mosollyal arcán felém bólintott, majd megragadva a csomagokat kezdte el kicipelni őket a házból.

- Több spenótot kellene enned Popey – böktem meg mellkasát – felfogadni egy embert csak azért, hogy cipekedjen, mit fog így gondolni a többi tengerész?

- Mondtam már, mennyire örülnék, ha néha befognád a csinos kis szádat?

- Mondtam már, hogy ez nem fog megtörténni?

Erre mosolyogva megrázta a fejét, és inkább felkapta az én holmimat, hogy előadva a hős lovagot az autóhoz cipelje, majd bevágja a csomagtartóba. Kiderült, hogy a kedves hordár sofőrként is funkcionál, Ő vitt ki minket a repülőtérre, ahol aztán egy kicsit hosszabb várakozás után, elfoglalhattuk a helyünket a gépen, úgy terveztem ezúttal átalszom az egészet, és tekintve, hogy Harry nagyon beletemetkezni látszott egy könyvbe, nem is lett volna másra esélyem. Azt azonban nem sikerült belekalkulálnom a terveimbe, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni aludni.

És mit az ég.

- Abbahagynád a nyűglődést? - Szelte át a levegőt Harry hangja hirtelen, felsóhajtott és félretette a könyvét. Bátortalanul néztem rá. Nem akarom visszakapni a seggfej Harry személyét. Őt nagyon nem bírom.

Na, nem mintha tudnám mit érzek, a jelenlegi állapot iránt. Kedvelem én, Őt?

- Nem tudok elaludni – magyarázkodtam, de azt hiszem ez felesleges volt, a helyzet kézenfekvősége miatt. Harry nem válaszolt, ismét a sorok közé merült. A szemeimet forgatva vettem tudomásul reakcióját.

- Láttam – dörmögte oda újból, még mindig nem nézve rám.

- Ugyan micsodát?

- Nem félsz egyszer, hogy a szemed kiesik a helyéről? - Lapozott egyet könyvében.

Baromi érdekes lehet az a szar, de komolyan.

- Nos, ez feltételezem lehetetlen – néztem magam elé, összefonva karomat mellkasom előtt.

- Feltételezés? Hát nem tanítanak semmit azon az egyetemen?

- „Hát nem tanítanak semmit azon az egyetemen? „ - Ismételtem gúnyosan. - Komolyan, hallod te magad ilyenkor? Úgy beszélsz, mint egy vén milliárdos aki az unokáját basztatja!

- Tapasztalat? - Szaladt fel szemöldöke, ajkain pedig játékos mosoly bujkált.

- Nincsenek milliárdos rokonaim, Harry – ráztam meg a fejem – ellentétben gondolom veled, egyáltalán hogy lettél fotós?

- Nem tanultam sehol – nézett rám – már ha ide akartál kilyukadni, egyszerűen tehetséges vagyok, piszok mázlista, aki jókor volt jó helyen, egy párszor már!

- És még szerény is – feleltem lesújtva – micsoda főnyeremény!

Hangos nevetése jóleső érzéssel töltött el, és figyelmesen kezdtem hallgatni ahogy magyarázni kezdett. Hogy miről? Az életéről, önbizalomról, a sorsba vetett hitéről, és arról, hogy soha nem fogja feladni, bár még maga sem tudja miért. Egy párszor kérdezni akartam, de nehezemre esett félbeszakítani, így inkább csak hagytam, hogy beszéljen. Hangja teljesen megnyugtatott, el is felejtettem, hogy hol is vagyok pontosan. Harry kívülről talán egy nagyon ésszerű, összetett embernek tűnik, aki pontosan megfontolja a lépteit, attól tartva, hogy valami rossz sül ki belőle, mérlegelésbe kezd, és egy hétig alaposan meg is rágja a dolgokat.

De ez egyáltalán nem így volt.

Legalábbis elmondása alapján.

Néha, komolyan szerettem volna ilyen ember lenni, egyszer csak felállni attól az asztaltól, és azt mondani mindenkinek, nézzétek: nem érdekel tovább, igazából ezt és ezt akarom csinálni, nem érek rá éveket elvesztegetni, hogy aztán csak megszokásból csináljak valamit.

Mégsem tettem.

Talán pont azért, mert anyukám egy ilyen életet élt. Véletlen csúsztam be az életébe, és döntött úgy, hogy megtart, felnevel, apával együtt. Egyik munka a másik után, folytonos költözés, kutatás egy biztosabb talaj után. Ami soha nem következett be.

Egészen a betegségéig.

Azt hiszem ez lehetne az élet fintora is, mármint, hogy egy betegség lesz a biztos pont. Ami megállít, és leköt. Egy jó darabig. Akadtak percek amikor úgy volt, hogy nem fog meggyógyulni soha, hogy talán meghal. De én nem hittem bennük. Anya szerint örökös vagyok, amiért még a valósággal is képes vagyok vitatkozni.

Nem mintha bánnám.

A bukásom jeleként esetleg kapok még egy pofont. Vesztesként távozni, nem jelent kudarcot. Ha nem harcoltam volna, akkor lennék igazi vesztes. Így, úgy voltam vele, hogy betegség ide, vagy oda. Mindig a napos oldalt fogom nézni.

Bár az optimisták élete nem könnyű.

Ebben az egyben még Harry is egyetértett velem.

- Ki volt a lány a szobádban? A falakon, a festményeken? Fontos?

- És, ha az akkor rád tartozna a dolog? - Nézett rám ugyanolyan kíváncsian. Elpirultam, zavaromban pedig igyekeztem másfelé nézni. Nem állt szándékomban belemászni a magánéletébe, már ha egyébként, amit jelenleg művelünk, nem lenne az .

- Sajnálom – néztem fel rá pár pillanat múlva – nem akartam tolakodó lenni.

Látszott, hogy komolyan gondolta a kérdését, mert csak bólintott, újra komor lett, és úgy tűnt a könyve újfent jobban kezdi érdekelni.

Nem kárhoztatom érte.

Háromszor olyan izgalmas életet él, mint én, és ha már itt tartunk. Még kétszer olyan unalmasat fogok élni, ha nem kezdek el sürgősen tanulni a vizsgáimra, arról nem is beszélve, hogy az évközi gyakorlat is a nyakamon van. A fenébe is már.

Egy idióta vagyok.

Pontosítva a dolgon : egy mazochista idióta.

~*~

Ragaszkodott hozzá, hogy engem vigyünk haza először, és amikor ki akartam fizetni az út rám eső részét, elég gonoszan nézett rám, hogy elfelejtsem ezt az ötletemet. Megkérdezte ugyan, hogy segítsen-e felcipekedni, de elhárítottam a dolgot. Ügyes kislány vagyok én, de tényleg.

Rossz volt megint visszajönni ide. Mármint. Persze, biztos, hogy a következő utam anyához majd a barátaimhoz vezet, de akkor is. Úgy tűnik a szabadság érzése nem túl tartós. A kulcsom után keresgéltem, de az ajtó egyszer csak önmagától nyitódott ki, a látvány pedig elképesztő volt. Sikítani szerettem volna, de egy hang se jött ki a torkomon.

- Anya – nyögtem ki aztán nagy nehezen, nagyjából elhajítva mindent ami a kezemben volt, és ügyelve, hogy „össze ne törjem” szorosan megöleltem. Nem is emlékszem a napra amikor ilyen jó színben láttam. Mosolygott, és igazán, tényleg valóságos volt.

Mélyen magamba szívtam finom illatát, a könnyeim végigfolytak az arcomon, azt hiszem soha nem leszek képes abbahagyni a sírást.

- Daisy – csengett mögöttünk Harry hangja – ezt sikerült a kocsiban hagyni, nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a tüdőgyulladásod...

Mindketten ránéztünk, de a legdöbbentebb Harry volt. Főleg a reakciója. Hatalmas mosoly terült szét arcán, és Ő is magához ölelte anyát, kezében a kabátom volt.

- Együtt voltatok valamerre? - Vonta fel kérdőn szemöldökét anya, én pedig tudtam, hogy itt a vége. Ha most lebukok, soha nem bocsájt meg nekem. Az anyám nem volt a legerkölcsösebb személy a világon, de elképzelhető, hogy ilyen mélyre, mint én, nem süllyedt volna.

- Uhm – vakartam meg a tarkómat, szavak után kutatva – csak kitakarítottam nála, tegnap Lucy és én tartottunk egy kis csajos estét, azért a táska!

Úgy tűnt bevette. Vagy csak nem akar vele különösebben foglalkozni.

- Remélem meg vagy vele elégedve Harry – nézett a fiúra anya, aki tökéletes, elismerésreméltó módon kezelte a helyzetet. Csak tudnám, miért ennyire higgadt. Ja igaz, nem Őt fogják, kiátkozni a családból, ha kiderül, hogy nem is „csak” takarítok nála.

- Határozottan – bólintott – örülök, hogy itthon van, pihenjen sokat, Daisy akkor én mennék is – nyomta a kezembe a kabátot, és egy gyors köszönés után elindult a lépcső felé – majd hívlak!

Bólintottam, és magamban össze-vissza átkoztam a fiút, amiért ekkora lavinát zúdított a nyakamba.

Mihelyt bezáródott utánunk az ajtó, anya a kanapéhoz sétált, majd kérdő tekintettel figyelt engem. Megpróbáltam nem figyelni rá, tudtam, hogy elég felnőtt vagyok már a saját élethez, viszont aligha akadtak titkok közöttünk.

Ha egy pár órával ezelőtt féltem a bűntudattól, most egyenesen hányingerem akadt a gondolatától.

- Azt hiszem elmegyek tusolni, aztán pedig főzök valamit – fordultam anyával szembe aki még mindig érdeklődve méregetett.

Nem szólt semmit, csak bólintott, így a fürdő felé vehettem az irányt, remélve, hogy egy alapos zuhany elűz minden idióta gondolatot a fejemből. Már ha ez valóban lehetséges volna.

- Daisy – szólt utánam anya – azt hiszem vigyáznod kellene vele!

- Anya – fordultam felé – csak takarítok nála...

- Hát persze – hümmögte egy magazint a kezébe véve – de tudod, nem a legjobb ötlet egyedülálló anyának lenni!

- Azért mert te az voltál, még nem jelenti azt, hogy én is az leszek – utáltam ezt a témát, és akárhányszor egy fiú volt a láthatáron az életembe, előhozakodott vele.

- Nézd – kezdte újból – csak nem akarom, hogy te is tönkretedd az életed, egy ostoba hibával!

Azt hiszem fel sem fogta, hogy mit mondott. Ajkamba haraptam, nem akartam sírni előtte, örülnöm kellene, hogy itthon van velem, de nem igaz, hogy nem veszi észre, már rég elmúlt a gyerekkorom, és nem szólhat bele mindenbe, bármennyire is jó szándék vezérli.

- Sajnálom, hogy csak egy ostoba hiba vagyok az életedbe – kaptam fel a kabátomat, és letettem a zuhanyzás gondolatáról.

- Daisy én nem úgy értettem – kezdett el egyből magyarázkodni, de nem tudott érdekelni. Pontosan úgy értette. Mindig az útjában álltam. A nagy álmokat pedig nekem kell megvalósítanom.

- De, úgy értetted anya, semmi baj – adtam neki egy gyors puszit – elmentem dolgozni, majd jövök!

Mindketten tudtuk, hogy nem volt most műszakom, de nem maradhattam. Úgy éreztem megfulladok, és komolyan nem akartam elhinni, hogy ez történik. Örülnöm kellene amiért itt van. Velem. Újra. Mégis úgy viselkedek, mint egy ostoba liba.

Meg se érdemlem.

Könnyeimmel küszködve rohantam ki az épületből, azt se tudtam merre kapkodom a lábaimat, egyik utcát hagytam el a másik után, a levegő pedig csak hűlt körülöttem, lassan de biztosan lett egyre sötétebb az égbolt. Nem mintha ez változást hozott volna a város életébe. Tényleg sosem aludt.

Egy aprócska kávézóban kötöttem ki, és a gyorsan megrendelt kávémmal természetesen azonnal nekiütköztem valakinek. Ráborítva a forró poharam, teljes tartalmát, valószínűleg a még forróbb fekete itallal.

- Te szent szar, Daisy – szitkozódtam félhangosan, majd vettem a bátorságot, hogy felnézzek a szerencsétlen áldozat szemébe – Liam?

- Határozottan – nevette el magát és a felsőjére nézett.

- Mit keresel itt? Mármint, persze semmi közöm hozzá, de akkor is – azt se tudtam miket beszélek, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak – nyilván kávézni jöttél, visszatérő vendég vagy? Én most járok itt először, és azonnal rád borítom a kávémat, nem is tudom mit mondjak, én csak...

- Oké, oké – még mindig mosolygott – mi lenne ha először vennél két levegőt, aztán pedig megnyugodnál?

Elpirulva bólintottam, de azért tettem amit kért, nem mintha a levegő segített volna.

- Semmi baj – bökött felsőjére – ez az egyik kedvenc helyem, a sajttortájuk miatt. Vétek lenne kihagynod, ha először jársz itt!

- Uhm, nem is tudom...

- Daisy, ne tedd ezt velem – pirult most már Ő is el egy kicsit – úgy értettem, hogy meghívhatlak egyre? Esetleg némi nyugodt, Harry mentes beszélgetéssel egybekötve?

Bólintottam, így mindketten rendeltünk egy-egy szelet tortát, én pedig újra kávét, és az egyik apró kis asztalnál ültünk le a sarokban.

Tudtam, hogy ezzel egy újabb minimum halálos ítéletet írok alá, de nem bántam.

Most az egyszer, hittem a göndör srác által tartott kiselőadásnak.

A sors, mindent helyrerak, ha jókor vagy, jó helyen.

Én pedig ahogy ezekbe a mosolygó barna szemekbe néztem, tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Véletlenül.