Sziasztok!
Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog, és kapok majd pár visszajelzést! Folytatás a héten érkezik, méghozzá szombaton.
Az utolsó
asztalomat töröltem le, végre a mai napot is a hátam mögött
tudhatom. Bevallom jó volt ide visszajönni, főleg mivel a vigyor
levakarhatatlan lett az arcomról. Anya még sokat jár a kórházba
természetesen, és még annál is több gyógyszert szed, de mégis
úgy érzem, hogy egy kicsit visszakerültem a vágányokra, és nem
pedig csak próbálom megfékezni a kisiklott vonatomat, bár lehet,
csak a vészféket találtam meg. Lucy és a srácok is nagyon
örültek a híreknek, közben kaptunk egy új dolgozott, pontosabban
egy szőke ír srácot. Imádtam a humorát.
Lucy hamarabb
lelépett, így Niall és én zártunk, szerencsémre ugyanannyira
szereti a zenéimet, mint én, így kitéve a zárva táblát
hangosan hallgathattuk az ACDC klasszikusait, miközben mindent a
helyére tettünk. Egy új szám indult el a lejátszón, lehunytam
szememet, és csak élveztem a gitár ritmusos dallamát,
megfordultam és amikor újra kinyitottam a szemem Niall állt
előttem kezében egy seprűvel ami azt hiszem egyszerre szolgált
neki mikrofonnak és gitárnak.
Elnevettem magam, de
azért belementem a játékba és megragadva a másikat hűségesen
kezdtem el énekelni, vagy inkább kiabálni a refrént. Fejünket
rázva ugráltunk, táncoltuk, reménykedve abban, hogy nem fognak
hülyének nézni az utcáról. Nem mintha számítana.
Épp egy hatalmas
gitárszóló közepén voltam, amikor nyitódott az ajtó,
mindketten a látogatónk felé kaptuk a fejünket.
Harry hosszabb
fekete kabátot viselt, haja zilált, és azt hiszem ráférne már
egy hajvágás, de nem akarom a képébe vágni. A végén még
megsértődik, hogy visszaváltson a Mr. Mogorva vagyok szerepére.
- Zárva vagyunk –
bökött Niall az ajtó felé, de a göndör csak vigyorgott. Úgy
tűnt jól szórakozik.
Te szent szar. Mióta
figyelhetett minket?
- Majd én intézem
– mosolyogtam rá munkatársamra, aki csak felvonta a szemöldökét.
Na igen. Miét volt mindenki ilyen magas körülöttem?
- Ismered a tagot?
-Mi az, hogy tagot?
- Bámult rá Harry – tudod ki vagyok? Bár ahogy az akcentusodból
hallom, valahonnan békáspusztáról jöhettél...
Oh ez új. A
stílszerűen arisztokrata Harry és én még nem találkoztunk.
A szemeimet
forgattam a mocskolódására, de Niall is inkább hagyta magát, és
bement elmosogatni még pár dolgot.
- Muszáj volt vele
így beszélned? - Kezdtem el sepregetni – most komolyan Harry, nem
viselkedhetsz így az emberekkel!
- Úgy viselkedem
ahogy akarom – rántotta meg a vállát, kihúzott egy széket és
leült rá, onnan figyelte mozdulataimat, majd felsóhajtott –
meddig akarod még ezt csinálni? Nem fizetek eleget?
Elfehéredtem a túl
hangosan feltett kérdésre, egyből felkaptam a fejem, hogy
körbenézzek, de a hangokból ítélve Niall még el volt foglalva.
- Szeretem ezt
csinálni – zártam le minden komolyabb vita nélkül. Az már a
másik kérdés volt, hogy ténylegesen meddig bírom. Harry háza,
jelenései és jelenetei ha már itt járunk, plusz az étterem és
még a suli. A gyakorlatról nem is beszélve.
- Gondolom –
sóhajtott lemondóan.
Most komolyan?
Tudom, hogy örökösen az álmait akarta hajkurászni, ami mára
elég jól össze is jött, de nem létezik, hogy csak fényképészként
dolgozott.
- Minek köszönhetem
a szerencsét? - Törtem meg a csendet, letettem a seprűt és
leültem elé – azóta nem láttalak, hogy anya hazajött.
- Kiengedték a
kórházból édesanyádat? - Derült egyből mosolyra, igazából
talán meglepett is volt – és én erről miért nem tudok?
- Még nem volt
alkalmam elmondani – megvakartam a fejem, ennek már lassan két
hete, biztos hatalmas rumli van nála – a lakásod teljesen kiment
a fejemből, sajnálom. Holnap ebéd után felugorhatok ha gondolod.
- Kösz –
bólintott felém egy aprót – bár Los Angeles után nem sokat
voltam ott, egy pár napra elutaztam.
Kényszerítettem
magam arra, hogy bólintsak. Nem értettem miért mondja el nekem,
hiszen tényleg nem tartozik rám. Los Angeles említésére azonban
lesütöttem a szemeimet. A csókról, pontosabb csókokról azóta
sem esett szó, és ez egy kicsit zavart. Nem ért meglepetésként.
Azt hiszem valahol mélyen nagyon is tudtam, hogy ez így lesz. Most
meg itt van ez az utazása.
Nem hinném, hogy
magányosan tengette napjait.
- De miért csak
ebéd után? Holnap is dolgozol? Vagy...
- Egy barátommal
ebédelek Harry – vágtam közbe halkan, miközben azon igyekeztem,
hogy ne piruljak el, ugyanis ez a barát Liam volt.
Nem tehetek róla,
hogy így alakult. Mármint. Persze igen, én mondtam neki igent, de
ez csak egy ebéd. Amiről nem tehetek, az pedig, hogy egyre jobban
megkedvelem. Már ott járok, hogy napjában többször is eszembe
jut a hangja, vagy az egyik béna poénja. Liam viszont úgy tudja,
hogy Harry és én együtt vagyunk, amit utálok. Utálom, hogy
hazudnom kell neki, főleg erről, egyenesen a szemébe. De, mégsem
állhatok csak úgy elé ezzel.
Még nagyobb
ribancnak tartana, mint én magam.
Harry nem tudhatja
meg, hogy kiről van szó, így nem is folytattam tovább mondatomat,
figyelmesen néztem ahogy ajkait harapdálja.
- Egy szívességre
akartalak megkérni – kezdett bele nagy nehezen – szükségem
lenne pár képre, de a modellem nem ér rá, ami igazából nem is
baj, mert tényleg akarlak fotózni.
Eltartott egy
darabig amíg megemésztettem szavait.
- Parancsolsz? -
Nevettem el magam – nem hiszem, hogy abban jó lennék Harry.
Utálom ha fényképeznek, sose tudom mit csináljak!
- Azt bízd rám –
mosolyodott el magabiztosan, az én szívem pedig egy nagyot dobbant
ettől a tettétől, szememet az asztalra szegeztem – persze, nem
kérem ingyen!
- Micsoda? -
Pillantottam fel rá egyből, fejemet rázva – nem kell több pénz!
Főleg nem tőled Harry, épp elég rosszul érzem magam amit teszek,
ez az egész már kezd túlnőni rajtam!
- Nem gondoltam
komolyan amit mondtam neked, ha emiatt van – tette kezét az
enyémre, nekem pedig ez az apró gesztusa is sokat jelentett.
- Teljesen mindegy –
erősködtem – az igazság akkor is az, hogy pénzért játszom el,
hogy veled vagyok, és ez undorító!
Felálltam az
asztaltól megelőzve a következő vitákat, gyorsan végezni
akartam itt, utáltam sötétben az utcákat járni egyedül. Harry
azonban más tervekkel rendelkezett, Ő is felállt a helyéről,
elkapta a kezemet és egész egyszerűen magához húzott. Mellkasom
az övéhez feszült, meleg lehelete tarkómat csikizte. Karjait
levezette a derekamra, így tartott maga előtt, felnéztem rá, a
fiú pedig lehajolt hozzám, ajkát gyengéden végighúzta az
enyémeken. Lehunytam szemeimet, minden idegszálam pattanásig
feszült, és csak többért könyörgött.
Pedig ez nem volt
helyes.
Magamon éreztem
tekintetét, végre megmozdultam, karjaimat nyaka köré kulcsoltam,
és azt hiszem ez volt a beleegyezésem jele, mert csókolni kezdett.
Az érzés semmihez
sem fogható, furcsán tökéletes volt. Jóleső érzés futott
végig rajtam, a lehetetlennél is közelebb akartam érezni
magamhoz, Harry pedig minden kérésemet teljesítette amikor teste
még jobban nekem feszült. Zihálva szakadtam el a hevesen csókoló
fiútól, de csak azért, hogy a következő másodpercben ismét
megízlelhessem puha, rózsaszín ajkait.
- Kérlek –
nyögtem ki nagy nehezen amikor nyakamat kényeztette szájával. Nem
úgy tűnt, mint aki képes lenni megálljt parancsolni.
Úgy tűnt teljesen
megsüketült, bár lehet csak egyszerű könyörgésnek hatott az a
nyamvadt szó. Ujjait a bőrömbe mélyesztette, és felrakott az
asztalra, magam is meglepődtem amikor lábaimat köré kulcsolva
húztam magamhoz, még mindig egymás ajkait téptük, kezei felsőm
alá siklottak.
Minden kiesett. Az
egész világ megszűnt létezni, ahogy Harry hajába túrtam, és
felnyögtem amikor ágyékát az enyém ellen nyomta. Azt hiszem
ekkor gyulladhatott ki a fejemben a vészcsengő.
Elhúzódtam tőle,
homlokomat az övének döntöttem amíg igyekeztük rendezni kapkodó
légzésünket.
- Nem teheted ezt
velem – ráztam meg a fejem, és egy könnycsepp gördült végig
az arcomon – ne játssz velem Styles, ez csak munka!
Elképzelni sem
akarom, mennyi barátnője volt, és hány lány feküdt már az
ágyába, vagy a lakásának bármely pontján azt az ígéretet
kapva, hogy holnap felhívja őket. Nem akartam egy lenni a sok
közül. Sosem vágytam királyi bánásmódra, vagy a rózsaszín
ködre, rózsákra és nyálas dolgokra, de ez még nekem is sok
lenne. Komolyan megőrülnék.
- Sajnálom – tűrt
egy kósza kincset a fülem mögé, és ellépet tőlem, így – a
még mindig remegő – lábaim újra mellettem lógtak le az
asztalról – később találkozunk!
Nyeltem egy nagyot
ahogy szapora léptekkel kivonult az épületből, arca
kifejezéstelen volt, én pedig felsikkantottam amikor a pult felé
néztem. Niall volt a kisebb gond. Lucy a nagyobb. A szőke srác
poharakat törölgetett, legjobb barátnőm viszont teljesen le volt
sokkolódva.
- Még nem tudom
eldönteni, hogy a tűzoltóságot hívjam neked – nézett rám
Niall – vagy Lucy miatt a mentőket! Kétségkívül sokkot kapott!
- Mióta álltok
ott? - Tudakoltam remegő hangon, Niall csak a vállát rántotta
meg, ami a „ már jó ideje” egyfajta szinonimájaként működött.
Legalábbis az én elméletem szerint.
Basszus.
- Én akkor érkeztem
amikor az a félisten – mutatott az ajtó felé Lucy, ismét
megtalálva a hangját – az asztalra emelt, és úgy csüngtetek
egymáson, mint...
- Oké, oké –
emeltem fel kezeimet védekezőn. Borzalmas volt hallani az Ő
szájából. Mintha valami nyál szappanopera sorozat jelenét
mesélné. Szóval inkább hátravittem a seprűket és hivatalosan
is késznek érezve magam a távozásra magamra kapkodtam a ruháimat,
hogy aztán kihasználva a még mindig sokkos Lucy állapotát az
ajtó felé rohanjak.
- Ugye tudod, hogy
ezt nem úszod meg ennyivel? - Kiáltott utánam a lány, de már nem
hallottam.
Pontosan tudom, hogy
ennek itt még nincs vége.
A kérdés már csak
az volt, hogy meddig bírom még egy komoly szívroham nélkül.
Merthogy, vagy Harry, vagy a barátaim. De biztos, hogy a sírba
fognak vinni.
Előbb – utóbb.
~*~
Kettesével szedtem
a lépcsőfokokat, és közben magamat átkoztam, amiért képes
voltam annyit enni ebédnél. Liam szerint ez semmi, az Ő adagjaihoz
képest, de én kikészültem. Áldottam a szerencsémet amiért
működött a lift, na nem mintha ebben a flancos környezetben
lehetne ez másképp. Egy kis lépcsőzés és a lakóközösség
más, több milliós lakások után néz. Az pedig ugyan, kinek lenne
jó, ugyebár.
Túl hamar elment a
délelőttöm. Megpróbáltam takarítás közben tanulni egy kicsit,
de még a ruháim összehajtogatása is érdekesebbnek ígérkezett,
szóval passzoltam. Megint. Anya erre hozta a formáját, és
alaposan leszidott, így egy kis rossz kedvvel vágtam neki az
ebédnek.
Ahogy azonban
leültem a barna szemű srác elé az aprócska étterembe, minden
gondol elszállt.
Könnyű volt
nevetnem a társaságába, felvidított, és egy pár perc múlva már
nem is igazán tudtam, mi volt az aktuális „világméretű”
problémám.
Most inkább rólam
kérdezett, amiről azt gondoltam az elején, hogy egy nagyon rossz
ötlet, mert utáltam magamról beszélni, de most valahogy sokkal
könnyebben jöttek a szavak. Egyik mondat követte a másikat, és a
végére már ott jártunk, hogy a másfél óra alatt sokkal többet
mondtam el neki, mint bárkinek másnak.
Ami valójában
zavarhatna is, de inkább megkönnyebbüléssel töltött el.
Figyelmes volt, nem
tűnt úgy, hogy untatom. Sőt.
Egy apróbb vita
után ami az ebéd kifizetése körül gabalyodott, távoztunk és
még egy jót sétáltunk. Persze utána neki is és nekem is
rohannom kellett.
Harry már hívott
is, de még mielőtt felvehettem volna kinyomta a telefont. Szóval
tényleg siettem.
Megnyomtam a kívánt
emelet gombját a hatalmas fémdobozba, az pedig megkezdte
„száguldását”.
Csendes lépteim
tompa zajt vertek a folyosó padlóján, tanulva hibáimból, és
tudván, hogy Harry itthon van, inkább kopogtam.
Válasz azonban nem
érkezett.
Megismételtem a
műveletet, de ismét csak a némaság fogadott, szóval inkább
elővettem a kulcsaimat és beljebb tessékeltem magam. Belépve a
zajokból ítélve Harry zuhanyzott, vagy legalábbis a fürdőben
tartózkodott, a ház pedig maga volt a káosz.
Egyáltalán nem úgy
nézett ki, mint amiben az elmúlt időben alig pár napot töltöttek.
Bár a nagyja
megmagyarázhatatlan volt.
Például, hogy
miért hevertek könyvek a földön, vagy miért volt összetörve a
váza a szőnyegen, az asztalon heverő fényképekre ömlő vízről
már nem is beszélve. Nem foglalkoztam tovább az okokkal, helyette
inkább a képekhez léptem, hogy mentsem ami még az. Felkaptam egy
rongyot és megpróbáltam leitatni róluk a folyadékot.
Fontosnak tűntek.
- Már mondtam, hogy
kopogj, amikor jössz – reccsent mögöttem Harry hangja – azokat
pedig hagyd békén!
- Kopogtam, csak nem
hallottad – fordultam meg vele szembe – a képek pedig fontosnak
tűntek, mi történt itt?
A tegnapi, játékos
Harry nagyon is eltűnt. Úgy tűnt komoly erőfeszítésébe
tellett, hogy ne szóljon valamit be. Talán bal lábbal kelt?
- Nem gondoltam
volna, hogy rá fogsz érni – kezdett bele azért, hangja
érzelemmentes volt.
Mégis miről
beszél?
- Tegnap
megbeszéltük, hogy idejövök ebéd után – pillantottam az
órámra – időben jöttem!
- Na igen, az ebéd
– hümmögte vészjóslón, és lustán rám mosolygott – Liam
hogy van?
-
Nem tudom miről beszélsz – vágtam rá egyből, talán túl
gyorsan is – kissé paranoiás vagy, nem igaz?
- Te pedig pocsék
színésznő Daisy – lépett közelebb és megragadta a karomat –
vagy komolyan elhiszed, hogy beveszem ezt a szarságot? Láttalak
titeket!
- Liam a barátom –
védekeztem egyből – miért baj ez?
- Azért mert te
jelenleg az én barátnőm vagy, ha elfelejtetted volna!
- Pontosan tudom
Harry – emeltem meg most már én is a hangomat – vagy élvezed,
hogy folyton emlékeztetsz rá?
- Vagy Ő is tett
egy ajánlatot? Hm? Jobb, mint az enyém? Oda is eltársulsz
kurválkodni?
Megint kezdi.
Tudom, hogy nem
kellett volna felmennie bennem a pumpának, de fájt, hogy ilyen
idősen még a barátság szó fogalmát sem ismeri, úgyhogy egész
egyszerűen megragadtam a kezembe eső, első dolgot és annak
tartalmát a fiúra borítottam.
- Kezeltesd magad,
te szerencsétlen – vágtam hozzá még utoljára, felkaptam a
kabátomat és az ajtóhoz vágtattam. Viccel velem, ha komolyan
elhiszi maradok ezek után, mosolyogva pakolászni utána.
Szánalmas volt.
Úgy tesz mintha nem
tudnám, hogy miről van szó kettőnk között, de ez még nem
jelenti azt, hogy hagyom tönkremenni az életemet. Nem játszhat
velem kénye – kedve szerint. Nem vagyok a tulajdona. Mérges
voltam, csalódott és ez még nem minden.
Millió érzés
kavargott bennem, legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy
mekkora egy beképzelt majom, de nem tehettem.
Jelen pillanatban
bármennyire is szánalmas, csak rá számíthattam abban, hogy
meggyógyítsam az édesanyámat.
Ami még rosszabb
magamra nézve az: hogy ezt én még el is hiszem.
Futólag töröltem
le arcomról a könnyeimet, bosszúból odakint még az eső is
rákezdett, így kapucnimat fejemre húzva, egy apró kis porszemként
érezve magamat meneteltem haza az esőben.
Teljesen és
tökéletesen.
Egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése