Huszadik rész - Hol a hiba?

Sziasztok! 

Nagyon- nagyon szépen köszönöm a komikat, pipákat, kattintásokat ti vagytok a legjobbak! :) Remélem ez a rész is tetszeni fog, folytatás szombaton és vasárnap amikor is az évad utolsó két része következik! Jó olvasást, ha van kedvetek írni, most is nagyon örülnék a visszajelzéseknek! :) 

Idegesen harapdáltam ajkaimat ahogy próbáltam nem megölni magunkat. Valójában sok idióta helyzetbe kerültem már, és rendszerint nagy felelősség nehezedett a vállamra, de ez túl ment minden határon. Nagyokat sóhajtoztam, mindkettőjük bosszúságára.

- Uhm, Daisy – köhintett egyet Harry, ahogy igyekezett megfékezni feltörni készülő nevetését – mintha az előbb piros lett volna az a lámpa!

- Igazán? - Vontam fel szemöldököm, sikeresen megtalálva az irányjelzőt – fel sem tűnt!

- Nekem annál inkább – préselődött még jobban bele a hátsó ülések egyikbe Lucy, mire mérgesen néztem rá a tükörből.

- Az utat nézd, te szent szar! - Kiáltott fel mérgesen, de Harry csak nevetett, és intett, hogy a következő utcánál forduljak jobbra, hogy végre elérjünk a műterméhez. Ahol még sosem jártam.

Alig van pár napja, hogy megkaptam a jogsimat, és kezdtem el ténylegesen vezetni, nem értem miért várta mindenki a profizmust tőlem. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy apróságtól eltekintve, hihetetlenül jól nyomtam a dolgot. Akármelyik autóversenyző megirigyelné. És különben is, ebben a városban nincs olyan ember, aki ne vezetne szarul, könyörgöm.

- Tényleg figyelj oda jobban – dorgált meg Harry is – a narancssárga börtönruha nem állna jól neked!

- Nekem meg a hullaszín! - Fogta meg fejét két kézzel Lucy, aki komolyan saját magának fog szívinfarktust okozni, ha így folytatja. Orra alatt elmotyogott közbeszólásán csak a szemeimet tudtam forgatni – és természetesen bemutatni – de azért igyekeztem eleget tenni a követeléseknek, és jobban figyelni a stílusomra.

- Senki sem fog meghalni – ingattam a fejem – és különben is, emlékszel, hogy egy jövőbeli orvos is ül a kocsiban?

- Még a gondolattól is sírnom kell – nyúlt egyből biztonsági öve után Lucy, az út hátralevő részében pedig végig szorosan kapaszkodott.

Még szerencse, hogy hamar oda is értünk. Szóval mindenki megnyugodhatott.

- Nem is tudtam, hogy festesz is – szállt be utoljára a liftbe Lucy, miközben Harry tekintetét kereste. A fiú bólintott, de nem fűzött hozzá túl sok kommentárt. Bár az utóbbi időben tényleg nagyon jóba lettek, Harry nehezen nyílt meg. A legtöbbször mély hümmögésekbe, vagy megrendítő csöndbe burkolózott.

Én pedig nem firtattam a dolgot. 

Na nem mintha mostanában bármi is érdekelt volna.

Jelenleg a legtöbb amit teszek, az kimerült a „ úgy teszek mintha” színjátékomba. Nem érdekeltek a napok, az éjszakák, vagy bármi más. Persze, beszélgettem és igyekeztem aktív részese lenni a kis társaságunknak, de azt hiszem senkit nem kellett győzködnöm arról, hogy még mindig nem vagyok jól. Egyáltalán nem hittem abban, hogy valaha jól leszek, de azt hiszem ez így volt rendben.

A végén még magam is belebonyolódom a játékokba, esetleg leülhettem volna valakivel beszélgetni, de ne nem tettem.

Nem akartam visszaesni a sírás fázisába. Tehát hallgattam és gyűjtöttem a könnyeimet, feszültséget, szomorúságot.

Ami csak akadt.

A hely hatalmas volt, mindenhol tágas és világos. Őszintén szólva, a lakása ehhez képest egy patkánylyuk, az enyém pedig, ahol mellesleg mostanában élünk, egy porfészek. Mégsem panaszkodott. A kisebb vitánk után, ami Eric miatt volt, egész egyszerűen egyik házból a másikba költöztünk, és most nálam lakunk.

Ha már Eric Blake.

Nem volt akkora seggfej, mint hittem, de továbbra is nagyon távolságtartó voltam vele. Ami azt hiszem teljesen érthető. Többször is találkoztunk, de a családjával még nem akartam. Mármint az én családommal.

- Azokat belerámolnátok ebbe a dobozba, kérlek? - Tett le elénk egy nagy kartondobozt Harry, ahogy a csörgő telefonja után nyúlt. Időnk sem volt bólintani már eltűnt az egyik ajtó mögött. Lucy rám nézett ,és egy nagy sóhaj kíséretében elkezdet pakolni, nem figyelve arra, mit dobál és mit nem.

- Kérdezhetek valamit? - Törte meg a csendet a lány – tudom, hogy a múltkor egy kicsit összekaptunk ezen, de nem tagadhatod, hogy igazam van!

- Mégis miben ? - Sóhajtottam fel barátnőmre nézve. A heves kirohanásom után még aznap este csörgött a telefonom, megbeszéltük vagyis inkább átbeszéltük a dolgokat, és arra jutottunk, hogy mindketten idióták vagyunk.

Elvégre valamiért mégiscsak barátok lennénk, vagy mi a szösz.

- Fontos neked – bökött a zárt ajtó felé, de én nemlegesen megráztam a fejem – ugyan, ne légy nevetséges! Hisz lefeküdtetek egymással, és úgy viselkedtek, mint valami ostoba szerelmi vígjáték lelkes főszereplői!

- A szex még nem jelent semmit...

- Ezt meséld annak az idiótának aki beveszi, főleg úgy, hogy Ő volt az első fiú az életedben!

- Lucy! - Szóltam rá elpirulva, mire kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Ugye, most csak viccelsz velem? - Hitetlenkedett – nem mondtad el neki?

- Miért kell ennek az egésznek olyan nagy feneket keríteni? Megtörtént és kész! Teljesen rendben van, és ez még mindig nem a te dolgod!

- Már megint vitáztok? - Lépett mellém Harry átkarolva derekamat vont magához.

- Semmi érdekes!

- Na persze – forgatta a szemeit Lucy – meddig akarjátok még ezt csinálni?

- Parancsolsz?- Vonta fel finoman szemöldökét Harry, én pedig már előre tudtam, hogy egy újabb remek estének nézhetek elébe.

- Előre szólok, te nagy majom, hogy ha össze mered törni a szívét a lehetetlen természeteddel, én magam foglak kasztrálni!

Nem bírtam megállni.

Olyan rég nevettem már ilyen jót, és ilyen felszabadultam. Azt hittem a testem el is felejtette hogyan kell, arról nem is beszélve, hogy milyen jó érzés volt.

Az egész belsőmet átjárta, a fellegekig repített, meg vissza.

Könnyed és értékes.

Legalábbis számomra.

~*~

- Gyere már Daisy! - Kiáltott rám a terem ajtajából Marco, mikor már a jegyzeteimet szedtem össze gondosan. Mindannyian hulla fáradtak voltunk, arról nem is szólva, hogy közös vacsorát terveztünk. Harry, Marco és Tom, Lucy, sőt még Eric is. Akit természetesen nem én hívtam meg.

Azt hiszem ez az egész mégis miatta volt.

Vicces, hogy mindenki azon igyekezett, hogy közelebb kerüljek hozzá, de én minél jobban éreztem a nyomást ,annál jobban nyomtam a vészféket. Ha már vészfék.

Utáltam a tanárokkal beszélni.

Mindegy volt az ok, nem szerettem a vizsgákon túl is foglalkozni velük, így érthető gyomorgörcs tőrt rám, előadás után szólított meg a pszichológia professzorom. Egy erősen kopaszodó, nyurga, állandóan öltönybe járó férfiról volt szó.

Intettem a rám várakozó fiúnak, hogy menjen, és türelmesen vártam, hogy a hatalmas tábla előtt álló férfi időt szakítson rám.

- Még nem volt alkalmam részvétemet nyilvánítani a téged ért tragédia miatt, Daisy – lépet elém kedvesen – sajnálom, ami édesanyáddal történt!

- Köszönöm – biccentettem akadozva – de gondolom nem ezért kért, hogy maradjak!

- Természetesen – mosolygott és az íróasztalához sétált, majd egy papírt tett elém, a nem is olyan rég beadott tanulmányomat. Egyből elsápadtam.

- Valami gond volt vele?

- Nem, sőt nagyon szép munka, amit megmutattam egy barátomnak, aki történetesen egy neves ösztöndíjprogram igazgatója – kezdett bele, nekem pedig még a szám is nyitva maradt.

- És, mit szólt hozzá?

- A többi tanárod, és a jegyeidet figyelembe véve, valamit a gyakorlati munkádat teljes ösztöndíjat ajánlott neked, méghozzá még ettől a félévtől!

Köpni - nyelni nem tudtam. Év közben?

- És, mégis hol? - Tettem fel remegő hangon a kérdést, mire a lapra bökött. A Stanford.

Legszívesebben káromkodtam volna egy hangosat és hosszút, de mégsem tehettem itt előtte. Erősen uralkodnom kellett arcizmaimon, de azért nem tudtam leplezni örömömet, és könnyekben törtem ki.

Ez nem lehet igaz.

- Remélem ezek örömkönnyek...

- Hogy a viharba ne – nevettem fel letörölve arcomat – mikorra kell választ adnom?

-Nos, igazából egy hónapot kapott, ám remélem gyorsabb döntést fog hozni! Felteszem több szempontot is figyelembe kell venni, de csak gondoljon a kaliforniai klímára Miss. Blake!

Széles mosollyal arcomon hálálkodtam újból.

Már csak azt kell kitalálnom, hogy hol van a hiba. Nem lehet, hogy minden ilyen jól sikerüljön.

~*~

Fejemet a fiú mellkasára hajtva hallgattam egyenletes szívverést, és élveztem ahogy ujjaival hátamat cirógatja. Felkuncogtam amikor elért egy kritikusan csikis pontot, mire egy csókot nyomott fejemre.

A felkelő nap fényjátéka átvilágított az ütött - kopott reluxámon, aranyszínpadot varázsolva ezzel a táncoló apró porszemeknek, kintről csak a város zaja szűrődött be, és minden annyira valótlanul nyugodtnak tűnt. Mintha megállt volna az idő, én pedig azt kívántam, hogy bárcsak tényleg így lenne.

- Miért nem mondtad el? - Törte meg a csendet, mire felnéztem rá – és ne tegyél úgy, mintha nem tudnád miről beszélek, Daisy!

- Pedig fogalmam nincs miről beszélsz – csókoltam meg mellkasa egy pontját, az egyik tetoválása felett, éreztem ahogy finoman kirázza a hideg. Incselkedve vontam fel a szemöldököm.

- Talán egy kicsit rossz voltam, és kihallgattam a beszélgetéseteket, miért nem mondtad el aznap este, hogy én voltam neked az első? Ha tudtam volna, mindent másképp csinálok...

- Harry – hallgattam el gyorsan egy csókkal – mindent tökéletesen tettél!

Egyik kezével hajamba túrt, arcomat pedig tenyerébe fektettem, és így néztük egymást további nyálas másodpercekig amíg bizony rá nem jöttünk, hogy nem feküdhetünk itt egész nap. Szóval jobbnak láttuk sebtében összekapni magunkat, és megkezdeni a napunkat.

Együtt reggeliztünk egy közeli kissé eldugottabb nyugis helyen, és eldöntöttük, hogy ezt a napot tényleg együtt töltjük. Ami nagy szó. A kérdés már csak az, hogy fog-e menni.

Tudtam, hogy ami köztük van, az egy nagyon törékeny dolog, kapcsolat, vagy barátság esetleg szerelem, ahogy azzal is tisztában voltam, előbb vagy utóbb beszélnünk kell róla.

De nem most. Nem itt.

Egyszerűen csak élveztük egymás társaságát, a hideg és a szeles időjárás ellenére is, jártuk az utcákat, Harry fényképezett, hol engem, hol pedig az épületeket, vagy az utca emberét. Néha pedig elvettem tőle a gépét, és róla csináltam pár felvételt, minden tiltakozása ellenére.

Sokszor állítjuk úgy, hogy nincsenek tökéletes ember, vagy pillanatok. Nem szeretjük a tökéletest. Mégis megalkottuk a szót, a vágyat az elképzeléseink iránt.

Azért mert szükségünk van rá.

Amolyan emlékeztetőként, hogy mennyire jelentéktelenek is vagyunk ebben az egész gépezetben. A csillogó kamerák, hatalmas összegek és monumentális építmények ellenére is, csak emberek. Akik egyébként semmit nem vihetnek magukkal a túlvilágra.

Ha csak nem akarnak fáraósat játszani.

Egy gyors vacsora után, visszamentünk a lakásunkra, és amíg Harry elmélyülten telefonált valakivel, addig én ismét előszedtem a gitáromat, és csendesen szórakozni kezdtem rajta. Nem tudom miért nem említettem neki soha.

Azt hiszem csak túl sok minden volt az életemben, egyik napról a másikra éltem, csak úgy átrohantam a napokon. Remélve, hogy jut még idő az édesanyámmal.

Halkan énekeltem, a dallamok önkéntelenül szöktek meg az ujjam alól, könnyednek és szabadnak éreztem magam. Ahogy mindig is kellett volna, de nem csak nekem.

Mindenkinek.

- Soha fel sem vetődött a zene, mint továbbtanulási opció? - Csúszott mellém Harry, és átvette tőlem a gitárt.

 Egek. 

Nem ér, hogy még ez is jól áll a kezében.

- Nem – ingattam meg a fejem ahogy pengetni kezdte a hangszert – egyenes volt az út az orvosira, már egész kiskorom óta!

- Miért? - Vonta fel szemöldökét majd letette a gitárt, és kezeimet a sajátjába csúsztatta – szerintem van tehetséged a zenéhez is, és az életünk túl rövid ahhoz, hogy azt csináljuk amit nem igazán szeretünk!

- De ahhoz pont elég, hogy végigszenvedjük ha nincs egy jól fizető állásunk, Harry! - Dorgáltam kissé talán ki is okítva a göndör srácot – mindkettőt nagyon szeretem, de a zenélésből nem igazán lehet megélni!

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – forgatta szemeit – szóval, nyögd ki szépen az igazságot! Miért pont orvos?

Megvontam vállam.

- Anya mindig azt mondogatta, hogy ha nem jövök neki én, akkor orvos lett volna belőle – suttogtam végül, pár perc hallgatás után – én pedig úgy éreztem ennyivel tartozom neki, szóval mindig jól tanultam és igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, vagy a helyzetből, és odanézz! Sikerült is!

- Ez nem helyes!

- Nos – húztam ki kezemet az övéi közül – ha helyes, ha nem, ez van. Nem mellesleg minden embernek kell egy hobbi, szóval hagyj élni, Harry!

- Értettem főnök! - Szalutált játékosan – kérsz egy teát?

Beleegyezően bólintottam, Ő pedig felpattant mellőlem, hogy a konyhába siethessen. Ismét játszani kezdtem, amíg meg nem kérdeztem, hogy kivel telefonált.

- Nem fontos – válaszolt még mindig a konyhából. Megfordultam a kanapén, onnan nézve rá vontam fel kíváncsian a szemöldököm. Lemondóan felsóhajtott. - Ugye tudod, hogy nem fogok mindenről beszámolni neked?

- Nem is kértem – hárítottam, mert tényleg nem volt köteles – egyszerűen csak nem szeretném, ha még egy eddig láthatatlan családtagomat előrángatnád a múltból, vagy helyettem intézkednél az apám ügyében!

- Kötve hiszem, hogy ezek rossz dolgok voltak, Daisy! Miért kell így viselkedni?

- Miért kell, hogy viselkednem? Te vagy az, aki folyamatosan titkolózik előttem, és játssza a nagy Mr. Rejtély kalandos hétköznapjait! Elmondanád miért nem bízol meg bennem?

- Megbízok benned – emelte meg a hangját.

Ja. Pont úgy viselkedett.

Nem válaszoltam, egyszerűen csak visszaültem a helyemre, azt hiszem kissé durcásan.

- Ne csináld ezt! - Ülte le ismét mellém – bármiről mesélek, ha szeretnéd!

- Persze, hogy szeretném!

- Akkor kérdezz, te kis telhetetlen – nevette el magát – mire vagy kíváncsi?

Nem sokszor adódott ilyen lehetőségem vele, szóval ügyesen kell játszanom, tartva az esetleges hibáktól, majd a Harry -féle kirohanásoktól. Szóval alaposan meg kellett rágnom a kérdéseimet.

A fiú türelmetlenül fészkelődött.

- Zayn mesélt nekem a volt barátnődről... - kezdtem bele végül nagy nehezen szemeimet szigorúan az ujjaimra szegezve.

Egész testtartása feszült lett, lassan lélegzett, őszintén olyan volt, mintha pont most számolna vissza tíztől magából.

Gondolkodási idő, ide vagy oda, valószínűleg a legrosszabb kérdést sikerült feltennem.

Hát ennyit az alaposan megtervezett belépőmről.

Na nem mintha meglepve.

Rendszerint ajtóval rontok a házba.

Ezúttal vittem a tokot is.