Halihó!
Itt lenne az ígért rész, remélem tetszeni fog mindenkinek! Holnap pedig érkezik a folytatás ami egyben az évadzáró is lesz! Köszönöm a komikat, feliratkozót, és megtekintéseket! Igazán örülnék ha holnapra elérnénk egy szép kerek számot, mondjuk tíz feliratkozót! :))
- A következő
versenyzőnk, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim – pattant fel az
aprócska színpadra az est házigazdája. Egész pontosan egy
szakadt farmeres, kinyúlt felsős, cilinderes szőke férfiről volt
szó, aki zöld szemeit jelenleg a tenyerére szegezte, vélhetőleg
azért mert a karaoke est utolsó fellépőjének neve oda volt írva.
- Daisy Blake, kérlek
fáradj fel a színpadunkra, ezúttal kapsz egy ilyen csodahangszert
is – emelt fel egy gitárt a magasba, nekem pedig még a szám is
nyitva maradt az élképedéstől.
Az egyik legnagyobb asztal körül
ültünk, Harry, a barátaim és Eric meg a felesége aki időközben
érkezett és egy hihetetlenül édes személyiségnek bizonyult, aki
a legtöbbször az én oldalamra állt ha a drága férje túl
messzire ment. Ezúttal azonban biztos, hogy valaki más a ludas.
Felvontam
szemöldököm miközben Harry szemeibe néztem, Lucy pedig karon
ragadott és szinte a színpad elé tolt. Időt sem hagyva a
felkészülésre álltam immáron a porondon, szembenézve több
értetlen arccal. Harry és Lucy volt az egyetlen akik tudtak a
hobbimról, így teljesen megértem az aggodalmat.
Bátortalanul fogtam
kezembe a hangszert, ami még ráadásul az enyém is volt, szóval
ez csak egy előre megtervezhetett merénylet volt. Végül aztán
egy mosolyt erőltettem mostanában kissé berozsdásodott
arcizmaimra és belekezdtem. Halkan. Bátortalanul.
De én voltam.
A refrénhez érve
már természetesen magam is belejöttem, könnyedén szálltam,
léteztem a dallal, az pedig, hogy végig Harry szemeibe nézhettem
csak külön megnyugvást hozott. Láttam ahogy felállnak az
asztaltól, sokan tapsoltak és fütyültek. Jól éreztem magam,
mindenféle lámpaláz ellenére, valahogy igazán egésznek,
megújultnak. Még ha ez nem is volt igaz.
Az utolsó sorokra
teljesen felszabadultam, a rögtönzött közönségem velem együtt
tombolt, bár lehet csak szánalomból, de nem számított. Lelkesen
koncentráltam az utolsó hangokra, amelyek tökéletesen szóltak a
torkomból, és az ujjaim felől a gitárból. Aztán pedig annyi
volt. Mosolyogva hajoltam meg, a cilinderes férfi még megpörgetett
a színpadon. Imbolygó léptekkel értem vissza az asztalunkhoz,
ahol Harry közel húzott magához egy csókra.
Ami azért volt
meglepő és agyapasztó, mert sosem tettünk ilyet nyilvánosan. Na
nem azért, mert valami roppant híres, lesifotóstól félő
párocska lennénk, hanem egész egyszerűen a barátaim, lassan
közös barátaink előtt nem úgy léteztünk, mint a szerelmesek.
Már ha azok
voltunk.
Én mára csak azt
tudtam, hogy szeretek mellette ébredni, a vontatott hangját ahogy
beszél, az idióta poénjait, az illatát, a sokszor meghökkentően
jó öltözködési stílusát, testének minden egyes porcikáját,
szemeit, vagy az ajkait amikor nevemet formálják.
A listát újra és
újra lejátszva fejembe kellett rádöbbennem, hogy ez egy kicsit
ijesztő. Egy egytől tízes skálán valahogy a tizenkettes helyen
mozog, és nem azért mert pocsék vagyok matekból.
- Föld hívja az
énekespalántát – lengette meg előttem kezét Eric, mire
rákaptam a tekintetem – mi a fene volt ez, te jó ég?
Mi? Hangosan
beszéltem volna?
- Ez valami
elképesztő volt, kislány – dicsért Angela, Eric felesége, mire
egy kicsit megnyugodva bólintottam.
Azt még csak
elviselem valahogy, hogy ijesztő felfedezéseket teszek a „ nem
vagyok szerelmes” dolog ügyében, de az már komoly fejtörést
okozna, ha hangosan kimondom amit gondolok.
Igen.
Gratulálok Daisy,
sikerült meghatároznod a beszéd, és az önkifejezés fogalmát.
Mi jöhet még? Naprendszer? Zene? Banán? Ha már banán, elmondaná
valaki, hogy Harry miért mindig...
A fenébe is már!
Ez nem lehet igaz!
Még gondolkodás
közben elharaptam a mondatot. Nem elmélkedhetek folyton róla. Le
kell állnom. Azt még nem tudom hogy, és mikor. De minél hamarabb,
és minél kisebb kárt okozva magamban annál jobb lesz.
- Azért nem volt az
olyan rossz – fogta meg az asztal alatt kezemet Harry – igaz?
- Miért nem
sejtettem, hogy erre ment ki az egész? Legközelebb te is jössz
velem Styles!
- Bármikor állok
elébe! - Adta ismét a nagy macsót, amin csak nevetni tudtam. Ez az
egész kép, annyira idegen tőle. Mégis mindig megcsinálja. Csak
tudnám miért.
- Ennek örülök,
mert te következel! Én választottam a dalt – öltött rá
nyelvet Lucy – My heart will go on!
- Celine Dion? Most
komolyan? - Kérdezett vissza a nagy nevetés közben Harry, lehúzta
az asztalon lévő pohár tartalmát, úgy tűnt minden bátorságára
szüksége lesz.
- Na, gyere szépfiú
– fontam össze ujjainkat magam után húzva ahol már fel is
csendültek az ismerős dallamok – megmutatom, hogy csinálják a
profik!
- Kérlek! -
Nevetett Harry de azért nem kellett tovább noszogatni.
Hogy is mondják?
Élj a mának.
Nos, mi határozottan
azt tettük. A gond csak az volt, hogy nem vagyok biztos a választás
miértjét illetően. Én hosszabb távra akartam tervezni, de vajon
Harry?
~*~
A reggelem nagy
része azzal telt, hogy megpróbáltam kikecmeregni valahogy az
ágyból anélkül, hogy felverném kecses lépteimmel a mellettem
békésen alvó fiút. Az akcióm sikere után, csak arra nem
számítottam, hogy ezúttal a kávéfőzőm fogja feladni a harcot,
és távozik az örök kávéfőzők birodalmába, összetörve ezzel
minden álmomat.
- Mit ártott neked
az a gép? - Hangzott fel mellőlem Harry hangja, mire a kezemben
lévő palacsintasütő a földre esett, persze csak azután, hogy
majdnem pofán csaptam vele a göndör srácot. Ijedten tért ki az
ütés elöl, az arckifejezéséből ítélve határozott
másnapossággal küzdött.
- Csak kávét
próbáltam főzni!
- Azt látom –
emelte fel a serpenyőt mire nyelvet öltöttem rá. Viccel velem ha
azt hiszi, komolyan kritizálhatja a konyhabeli képességeimet. Pont
Ő. Aki ahhoz is segítséget kér, hogy feltörjön egy tojást.
- Hasogat a fejem –
túrt hajába egyik kezével miközben csodával határos módon újra
életet lehelt az öreg gépbe.
- Nem mondod? -
Érdeklődtem szarkasztikusan – mintha a hazatérésünk után is a
bárba képzelted volna magad, és az egyik asztalomat használtad
színpadként!
- Egek –
szitkozódott – énekeltem?
- Naná, zsenikém!
- Beatles? -
Kérdezte félve nézve rám, én pedig bárhogy is próbáltam nem
tudtam visszafojtani nevetésemet.
- A létező összes
slágerüket!
Figyeltem ahogy
tökéletesen megsemmisülve próbál visszaemlékezni a tegnap
estére, mígnem megunva erőlködését előkaptam a telefonomat, és
elindítottam egy videót a tegnap esti mutatványáról. Ha látattok
még piruló embert.
- Ezt azonnal meg
kell semmisítened! - kapott a készülék után, de én gyorsabb
voltam. Csípőre tette kezét, amit nem állhattam meg nevetés
nélkül.
A vége pedig az
lett, hogy kergetőzni kezdtünk, keresztbe-kasul az apró lakásba,
mígnem lihegve vetette rám magát a narancssárga kanapén át a
nappaliban. Egy- kettőre a földön találtam magam, alatta
kiterülve, és minden tiltakozásom ellenére elkobozta a telefont.
- Különben is?
Minek ez neked?
- Hogy megtudjalak
zsarolni, ha például férjhez akarnék menni!
Már csak akkor
jöttem rá, milyen ostobaságot mondtam, amikor kicsúszott a
számon. De már mindegy volt. Azt hittem rosszul fogja lereagálni,
de az arcán elterülő széles vigyorból ítélve tévednem
kellett.
Megint.
És én még mindig
meglepődöm ezen.
Egyáltalán
gyógyítható ez?
- Hozzám jönnél?
- Ha nem akadna más
– húztam az agyát, aminek az lett a következménye, hogy ismét
támadásba lendült, és még egy adag kiadós csikizés után,
amiből természetesen én kerültem ki győztesül kopogtak az
ajtón. Próbáltam némi rendet csinálni a fejemen uralkodó
madárfészekből, amíg Harry ajtót nyitott de azt hiszem ez egy
veszett ügy volt. Eric és Angela ugrottak be. Valójában
elbúcsúzni, ugyanis ma hazamennek.
- Biztos, hogy nem
gondoltad meg magad, szívem? - Ölelt szorosan magához Angela –
nagyon örülnénk, ha most azonnal velünk jönnél látogatóba!
Azt hiszem Eric szülei is nagyon kíváncsiak lennének rád!
- Tavaszi szünetben
mindenképp! - Ígértem újból – már ha lehet...
- Naná! - Húzott
ezúttal Eric magához – nagyon örülök, hogy megismerhettelek
Daisy, írj ha tudsz vagy hívj!
- Meglesz –
bólintottam, arra gondolva, hogy milyen furcsán is alakultak a
dolgaink. Nem tudom anya miért nem mesélt róluk soha, titokba
tartotta még a létezésüket is, ha időben segítséget kér,
talán egy jobb kórházba kerül, jobb orvosokhoz és ma is élhetne.
Itt lehetne velünk, együtt nevetnénk.
A nagy ceremónia
után, sietve köszöntek el tőlünk, és igyekeztek a reptérre,
alig pár óra múlva már úton lesznek. Irigylem egy kicsit őket
ha arra gondolok, mennyire szeretik egymást.
- Oké – csukta be
Harry mögöttük az ajtót majd kíváncsian kezdett méregetni –
nem hittem volna, hogy ennyire meg fog viselni az, hogy hazamennek!
Megkedvelted őket?
- Nem az a baj –
ingattam a fejem – csak tudod, arra gondoltam, ha tudták volna,
hogy mi a helyzet talán anyát jobb orvosok kezelhették volna, és
akkor még lehet mindig itt lenne!
- Tudod, hogy
mindent megtettél érte, Daisy! Ne hibáztasd magad! Anyukád nagyon
beteg volt – lépett hozzám közelebb – nem hiszem, hogy bármit
változtatott volna az állapotán a pénz!
Némán bólintottam.
Lehet igaza van.
Talán néha csak a dolgok úgy megtörténnek. Egyik pillanatról a
másikra, méghozzá úgy, hogy nincsenek tekintettel senkire és
semmire. Valakit elveszteni nagyon fájdalmas, mert nem mi akartuk.
De még ha úgy is lenne. Nem mondhatunk csak úgy búcsút az
embereknek. Az nem normális dolog. Mégis megtesszük. Kényszerből.
- Örülök, hogy
beszélsz róla – köszörülte meg a torkát, úgy tűnt zavarban
van, ennek ellenére még mindig a szemembe nézett – úgy értem,
sosem mondat, hogy érzel, vagy meséltél róla! Sokat sírtál, és
nem tudtam mit tenni, azt kívántam bárcsak tudnád, ott vagyok.
Halványan
elmosolyodtam.
Hát persze, hogy
tudtam róla. Hiszen gondomat viselte és látott a legmélyebb,
legsötétebb napjaimban.
- Fáj –
összegeztem mindent amit éreztem, nappal és éjszaka – még
mindig nagyon fáj, de azt hiszem egy kicsit könnyebb. El se tudnád
képzelni milyen jó érzés ha az embernek olyan nagyszerű barátai
vannak, mint te, Harry!
Erre megeresztette
szívdöglesztő vigyorát, amitől az én szívem minimum két
ütemet kihagyott, és szoros ölelésébe zárt. Így álltunk pár
percig, arcomat mellkasába fúrtam, arra gondolva, hogy mekkora egy
szerencsétlen is vagyok.
Önmagamat fogom
elpusztítani, ha nem beszélek vele.
Tudnia kell.
Éreznie, hogy mennyire szeretem. Még ha ez a gondolat a lehető
legveszélyesebb is számunkra. Legalábbis nekem. Nem biztos, hogy
el bírnám viselni a hiányát, vagy bármi mást amit nélküle
kell megtennem.
- Gyere be velem –
lépett el mellőlem ismét a konyhába igyekezve – akarok rólad
készíteni egy pár képet!
- Harry – mondtam
dorgálóan – egész héten rólam készítettél képeket, a végén
a következő kiállításod témája leszek!
- Nem bánnám! -
Vigyorgott ahogy kiöntötte kávéját – nos?
Felsóhajtottam majd
bólintottam.
Hát lehet ennek a
fiúnak nemet mondani?
~*~
- Szóval – fogtam
meg egy dobozt, majd a pálcikát a számhoz emelve ettem egy falatot
a rizsből – hogy hívták a lányt?
A műterme padlóján
ültünk, odakint már sötét volt, mi pedig egész nap itt
dekkoltunk. Igaz, hogy csak pár képről volt szó, de valahogy
elrepült az idő, és csak arra eszméltünk, hogy mindketten az
éhenhalás szélén állunk, szóval egy gyors kínai rendelés
után, ezt a helyet választottuk vacsoránk helyszínéül.
- Miféle lányt? -
Vonta fel szemöldökét Harry, és kérdőn nézett rám.
Miért kell ezt
annyira megnehezíteni?
- Akiről Zayn
mesélt nekem – piszkáltam az ételt tetetett nemtörődömséggel
– aki összetörte a szívedet!
- Sok volt – húzta
tovább az agyam evőpálcikájával felém bökött – és neked?
- James, és
hetedikesek voltunk, amikor megcsókolt – gondoltam vissza
mosolyogva az esetre – az volt az első csókom de másnap már egy
másik lány szájában lógott!
Elhúzta a száját.
- Neked tehetséged
van a zűrös fiúkhoz, igaz?
- Nos, úgy tűnik
veled szerencsém van! - Öltöttem rá nyelvet, majd figyeltem ahogy
elmosolyodik. Azt hiszem egyikünk sem akarta felfogni, hogy mekkora
őrültséget is mondtam. Hiszen nem voltunk együtt.
Egy ideig csendben
ültünk egymással szemben, folytatva falatozásunkat, amíg Harry
meg nem törte a némaságát egy halk de annál határozottabb
torokköszörüléssel.
- Mia – nyögte ki
végül, és én értetlenül néztem rá – a lány neve Mia volt –
adott magyarázatot, én pedig hümmögtem egyet. Nem akartam
túlfeszíteni a húrt, de a kíváncsiságra még mindig nem
találtak gyógymódot, szóval már ép fel akartam tenni a
következő kérdésem amikor beszélni kezdett.
- Még a
középiskolában kezdődött – emlékezett vissza halkan –
alattam járt egy évfolyammal, nem igazán törődtem vele, főleg,
hogy kimaradtam az utolsó évemről!
Harry kimaradt? A
fene se gondolt volna.
- Aztán egy közös
barátunk buliján futottunk össze újból, én pedig bolond módon
egyből bele estem! Mert nem tehettem máshogy – mosolyodott el –
és az volt életem legnagyobb hibája! Szerettem őt, de neki ez nem
kellett, másnál kereste a boldogságot, a végét pedig már
gondolom Zayn elmondta neked!
Szemeimet lesütve
bólintottam.
- Ez akkora nagy
törés volt számodra?
- Természetesen nem
– állt fel kezében a gépével, úgy tűnt a ma készült képeket
nézi vissza – te is tudod, hogy mennyi lány volt utána!
- De egyik se
komoly! - Emlékeztettem magam, hogy ne robbanjak fel, hiszen nem
rendezhettem féltékenységi jelenetet.
- Így van –
rántotta meg a vállát – de ezt minden lány nagyon jól tudta!
Én már nem az a fajta ember vagyok, megváltoztam!
Szemöldököm
összeszaladt a gondolkodástól.
- Hogy érted?
Végre valahára rám
nézett, zöld szemei sötéten csillogtak, arca érzelemmentes
volt, és olyan, mint aki valamilyen teljesen nyilvánvaló tényt
akar közölni.
- Soha, senkit nem
fogok szeretni, többé! Nem követem el még egyszer azt a hibát!
Minden mozgásban
van. Az élet, az emberek, a világ összes élőlénye, mert az idő
halad.
De ott és akkor,
tudtam, hogy az én időm megálltak szavaira.
Mindenem összetört.
Az utolsó reménysugár is.
Mert Ő maga mondta.
Soha nem fog tudni
szeretni. Még akkor is, ha Őt, nagyon szeretik.
Ez pedig nem
jelentet mást, csak egy nagy pontot a történetünk végén.
Kimondatlan
lezárásként. Örökre.
Elképesztően ìrsz :-] imááádooom <3 és várom a kövit =D
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm! <3 Nemsokára az is felkerül!
Törlés