Tizenkilencedik rész - Váratlan vendég

Sziasztok! 

Ismét köszönöm a komikat, és a pipákat! Már csak három rész van hátra, remélem tetszeni fog a mai, és érkeznek visszajelzések tőletek! :) 

- Egy fél órám van a következő előadásomig – dobtam le a táskám hanyagul. Nagyjából másfél hete ment így. Már nem a táska ledobálása, hanem valami egészen más. Pontosabban ha bármelyikünknek akadt némi ideje, máris rohantunk a másikhoz, és egymásnak estünk. Szó szerint. Kocsiban, zuhanyzóban, nappaliban, konyhában, egyszer pedig egy a takarítók számára fenntartott raktárban is, vagy Harry műtermében. És, hogy zavart-e ez engem.

Az a nagy igazság, hogy nem. Sőt.

Mocskosul élveztem a helyzetet.

Érzelmekről, érzésekről továbbra sem beszéltünk, egyik napról a másikra éltünk, csak sodródtunk az árral, az egész kezdett olyanná válni, mintha kikapcsoltunk volna. Már ami az emberi énünket illeti. Nem voltak viták, hangos ajtócsapkodások, a könnyeim is eltűntek. Bár mélyen legbelül, még mindig nagyon fájd, de igyekeztem ezzel nem foglalkozni.

- Ha tudnád az mi mindenre elég – nevetve rántott magával a zuhany alá Harry, felsikkantottam ahogy vizes teste az enyémhez ért. Ez a srác egyszerűen hihetetlen volt. Tele volt élettel, és örömmel, nem akartam tudni, hogy honnan fakad. A miértjéről, és a mélységéről nem is beszélve. Volt és én élveztem.

A barátaim persze már máshogy vélekedtek a dolgokról. Főleg Lucy.

Egyetlen egy alkalmat sem mulasztott el, hogy emlékeztessen arra, hogy ez nem egy egészséges kapcsolat, cseppet sem normális, és, hogy beszélnünk kellene arról, hogy mit is érzünk pontosan. Hiába mondogattam, hogy csak barátok vagyunk, mindösszesen füstölgést kaptam válaszul. Így inkább ráhagytam.

- Muszáj visszamenned? - Csókolgatta húsz perccel később a nyakamat Harry, miközben felültetett a mosdókagylóra – nem hagyhatnál ki egy kicsit?

- Csábító az ajánlat, Mr. Styles – húztam még közelebb magamhoz, köré fonva lábaimat, ujjaimat végigfuttattam mellkasán – de nem lehet! Főleg, hogy neked is dolgod van! Mikor jössz?

- Képzeld sikerült kifognom a világ legidegesítőbb határidejét – morogta elhúzódva, és nyomott egy kis fogkrémet a fogkeféjére – szóval későn!

- Vagy a határidős munkának sikerült kifognia a világ leglustább emberét – böktem oldalba, majd leugrottam a pultról – nem igaz?

- A lustaságról beszélhetnénk – forgatta szemeit fogmosás közben – ki is vállalta be a főzést tegnap?

- Nem tudom miről beszélsz – tettem az ártatlant, ajkaimon bujkáló mosollyal – volt pizza emlékszel?

- Mintha rendelted volna!

- És, nem volt jó?

- Néha komolyan kezdem azt hinni, hogy érzelmeket táplálsz a pizza felé – jött ki a fürdőből a derekán egy törölközővel. Én már újból felöltöztem, és hajamat próbáltam megigazítani.

- Mert ez így is van – fordultam felé miközben felkaptam a táskámat a vállamra – mihelyt engedélyezik el fogom vetetni magam egy szelettel!

- Kezdek félni, Daisy – vigyorgott Harry – viszont ma este inkább menjünk el valamerre vacsizni, hatkor felveszlek!

- Egy főnyeremény vagy! - Dobtam neki egy puszit immáron az ajtóból. Az órámra pillantva realizáltam, hogy igencsak késésben vagyok.

- Ez nyilvánvaló volt!

- Odanézzenek, és még szerény is – öltöttem rá nyelvet, azzal végleg becsuktam magam mögött az ajtót, futva hagytam el az épületet, leintettem egy taxit, a közlekedéssel pedig valami csoda folytán szerencsém volt, ugyanis időben beértem. Pontosabban a professzor előtt, szóval leparkoltam Marco mellett, aki csak felvonta szemöldökét érkezésemre, de nem kérdezett.

Ennél hálásabb pedig nem is lehettem volna neki.

Öt előtt pár perccel végeztünk. Mindenem sajgott, már ami az agyamat illeti.

- Már megint, őt hívod? - Állt meg mellettem Lucy, de nem akartam vele foglalkozni.

- Szerintem semmi közöd hozzá – vettem oda, talán a kelleténél egy kicsit nyersebben is, de komolyan kezdett felbosszantani. Miért érzi úgy, hogy beleszólhat az életembe?

- Szerintem meg emlékeztetnem kellene téged, hogy nem vagytok együtt, és hogy hányszor sírtál amiatt a fiú miatt, mielőtt újra összetörsz és nálam fogsz bőgni!

- Akkor majd elmondhatod, hogy igazad volt – néztem rá dühösen – de nyugodj meg nem fog megtörténni, mert te vagy az utolsó akihez mennék! Sajnálom, hogy néha engem is meg kellett hallgatnod, és nem csak körülötted forgott a világ!

Ha érteném miért viselkedtem vele így, akkor elmagyaráznám, de jelenleg magamat is utáltam, szóval jobbnak láttam inkább lelépni, és egyenesen Harry lakására mentem. Azt hittem a fiú még nincs otthon, viszont az ajtó nyitva volt, nem kellett használnom a kulcsomat.

Egy idősebb férfival ült az étkezőasztalnál, és úgy tűnt elmélyülten társalognak valamiről egy kávé mellett. Érkezésemre mindketten felkapták a fejüket.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy itthon leszel – mutattam zavartan a hátam mögé, az ajtóra – azonnal elmegyek!

- Maradj kérlek – állt fel az asztaltól Harry, közelebb lépdelt hozzám, megfogta a kezemet és a férfi elé vezetett, aki nagyon is ismerősnek tűnt. Valójában pontosan ugyanolyan szemei voltak, mint nekem. Aggódnom kellene?

- Daisy, engedd meg, hogy bemutatkozzak – állt fel a vendégünk és kezét felém nyújtotta – Eric Blake vagyok, édesapád testvére, hogy egész pontos legyek az öccse!

A világ megállt velem forogni. Mintha rosszul hallottam volna.

Most ugye csak viccel velem?

Ez egy kibaszott, és nagyon bénán előadott tréfa.

- Elnézést – ingattam meg a fejem miközben elkaptam a kezem – mintha azt mondta volna, hogy az apám öccséhez van szerencsém!

A férfi ajkai összepréselődtek.

- Szerintem le kellene ülnöd – javasolta csendesen Harry de elléptem mellőle.

Egyáltalán honnan ismerik egymást? Mit keres itt? És, a fiú miért nem szólt nekem róla?

A többi milliárd kérdésemről már nem is beszélve.

- Szerintem meg nem kellene ajánlásokat tenned számomra – utasítottam vissza csípősen – hanem elmondanod, hogy mégis mi a fene van itt? Hogy kerül ide? Honnan tud rólam, és miért beszélget veled? Egyáltalán ki, Ő?

- Mint említettem... - kezdte újból a férfi, de félbevágtam.

- Maga csak hallgasson Mr. Említettem uraság, tudja az apám egy utolsó senkiházi, akinek másról sem szólt az élete, mint a piáról, és a szerencsejátékokról, szóval bocsásson meg ha kissé bizalmatlan vagyok azokkal akik ugyanabból az alomból születtek!

- Daisy! - Méltatlankodott Harry a viselkedésem miatt. Nem hatott meg.

- Mind követünk el hibákat – kezdte újból az ürge, én pedig komolyan ott voltam, hogy ha nem hallgat el nagyon sürgősen, minimum pofon vágom, és annak csak örülhet, hogy nem szedek elő pár Chuck Norris mozdulatot!

- Ez teljesen hihetetlen – csaptam dühösen a combomra – nem állíthat ezzel csak így ide! Egyáltalán mit akar tőlem?

- Kezdetnek például egy vacsorát – tette hasára a kezét – és némi lehetőséget a magyarázatokra, vagy a válaszokra, mert gondolom akadna kérdésed!

Nem volt szükségem kérdésekre.

Márkás cipőt viselt, pocsék öltönnyel és még rosszabb nyakkendővel.

Ez egy majom.

Már épp nyitottam a számat, hogy szépen kitegyem a lakásból amikor rájöttem, hogy nem otthon vagyok, és pontosan ezzel egy időben fogta meg Harry, karomat majd azzal a lendülettel az ajó felé kezdett vonszolni.

- Nem főzök többet neked – préseltem ki fogaim között gyenge szidásomat, de a göndör csak vigyorgott.

- Helyes, már így is túl édes vagy nekem!

Oh, szóval az előbb még az ismeretlen alakot szidtam.

Hát most meg pontosítanom kell.

Harry egy majom.

De ha nagyon szépen kérnek megegyezhetnek egy döntetlenben is.

És akkor még szépen fejeztem ki magam.

Még.

~*~

Az a marha nagy helyzet, hogy mára, biztos vagyok benne, hogy az egész világ összeesküdött ellenem. A közepén pedig ült az én kedves Harry Styles nevű személyes földi démonom egyike. Velem szemben ült, azt hiszem nem merte megkockáztatni, hogy mellém ült, de így csak rosszabbul jár. Mire hazaért a sípcsontja fájdalmasan fog lüktetni.

Eric pedig szerette volna hozni a nagyon menő és cuki szerepét de sajnos nem jött át a karaktere. Mindkettőjüket szigorú tekintettel méregettem. Az elutasítás összes porszemét igyekeztem magamba sűríteni.

A történet szerint apám mindig is egy zűrös ember volt, és sosem vitte haza egyetlen nőjét sem. Anyám viszont teljesen máshogy alakult, egészen amíg terhes nem lett velem. Mert aztán elmenekült, és jobbnak látta ha új lány után néz. A családja pedig ekkor vesztette szem elől. Anya nem akart segítséget kérni, és egy héttel ezelőttig nem is tudtak rólam.

Apa hívta fel őket, és mesélt el mindent nekik.

Harry amolyan mellékszereplőként játszott csak.

Ami meglep, tekintve, hogy eléggé minden lébe kanál.

Szomorú mese ide vagy oda, nem hatottak meg. Nem értettem miért bukkant fel, miért hitte azt, hogy egyetlen mondata is érdekelni fog. Vagy maga az egész történet.

- Egyáltalán számít ez most? - Tologattam az ételt a tányéromon – mert nekem nem igazán!

- Nekem ellenben nagyon is -nézett rám Eric – szeretnélek megismerni, ahogy a nagyszüleid is!

- Ez, komolyan hihetetlen! - Makogtam még mindig – nem teheti ezt meg velem! Nem állíthat ide ezekkel a tényekkel, és közölheti, hogy tulajdonképpen van egy komplett családom! Méghozzá díszcsomagolásban! Ez nonszensz!

- Daisy, ülj vissza – próbált lehúzni az asztalhoz Harry, de nem tágítottam. Elrántottam a kezemet az övéből.

- Hagyd, Harry – legyintett még mindig mosolyogva Eric – természetesen megértem, hogy ez így most nagyon sok, főleg alig egy órába belesűrítve, de még egy pár napig a városban leszek, és remélem találkozhatunk!

Nem válaszoltam.

Nem akartam, és egyébként sem tudtam volna mit. Szóval csak bólintottam, és kisétáltam a friss levegőre. Harry pár perc múlva már utánam jött, és az autójához sétáltunk.

- Hazamegyek – döntöttem fejemet az ablaknak – szóval a lakásomra vigyél!

- Ne csinálj jelenetet – sóhajtott – már hetek óta nem voltál ott, valószínűleg kikapcsolták az áramot, vagy a gázt!

- Nem érdekel!

- Daisy, ne csak ma ne! Rohadt hosszú napom volt!

- Tényleg? És ehhez majd mindig alkalmazkodnom kell? Azt hiszed te vagy az egyetlen, mert ha igen, akkor engedd meg, hogy emlékeztesselek, az előbb kaptam egy komplett családot a nyakamba! Tudod mivel jár ez?

- Öt plusz kilóval karácsonykor!

- Nagyon vicces – forgattam a szemeimet amíg a saját viccén rötyögött. Ma mindenki meghibbant?

- Hozzám megyünk! - Állt meg a pirosnál, én pedig már nyúltam is, hogy akkor kiszállok, de lezárta belülről a kocsit.

- Nem volt jogod ehhez! Nem hozhattad Őt ide, csak így elém!

- Bocsánat, hogy nem találtam meg a vörös bársonyszőnyeget a jeles eseményhez – vágott vissza dühösen – mégis mit vártál? Hogy lehet ezt jobban előadni?

- Mondjuk úgy, hogy nem titkolózol előttem!

- Az elmúlt napokban nem igazán voltál beszámítható, már megbocsáss!

- Komolyan? - Merengtem el, mintha nem is emlékeznék – talán mert meghalt az anyám!

Az utolsó szavakat már kiabáltam, a kocsi újra elindult, én pedig sírni kezdtem.

Miért mindig nekem kell ilyen dolgokba bele keverednem?

- Vigyél haza – ismételtem újból ezúttal sokkal szárazabban, Harry felsóhajtott.

- Ismerlek, Daisy – érvelt csendesen – és kérlek, csak egyszer az életben hallgass a szívedre!

- Szart sem tudsz rólam, Harry, és kérlek vigyél haza, ha nem akarod, hogy a flancos autód ablakán másszak ki!

Felmordult, de azért inkább felénk vette az irányt.

Tudta, hogy képes lennék rá.

Pár perc múlva már a háztömbünk előtt parkolt le, szó nélkül pattantam ki a kocsiból, hallottam ahogy Harry is kiszáll, addigra már feltrappoltam a lépcsőkön, és kivágtam magam előtt az ajtót.

- Nincs is kulcsod – ért utol Harry, ahogy az ajtó előtt álltam.

Igaza volt.

Fejemet a sötét fának hajtottam, mígnem a fiú átkarolta derekamat, és maga felé fordított. Sírva öleltem magamhoz, és élveztem ahogy elfogott az ismerős biztonságérzet karjaiban.

- Kérlek ne tedd ezt velem – nyelt egy nagyot, még jobban magához szorítva – ne sétálj ki többet az életemből, Daisy!