Halihó!
Kicsit hamarabb, mint ígértem, de meghoztam az új rész, remélem nem baj, és tetszeni fog nektek! Köszönöm a visszajelzéseket, most is nagyon örülnék párnak, akár feliratkozóknak is! :)
- Nem hajtod egy
kicsit túl magad mostanában? - Lépett íróasztalom elé a
főnököm, egy nagy kupac papírt csúsztatva a fa felületre.
Felnéztem rá a másik kötetről, és mosolyogva megráztam a
fejem. Talán bevállaltam pár plusz munkát, de nem bántam. Addig
se gondolok másra, és így mennek igazán jól a dolgaim.
- Minden oké, már
ha neked is, remélem nem okoztam csalódást vagy bármi
kellemetlenséget – emlékeztettem vissza futólag a ki liftes
incidensre, amikor is kiderült, hogy bizony egyesesek szerint
találhattak volna nálam jobban képzett embert is erre a posztra.
- Viccelsz velem? -
Mosolygott rám kedvesen – a legjobb munkatársam egyike vagy
Daisy, tökéletesen meg vagyok elégedve, plusz ha esetleg szívroham
lesz a jövőhét gondolatától kéznél van egy orvos is, hogy a
megmentésemre siessen!
- Még csak annak
készülök – erőltettem egy vigyort az én arcomra, mire
lemondóan legyintett.
- Ne vesszünk el az
apróságokban – mondta – a lényeg, hogy nem hagynál meghalni,
igazam van?
- Amíg ilyen jól
fizetsz semmikép – vettem sokkal lazábbra a dolgot mire hangosan
felnevetett és bólintott, hogy aztán dudorászva visszamehessen az
irodájába.
Talán a második
hét végén, egy jó erős kávé mellett kért meg, hogy tegezzem,
hiszen tényleg nem volt nagy a korkülönbség köztünk. Az apjától
örökölte a céget, aki nemrég hunyt el, és onnantól igyekezet
mindent kézben tartani. Ha engem kérdeztek szabályszerűen
munkamániás volt, de az egyik legjobb ember akit valaha
megismerhettem.
Szerettem volna, ha
egy kicsit él is, nem csak folyton dolgozik, de hajthatatlannak
tűnt, talán a bizonyítási vágy dobolt benne, vagy egész
egyszerűen így „teszi túl magát” a veszteségen, meglehet
közelebb érzi magát az apjához.
- Már ebédszünetet
sem adnak neked, ezek a csúnya öltönyösök? - Állt meg előttem,
kipirult arccal Lucy, engem pedig villámként ért a felismerés,
mire elfintorodtam. A fenébe is már, hogyan feledkezhettem meg
róla,
- Ma együtt
ebédeltünk volna – húztam el a számat, majd gyorsan
felpattantam a helyemről – nagyon haragszol?
- Nem, de fogok ha
nem tömhetem meg magam azonnal valami borzasztóan egészségtelen
étellel, amitől eldugulnak az ereim, és egyszerre rohadnak a
fogaim!
- Igazán gusztusos
– gyorsan rendet pakoltam az asztalomon, és az órámra
pillantottam – szólnom kell, hogy elugrottam egy fél órára,
azonnal jövök!
- Egy órára Daisy!
És siess, gyorsan meg akarom rövidíteni az életemet!
-
Kár lenne egy ilyen szép lányért – lépett ki az irodájából
Roger a főnököm, akire Lucy egyértelműen csorgatta a nyálát.
- Elugornék
ebédelni, ha nem gond – vettem fel a táskámat, miközben a két
személy még mindig egymást bámulta. Felsóhajtottam jelezve, hogy
még mindig itt lennék amikor Roger végre rám figyelt.
- Nem szükséges
visszajönnöd Daisy, valójában eleget dolgoztál a héten ahhoz,
hogy egy hónapig ne kelljen bejönnöd!
- De még csak dél
van – ellenkeztem hitetlenkedve, nem rokkantam bele semmibe.
- Tudok róla –
mosolygott rám – de még én vagyok a főnököd, szóval holnap
találkozunk! Örültem a hölgyeknek, és jó étvágyat!
Lucy végig a
főnököm seggét figyelte ahogy Ő visszasétált az irodájába,
mire felemeltem a kezem, és szemeimet forgatva takartam el a
látványt előle, de ezzel csak azt értem el, hogy türelmetlenül
csapott le, és nézett rám mérgesen.
- Miért nem
szóltál, hogy úgy nézz ki, mint egy flancos kifutómodell?
- Miért tettem
volna? - Karoltam bele barátnőmbe, és a lift felé igyekeztem
húzni – különben is házi nyúlra nem lövünk bébi!
- Vannak szabályok
amelyeket egyszerűen kénytelenek vagyunk megszegni – igazította
meg kabátját magán majd hátrapillantott még utoljára az iroda
felé – és ez határozottan nem az én házam!
~*~
- Hányszor keresett
már, ma? - Kérdezte futólag Lucy a szívószála felett, miközben
igyekezett még egy hamburgert magába erőltetni. Megpróbálhattam
volna értetlenséget színlelni, de pont ebben a pillanatban
süllyesztettem el a telefonomat a zsebembe, miután kinyomtam egy
hívást, szóval teljesen értelmetlen lett volna. Lucy úgyis átlát
rajtam.
Ne nem mintha az
olyan nehéz lenne.
- Nem tudom –
emeltem a számhoz egy krumplit, de Lucy továbbra is kérdőn
vonta fel a szemöldökét mire megadóan felsóhajtottam – egy
párszor, és talán volt pár sms is...
Harry napok óta
próbálkozott. Amikor utoljára váltunk el egymástól, akkor
elvileg barátként tettük azt. De még ugyanazon a napon történt,
hogy beismertem magamnak, hogy menthetetlenül beleszerettem, és el
is akartam ezt mondani neki, egészen addig amíg meg nem láttam,
hogy valaki mást csókolgat. Lucy szerint őrült vagyok, amiért
nem jártam a dolog végére, vagy nem harcoltam érte, valahogy
biztos volt abban, hogy komolyan jelentek valamit én is a srácnak.
Amit én nem igazán
hiszek, szóval inkább hagytam az egészet a fenébe.
Pont eleget sírtam
már miatta, és még itt volt ez az egész „érzek valamit
irántad” história.
Nem köszönöm.
Majd elmúlik.
- Szerintem
beszélned kellene vele – ajánlotta közelebb hajolva – mi bajod
lehet, ha elmondod neki, amit érzel?
- Azért mert azt
érzem, hogy szeretem – vágtam közbe talán egy kicsit
indulatosabban is, mint ahogy kellene, nem akartam még Őt is
megbántani, de egy kicsit kezdett túlnőni rajtam ez a dolog.
- Éreztél már
így? De most komolyan Daisy – mosolygott rám bátorítóan –
nincs abban semmi, először vagy szerelmes és kész, egyszer mind
átesünk ezen!
- Akkor is gáz –
kezdtem el kavargatni a szívószálammal a kólámat – nem tehetem
ezt vele, vagy magammal Lucy! Teljesen más világból jövünk, és
az egyetlen egyezés a könnyek, meg a fájdalom!
- Ne csinálj
magatokból Rómeó és Júliát – intett csendre kissé dühösebben
– mert ez nincs így, nem számít ki mivel foglalkozik, vagy
milyen életet él. Emberek vagytok, vagyunk és jogunk van a
szerelemhez, törődéshez, magához az élethez, szóval nem kellene
megfosztanod magad a boldogságtól ezzel az önkéntes önmentéstől
Dasiy Blake!
Miért?
Miért baj az, ha
valaki meg akarja magát kímélni a csalódásoktól, vagy a
fájdalomtól? Komolyan nagy kérdés lenne ez az ég felé? Vagy az,
hogy végre egyszer az életben, csak úgy magától rendeződjenek a
dolgok? Mintha mi sem történt volna, egyik nap lefeküdnénk
aludni, amikor pedig felébredünk minden a legnagyobb rendben.
- Ez nem élet így,
és ezt te is tudott – törte meg a csendet – ha örökösen
menekülünk, soha nem lehetünk boldogok. Vagy legalábbis igazán
boldogok!
- És ehhez melyik
Coelho könyvet kellett elolvasnod? - Kötekedtem vigyorogva, mert
tényleg igaza volt.
- Szóval? - Vonta
fel kíváncsian szemöldökét, mire én is ugyanúgy tettem, de
csak egy szemforgatást kaptam válaszol – mikor is indulsz?
- Oh nem – dőltem
hátra – nem állíthatok csak úgy oda egy ilyennel!
- Szerintem meg nem
kell hozzá mérnöki tervezés – ingatta fejét, és már az én
krumplimat kezdte enni – a legjobb lesz ha most indulsz, amíg még
szépen vagyok!
Megadóan
felsóhajtottam, és felálltam az asztaltól, miközben a legjobb
barátnőm elégedetten nézett rám.
- Előre szólok –
emeltem fel ujjamat fenyegetően – halott ember vagy!
- Remélem kényelmes
kivégzés lesz – és maga elé húzta a kajámat – mert ma addig
eszem amíg haza nem gurulok!
- Akkor már nem
maradsz sokáig – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd megfordultam
és szapora léptekkel Harry lakására indultam.
Odakint az időjárás
épp javuló tendenciát mutatott, a hó kezdett elolvadni, bár még
mindig nagy buckákban állt a járda szélén, amit az emberek
mellett sikeresen kerülgethetett mindenki. Nem érdekelt milyen
fáradtnak is éreztem magam, vagy mennyi bosszúságot okozok
másoknak sietős lépteimmel, kocogásra váltottam.
Egek.
Mindig is utáltam
futni.
Nagy lihegésekkel
érkeztem meg a jó pár háztömbbel arrébb lévő épülethez,
most nem foglalkoztam semmi műmosollyal, meg portásokkal. Hevesen
dobogó szívvel tettem meg az utat az ajtójáig, ahol aztán egy
utolsó mély levegővétellel kopogtam be.
- Nahát nézzenek
oda, kit vetett erre a szél – nyitott egy köntösben ajtót
Harry, arcán egy barátságos de fáradt mosollyal.
- Ne haragudj,
felébresztettelek? - Böktem haja felé amely most eléggé
ziláltnak tűnt.
- Semmi gond, gyere
csak be – tárta szélesebbre előttem az ajtót, én pedig eleget
tévén kérésének léptem át a küszöböt. Minden olyan volt,
mint régen, bár nem értem miért vártam bármiféle változást.
- Kérsz valamit
inni? - Indult meg a hűtő felé, de megráztam a fejem, és inkább
csak figyeltem ahogy tölt magának, és a biztonság kedvéért
nekem is egy adag narancslevet. Összekoccintotta a poharunkat majd
inni kezdett.
- Szeretnék
beszélni veled valamiről – tördeltem ujjaimat, tekintetemet
erősen a padlóra szegezve. Rettentő kényelmetlenül, és idiótán
éreztem magam, valahogy a nagy bátorság kezdett komolyan
cserbenhagyni. Miért pont most? A fenébe is már.
- Arról, hogy miért
nem válaszolsz egyetlen hívásomra sem? Csináltam valamit?
- Nem – kaptam fel
egyből a fejem – minden rendben, de igen az a sok kerülgetés is
emiatt volt!
Elhallgattam
igyekeztem összeszedni magamban a gondolataimat, szólásra
nyitottam a számat, hogy beszélhessek,de nem jött ki hang a
torkomon.
Nagyon féltem.
- Ajaj – tette le
poharát, most már szintén feszülten Harry is a pultra és leült
velem szembe – ennyire rossz?
- Nem csak, –
akadozva vettem a levegőt – csak nem tudom, hogy kezdjek bele –
néztem végre bele a szemeibe, amelyek annyira megnyugtattak. A zöld
smaragdok most is ugyanolyan játékosan, és kedvesen csillogtak,
mint mindig amikor velem beszélt, szóval azt hiszem tényleg
felesleges ennyit aggódnom.
- Mondjuk az elején?
- Ajánlotta kedvesen, kezét az enyéimre csúsztatta nyugtatólag.
Bólintottam, és
csak összekulcsolt ujjainkra tudtam koncentrálni.
- Emlékszel amikor
azt mondtam, hogy szeretném ha csak barátok lennénk?
- Természetesen –
vonta össze szemöldökét – de miért fontos ez most? Lemaradtam
valami évfordulóról?
- Harry –
méltatlankodtam nevetve – semmi ilyesmiről nincs szó!
- Akkor? Nem akarsz
már a barátom lenni? Azért vagy ennyire ideges Daisy? - Még
mindig megnyugtatóan csengett a hangja, ami valóban meglepő volt a
helyzet furcsaságát tekintve.
- Nem, nem akarok a
barátod lenni – préseltem ki magamból nagy nehezen, és
felnéztem rá, ujjait megszorítottam amikor el akarta húzni őket
– pontosabban, nem csak a barátod szeretnék lenni Harry! Mert
kedvellek, nagyon, nagyon kedvellek és talán egy kicsivel többet
is érzek irántad a kedvelésnél, ami azt illeti!
Mélytengeri csend
borult a szobára, próbáltam kiolvasni valamit az arcáról, de azt
teljesen higgadtnak tűnt. Végül felsóhajtott és kicsúsztatva
ujjait az enyéim közül, egy húzásra megitta megmaradt
narancslevét, mintha valami feloldozást várna attól a
gyümölcslétől.
- Én – nyögte ki
aztán nagy nehezen, lepattant a székről és fel-alá kezdett
sétálni a konyhájába – nem is tudom mit mondhatnék erre!
- Nos, annak ha
hasonlóan éreznél nagyon is örülnék! De persze, ha nem azt is
megértem, én csak... azt szerettem volna, ha tudod.
- Nem erről van szó
– masszírozta halántékát egyre nyugtalanabbul – én is nagyon
kedvellek Daisy, de ez most sehogy sem jöhet össze köztünk!
- Miért nem?
- Azért mert
elfogadtam egy új állásajánlatot az ország másik végén –
nyögte ki nagy nehezen – ezért kerestelek egész héten, mert
holnap már el is utazok!
Oh. Csak ekkor
lettem figyelmes a bőröndökre a nappali egyik sarkában. A szívem
ezernyi darabokra tőrt. Nem azért, mert nem hallottam még
távkapcsolatról, hanem mert ennyi időt elvesztegettem a
titkolózással. Talán ha hamarabb megmondom neki, akkor nem megy
el.
Vagy legalábbis
több időt tölthettünk volna együtt.
- Megértem –
suttogtam – és igazából nagyon is örülök neki, hogy élsz egy
ilyen csodás lehetősséggel – erőltettem egy kis életet a
hangomra – remélem azért még találkozunk!
Lehuppantam a
székről, Harry nyúlt utánam, és szorosan magához ölelt.
Kezemet tarkójára csúsztattam és igyekeztem nem elbőgni magam.
Mélyen magamba szívtam csodás illatát, és szerettem volna minél
többet elraktározni magamnak ebből a megnyugtató érzésből. A
ridegebb napokra.
Már épp elhúzódtam
volna tőle amikor nyílt a hálószobájának ajtaja, és egy
majdnem meztelen nő sétált ki rajta, sokkal magasabb volt, mint
én. Vörös hajú, gyönyörű kék szemű és tejfehér bőrű
porcelánbaba. Ezerszer szebb, mint én.
Ellöktem magamtól
a fiút, aki megütközve nézett rám, egészen addig amíg meg nem
látta mit, vagyis pontosabban kit figyelek.
- Daisy,
megmagyarázom, én...
- Új ajánlat, mi?
- Vágtam hozzá még utoljára mérgembe, választ sem várva
rontottam ki az ajtaján, hallottam ahogy utánam ered, de gyorsabban
bevágódtam a liftbe, mint gondoltam volna, azonban még ez sem volt
elég. A legutolsó pillanatba nyúlt be, és akadályozta meg, hogy
a gép elinduljon a földszintre.
- Tényleg elutazom
Daisy – lihegte – igazat mondtam!
- Rohadj meg!
- Ne csináld ezt
kérlek – rázta meg a fejét – csak nem akartalak megbántani,
és így könnyebnek tűnt!
- Mi tűnt
könnyebnek? Hazudni nekem?
- Kegyes hazugság
lett volna, egyszerűen elmegyek és kész, még sem vághattam a
képedbe, hogy nem szeretlek, hogy nem érzek irántad semmit!
- Hogy mondhatod ez?
- Tört ki belőlem a zokogás, már nem érdekelt, hogy mennyire
szánalmasnak is tűnök előtte – azt mondtad, hogy fontos vagyok
neked, még karácsony előtt! Az is csak egy hazugság volt?
Egyáltalán mondtál nekem valaha igazat, Harry?
Összepréselte
ajakit.
Így nekem sem volt
szükségem válaszra.
Mert teljesen
nyilvánvaló volt.
Letöröltem a
könnyeimet, és újra megnyomta a földszint gombot mire Harry
hátrébb lépett.
- Minden jót neked
– suttogtam utoljára a fiúnak, és végig a szemébe néztem amíg
be nem zárult a lift ajtaja, én pedig tényleg lezártnak
tekinthettem ezt az egészet.
Még akkor is ha nem
így akartam, hogy vége legyen.
Nem itt és nem
most.
Lehajtott fejjel
kullogva, kisírt szemekkel, tökéletesen átfagyva értem haza
órákkal később, szerencsétlenségemre még kulcsot sem hoztam
magammal, szóval kopognom kellett a saját ajtónkon.
De nem érkezett
válasz.
Összevontam a
szemöldököm, anyának itthon kellene lennie.
- Daisy- nyitotta ki
az idősebb szomszédnéni az ajtaját – merre jártál? Mindenki
téged keresett! Vagy már tudod?
- Mégis mit kellene
tudnom? És miért nem kerestek a telefonomon, ha annyira fontos? -
Csúsztattam a készülék után kezemet a zsebembe, amin valóban jó
pár nem fogadott hívás volt, felkaptam a fejemet és értetlenül
néztem a nőre – mi történt?
- Egy pár órája
volt kint a mentő, édesanyád rosszul lett, és kórházba kellett
szállítani...
Nem vártam meg amíg
befejezi, azonnal hívtam az orvosait, ahogy ismét a hideg, és
sötét utcán találtam magam a kórház felé tartva.
Csak ezt ne.
Kedves Sophia!
VálaszTörlésVagyis nem tudom, hogy hogyan szólíthatlak per pillanat.
Először is fantasztikus a blogod. Egyszerűen nem tudom abbahagyni az olvasást, de most muszáj lesz. Év végi hajtás stb, persze ugyanúgy fogom olvasni csak meg kell tartani egy bizonyos mértéket, és nem egész nap ezt olvasnom. Mellékesen a te lelkeden fog száradni, ha nem tudom megtanulni a verset ;D na jó, ez csak vicc volt. Minden esetre sajnálom, hogy nem írtam eddig kommentet, de valahogy sosem jött össze. Saját talasztalatbál tudodm, hogy nagyon jó olvasni a visszajelzéseket :D ezért is döntöttem úgy, hogy mostantól rászánom magam a kommentekre a következő részekhez ;) nagyon tetszik a történet, és az, hogy nem egy sablonos sztori. Imádom a folytonos " veszekedéseket" és, hogy sosem hagysz minket unatkozni. Van, hogy pár perces szünetet kell tartanom a röhögéstől, vagy pedig a könnyeket törlöm le az arcomról. Imádom, ha egy fanfic ilyen érzéseket vált ki belőlem bár megjegyzem kevés ilyen van :) Másodszor pedig Harryt már le akarom csapni a folytonos hangulatingadozásai miatt. Tetszik, hogy nem az éneklés miatt híres, és, hogy a többieket is belevontad a történetbe. A biztonság kedvéért leírom még egyszer, hogy nagyon jó és imádom, csak hogy biztos ne maradjon ki ;D
Katy xoxo