Tizenhetedik rész - Szeretni

Sziasztok! 

Nem fűznék túl sok mindent a részhez, remélem tetszeni fog, és várom a véleményeiteket! :) 

Harry szemszöge 

Imádtam a napsütést. A kék eget, a langyos szellőt és még esküszöm a forró aszfaltot is, mindent amit Los Angeles nyújtani tudott. Most valahogy mégis minden más volt. Hiába az előttem elterülő hatalmas tenger, a hideg koktélok, és a tudat, hogy talán örökre, vagy legalábbis egy kis időre mindenképp magam mögött hagyhatom a poklot, nem éreztem ezt az egészet helyesnek.

Két nap.

Ennyi idő telt el, hogy Daisy és én olyan „szépen” váltunk el egymástól. Napjában többször is szorongatom a telefonomat, arra gondolva, hogy talán felhívhatnám, de nem jutok addig, és különben is. Mi a fenét mondanék neki? Tiszta sor, hogy elbasztam, ami azt illeti nem is kicsit. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy felesleges ezen rágódnom. Csak saját magamat teszem tönkre, amikor elvileg tényleg felejteni jöttem.

Változtatni egy kicsit, és elfelejteni, hogy komolyan úgy gondoltam képes lennék felelősségteljesen viselkedni, bizonyos dolgokban. Mint például egy kapcsolat. Tetszett nekem a lány. Ez teljesen nyilvánvaló volt, hiszen nem hiába rángattam magammal ide-oda. Imádtam a nagy száját, hogy folyton akadt valami amin vitatkozhat velem, és még a humoromat is elviselte, a megnyerő természetemről már nem is szólva. 

De ez nem számít.

Nem az a srác vagyok, aki képes ezekre a romantikus, nyálas dolgokra. Jobb szeretem a szabadságot, a függetlenséget. Azt, hogy tényleg a magam ura vagyok.

Azonban a jelenlegi kedvemet elnézve, valami komoly baj történhetett.

- Szép jó napot Mr. Styles – foglalt hirtelen mellettem helyet Louis, elvette a koktélomat, mire én csak felvontam a szemöldökömet, főleg amikor már a felét is megitta. Mégis ki engedte be?

- Oh, bocsánat – tette vissza poharat a kis asztalkára – a takarítónőd nyitott ajtót, alig beszél angolul, hogy egyem a lelkét!

- Inkább ne – forgattam a szemeimet, nem voltam abban a hangulatban, hogy még Őt is elviseljem - minek köszönhetem a látogatást?

A Louis és a köztem lévő kapcsolat, több volt mint furcsa. Nem mondanám barátságnak, de hatalmas ellenségeskedésnek sem. Persze állandó jelenlévőként a rivalizálás mindig szerepet játszott az életünkben, de ez még a legjobbaknál is szokás, szóval ezen túltettem magam.

Azon annál kevésbé, hogy számomra túlságosan okoskodó, szemtelen, sőt egyenesen pimasz személyiséggel volt megáldva. Ezt a kártyáját pedig előszeretettel játszotta ki nálam. Legnagyobb bánatomra

- Ezt én is kérdezhetném tőled, miért nem vagy a barátnőd mellett?

Felsóhajtottam.

Már el is felejtettem, hogy Ő is találkozott a lánnyal, aki az egész életemet felforgatta, igaz, azt hiszem ez kölcsönös volt.

- Már nem a barátnőm, és amint látod éppen pihenni próbálnék, megjegyzem – nyúltam a koktélom után, és feltápászkodtam, hogy egy újat készíthessek magamnak – nélküled sokkal jobb lenne!

- Ez igen – csapta össze tenyerét – azért azt hittem nagyobb szíved van Styles, és nem dobod ki most!

- Erre van megfelelő pillanat? - Vontam fel szemöldököm visszafordulva hozzád – és különben is mi közöd van hozzá?

- Igazból semmi – ismerte el – de ha az én édesanyám került volna kórházba akkor talán örülnék, ha valaki mellettem lenne, aki különösen fontos szerepet játszott az életemben!

- Micsoda? - Értetlenkedtem – amikor eljöttem, az anyja nagyon is rendben volt, azt hittem jól van, hiszen meggyógyult!

- Ez nem ilyen egyszerű, Harry – vette lejjebb a hangját Louis – a rák nem gyógyul meg, és tűnik el a szervezetünkből egyik pillanatról a másikra!

Bólintottam.

Ennek én is a tudatában voltam, de nem romolhat el minden egyik pillanatról a másikra. Valami kell, hogy egyben tartsa a világot. Daisy világát. Tudom, hogy amit tett, az ostoba játékaimba is csak „miatta” ment bele. Én pedig kihasználtam. Önző és mocskos módon.

Utáltam magam ezért, ha a tükörbe néztem. Nem lett volna szabad ezt megtennem vele.

- Honnan tudod mindezt?

- Liam felhívott, és elkotyogta – húzta meg a vállát – de azt hittem te tudod, bár az arckifejezéseidből ítélve ezúttal tényleg sikerült tévednem!

- Írjuk fel a naptárba – horkantottam fel dühösen. Hallottam, hogy motyog valamit mögöttem, de már egyre kevésbé figyeltem rá. Az egyetlen ami tényleg az eszembe járt, hogy minél előbb visszaérjek a házba, és megtudjam, hogy mi a helyzet, sőt. Talán ennél többet is tehetnék.

- Most hova igyekszel? - Kiáltott utánam Louis, végre észrevéve, hogy már rég nem vagyok mellette. Hátrafordultam, de nem álltam meg.

- Szerinted?

Erre csak egy nagy mosoly költözött arcára, és idiótán ingatta a fejét, hogy aztán ismét a pohár után nyúlhasson, és Ő élvezhesse tovább a ragyogó napsütést, no meg a homokos tengerpartot.

Már értem miért nem vagyunk barátok.

~*~

A több órás út ellenére, sem éreztem magam fáradnak. Vagy úgy, mint aki élete talán egyik legnagyobb őrültségére készül. Mert tényleg nem lenne szabad itt lennem. Nem most. Talán soha. Mégis megtettem. Felhívtam Daisy legjobb barátnőjét, akinek a hangja nagyon is megviseltnek tűnt. Liam vette át tőle a telefont, és nagyjából felvázolta a helyzetet.

Ami nem volt túl szép.

A lakásomhoz hajtottam először, hálát adtam az égnek, amiért nem adtam el, igaz utáltam ezt a helyet, mert annyira rideg és barátságtalan volt, több most, mint a semmi. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és utamat a kórház felé vettem, de előtte beszaladtam a kedvenc pékségembe, ahol kávét is beszereztem. Egyet magamba döntöttem útközben, a másikat meghagytam későbbre.

Nem biztos, hogy aludni fogok mostanában.

A szívem egyre hevesebben dobogott, nem is olyan rég, még azt mondtam a lánynak, hogy nem érzek iránta semmit, hogy hazudtam neki, most mégis itt vagyok. Aggódom érte, féltem Őt. Arról pedig elképzelésem sincs, mit fogok neki mondani. Mindenről. Az okokról, indokokról amiért tényleg elmentem, majd visszajöttem.

Egyetlen szóra.

Még akkor is, ha valószínűleg ez érdekli most a legkevésbé.

Kerestem egy parkolót, Liam kint vacogott az épület előtt, kezében egy szál cigaretta, megint mellette Lucy állt és hevesen magyarázott valamit a telefonba, miközben könnyek csíkozta arcát igyekezett törölgetni.

Teljesen feleslegesen.

Liam nem szokott cigizni, főleg nem ott, ahol egyébként egyáltalán nem lehet. Nem az a tipikus szabályszegő. A torkom teljesen kiszáradt, csak még görcsösebben szorítottam az apró zacskót, meg a kávékat. Az egész világ lelassult körülöttem. Amikor pedig végre odaértem, Lucy szó nélkül vetette a nyakamba magát, és kezdett még jobban zokogni.

Tekintetemet Liam arcára szegeztem, aki kerülte a figyelmet.

Aztán mégis megtette. Összepréselt ajkakkal, szomorú tekintettel, de határozottan bólintott.

- Mikor történt? - Léptem el a még mindig keservesen síró lánytól, hangom fakó, még nekem is túlságosan idegen.

- Egy órája – válaszolt Liam készségesen, ezúttal Ő vonta magához Lucy törékeny testét.

- Daisy?

- Nem lép el mellőle – hüppögte Lucy – még mindig a kezét szorongatja. Harry... én nem tudom, hogy fogja magát ezen túltenni!

- Sosem fogja magát túltenni rajta – néztem a lány szemébe – ez nem olyan dolog Lucy, hiszen az édesanyját vesztette el! De jobban lesz, a részévé válik, rendbe fog jönni!

Sokféle hasonlatot hallottam már az élettel, az érzéseinkkel kapcsolatban, és azt hiszem még nagyon sokat fogok is. A legjobb talán mégis, amikor azt mondjuk, és el is hisszük, hogy az élet olyan, mint a boldogság. A boldogság pedig, mint maga az élet. Törékeny. Mulandó és nem tűr meg semmilyen parancsot. Jön, ha úgy tartja kedve, majd el is tűnik.

Egyetlen nagy, hatalmas űrt hagyva maga után. De nem betölthetetlen űrt. Valami olyat, amibe mindig pakolhatunk egy kicsit. Az emlékeinkből, az érzéseinkből, a kapcsolatokból. A jobb napokból, nevetéssel építhetjük, formálhatjuk.

Ki nem tölthetjük soha, nem lesz egész.

De ez emlékeztet minket arra, hogy mit veszíthetünk, hogy mennyire jelentéktelenek is vagyunk valójában. Mert boldogsággal építkezni jelenti az életet, és az élet így maga a boldogság.

Ezért fáj ha el kell mennünk, pontosabban ha valakit el kell engednünk. Mert véget ér egy élet, azzal együtt pedig elengedünk egy boldogságforrást.

Magát a csodát.

- Menj be hozzá, haver – tette a vállamra a kezét Liam – én hazaviszem Őt – bökött fejével az újból telefonáló Lucy felé.

Bólintottam. Megvártam amíg elindulnak, aztán pedig egy utolsó mély sóhajt véve kettesével szedve a lépcsőfokokat a kórházba siettem. Tegnap elmondta Liam, hogy az intenzíven fekszik Daisy édesanyja, szóval egyből oda mentem, ahol elmondtam kit is keresek, a nővérke pedig készségesen, de annál szomorúbban mutatott a szoba felé.

A folyosó végén volt.

Halk dallamok szöktek ki a félig nyitott ajtó mögül.

Gitár és egy csodálatos de annál gyengébb hang.

Féltem közelebb menni. Mégsem szobrozhattam kint örökké. Így hanyag, lassú léptekkel lépkedtem a folyosó végéig, és álltam meg az ajtó előtt, majd összevontam a szemöldököm.

- Nagyon szép, igaz? - Állt meg mellettem egy orvos, vagy legalábbis a ruhájából ítélve az volt.

- Nem is tudtam, hogy játszik, és azt, hogy énekel!

- Az édesanyja imádta, ezt játszotta a legtöbbet neki. Rokonuk?

- Daisy barátja – nyögtem ki aztán nagy nehezen.

- Kérem legyen mellette, és vigye haza a lányt, még vár rá a papírmunka, de nem maradhat az anyja mellett!

- Hát persze – mondtam gépiesen. Persze, hogy nem maradhatott mellette. Azt azonban nem tudtam, hogy mit is tehetnék. Talán nem én vagyok a legjobb személy ebben a pillanatban, aki megnyugvást adhat neki. A legtöbbször egy önző seggfej voltam. Aki saját magán kívül nem sok mindennel, vagy mindenkivel törődik.

A fenébe is Harry! Most nem te vagy a fontos!

Egy utolsó mély levegőt vettem, aztán pedig beléptem a kórteremben.

Egyedül voltak. Daisy nem pillantott fel rám, csak ült az édesanyja ágya mellett, aki pont úgy nézett ki, mintha csak aludna. Békésén, és a legszebb álmokat látná.

Halkan ültem le a lány mellé, és figyeltem ahogy könnyes arccal játszik a hangszeren.

Miért nem mondta soha, hogy tud énekelni?

És én, miért nem kérdeztem?

Nem úgy tűnt, mint akit ki lehetne zökkenteni, és bár órákig eltudtam volna nézni, pihennie kellett. Haza kell jönnie velem, és sírnia ha kell, vagy üvöltenie.

Igazából bármit megtettem volna érte, amit csak kért.

Nem akarom egyedül hagyni. Soha többet.

Amikor már harmadjára kezdte újból a dalt, nem nézhettem tovább. Mögé lépve, átfogtam testét, és lefogtam ujjait a hangszeren. Erőlködni kezdett, harcolni akart, de azt hiszem még ahhoz is túlságosan gyenge volt.

Hiszen napok óta virraszt.

- Daisy – próbálkoztam amikor a gitár a földre hullott, egy nagy puffanással ért földet, a lány hangosan felzokogott. Megfordult, hogy felpattanjon a székről és mellkasomat üthesse.

- Mindenki – sírt megállíthatatlanul – elmegy, miért hagy itt mindenki?

A torkomba növekvő gombóc egyre nagyobb lett.

Én is ezt tettem vele.

Mekkora egy barom vagyok.

- Nem akarom, hogy te is elmenj, Harry – suttogta sírva, egy nagyot sóhajtva – nem akarom, hogy elmenj!

Szorosan magamhoz öleltem, ahogy szinte karjaim közé simult. Fejét vállamba fúrta, én pedig hajába csókoltam. Már tudtam. Nem fogom itt hagyni. Addig nem, amíg azt akarja, hogy vele maradjak, ha minden hibám, és szerencsétlenségem ellenére is engem akar.

- Maradok Daisy – húztam ha lehet még közelebb magamhoz – nem megyek sehova ígérem!

Az ígéretek mind hiába valók. Emberek vagyunk, nem tudjuk őket betartani.

Mert ösztönösen cselekszünk, vagy csak azért mondjuk, hogy saját magunkat is megnyugtassuk, a „nagyobb jó” érdekében.

Most azonban nem így gondoltam. Elhatároztam magam, és ezért tűzön-vízen át fogok harcolni.

Ha pedig szükséges még annál is tovább.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik.

Mert elkövettem azt az ostoba hibát, hogy meg akartam magam óvni, az újabb csalódásoktól, a fájdalomtól. Ezért pedig elzárkóztam az érzelmek elől, amivel egyszersmind az emberekkel is megtettem ugyanezt. Azzal, hogy magamat mentettem, másoknak ártottam.

Persze magamnak is, de én abban a tudatban éltem, hogy mindenki úgy él, mint én. Érzéketlenül bolyongva. Tehát nekik sem fáj.

De nem így volt.

Minden egyes alkalommal amikor homokba dugtam a fejem, egy kész pusztítást hagytam magam után. Ez pedig nem élet.

Nem kell, hogy az legyen.

- Gyere – fogtam meg a kezét, szerettem volna biztos pontként viselkedni, de az én hangom is remegett – menjünk haza!

- Haza? - Kérdezett vissza, de azért öltözni kezdett – nekem már nincs olyanom!

- Ne beszélj butaságokat, Daisy – róttam meg, felsegítettem rá a kabátot.

- Az otthon ott van, ahol szeretnek téged, Harry – fogta meg újra édesanyja kezét, majd közelebb hajolt hozzá és egy csókot adott homlokára – nekem pedig most ment el az életemből, az utolsó személy aki szeretett!

Elnyílt ajkakkal néztem utána ahogy kisétál a kórteremből. Hideg, gépies mozdulatokkal töltötte ki a papírokat és fogadta a dolgozók, betegek, mindazok részvétét akik már oly jól ismerték őket.

Végig mellette voltam, na nem mintha egyetlen pillanatra is megingott volna, köszönés nélkül, vissza se nézve sétált ki az épületből, én pedig követtem. Az autómhoz vezettem, kinyitottam neki az ajtót, és be is csuktam miután kényelmesen elhelyezkedett.

Nem nézett rám, csak az ablakon bámult kifelé, indítottam, és lassan elindultunk a forgalomban.

Most valahogy nem számítottak a dugók, a bosszantó, és ismételt hóesés vagy bármi más.

Csak rá tudtam koncentrálni, csak miatta aggódtam.

- Hová viszel? - Kérdezte tompán amikor elhajtottam a házuk előtt.

- Hozzám – válaszoltam ugyanolyan halkan – nem hagylak magadra!

Nem vitatkozott. Csak eltűrte.

Némán sétáltunk fel a lakásomig, ahol lesegítettem róla a kabátját, aztán pedig megvártam amíg leveszi a cipőjét, és felajánlottam, hogy engedek neki egy jó nagy kád forró vizet. Bólintva egyezett bele, sietősen tettem a dolgom, amíg csendes lépteket nem hallottam mögülem.

Szőke haja vállaira omlott, már csak a fehérneműje volt rajta. Nem kellett volna megtennem, de végignéztem gyönyörű testén, és nem bírtam betelni a látvánnyal.

Utáltam, hogy ez a szép teremtés ennyire fájdalmat érez, és nem tudom hogyan segíthetnék rajta.

- Daisy – nyögtem ki keservesen, szemeimet lehunyva amikor közelebb lépett hozzám, és lehúzta rólam felsőmet, bár semmilyen ellenállást nem tanúsítottam – ne tedd ezt velem!

- Harry kérlek – csókolta meg nyakam bőrét, amíg ujjaimat derekára fontam – szeress engem!

Ahogy a fülembe suttogta ezeket a szavakat, már tudtam.

Annyira tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.

Nem azért mert nem lett volna erőm nemet mondani.

Hanem mert tényleg erre vágytam.

Szeretni akartam.