Sziasztok!
Köszönöm szépen a hozzászólásokat, a feliratkozókat, és a megtekintéseket! Most is örülnék párnak, természetesen! Remélem tetszeni fog a rész, jövőhéten folytatás! :)
Hogy mi a legjobb
dolog a karácsonyban? Az ételek, a kontrollálhatatlan zabálás,
és a még több kaja. Persze jó érzés adni is, de mindannyian
tudjuk, hogy ez az egyik kedvenc érvünk a jótékonykodás mellett.
A legrosszabb pedig, hogy túl hamar eltelik, nekem pedig vissza
kellett mennem a két ünnep között is pár órára dolgoznom.
Méghozzá az új
munkahelyemre.
Egy magas
irodaépületben, egy csinos íróasztal mögött válaszolgatok a
telefonokra, néha kávét hozok, olykor írok pár mailt, és
mindezt háromszor akkora fizetésért, mint az előző
munkahelyeimen, szóval igazán nem lehetett okom panaszra.
Szerencsém volt.
De még mekkora.
Az ünnepek előtt
egy pár nappal érkeztünk vissza az Államokba, másnap pedig már
hívtak is. Harry továbbra is megtartotta a jó szokását és nem
viselkedett egy undok dögként, amiért külön hálás voltam. Zayn
nagyon a szívemhez nőtt, nehezen engedtem el, és megígértettem
vele, hogy tavasszal meglátogat, amit már alig vártam. Sokat volt
velünk, és azt hiszem nem is emlékszem mikor éreztem magam
ennyire jól.
Szóval kipihentem
vetettem bele magam a nagy rohamba, és vettem ügyesen minden
akadályt, anya napról napra jobban volt, apám se keresett, valóban minden visszatért a régi kerékvágásba. Harry és én
nem tartottuk a kapcsolatot, mármint nem kerestük egymást,
gondolkoztam rajta, hogy írok neki pár sort szentestén, de nem
mertem.
Igaz, az ajándékát folyton magamnál hurcoltam a
táskámban.
A saját érzéseim
tartottak vissza, na meg az eszem. Nem akartam tönkretenni mindazt
ami Liam és köztem volt. Noha hivatalosan ez a minden, még egy
nagy semmi volt. Szilveszter napján érkezik vissza a városban,
amit nem biztos, hogy várok is. A nyilvánvaló okok miatt
természetesen.
Péntek délutánba
nyúlt az idő, mindenki visszatért már az ebédszünetéről, és
én is a pultomhoz igyekeztem. Mosolyogva köszöntem a kedves,
idősebb portásunknak ahogy beszálltam a liftbe két lány mellé,
akik elmélyülten beszélgettek.
- Találkoztál már
Roger új asszisztensével? - Bökte oda a barna hosszabb hajú
miközben a körmét figyelte – piszok fiatal a lány!
- Hallottam róla –
hümmögte a mellette álló – de még nem láttam, állítólag
Roger csak nagy vonakodva vette fel, Styles viszont nagyon
határozottan kiállt a lány mellett, szóval a kis liba hálás
lehet annak a seggfejnek!
- Csak azért
mondod, mert nem sikerült behálóznod – nevette ki incselkedve a
barna, de azért maga elé meredve elhúzta a száját – bár
valóban eljátszadoznék vele, ha meghívna egy italra!
- Undorító vagy
Cindy – ingatta a fejét a szőke, de már nem érdekelt a további
kis megbeszélésünk. Majdnem öklendezve szálltam ki a
liftből, azt se tudtam, hogy hol áll a fejem. Hónapokkal ezelőtt
beadtam ide a jelentkezésemet, ahhoz, hogy kávét főzzek nem kell
különösebb végzettség, de tudtam, hogy ez a cég mégis
megválogatja az embereit.
Nem hiszem el, hogy
Harry képes volt még ebbe is beleütni a orrát.
Egyáltalán
honnan tudta?
Az ajkamba harapva igyekeztem gyorsabb gondolkodásra
ösztönözi a fogaskerekeimet, de csak üres kongás jött válaszul.
Egészen addig amíg vissza nem ültem a helyemre, és az új
üzenetre nem koncentráltam ami a telefonom kijelzőjén villogott.
Zayn.
A srác kérdezte,
hogy mivel foglalkozom, és akkor mondtam neki, hogy hol is dolgoznék
szívesen. Az a szemétláda pedig...
Megölöm.
Már biztos, hogy
minimum kiherélem.
Felkaptam a
kabátomat a fogasról, ahogy a táskámat is, és nagy léptekkel
indultam a főnököm irodájába, aki természetesen, arra
hivatkozva, hogy mivel amúgy is nagy nyugi van, elengedett haza.
Nem mintha tényleg
oda indultam volna.
A szívem a
torkomban dobogott, ahogy Harry lakása felé vettem az irányt, biztos voltam
benne, hogy a fejem is füstölgött.
Képtelenséget csinál. Újra
és újra.
Pedig már kezdtem
azt hinni, hogy a végleteknek is van lehetősége. Valami jót
tenni, valahogy megváltozni.
Nem taposhatja ki
helyettem az utamat, bármekkora arccal is rendelkezik.
Megegyeztünk. Nincs
több játék, sem közbenjárás. Mégsem tudta magát tartani az
alkunkhoz.
Persze nem okozott
ezzel meglepetést nekem.
Egyszer már
megtette.
Mi tartotta volna
vissza ezúttal?
Kifizettem a taxit.
Összébb húztam magamon a kabátomat, fázós léptekkel léptem át
az épület ajtaján, egyáltalán nem voltam jó passzban. A ma
reggeli liftes undor helyett, inkább kettesével szedve a
lépcsőfokokat értem fel a fiú emeletére, és kopogtattam be az
ajtaján.
Vizes hajjal,
egyetlen köntösbe nyitott ajtót, én pedig egyből le akartam
szidni, hogy ha nem vigyázz könnyen megfázhat, ebben az
ítéletidőben! De inkább hallgattam és egy félszeg
köszöntéssel betrappoltam a házába.
Emlékeztetnem kell
magam, hogy miért is vagyok itt.
- Hé Daisy –
mosolyodott el – csak nem hiányoztam?
- Persze, hogy
hiányoztál, te bolond – forgattam meg a szemeimet és már csak
az idióta mosolya miatt is, jutott ismét eszembe, hogy nem kellene
ezt csinálnom. Elvileg komolyan haragszom rá.
- Ha már itt
tartunk, igazán meghallgathatnád a beszédemet – ültetett le egy
székre – ma este lesz egy átadó, és én mondom a nyitóbeszédet,
pontosabban az egyiket, vagyis mondanám, ha végre döntést hoznék
egy nagyon komoly kérdésben!
- Harry, én –
kezdtem de ismételten csendre intett, és a szobájába sietett,
amikor letette elém egy halom lapot, már tudtam, hogy komoly bajban
vagyok. Elment gyorsan felöltözni, de a lelkemre kötötte, hogy
addig átnézem a lehetőségeket.
A fejem is
beleszédült a sok-sok sületlenségbe. Bő tíz perc elteltével
jött vissza, az utolsó gombokat gombolta be fekete ingén, felvont
szemöldökkel kíváncsian méregetett.
- Mi az? Csíkos és
indexel? - Olvastam fel az egyik gyöngyszemet, felpillantottam rá a
lap mögül, miközben megadtam a választ – Az Aquafresh megelőzi
a fogszuvasodást!
Várakozva nézett
rám.
- Nem is mondtad,
hogy fogászati konferenciára mész – csúsztam le a székből –
bár még oda is katasztrófa lenen ez a vicc!
- Annyira karót
nyelt vagy – méltatlankodott megragadva az egyik papírt- ezt
terveztem nyitásnak. De ha nem tetszik, akkor mit szólnál egy
kopp, kopp vicchez?
- Kérlek ne –
könyörögtem, mert még mindig nem hevertem ki azt a sokkot, amit a
kis kiruccanásunk alatt szenvedtem el tőle.
- Hát jó, akkor
majd megoldom magam, de mit mondtál, miért is vagy itt?
Nem akartam
megbántani.
Talán újból át
kellene gondolnom ezt az egészet, hiszen csak segíteni akart. Nem
lehetek ennyire kukacoskodó, így a nagy vita helyett, inkább csak
egy mosolyt varázsoltam az arcomra, a táskámban kezdtem el
kutakodni, az ajándéka után.
Egyenesen a kezébe nyomtam.
- Idén megkésett a
Jézuska - vakartam meg a tarkómat idegesen. Miért nem örül
jobban?
- Én nem vettem
neked semmit...
- Ja, csak elvittél
Angliába, tényleg semmit – forgattam a szemeimet – na bontsd
már ki!
Figyeltem ahogy
gyermeki lelkesedéssel nyitja ki a csomagot, és elnyílt ajkakkal
figyeli az apró kis gépet.
- Ez egy vagyon
lehetett – ingatta a fejét – nem kellett volna! Daisy ezt nem
fogadhatom el!
- Menj már! -
böktem meg – hát persze, hogy elfogadod, ajándék, és egyébként
is, még valamikor a nagyapámé volt, és ez egy ősrégi darab, de
tudom, hogy szereted ezeket a gépeket!
- Ki nem szereti a
polaroid képeket? - Jött közelebb és szorosan megölelt –
köszönöm szépen!
- Oké, oké –
toltam el magamtól óvatosan, mielőtt még túlságosan kényelmesen
kezdtem volna magam érezni, és felvettem a kabátomat.
- Sietsz?
- Igen –
válaszoltam – neked mára sok sikert! Szia!
Túl gyorsan
távoztam. Valószínűleg ez neki is feltűnt, mert végig magamon
éreztem a tekintet, de nem álltam meg. Minél hamarabb ki akartam
jutni innen, mert úgy éreztem, kettészakadok.
A szívem azt
akarta, hogy azonnal menjek vissza hozzá, és kérjem meg, hogy újra
meg újra tartson a karjaiba, de az eszem mást diktált.
Mennem kellett.
Odakint egy nagy
sóhajjal köszöntve a friss levegőt, még utoljára
hátrafordultam, hogy vethessek egy pillantást a házra, aztán
pedig fogtam egy taxit.
Ideje lesz haza
menni.
Végleg.
~*~
Otthon nem várt
meglepetés fogadott. A konyhában anya és Liam ült. Mosolyogva
ugrottam a fiú nyakába, jóleső érzés fogott el a láttán,
főleg amikor bejelentette, hogy soha többet nem akar elengedni. Ez
tartott addig amíg arra nem kért, hogy ha van kedvem vacsorázzak
vele.
És, hogy miért
zavart ez?
Mert nagyon
komolynak tűnt. Az én szívem pedig további helytelen ütemeket
diktált emiatt. Nem tudtam hazudni az embereknek, hát még
magamnak. El kell mondanom neki az egészet, nem építkezhetek egy
hazugságra.
Vagy már Ő maga is
rájött, és ezért akar velem beszélni?
Gondolatok ezrei
rohangáltak a fejemben fel-le, és még akkor sem tudtam lenyugodni,
amikor újra a szabad levegőn voltunk. Igaz csak egy rövid ideig.
Végig hallgattam ahogy az útjáról beszélt, meg arról, hogy meg
akart lepni, és a tekintetemből ítélve talán sikerült is neki.
Igazat adtam.
Bár nem az érkezése
miatt volt ilyen a tekintetem.
Végig a kezemet
fogta, amíg a város egyik legelegánsabb étterméhez hajtottunk.
Egy csendesebb helyen lévő asztalhoz ültünk le, feszült
pillanatok alatt tudtam csak kipréselni magamból, pár választ a
kérdéseire. Nyilvánvaló volt a zavarom.
Nem feküdt a
környezet, se a helyzet.
- Mi a baj, Daisy? -
hajolt közelebb hozzám, miközben a rendelésünkre vártunk –
megbántottalak valamivel?
- Ne mondj ilyet –
simítottam végig a kezén, mire elkapta azt és összefonta
ujjainkat – csak hiányoztál, ennyi az egész!
- Helyes –
mosolyodott el – mert szeretnék kérdezni valamit!
Éreztem ahogy
elfehéredek.
Honnan tudta meg?
- Biztos jól vagy?
- aggódott ismét – ha gondolod hazamehetünk...
Akadozva
bólintottam. Mi a jobb? Ha Ő mondja ki, vagy ha én?
Lehunytam szemeimet,
a nagy sóhaját hallva, úgy döntöttem tényleg elmondom neki, így
egyszerre szólaltunk meg, csak amíg én ismét a nevét mondtam,
addig Ő egy teljesen más témába kezdett bele.
- Lennél a barátnőm
Daisy?
Még a szám is
nyitva maradt.
Istenem, mekkora egy
idióta vagyok. Hogy tehettem meg azt a sok szörnyűséget ezzel a
csodálatos sráccal? Becsuktam a számat, és az ujjainkat kezdtem
el figyelni, pont amikor letették elénk az előételt.
- Én nem is tudom
mit mondjak – bűvöltem még mindig az ujjainkat, majd felnéztem
rá.
Mindketten tudtuk
mit fogok.
Nem volt csalódott,
csak szomorúan mosolygott.
- Mióta sejted? -
Törtem meg végül a csendet.
- Hogy még mindig
szereted azt az őrültet?
Csend. Ezt nem
gondolhatja komolyan.
Nem vagyok
szerelmes.
- Amióta eljöttél
hozzám sírva – húzta meg a vállát – de reméltem, hogy
elmúlik! Semmi gond Daisy, csak szeretném ha boldog lennél!
- Én szeretlek
téged Liam...
- Ezt is tudom –
nevette el magát – ahogy én is téged, igaz azt hiszem egy kicsit
jobban, mint te engem! Azt érzem, amit te Harry iránt, ez pedig ha
engem kérdezel bosszantó! Nem érdemel meg téged!
Szerintem is így
volt.
De kár lenne
hazudnom. Semmivel sem vagyok jobb ember, mint a szóban forgó
személy, és ostoba vagyok, ha elhiszem, hogy komolyan ítélkezhetek
mások felett.
- Nagyon mérges
lennél, ha én most lelépnék? - Pillantottam az órámra, talán
még elcsíphetem az átadó, és a nagy beszédje előtt.
- Üdvözlöm –
zárta rövidre a beszélgetésünket, sietve álltam fel és adtam
egy nagy puszit az arcára, nem törődve azzal, hogy hol is vagyunk
kezdtem el kapkodni a lábaimat. Egyik lépést a másik után,
lihegve tettem meg a háztömböket, nem törődve a hideggel,
járókelőkkel, vagy a szállingózó hóval.
El akartam mondani
neki.
Nem akartam tovább
titkolni, mert szerelmes voltam.
Úgy, mint még
soha.
És akartam, hogy
tudja.
Lassítottam ahogy
az utcájába értem, ismét páni félelem tőrt rám, de nem
foglalkoztam vele. Ezúttal semmilyen észérv nem hatott volna. Nem
érdekelt az esetleges csalódás, fájdalom, vagy bármi más. A
szívemre kell hallgatnom ha tényleg boldog akarok lenni. Nincs több
hazugság, játék.
Ezt akartam.
A kérdés már
tényleg csak az, hogy vajon Ő mit szeretne.
Jóleső érzés
futott végig testemen, amikor a lopott csókjainkra gondoltam, és a
mosolyára, a közös emlékekre. Tudtam, hogy nem hibázhatok
nagyot.
Megszaporáztam
lépteimet, amikor megláttam az autóját a ház előtt parkolni,
pontosabban várakozni, Harry feltűnt az ajtóban, mint mindig, most
is kifogástalan, szemtelen külsejével fog elvarázsolni mindenkit.
Egy széles mosoly szaladt arcomra.
A nevét akartam
kiáltani.
De eltűnt a
mosolyom, és elnémultam amikor a már jól ismert szőke lány
lépett ki mögötte, a fiú pedig átkarolva, egy lusta csókot
nyomott a lány halántékára.
Pontosan olyat,
amitől a legtöbb szív apró, keserves darabokra törik.
Figyeltem ahogy az
autóhoz sétálnak, ledermedve, a járdán állva, körülöttem
minden homályos és furcsa.
A kocsi elhajtott
velük.
Szomorúan
elmosolyodtam, és letöröltem könnyeimet.
Miért is lett
volna, ennyire egyszerű?
Úristen nagyon jó imádom ! Gyorsan írd meg kérlek azt a következő rész mert már nagyon kíváncsi vagyok :3 Mikor lessz kövi?
VálaszTörlésKöszönöm, drága! :)) Igyekeztem, már fent is van! Jó olvasást hozzá! :))
Törlés