Tizenötödik rész- Te nem akarsz engem

Sziasztok!

Köszönöm szépen a hozzászólásokat, a feliratkozókat, és a megtekintéseket! Most is örülnék párnak, természetesen! Remélem tetszeni fog a rész, jövőhéten folytatás! :) 

Hogy mi a legjobb dolog a karácsonyban? Az ételek, a kontrollálhatatlan zabálás, és a még több kaja. Persze jó érzés adni is, de mindannyian tudjuk, hogy ez az egyik kedvenc érvünk a jótékonykodás mellett. A legrosszabb pedig, hogy túl hamar eltelik, nekem pedig vissza kellett mennem a két ünnep között is pár órára dolgoznom.

Méghozzá az új munkahelyemre.

Egy magas irodaépületben, egy csinos íróasztal mögött válaszolgatok a telefonokra, néha kávét hozok, olykor írok pár mailt, és mindezt háromszor akkora fizetésért, mint az előző munkahelyeimen, szóval igazán nem lehetett okom panaszra. Szerencsém volt.

De még mekkora.

Az ünnepek előtt egy pár nappal érkeztünk vissza az Államokba, másnap pedig már hívtak is. Harry továbbra is megtartotta a jó szokását és nem viselkedett egy undok dögként, amiért külön hálás voltam. Zayn nagyon a szívemhez nőtt, nehezen engedtem el, és megígértettem vele, hogy tavasszal meglátogat, amit már alig vártam. Sokat volt velünk, és azt hiszem nem is emlékszem mikor éreztem magam ennyire jól.

Szóval kipihentem vetettem bele magam a nagy rohamba, és vettem ügyesen minden akadályt, anya napról napra jobban volt, apám se keresett, valóban minden visszatért a régi kerékvágásba. Harry és én nem tartottuk a kapcsolatot, mármint nem kerestük egymást, gondolkoztam rajta, hogy írok neki pár sort szentestén, de nem mertem. 

Igaz, az ajándékát folyton magamnál hurcoltam a táskámban.

A saját érzéseim tartottak vissza, na meg az eszem. Nem akartam tönkretenni mindazt ami Liam és köztem volt. Noha hivatalosan ez a minden, még egy nagy semmi volt. Szilveszter napján érkezik vissza a városban, amit nem biztos, hogy várok is. A nyilvánvaló okok miatt természetesen.

Péntek délutánba nyúlt az idő, mindenki visszatért már az ebédszünetéről, és én is a pultomhoz igyekeztem. Mosolyogva köszöntem a kedves, idősebb portásunknak ahogy beszálltam a liftbe két lány mellé, akik elmélyülten beszélgettek.

- Találkoztál már Roger új asszisztensével? - Bökte oda a barna hosszabb hajú miközben a körmét figyelte – piszok fiatal a lány!

- Hallottam róla – hümmögte a mellette álló – de még nem láttam, állítólag Roger csak nagy vonakodva vette fel, Styles viszont nagyon határozottan kiállt a lány mellett, szóval a kis liba hálás lehet annak a seggfejnek!

- Csak azért mondod, mert nem sikerült behálóznod – nevette ki incselkedve a barna, de azért maga elé meredve elhúzta a száját – bár valóban eljátszadoznék vele, ha meghívna egy italra!

- Undorító vagy Cindy – ingatta a fejét a szőke, de már nem érdekelt a további kis megbeszélésünk. Majdnem öklendezve szálltam ki a liftből, azt se tudtam, hogy hol áll a fejem. Hónapokkal ezelőtt beadtam ide a jelentkezésemet, ahhoz, hogy kávét főzzek nem kell különösebb végzettség, de tudtam, hogy ez a cég mégis megválogatja az embereit.

Nem hiszem el, hogy Harry képes volt még ebbe is beleütni a orrát.

 Egyáltalán honnan tudta? 

Az ajkamba harapva igyekeztem gyorsabb gondolkodásra ösztönözi a fogaskerekeimet, de csak üres kongás jött válaszul. Egészen addig amíg vissza nem ültem a helyemre, és az új üzenetre nem koncentráltam ami a telefonom kijelzőjén villogott.

Zayn.

A srác kérdezte, hogy mivel foglalkozom, és akkor mondtam neki, hogy hol is dolgoznék szívesen. Az a szemétláda pedig...

Megölöm.

Már biztos, hogy minimum kiherélem.

Felkaptam a kabátomat a fogasról, ahogy a táskámat is, és nagy léptekkel indultam a főnököm irodájába, aki természetesen, arra hivatkozva, hogy mivel amúgy is nagy nyugi van, elengedett haza.

Nem mintha tényleg oda indultam volna.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy Harry lakása felé vettem az irányt, biztos voltam benne, hogy a fejem is füstölgött. 

Képtelenséget csinál. Újra és újra.

Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a végleteknek is van lehetősége. Valami jót tenni, valahogy megváltozni.

Nem taposhatja ki helyettem az utamat, bármekkora arccal is rendelkezik.

Megegyeztünk. Nincs több játék, sem közbenjárás. Mégsem tudta magát tartani az alkunkhoz.

Persze nem okozott ezzel meglepetést nekem.

Egyszer már megtette.

Mi tartotta volna vissza ezúttal?

Kifizettem a taxit. Összébb húztam magamon a kabátomat, fázós léptekkel léptem át az épület ajtaján, egyáltalán nem voltam jó passzban. A ma reggeli liftes undor helyett, inkább kettesével szedve a lépcsőfokokat értem fel a fiú emeletére, és kopogtattam be az ajtaján.

Vizes hajjal, egyetlen köntösbe nyitott ajtót, én pedig egyből le akartam szidni, hogy ha nem vigyázz könnyen megfázhat, ebben az ítéletidőben! De inkább hallgattam és egy félszeg köszöntéssel betrappoltam a házába.

Emlékeztetnem kell magam, hogy miért is vagyok itt.

- Hé Daisy – mosolyodott el – csak nem hiányoztam?

- Persze, hogy hiányoztál, te bolond – forgattam meg a szemeimet és már csak az idióta mosolya miatt is, jutott ismét eszembe, hogy nem kellene ezt csinálnom. Elvileg komolyan haragszom rá.

- Ha már itt tartunk, igazán meghallgathatnád a beszédemet – ültetett le egy székre – ma este lesz egy átadó, és én mondom a nyitóbeszédet, pontosabban az egyiket, vagyis mondanám, ha végre döntést hoznék egy nagyon komoly kérdésben!

- Harry, én – kezdtem de ismételten csendre intett, és a szobájába sietett, amikor letette elém egy halom lapot, már tudtam, hogy komoly bajban vagyok. Elment gyorsan felöltözni, de a lelkemre kötötte, hogy addig átnézem a lehetőségeket.

A fejem is beleszédült a sok-sok sületlenségbe. Bő tíz perc elteltével jött vissza, az utolsó gombokat gombolta be fekete ingén, felvont szemöldökkel kíváncsian méregetett.

- Mi az? Csíkos és indexel? - Olvastam fel az egyik gyöngyszemet, felpillantottam rá a lap mögül, miközben megadtam a választ – Az Aquafresh megelőzi a fogszuvasodást!

Várakozva nézett rám.

- Nem is mondtad, hogy fogászati konferenciára mész – csúsztam le a székből – bár még oda is katasztrófa lenen ez a vicc!

- Annyira karót nyelt vagy – méltatlankodott megragadva az egyik papírt- ezt terveztem nyitásnak. De ha nem tetszik, akkor mit szólnál egy kopp, kopp vicchez?

- Kérlek ne – könyörögtem, mert még mindig nem hevertem ki azt a sokkot, amit a kis kiruccanásunk alatt szenvedtem el tőle.

- Hát jó, akkor majd megoldom magam, de mit mondtál, miért is vagy itt?

Nem akartam megbántani.

Talán újból át kellene gondolnom ezt az egészet, hiszen csak segíteni akart. Nem lehetek ennyire kukacoskodó, így a nagy vita helyett, inkább csak egy mosolyt varázsoltam az arcomra, a táskámban kezdtem el kutakodni, az ajándéka után.

 Egyenesen a kezébe nyomtam.

- Idén megkésett a Jézuska - vakartam meg a tarkómat idegesen. Miért nem örül jobban?

- Én nem vettem neked semmit...

- Ja, csak elvittél Angliába, tényleg semmit – forgattam a szemeimet – na bontsd már ki!

Figyeltem ahogy gyermeki lelkesedéssel nyitja ki a csomagot, és elnyílt ajkakkal figyeli az apró kis gépet.

- Ez egy vagyon lehetett – ingatta a fejét – nem kellett volna! Daisy ezt nem fogadhatom el!

- Menj már! - böktem meg – hát persze, hogy elfogadod, ajándék, és egyébként is, még valamikor a nagyapámé volt, és ez egy ősrégi darab, de tudom, hogy szereted ezeket a gépeket!

- Ki nem szereti a polaroid képeket? - Jött közelebb és szorosan megölelt – köszönöm szépen!

- Oké, oké – toltam el magamtól óvatosan, mielőtt még túlságosan kényelmesen kezdtem volna magam érezni, és felvettem a kabátomat.

- Sietsz?

- Igen – válaszoltam – neked mára sok sikert! Szia!

Túl gyorsan távoztam. Valószínűleg ez neki is feltűnt, mert végig magamon éreztem a tekintet, de nem álltam meg. Minél hamarabb ki akartam jutni innen, mert úgy éreztem, kettészakadok.

 A szívem azt akarta, hogy azonnal menjek vissza hozzá, és kérjem meg, hogy újra meg újra tartson a karjaiba, de az eszem mást diktált.

Mennem kellett.

Odakint egy nagy sóhajjal köszöntve a friss levegőt, még utoljára hátrafordultam, hogy vethessek egy pillantást a házra, aztán pedig fogtam egy taxit.

Ideje lesz haza menni.

Végleg.

~*~

Otthon nem várt meglepetés fogadott. A konyhában anya és Liam ült. Mosolyogva ugrottam a fiú nyakába, jóleső érzés fogott el a láttán, főleg amikor bejelentette, hogy soha többet nem akar elengedni. Ez tartott addig amíg arra nem kért, hogy ha van kedvem vacsorázzak vele.

És, hogy miért zavart ez?

Mert nagyon komolynak tűnt. Az én szívem pedig további helytelen ütemeket diktált emiatt. Nem tudtam hazudni az embereknek, hát még magamnak. El kell mondanom neki az egészet, nem építkezhetek egy hazugságra.

Vagy már Ő maga is rájött, és ezért akar velem beszélni?

Gondolatok ezrei rohangáltak a fejemben fel-le, és még akkor sem tudtam lenyugodni, amikor újra a szabad levegőn voltunk. Igaz csak egy rövid ideig. Végig hallgattam ahogy az útjáról beszélt, meg arról, hogy meg akart lepni, és a tekintetemből ítélve talán sikerült is neki.

Igazat adtam.

Bár nem az érkezése miatt volt ilyen a tekintetem.

Végig a kezemet fogta, amíg a város egyik legelegánsabb étterméhez hajtottunk. Egy csendesebb helyen lévő asztalhoz ültünk le, feszült pillanatok alatt tudtam csak kipréselni magamból, pár választ a kérdéseire. Nyilvánvaló volt a zavarom.

Nem feküdt a környezet, se a helyzet.

- Mi a baj, Daisy? - hajolt közelebb hozzám, miközben a rendelésünkre vártunk – megbántottalak valamivel?

- Ne mondj ilyet – simítottam végig a kezén, mire elkapta azt és összefonta ujjainkat – csak hiányoztál, ennyi az egész!

- Helyes – mosolyodott el – mert szeretnék kérdezni valamit!

Éreztem ahogy elfehéredek.

Honnan tudta meg?

- Biztos jól vagy? - aggódott ismét – ha gondolod hazamehetünk...

Akadozva bólintottam. Mi a jobb? Ha Ő mondja ki, vagy ha én?

Lehunytam szemeimet, a nagy sóhaját hallva, úgy döntöttem tényleg elmondom neki, így egyszerre szólaltunk meg, csak amíg én ismét a nevét mondtam, addig Ő egy teljesen más témába kezdett bele.

- Lennél a barátnőm Daisy?

Még a szám is nyitva maradt.

Istenem, mekkora egy idióta vagyok. Hogy tehettem meg azt a sok szörnyűséget ezzel a csodálatos sráccal? Becsuktam a számat, és az ujjainkat kezdtem el figyelni, pont amikor letették elénk az előételt.

- Én nem is tudom mit mondjak – bűvöltem még mindig az ujjainkat, majd felnéztem rá.

Mindketten tudtuk mit fogok.

Nem volt csalódott, csak szomorúan mosolygott.

- Mióta sejted? - Törtem meg végül a csendet.

- Hogy még mindig szereted azt az őrültet?

Csend. Ezt nem gondolhatja komolyan.

Nem vagyok szerelmes.

- Amióta eljöttél hozzám sírva – húzta meg a vállát – de reméltem, hogy elmúlik! Semmi gond Daisy, csak szeretném ha boldog lennél!

- Én szeretlek téged Liam...

- Ezt is tudom – nevette el magát – ahogy én is téged, igaz azt hiszem egy kicsit jobban, mint te engem! Azt érzem, amit te Harry iránt, ez pedig ha engem kérdezel bosszantó! Nem érdemel meg téged!

Szerintem is így volt.

De kár lenne hazudnom. Semmivel sem vagyok jobb ember, mint a szóban forgó személy, és ostoba vagyok, ha elhiszem, hogy komolyan ítélkezhetek mások felett.

- Nagyon mérges lennél, ha én most lelépnék? - Pillantottam az órámra, talán még elcsíphetem az átadó, és a nagy beszédje előtt.

- Üdvözlöm – zárta rövidre a beszélgetésünket, sietve álltam fel és adtam egy nagy puszit az arcára, nem törődve azzal, hogy hol is vagyunk kezdtem el kapkodni a lábaimat. Egyik lépést a másik után, lihegve tettem meg a háztömböket, nem törődve a hideggel, járókelőkkel, vagy a szállingózó hóval.

El akartam mondani neki.

Nem akartam tovább titkolni, mert szerelmes voltam.

Úgy, mint még soha.

És akartam, hogy tudja.

Lassítottam ahogy az utcájába értem, ismét páni félelem tőrt rám, de nem foglalkoztam vele. Ezúttal semmilyen észérv nem hatott volna. Nem érdekelt az esetleges csalódás, fájdalom, vagy bármi más. A szívemre kell hallgatnom ha tényleg boldog akarok lenni. Nincs több hazugság, játék.

Ezt akartam.

A kérdés már tényleg csak az, hogy vajon Ő mit szeretne.

Jóleső érzés futott végig testemen, amikor a lopott csókjainkra gondoltam, és a mosolyára, a közös emlékekre. Tudtam, hogy nem hibázhatok nagyot.

Megszaporáztam lépteimet, amikor megláttam az autóját a ház előtt parkolni, pontosabban várakozni, Harry feltűnt az ajtóban, mint mindig, most is kifogástalan, szemtelen külsejével fog elvarázsolni mindenkit. Egy széles mosoly szaladt arcomra.

A nevét akartam kiáltani.

De eltűnt a mosolyom, és elnémultam amikor a már jól ismert szőke lány lépett ki mögötte, a fiú pedig átkarolva, egy lusta csókot nyomott a lány halántékára.

Pontosan olyat, amitől a legtöbb szív apró, keserves darabokra törik.

Figyeltem ahogy az autóhoz sétálnak, ledermedve, a járdán állva, körülöttem minden homályos és furcsa.

A kocsi elhajtott velük.

Szomorúan elmosolyodtam, és letöröltem könnyeimet.

Miért is lett volna, ennyire egyszerű?