Sziasztok!
Köszönöm szépen a hozzászólásokat, itt is, és persze a csoportban is! Remélem ez a rész is tetszeni fog, írjatok véleményt, iratkozzatok fel ha szeretnétek! :) Már nincs hátra sok rész, és még nem vagyok benne biztos, hogy belekezdek-e egy második évadba, vagy sem. :)
Többször is
megemlítjük, hogy mennyire kegyetlen az élet. Ami természetesen
tényleg így van, de ez nem az ő hibája. Egyszerűen nincs rajta
kikapcsológomb, szeretne bocsánatot kérni, megemlékezni, de nincs
rá ideje. Az embereknek pedig szüksége van az időre. Anélkül
csak még nagyobb káosz lenne. Így inkább vállalja, hogy utáljuk,
okozhatunk ennyi fájdalmat neki.
Csak ne kelljen
megállnia.
Így lehet az, hogy
minden elrohan mellettünk, a nappalok, az éjjelek. Mi pedig észre
sem vesszük, és keverjük a hétköznapokat a hétvégével. Az
élet és az idő miatt. Mert igenis megengedhetjük magunknak azt a
kiváltságot, hogy nem foglalkozunk vele, csak úgy vagyunk, és
nézünk ki a fejünkből, és ennyi. Dacból. Haragból. Csupán
azért, mert ha senki nem lassít, akkor majd mi fogunk.
Az egyetlen
probléma, hogy így is mi veszítünk. Állunk ott. Körülöttünk
élet. Mi pedig a közepén, a megfagyott lelkek.
- Ma később jövök
– kapta fel nyakkendőjét a földről Harry, majd átszelve a
köztünk lévő távolságot egy csókot nyomott a homlokomra –
szeretném ha sétálnál egyet délután, Daisy! Lucy is keresett,
és aggódik érted! A munkatársaidról már nem is beszélve!
Nem válaszoltam,
csak bólintottam, és figyeltem ahogy egy utolsó aggódó
kifejezéssel arcán elmegy. A forró teámat kortyolgattam a
hálószobájának ablakában, miközben inge körülölelte
testemet.
Aligha beszéltünk
arról, ami köztünk volt. Merthogy nyilvánvalóan beszélhettünk
volna valamiről, tekintve, hogy anyám halála óta nála élek, és
rendszerint napjában többször is egymásnak esve kötök ki az
ágyában, vagy a fürdőkádjában, vagy épp a kanapéján. De
ennyi.
És a piszok nagy
igazság az, hogy mocskosul jól érzem magam így.
Tudom, hogy egyszer
ez is véget ér majd, és feltehetőleg nagyon fog fájni, ám
tekintettel a már egyébként is darabokban heverő szívemre,
igazán nem számított még egy szerelmi csalódás is. Szóval
belementem az őrületbe, és teljes lélekkel folytattam a mi kis
„barátság extrákkal” kapcsolatunkat.
Tegnap temettük el
anyát, a ceremóniára el sem akartam menni, de Harry hajthatatlan
volt, így belementem, mégsem éreztem magam oda illőnek. Én már
elbúcsúztam tőle, nem tudtam sírni, csak álltam, mint egy nagy
rakás szerencsétlenség és arra gondoltam, hogy honnan tudta
Harry, aki az egész temetést rendezte, hogy mi volt anyám kedvenc
virága.
Azt is tudtam, hogy
nem maradhatok így, örökre. De nem akartam beszélni a
barátaimmal. Vagy bárki mással.
Szóval maradt az
önsajnálat.
Pár nap múlva újra
kezdődik az iskola, szóval úgy döntöttem inkább bevásárlók
pár füzetet, tollat, addig sem tespedek, így a nyakamba vettem a
várost, és habár tényleg csak egy- egy pár írószerről volt
szó, talán már a hatodik üzletet is megjártam, mégsem láttam
semmit, amit megvettem volna.
A lábaim
önkéntelenül vittek előrébb, egyik lépés a másik után,
többnyire el voltam foglalva az emberek arcával, az utcákkal, a
nagy épületekkel, és csak akkor vettem észre, hogy hol is vagyok
pontosan amikor a sír előtt álltam, a temetőben.
Könnyek gyűltek a
szemembe, nem tudtam tekintetemet a feliraton, a nevén tartani.
Annyira valótlan
volt. Olyan igazságtalan.
Senki sem érdemli
ezt, ez nem normális dolog. Erre nincsenek szavak, és nem is lehet
rá felkészülni. Azt mondani valakire, hogy nincs többé. Mikor
emlékszel rá.
Ott él benned
tovább.
Hogy lehetne ezt
feldolgozni?
Órákig álltam még
ott, időközben eleredt az eső is, de nem bántam. Lassú léptekkel
indultam vissza, a város zaja egy kicsit fellelkesített, mert nem
volt csendesebb, mint idefele jövet, ez pedig jó érzéssel töltött
el. Az utolsó könnycseppjeimet is letörölve álltam meg az ajtónk
előtt.
A lakásomon, azóta
nem jártam, hogy Harry elvitt magához, tehát egy hete,
bátortalanul, remegő kézzel illesztettem a kulcsot e helyére, de
az ajtó magától tárult fel, és egy nagyon is mérges, szintén
bőrig ázó Harry nyitotta ki azt, aki hevesen telefonált.
- Már itt van –
mondta berántva a meleg házba – igen, úgy tűnik minden rendben
vele, Lucy! Majd holnap hívlak!
Mi a fene?
Mióta van ilyen
jóba Harry és Lucy?
- Mégis, hol voltál? - Kelt ki magából megemelve hangját, de csak a
szemeimet forgattam. Nem különösebben érdekelt. Már épp
megindultam, hogy a szobámba menjek, amikor elkapta a csuklómat és
visszahúzott.
- Ez fáj –
rántottam ki a kezem, és gyilkos pillantásokat vetettem a fiúra
– megőrültél?
- Én, őrültem
meg? - Tudakolta hitetlenkedve – nem én voltam az, aki egyetlen
árva szó nélkül több órára elment! Hol voltál?
- Jézusom, csak
vásároltam – hagytam ott, és leültem a kanapéra.
- Igazán, és mit
vettél?
Kezdtem megunni a
játékát.
- Semmit amint látod
– mutattam fel üres kezeimet – a temetőben voltam, ha ennyire
tudni akarod!
- Oh – döbbent
meg egy kicsit, majd leült mellém, mire felsóhajtottam. Nem
akartam, hogy tovább sajnáljon. Abban sem voltam biztos, hogy az
érintései, a finomkodó érintései nem azért voltak, mert sajnál,
vagy legalábbis próbál együtt érezni.
Hihetetlen, hogy már
semmi sem jó nekem.
- Ne haragudj, hogy
nem szóltam – törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet –
csak pár dolgot szerettem volna vásárolni a sulihoz, de aztán
teljesen máshol kötöttem ki!
- Teljesen rendben
van – bólintott csendesen – nem kellett volna ennyire kiakadnom,
hiszen felnőtt nő vagy!
Igen. Tényleg az
voltam.
Közelebb csúsztam
hozzá, hogy nagy nehezen de az ölébe keveredjek, átöleltem,
Harry pedig kitartóan tartott. Egyetlen egy másodpercig sem
éreztem, hogy valaha szándékozna elengedni. Inkább, még ha
képtelenség is, meg akar védeni a világ összes bajától,
gonoszságától és fájdalmától. Az én személyes hősöm akart
lenni. Én pedig engedni akartam. Valójában semmi másra nem
vágytam. Szükségem volt rá. Éreznem kellett. Tartanom.
Homlokomat az övének
támasztottam, mire felvezette kezét az arcomhoz, és letörölt egy
kósza könnycseppet, mire megcsókoltam hüvelykujját.
Elmosolyodott, és
én is magamra erőltettem egy halvány mosolyt.
- Szeretnélek
többet így látni – húzta végig ujját ajkamon, suttogva
beszélt, mintha attól tartana, hogy szertefoszlok, vagy egész
egyszerűen itt a karjaiban fogok összetörni.
Egyiket sem
terveztem.
Gyengéden csókolt
meg, annyira megfontolt, és óvatoskodónak tűnt. Hajába túrtam,
puha fürjeit húztam gyengéden, mire felemelt, combjaim alá
nyúlva, nem megszakítva egyre hevesebb, kapkodó csókjainkat.
Egyenesen a szobámba sétáltunk, a puha ágyneműre helyezett, és
úgy nézett végig rajtam.
Lábaimat dereka
köré fonva húztam magamhoz közelebb, engedélyével fordítottam
helyzetünkön, közben megszabadultam felsőjétől, így szabadon
csókolhattam mellkasát, tetoválásait, puha bőrét. Felhúzott
magához a nevemet sóhajtozva csókolt meg ismét, hosszú hajam
arca köré hullt, mire halkan elnevettem magam.
- Szeretnélek
boldoggá tenni – seperte ki hajamat arcomból, és szemembe
nézett. Fejemet mellkasára hajtottam,és hallgattam szívverését.
- Már azzá tettél,
Harry – suttogtam miközben apró köröket rajzoltam bőrére –
a lélegzeteddel, a hangoddal, azzal, hogy annyira elven vagy és
igazi. Itt vagy, ahogy én is itt vagyok, és történjék bármi. Ha
erre gondolok boldog leszek. Álmaimban és akkor is, ha ébren
vagyok!
Tudtam, hogy nem így
érez. Tudtam, hogy ez túl sok lenne neki. De ki kellett mondanom,
mert nem bírtam tovább. Egyszerűen nem megy.
Szó nélkül gyűrt
maga alá, és úgy csókolt, mintha nem lenne holnap.
Én pedig
kiélveztem, egyszerűen csak sodródtam az árral.
Ha már az úszás
nem jött be.
Akkor próbálkozok
másképp. Talán egy megfáradt lélek is célba ér egyszer.
~*~
Kicsit kótyagos
fejjel és rendkívül fáradtan nyitottam ajtót másnap. Ugyanis
éktelen dörömbölésre ébredtem. Az ajtómban pedig Lucy állt,
komolyan örültem, hogy láthatom, így gondolkodás nélkül
öleltem vissza, és próbáltam megnyugtatni, hogy ne sírjon.
Elképzelhető, hogy egy kicsit dühös rám.
Nem kellett volna
így viselkednem vele. Nem taszíthatok el magamtól mindenkit.
Még ha úgy sokkal
könnyebb is lenne az élet. Vagyis ha a magam nevében akarok
beszélni, akkor a saját életem.
- Szóval – állt
meg a konyhapult mellett barátnőm, miközben elkezdte kipakolni a
táskájából mindazt a jót amit hozott magával. Ha jól láttam
rengeteg filmet, vígjátékokat, édességet és gyümölcsöket.
- Szóval? - Vontam
fel kérdőn a tekintetemet az egy üveg méregdrága alkohol láttán
– mi ez az egész?
- Előbb én
kérdeztem – méltatlankodott, noha kérdést még nem hallottam
elhangzani a szájából – mi van köztetek?
- Kivel? - Ültem
fel a pultra, pont amikor Harry sétált ki, egy szál boxerben a
nappaliba. Nem úgy tűnt, mintha érdekelte volna Lucy jelenléte,
csak egy barátságos mosollyal intett felénk, azután eltűnt a
fürdőszobában. A lány viszont teljesen le volt sokkolva. Arcán
idióta vigyorral, természetesen.
- Azt hiszem ez
válasz a kérdésemre – bontotta ki az egyik csomag chipset, és
tömni kezdte magába – milyen az ágyban?
- Lucy! - Kértem ki
magamnak.
- Most, mi az? -
Értetlenkedett teli szájjal – nem feküdtetek, le? Együtt
vagytok, nem?
- Nem vagyunk együtt
– öntöttem magamnak egy pohár narancslevet – bár határozottan
lefeküdtünk egymással!
- Akkor mi a helyzet
veletek?
- Ez bonyolult –
sóhajtottam elharapva a mondat végét, Harry ismét feltűnt a
színen ezúttal felöltözve, indulásra készen.
- Minden rendben,
Lucy? - Kérdezte illedelmesen a fiú, miközben felkapta kabátját,
és elcsent egy kis kaját, az édességkupacról ami az asztalon
feküdt.
A lány csak
hümmögött, mire Harry felvonta szemöldökét.
- Minden rendben,
Harry – válaszoltam helyette – ez az öregedés első fázisa,
ne verjük nagy dobra, Ő sem szeretné!
Lucy kifejezve nem
tetszését fordította el a fejét, míg Harry arcán széles vigyor
terült el. Átszelte a köztünk lévő távolságot, és kuncogtam
amikor egy puszit nyomott a homlokomra, de ez hamar elült. Főleg
amikor ajkait sóvárogva az enyéimre tapasztotta. Finomkodva
csókoltam meg, és azt hiszem ha Lucy nincs itt, nem engedtem el
mellőlem ma ezt a fiút.
A lány köhintett,
mire elszakadtunk egymástól. Harry futólag rákacsintott, aztán
ismét elmondta, hogy ma nála menjek, és hogy egy kicsit később
jön.
- Bonyolult, mi? -
Vigyrogott Lucy – nekem úgy tűnik, hogy valaki szerelmes...
- Ez inkább
szánalom, Lucy – ingattam a fejem, és elvettem kezéből a már
félig üres zacskót – de ne is beszéljünk erről!
- De tudod, hogy
kell róla beszélned, nem mehet így örökké!
- Persze, hogy tudom
– engedtem én is, lazítva testtartásomon – de most jó. Még
akkor is, ha tudom nem helyes, ne vedd el tőlem az érzést!
Felsóhajtott.
Mindketten tudtuk,
hogy én leszek az, aki majd elveszi magától ezt az egészet.
Miközben mindössze
annyit kellett volna tennem, hogy beszélek a fiúval, arról, hogy
mit is érez irántam.
Na nem mintha, én
tudnám, hogy mi ez az egész.
Egyáltalán miért
kell neki nevet adni? Miért nem lehet csak úgy élvezni, lenni és
semmi több. Még akkor is ha néha fáj, ha sokszor rossz. Ha nem
magyaráznánk mindent túl, sokkal könnyebb lenne az életünk.
A gond csak az, hogy
erre képtelenek vagyunk. Egyszerűen jól esik ha fáj, ha
szenvedünk. Legalábbis a sok-sok szerelmes drámára gondolva, nem
tudom máshogy felfogni a dolgokat.
Egyik filmet néztük
a másik után, időközben pedig az összes édesség eltűnt, a nap
végére pedig úgy döntöttünk, ma megejtjük azt a bevásárlást.
Időközben befutott Marco is, aki miután egy hatalmas
csontropogtató ölelésben részesített eljött velünk.
Ekkor jöttem rá,
hogy amíg ők itt vannak nekem, addig nem leszek egyedül. Ha pedig
nem taszítom el magamtól őket, akkor mindig itt lesznek.
Ha én is így
akarom.
Hogy miért voltak a
legjobb barátok? Mert nem kérdezték, hogy érzem magam. A barátok
nem tesznek fel nyilvánvaló kérdéseket. Tudják a válaszokat.
Figyelnek ránk. Ezért pedig csupán végtelen hálával
tartozhatunk.
- Apád, hogy viseli
az elvonót? - Nézett rám Marco, miközben a kávéját kavargatta,
én pedig azt hittem félrehallottam. Apám és az elvonó?
Arckifejezésemet
látva, Lucy igyekezett megmenteni a helyzetet.
- Nem is tudod,
igaz? - Mosolyodott el, mire nemlegesen megráztam a fejem.
- Miről van szó?
- Harry hívott fel,
hogy nem-e tudok egy dokit aki segíthet ebben – kezdte meg a
magyarázatot Marco – én pedig felhívtam egy pár embert,
kerestünk egy intézetet, ahol az édesapád a gyógyulás útjára
léphet.
- Ez önkéntes
alapon működik – ellenkezdtem – kizárt, hogy rászánja magát!
- Pedig igaz –
erősítette meg Lucy a helyzetet – édesanyád halála után pár
nappal történt, megkeresett minket, Harry pedig felajánlotta, hogy
segít.
Harry és a
segítség. Szóval Ő az, aki fizeti ezt a poklot.
Ez, miért nem lep
meg?
- Csak segíteni
akar – fogta meg kezem Marco – ne légy vele kemény!
- Tudom –
válaszoltam – csak nem hiszem, hogy megéri az egész, hiszen
mindannyian tudjuk, hogy milyen az apám.
- Mindenki
megérdemel egy második esélyt!
- Hát persze –
bólintottam felállva az asztaltól – csak nem mindegy, hogy ki
éri el, és ami még fontosabb, hogy ki érdemli meg!
Nem akartam velük
vitatkozni. Szóval inkább elbúcsúztam, és Harry lakására
vettem az irányt. Elhatároztam, hogy ez az utolsó ilyen napom.
Holnap felhívom a főnököm, és megkérdezhetem, hogy megvan-e még
a munkahelyem, ha pedig igen, akkor jövőhéten vissza akarok menni.
Az elmúlt napokban
Harry annyiszor kérte, hogy játsszak neki valamit a gitáromon, de
mindig nemet mondtam. Amikor azonban felértem hozzá, képtelen
voltam megállni. Ott ült a nappaliban, és épp tévét nézett.
Egy csókot dobtam
neki köszönésként, mire úgy tett, mint aki nem tudja elkapni, és
lehuppant az ágyról. Fejemet rázva, szemeimet forgatva egy nagy
mosollyal léptem be a hálójába, és vettem elő a gitáromat.
Finoman végigsimítottam a hangszeren, és a nappaliba indultam.
Az öröme
vitathatatlan volt. Már csak a mosolyából is ítélve.
Letelepedtem mellé,
elvette tőlem a hangszert.
- Mindig is
szerettem volna játszani valamin – pengette meg – de valamiért
sosem sikerült!
- Szerencsére –
nyújtottam ki rá a nyelvem, és visszavettem az ölembe a gitárt –
szeretnéd ha játszanék neked valamit?
- Tudod, hogy igen –
mosolyodott el, aztán pedig hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedve,
szemeit lehunyva várta az első akkordokat.
Én pedig csak arra
tudtam gondolni, az egyre növekvő gombóccal a torkomban, hogy
ennek nem lesz jó vége.
Nagyon nem. Mert
annyira próbáltuk titkolni, ezt az egészet kettőnk között, hogy
ez fog mindent tönkretenni. Ami volt, ami van, és azt is, ami
lehetne.
A titkok, az utolsó
sejtig elpusztítják az embereket. A leggyilkosabb kórok egyike, és
az is marad, amíg világ a világ.
Kedves Szofi !
VálaszTörlésA történeted egyszerűen fantasztikus!Imádom!
Csodálatos,cuki,kedves,izgalmas...és még folytathatnám :3
Mikor lessz kövi?
Szia Harry! :D :D
TörlésKöszönöm, hogy olvasod, és a szép szavakat is! Nagyon örülök, hogy tetszik! :))))
Még ma hozom a folytatást!