Harmincadik rész - Elég már!

Sziasztok! 

Komolyan nem hiszem el, hogy alig pár résszel ezelőtt, még a tizennegyedik feliratkozónak hálálkodtam már pedig már húszan vagyunk! Ti vagytok a legjobbak, bár ezt gondolom már unjátok folyton olvasni, én azonban még mindig nem untam meg az orrotok alá dörgölni! A megtekintések számát sem hiszem el, ahogy azt sem, hogy elérkeztünk a harmincadik részhez! Remélem tetszeni fog a folytatás, igyekeztem, bár nem egy eseménydús rész lett azonban a mai kis eseményekkel ráfordultunk valami olyannak a célegyenesére amit talán már sokan közületek nagyon várnak! Szóval íme, nem dumálok tovább, csak annyit még: visszajelzéseknek most is nagyon örülnék! :) 

Profi tornászokat megszégyenítő ügyességgel, szinte már tigriseket utánzó mozdulatokkal ugrottam át az utamba kerülő akadályokat. Már ha a tigrisek valóban ugrálnak. Na jó. Sokkal inkább vetődtem de tekintve, hogy az ördög a részletekben rejlik talán jobb nem is belemenni. Nem mintha bármit is számítana. Ugyanis az életem továbbra is hasonlít egy egész csinos felforduláshoz, és nem. Kizárt, hogy igaz legyen : „ a zseni átlátja a káoszt” mondat.

Bár kicsit fellengzős lenne tőlem, ha jómagamat egy zseninek tartanám.

- Bocsánat – törtem utat magamnak egy idősebb házaspár között akik nagyon is ráérősen sétálgattak a kórház folyosóján. Nagy bánatomra.

Egy újabb szökkenéssel befordulva a célállomáson folyosójára, próbálkoztam meggátolni, hogy ne csússzak neki a falnak a nagy lendület miatt, ám a fal megállíthatatlanul közeledett, már a szemeimet is lehunytam, hogy felkészüljek a becsapódásra de ekkor egy nagy kéz nyúlt értem és a köpenyemnél fogva fogott vissza. Fogaimat összeszorítva nyitottam ki a szemeimet.

- Túléltem? - Préseltem ki magamból a szavakat, Carter vállába kapaszkodva igyekeztem kiheverni a kezdeti sokkot – köszönöm!

- Ugyan – legyintett – volt időm hozzászokni, mindazonáltal el kell mondanom, hogy ha nem jön be az orvosi pálya megpróbálkoznál autóversenyzőként!

- Kérlek, már meg is van a rajtszámom a Forma-1 berkeiben!

- Ahhoz előbb részt kellene venned egy időmérő edzésen, Daisy! - Jött a lesújtó válasz mire nyelvet öltöttem rá. Hihetetlen, hogy miket nem tud ez a srác. Az én sporttevékenységem kimerült az állandó futásból. A késés miatt, de biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok ezzel így, szóval akár olimpiai sportágként is szerepelhetne a késés. A versenyzőket éjszaka kifektetnénk a pályára, iszonyú kényelmes ágyakba, pihe-puha takarókkal és hagynánk őket aludni. Nem kapnának ébresztőt, vagy ha kapnának mind hibás lenne, hogy meglegyen az elalvás.

Ha pedig végre magukhoz tértek mindannyian figyelhetnénk hogyan futnak a cél felé.

Nem is értem erre miért nem gondolt senki ezelőtt.

- Mindegy – szaporáztam meg a lépteimet – el fogunk késni!

Azzal a lendülettel magammal húztam, az aprócska kórteremben már mindenki ott volt rajtunk kívül. Természetesen nem kaptunk leszidást, de azért a csoportvezetőnk nem nézett túl jó szemmel. Mondanám azt, hogy már hozzászokott a tényhez, hogy Carter és én folyamatosan elkésünk de ez nincs így.

Mert ez azon dolgok egyike amelyen komolyan javítanom kell, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek majd. Egyszer. Talán.

Oké.

Én is tudom, hogy nem fog sikerülni. Ez velem jár. Ha valakinek nem tetszik nyugodtan kiléphet az ajtómon. Vagy ami még jobb. Be se lépjen! Már ha egy mód van rá.

- Mivel a megbeszélés felét lekéstétek – nézett ránk a csoportvezetőnk aki egyben a kórház egyik legjobb orvosa is volt, mind szakmailag és emberileg. Vörös haja a derekáig ért, zöld szemei pedig csak úgy ragyogtak az örökös jókedvtől, roppant csinos nő volt, aki nagyjából mindig megértő volt velünk – érdeklődjetek a többiektől a dolgokról, Daisy te pedig kérlek maradj még egy kicsit, beszédem van veled!

Elhúztam a számat, a szívem pedig kihagyott minimum két ütemet.

Beszéde? Velem?

Ez nem sejtetett túl sok jót.

Mihelyt bezárult az ajtó a csapatom tagjai után komoly magyarázkodásba kezdtem.

- Amber, tudom, hogy már ezerszer elmondtam,de sajnálom a késést! Tegnap gyakorlaton voltunk és még utána elmentem vacsorázni a barátommal is, ami egy kicsit hosszúra nyúlt ma reggel pedig nem szólt az ébresztőm szóval ezúttal tényleg nem én vagyok a hibás, cserkészbecsületemre!

- Voltál kiscserkész? - Vonta fel finoman ívelt szemöldökét mire kínosan elvigyorodtam.

- Nos nem – ingattam a fejem – ami azt illeti a természet és én, különleges kapcsolatban vagyunk! Ő megengedi nekem, hogy szívhassam a levegőjét és ihassam a vizét, cserébe én ígértet tettem, hogy nem próbálkozom a hegyei megmászásával vagy az erdői felfedezéseivel! A vízesésekről meg folyókról már nem is beszélve, ugyanis úszni sem tudok! - Hadartam el egy szuszra a végére pedig igyekeztem lelassulni, főleg az arckifejezését látva – bár gondolom ez téged nem érdekel!

Megköszörültem torkomat és próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna az imént.

- Szóval – vakartam meg tarkómat – miért is vagyok itt, ha nem a késés miatt? Mert ugye nem amiatt?

- Daisy! - Nevette el magát végül Amber – csak arról szerettem volna beszélni veled, hogy miért nem láttam a jelentkezésedet! Kiválóak az eredményeid, és tudtommal az onkológia felé kacsingatsz, a kórházuknak pontosan ilyen rezidensekre van szüksége, mint te,a programjába!

Ajkaimba haraptam.

Na igen. Még tényleg nem döntöttem el, hogy merre is szeretnék dolgozni az alapképzés után. Maradtam volna, meg nem is. Egy részem visszavágyott a nyüzsgő New York városába, hiányzott Lucy, Niall és a többiek. Másrészt viszont itt volt nekem Eric és Angela, a nagyszüleim és egy halom új barátom. Harmadrészt pedig szívesen próbáltam volna magam ki egy teljesen új városban is. Ezért nem jelentkeztem még sehova. Noha tudom, hogy a jelentkezési határidő már itt van a nyakamon.

- Rendben – sóhajtott fel – de kérlek dönts mielőbb! Most pedig mesélj nekem arról a titokzatos lovagról aki miatt lekésted az én nagyon unalmasra sikerül megbeszélésemet!

Erre már kénytelen voltam elmosolyodni. A gyomrom pedig egy hatalmasat kordult.

Amber elnevette magát.

- Mondjuk egy kiadós reggeli mellett, rendben?

Mosolyogva bólintottam, és hagytam, hogy kinyissa előttem az ajtót.

Mint mondtam.

Az egyik legjobb ember akivel valaha is találkoztam.

Miután Carter is csatlakozott hozzánk egy apróbb asztalnál foglaltunk helyet a temérdek kaja mellett, aminek elpusztítása egyáltalán nem jelentett gondot vagy komoly kihívást. A mesélésem már annál inkább.

Miután Harry és én együtt vacsoráztunk sírva mentem haza, szerencsémre Ella nem látott így nem kellett magyarázkodnom, hanem kitervelhettem, hogy merre is lépjek tovább. Mert a továbblépésre nagyon is szükségem volt, főleg ha nem tervezek megőrülni. Egyik dolog jött a másik után, még az ismételt költözés is megfordult a fejemben amikor átkopogott Jared egy halom földi jóval és együtt főztünk.

Felszabadultnak, könnyednek éreztem magam a társaságában ami konkrétan felért egy randival ha pedig még tisztázatlan körülmények adódtak volna a szándékait illetően, búcsúzásul megcsókolt ami már mindent „hivatalossá” tett.

Ella nem igazán volt elragadtatva amikor beszámoltam az eseményekről. Azt mondta, hogy bolond vagyok amiért nem veszem észre, mennyire parázslik a levegő Harry és köztem. Megjegyzem nem tudom honnan szedi ezt, tekintve, hogy még nem is találkoztak.

De abban egyet kell értenem, hogy Jared csókja teljesen más volt.

Ami nyilván természetes is, és az is tökéletesen elképzelhető, hogy csak én képzelek túl sokat bele, de nem mozdult meg bennem semmi. Jól esett, gyengéd volt de ennyi.

Harry viszont elemi erővel lobbantott meg. Mintha mindig is hozzá tartoznék. Talán pont ez az érzés ami nem enged már évek óta. Mégis meg kellett próbálnom.

A saját érdekemben.

Szóval amikor Jared egy második, ezúttal igazi randit kért tőlem belementem és moziztunk egy jót, sétáltunk, rengeteget beszéltünk végül pedig arra jutottunk, hogy miért ne.

Megpróbáltuk együtt.

Ennek már másfél hete, és minden rendben lenne.

Ha nem az lenne a legnagyobb problémám, hogy bujkáljak Harry elől. Ugyanis szerintem a srác még nem tud róla. Bár nem értem miért érdekel ez engem.

Nem vagyunk együtt. Soha nem is voltam.

Az életemnek az a része egy totális vakvágány.

Legalábbis azt hiszem.

Jobban mondva remélem. Ha pedig úgy vesszük, már az is valami.

Jól mondom?

~*~

Hullafáradtan estem ki a kórházból este. Már bőven éjfél felé járt az idő, de nem volt megállás. Egy műtét közben nem mondhatom azt, hogy oké elég, lejárt a műszakom, csókoltatom a közönséget! Ella írt egy üzenetet, hogy Jared felveszi őt is, ha nem bánom és akkor elugorhatnánk valamerre vacsorázni. Tekintve, hogy hamarosan kilyukad a gyomrom az éhségtől azt sem bántam volna, ha maga az elnökkel kell vacsoráznom.

Összébb húztam magamon a kabátomat mihelyt megcsapott a hűvös esti levegő azután pedig elvigyorodtam, ugyanis Ella a nyakamba ugrott.

- Nem fogod elhinni, mi történt ma velem!

- De lehet meg sem fogom élni, hogy elmond – szabadítottam ki magam csontropogtató öleléséből, majd Jared következett aki egy apró szűzies csókot nyomott ajkaimra.

- Igaz – hátrált egy lépést tőlünk – utat a boldog párnak!

Erre csak a szemeimet forgattam és egyre türelmetlenül vártam, hogy Ella végre beavathasson a titkaiba!

- Szóval – kezdett bele végre – megkaptam a gyakornoki állást Londonban!

- Te most csak szórakozol velem! - Kiáltottam rá nevetve de a lány csak a fejét rázta, szemében könnyeket láttam megcsillanni a túlcsorduló boldogság miatt! Barátnőm építészetet tanult, mellette szívesen festegetett vagy csapott fel csak úgy profi lakberendezőnek és egyszerűen szerelmes Európába, szóval több helyet is megpályázott, de London volt a kedvenc jelölt. Így érthető a nagy öröm.

- Már ez megér egy kiadós ünnepi vacsorát – mosolygott Jared mi pedig mindannyian egyet kellett, hogy értsünk vele. Indulni akartunk, ám egy motor hajtott egyenesen a bejárathoz ahol egész pontosan mi is álltunk. Már a tetkóiról felismertem és komolyan nem akartam elhinni amit látok. Ezt komolyan nem csinálhatja.

Alig pár méterre állt meg tőlünk, megelőzve a kínos kérdéseket elnézést kértem és a fiú felé sétáltam. Harry levette magáról a sisakot mire oda értem.

- Ha a lángnyelvek nem lennének elég cikik, még motort is szereztél hozzá – böktem a sisakján lévő díszekre – mi ez az egész? Öngyilkos küldetésen vagy?

- Talán aggódsz értem? - Villantott egy harminckettes vigyort. Fáradtan sóhajtottam fel. Hihetetlen, hogy még ezt a helyzetet is úgy forgatja, hogy jól jöjjön ki belőle. Azt hiszem látta rajtam, hogy nem vagyok formában mert egyből lehervadt arcáról a vigyor és komolyra váltott – látni akartalak!

- Nos ez megvolt, szóval akár mehetnél is, ugyanis... - be akartam fejezni a mondókámat de Ella ért mellém és kíváncsian méregette a számára még idegen srácot. Rögtön utána Jared követte.

Egek.

Mi lesz itt még ma este?

- Te biztos Harry vagy – mosolygott rá barátnőm, Harry pedig végre elkapta a tekintetét rólam és kedvesen kezet fogott a lánnyal – nagyon örülök, Ella, Daisy szobatársa és egyben az a személy aki mostanában legtöbbször az idegeire megy!

- Legalább edzésben tartod!

- Szimpatikus a srác - nézett rám Ella, komolyan úgy tesz mintha Harry nem hallaná? Miért kell adni alá a lovat amikor teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon is nyeregben érzi magát.

De majd teszek róla, hogy ezt forduljon!

- Jared vagyok – nyújtott kezet barátságosan a másik oldalamon álló fiú, Harry pedig szintén mosolygott mindaddig amíg Jared be nem jelentette, hogy ki is nekem valójában – Daisy barátja!

Úgy tűnt ez máris lehervasztotta egy kicsit a kedvét.

Nagyon helyes.

- Harry Styles, Daisy exe!

Puff neki.

Eddig tartott a nagy bizonytalansága.

- Igazából sosem jártunk együtt, csak barátok voltunk! - Helyesbítettem, próbálva menteni a még menthetőt.

- Nos nevezhetjük így is, barátok akik szexelnek, nagyon is sokat ami azt illeti! - Szólt közbe élesen Harry, én pedig komolyan azt hittem itt a helyszínen kigyulladok és nincs az a tűzöltó aki segíthetne megmenekülnöm. Miért teszi ez velem, most komolyan?

- Harry! - Kértem ki magamnak, hallottam ahogy Ella kuncog mellettem míg Jared arca elkomorodik.

Istenem.

Miért nem tud egyszerűen békén hagyni? Úgy ötszáz év bőven elég lenne. Még ha magányosan is kell eltöltenem. Csak nélküle legyek.

- Erm, nos miért nem mentek előre srácok, a kocsimnál találkozunk! - Ajánlottam fel és Ella kezébe nyomtam az autóm kulcsát miközben igyekeztem jelentőségteljesen a lányra nézni. Szerencsémre barátnőm vette a lapot.

- Nagyon örültem Ella! - Kacsintott Harry a lányra, akiről már most láttam, hogy tökéletesen a bűvkörébe esett, barátom felé pedig biccentett – Jared!

Megvártam amíg tisztes hallótávolságon kívül kerülnek, hogy azután Harry felé fordulva bevessem legdühösebb nézésemet.

- Mégis mi a fenét képzelsz magadról? - Szűrtem a fogaim között mérgesen.

- Fáj az igazság, Daisy?

- Te csak ne oktass ki az igazságról engem Harry Styles, tudtommal nem én voltam az aki képtelen volt kinyögni mit is érezz valójában!

- Újra és újra elmondanám neked, hogy mennyire szeretlek! Ezt ismételgetem mióta itt vagyok, de most te vagy az aki úgy tesz, mintha nem hallaná! Mit csináljak, hogy felfog végre? Szeretlek!

Indulatosan beszélt, majdnem kiabált velem. Nem dühből, hanem úgy, mintha kezdene belefáradni, hogy tökéletesen elsétálnak a szavai mellett az emberek. Azaz én. Pedig ezek komoly szavak és nagyon jól tudom milyen érzés az, ha nem viszonozzák.

- Csakhogy ezzel nagyon is elkéstél!

Erre elfintorodott.

- Na, ne nevettess! Tényleg képes vagy ezzel felkelni és a tükörbe hazudni saját önmagadnak is, hogy aztán összejöjj ezzel a kis bájgúnárral, mintsem bevallani, hogy még mindig szeretsz engem és engem akarsz?

- Nincs jogod ítélkezni felettem, Harry! Nem vagy te nekem senkim!

Megfeszült állkapcsa az utolsó szavamra, de tökélesen hidegen hagyott. Elég volt mára ebből a nagy cirkuszból.

- Ezt te magad sem hiszed el – tört meg a közénk ékelődött csendet pár pillanat múlva. A szél a hajamba kapott, gyorsan a fülem mögé simítottam a rakoncátlan tincseket elnézve a fiúról. Lehajtottam a fejemet mielőtt újra ránéztem, megnedvesítettem ajkaimat.

- Tökéletesen mindegy, hogy mit hiszek vagy érzek – válaszoltam csendesen - Jared és én együtt vagyunk, ha tetszik neked, ha nem! Szóval nincs értelme, hogy tovább gyötörd magad, Harry! Menj haza, vagy költözz vissza a városodba és élj boldogan! Én is azt tervezem!

- Boldogan amíg meg nem? És pont vele?

- Nem érted a lényeget – szakítottam félbe erőteljesen – boldogan amíg meg nem, mindegy kivel, csak veled nem, Harry!

Azt hiszem ez az önbizalom megtöréses dolog jobban működött. Láttam a tekintetében a fájdalmat, elképzelhető, hogy talán egy kicsit túllőttem a célon.

Vagy talán nagyon is.

- Én nem úgy értettem...

- Hagyd csak – vágott közbe könnyes tekintettel és elkezdte felvenni a sisakját – nagyon is érthető voltál! Jó éjt neked!

Azzal már indított is.

- Harry várj már! - Kiáltottam utána ahogy elhaladt mellettem – Harry!

Ám nem hallgatott meg. Figyeltem távolodó alakját ahogy eltűnik az éjszakában és közben csak könnyes szemire tudtam gondolni.

No meg arra, hogy ezt most nagyon elcsesztem.

Megint.