Harry
Az emberek többsége
őrült. Nem a szó legszorosabb értelmében. De azért valljuk be,
hogy szerettünk ostobaságokat csinálni. Oké. Csak a saját
nevemben beszélhetek, főleg ha nagyon általánosítani akarok.
Tehát pontosítva a helyzetet: nem vagyok teljesen komplett. A baj
viszont csak az, hogy ezt a helyzetet még ki is élvezem. Méghozzá
egy távcső segítségével, amivel a hotel ablakából kémlelek,
ugyanis az épület előtt lévő kávézóban nagyon is érdekes
események vannak kialakulóban.
- Ezt nem mondhatod
komolyan, haver! - Kapcsolta rám a lámpát Zayn amikor belépett az
ajtón, szokásához híven ismét morogva. Gyorsan lepisszegtem és
intettem, hogy kapcsolja le a villanyt, még mielőtt kiderül, hogy
mit is csinálok.
A fiú csak a fejét
ingatta de azért eleget tett a kérésemnek és elnyúlt az ágyon
továbbra is felvont szemöldökkel figyelve engem. Nem tehetek róla,
de Ő ezt pont nem érthette. Elvégre én voltam az aki
menthetetlenül szerelmes volt.
- Pedig a nyomorult
aki, Daisy barátjának mondja magát éppen boldogan kávézgat
valaki mással!
Erre persze már
Zayn sem bírta tovább, könnyed léptekkel sétált mellém és a
reluxát félrehúzva pillantott le az említett jelenetre. Majd
vissza rám, nagyon is fáradtan.
- Most komolyan?
Ehhez tényleg szükséged van erre? - Bökött a nemrég vásárolt
távcsőre – egyébként ez még nem jelent semmit!
Nem figyelve
szavaira újra kémlelni kezdtem ezúttal azonban egy ördögi vigyor
terült el arcomon.
- Nekem nagyon is
úgy tűnik, hogy jelent valamit, figyeld a kis gerlepárt!
A fiú ismét
kipillantott.
- Oké, ez már
valami – pillantott vissza rám- de ezt anélkül is meg tudtad
volna figyelni, hogy bolondot csinálsz magadból, és most? Mi a
következő lépés Sherlock?
- Hát nem
egyértelmű? - Vettem elő a mobilom és gyorsan lekaptam őket –
elmondom az állítólagos barátnőjének, hogy aztán én lehessek
az aki megvigasztalja a lányt akinek apró darabokra törték a
szívét!
- Nos, nem – rázta
meg a fejét kikapva kezemből a telefont – nem hinném, hogy ez jó
ötlet! Nem mehetsz csak el úgy hozzá, kopoghatsz be az ajtaján és
állhatsz elő ezzel! Mint valami tárgyi bizonyíték egy
helyszínelős sorozatban, de komolyan?
- Pedig még jól is
hangzik, CSI Harry Styles!
Míg magamban
elröhögtem a viccemen, Zayn egyetlen arcizma sem mozdult, sőt
lesújtóan nézett rám. Komolyan érthetetlenek az emberek. Ez
vicces volt.
- Leálljak?
Legjobb barátom
ismét bólintott, már épp nyitottam volna a számat ám kopogtak
az ajtónkon. Mindketten kíváncsian néztük egymásra. Az elmúlt
egy hetet azzal töltöttem, hogy mindenhova követtem ezt a Jared
gyereket, tévedhetetlen nyomozói ösztönökre tettem szert. Ergo
lekövetkeztethettem, hogy mivel csak Daisy tudja merre is vagyunk
pontosan, egyedül Ő állhat az ajtó előtt. Pontosan ezért
előztem be Zayn előtt, hogy ajtót nyithassak. Konkrétan
feltéptem. Ám csalódnom kellett.
- Szia, Harry! -
Köszönt széles mosollyal Angela, aki Daisy újdonsült
keresztanyja volt. Egy párszor találkoztunk már de nem volt túl
mély a kapcsolatunk szóval tényleg meglepetést okozott.
Mindenesetre viszonoztam ölelését és behívtam a szobába. Zayn
gyorsan letudta a bemutatkozást, így mindketten a váratlan
látogatás miértje tudtunk koncentrálni.
- Az ott egy távcső?
- Bökött az ablaknál álldogáló szerkezetre, mire fáradtan
felsóhajtottam, a mellettem álló fiú pedig csak nevetett. Újfent.
Hát ilyen egy jó barát?
- Igen, arra
szolgált, hogy Harry leleplezze Daisy új barátjának piszkos kis
ügyleteit!
- Az egyetlen
piszkos ügylet amit látok, hogy valakinek csúnyán keresztbe
akarsz tenni – nézett rám Angela.
- De nem ok nélkül!
Egyébként a srác megcsalja, az előbb láttam csókolózni!
- Igen, már én is
láttam mással a városban – bólintott rá a nő – és most mit
akarsz tenni?
- Hát nem
egyértelmű? - Vette a kezébe újfent az irányítást Zayn – el
akarja mondani neki!
- Oh nem – kezdett
bele Angela is, mire csak felvontam a szemöldököm. Itt mindenki
megbolondult – nem mondhatod el ezt neki !
- Ugyan miért nem?
Hiszen mindannyiunknak fontos és csak úgy végignézzük ahogy
összetörik a szívét?
- Oh, drágám –
sóhajtott fel Angela – a dolgok nem ilyen egyszerűek, nem hiszem,
hogy hinne neked szóval hagy, hogy Ő maga jöjjön rá! Szóval
lehet rossz ötlet, hogy itt vagyok, de rendezünk neki egy kis
születésnapi meglepetést, azért jöttem, hogy elhívjalak
titeket! De csak akkor ha megígéred, nem csinálsz jelenetet!
Lassan mosolyodtam
el. Hát persze, hogy nem fogok.
Max egy kicsit.
Annyi még belefér,
nem?
~*~
Figyelmesen néztem
körbe az aprócska társaságon. Amikor megtudtam, hogy Daisy
elmegy, természetesen egyből utána akarta menni. Egészen addig
amíg hazaérve nem állt ott az egyik régi-új alkalmi partneren,
kabátot viselt alatta pedig néhány csábító fehérneműt.
Onnantól nem volt megállás. Felejteni akartam és egy kicsit
büntetni is magam amiért hagytam elveszni valami olyat, mai tényleg
működhetett volna. Már ha teszek is érte.
Most viszont itt
voltam. Igaz, megkésve de jelen voltam és nem fogom hagyni, hogy a
lány akit tényleg mindennél jobban szeretek, kizárjon az
életéből. Akkor is ha komolyan úgy hiszi, képes erre. Daisy
sokat változott. Komolyabb lett. Érettebb. Még mindig
megmosolyogtatott, imádtam hallani a hangját és most ahogy itt
állok körülettem az új barátaival rájöttem, nagyon is
hiányzott, hogy énekeljen.
Egy gitárral
kezében ült a széken, rögtönzött színpadán. Csodálatos volt.
A kezembe véve gépemet lőttem pár képet róla. Emlékként. Nem
biztos, hogy el tudnám viselni ha nem lenne hozzá több közöm,
szóval hamar helyre kell ezt hoznom. Daisy amikor meglátott engem
intett, majd befejezve az utolsó pár sort, kipirult arccal indult
meg felém.
Türelmesen vártam
rá. Minden szó nélkül öleltem magamhoz, az érzés pedig maga
volt a megváltás. Imádtam az illatát, azt ahogy a karjaimba
simult, egy apró puszit nyomtam szőke tincseire mire kuncogott.
- Isten éltessen –
engedtem el, mire csak rám mosolygott.
- Vissza a
kezdetekhez? - Bökte meg a kezemben lévő fényképezőgépet, mire
bólintottam.
- De úgy tűnik te
sem hanyagoltad az éneklést...
- Igen – bólintott
mosolyogva – a nyáron akadt egy pár helyi fesztivál ahol
felléptem, meg a fősulin is, tudod...amolyan meg nem értett
művészként!
- Ismerős –
nevettem el magam azután pedig végignéztem rajta – gyönyörű
vagy ma este is, Daisy Blake!
Figyeltem ahogy
fülig elpirult. Nem igaz, hogy nincsenek rá hatással a szavaim
vagy a jelenlétem. Annyira látszott rajta. Csak tudnám akkor miért
nem ad egyetlen esélyt sem, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom.
Nem kell tartania semmitől, ha velem lesz. Mindenem az övé és még
annál is több.
- Figyelj, Harry –
kezdett bele csendesen ismét magára vonva figyelmemet – nagyon
sajnálom a múltkorit, túl durva voltam veled, megjegyzem
tökéletesen ok nélkül, így szeretnék bocsánatot kérni, és
szeretném ha pontot tennénk az ügy végére, felnőttek módjára!
Mondjuk, mit szólsz ha barátokként próbálnánk meg?
- Oké –
erőltettem egy mosolyt magamra. Ugyan nem ez lenne a végső célom,
de több, mint a semmi és ha többet kaphatok ezáltal belőle akkor
még a „barát” szerepét is vállalom. Legalábbis egy kis időre
biztosan – de csak ha táncolsz velem egyet a születésnapod
alkalmából!
- Tudod, hogy pocsék
táncos vagyok! - Emlékeztetett finoman.
- Ahogy én is!
Bátortalanul nézett
végig az embereken akik nagyon is jól érezték magukat. Aztán
pedig felsóhajtott és ismét rám nézett.
-
Szóval akkor barátok? - Fogta meg kezemet, minden habozás nélkül
bólintottam mire egy mosoly kúszott arcára.
Hát
tudtam én ennek nemet mondani?
- Barátok – húztam magamhoz, szorosan megöleltem, hogy aztán mindketten a táncoló tömegbe vethessük magunkat. Elvégre csak egyszer van az embernek születésnapja az évben, miért ne élvezné ki?
- Barátok – húztam magamhoz, szorosan megöleltem, hogy aztán mindketten a táncoló tömegbe vethessük magunkat. Elvégre csak egyszer van az embernek születésnapja az évben, miért ne élvezné ki?
Egy
egész pörgős számot fogtunk ki, imádtam nézni ahogy nevet,
önfeledtnek és szabadnak tűnt. Olyannak amilyennek mindig is látni
akartam. Ahogy belassultunk, a Maroon 5 következő számára, Daisy
közelebb lépett hozzám, kezeimet finoman csúsztattam derekára,
míg fejét mellkasomra hajtotta. Egy nagyot nyeltem, valószínűleg
nagyon is tisztán hallhatta szabálytalan szívverésemet. Ha ez nem
elég meggyőző neki, akkor semmi sem. Halkan dúdolni kezdtem a
dalt miközben ide-oda lépegettünk. Daisy kuncogott. Ezen
felbátorodva kezdtem énekelni a sorokat.
-
„ Take it all, take it all – még magam is meglepődtem, hogy
sikerül eltalálnom a hangokat – take all I have. I'd give is all
away just get you back...”*
Daisy
felnézett rám, kezemet a lány arcára simítottam, gyönyörű
szemeibe néztem és tudtam, hogy tökéletesen elvesztem. Nem
lehetünk barátok. Vagyis, csak barátok nem.
Karjait
nyakam köré fonta, lehajoltam, ajkaink pedig egyetlen apró csókban
forrtak össze. A szívem a torkomban dobogott, de nem érdekelt
semmi. A dal még még mindig hangosan dübörgött körülöttünk,
valószínűleg többen is felfigyeltek ránk, de nem érdekelt. Csak
az számított, hogy velem van.
Így
kiélveztem a csókunk minden egyes pillanatát.
~*~
Hangosan
csattant utánunk az ajtó, de még az sem rázta fel egyikünket
sem. Pedig mindketten tudtuk, hogy jobb lenne ezeket a pillanatokat
elkerülni. Mégsem tettük. Sőt. Csak még tovább taszítottunk az
egészen. Egyenesen a pokolba.
De ennek az útnak minden percét ki fogom élvezni.
Daisy hevesen tépte ajkaimat, ujjai a felsőm alatt kalandoztak a fejemben lévő tiltakozásukat kifejező gondolatok pedig egymás után némultak el. Az sem érdekelt volna ha az egész világ összedől alattunk. Csak Ő és én számítottunk most.
Háta keményen ütközött a fallal amikor erőteljesen az asztalra dobtam, kapkodva nyúltam öve után miközben áthúzta fejemen a felsőmet és újra ajkaimra tapadt.
- És mi lesz a barátsággal? - Csókoltam végig nyakát, még mindig vigyorogva.
- Ki a fenét érdekel? – Lehelte ujjait tarkómba mélyesztette, láttam ahogy elvigyorodik, lábait derekam köré fonta, így lehetőségem nyílt hogy felemelve az ágy felé lépdeljek vele. Mint mondtam.
Édes út a pokolba.
De ennek az útnak minden percét ki fogom élvezni.
Daisy hevesen tépte ajkaimat, ujjai a felsőm alatt kalandoztak a fejemben lévő tiltakozásukat kifejező gondolatok pedig egymás után némultak el. Az sem érdekelt volna ha az egész világ összedől alattunk. Csak Ő és én számítottunk most.
Háta keményen ütközött a fallal amikor erőteljesen az asztalra dobtam, kapkodva nyúltam öve után miközben áthúzta fejemen a felsőmet és újra ajkaimra tapadt.
- És mi lesz a barátsággal? - Csókoltam végig nyakát, még mindig vigyorogva.
- Ki a fenét érdekel? – Lehelte ujjait tarkómba mélyesztette, láttam ahogy elvigyorodik, lábait derekam köré fonta, így lehetőségem nyílt hogy felemelve az ágy felé lépdeljek vele. Mint mondtam.
Édes út a pokolba.
Mozdulataink
kapkodóak, túl hevesek voltak az értelmes gondolatokhoz.
Mindketten egyet akartunk, legalábbis én biztosan, mindaddig amíg
Daisy telefonja meg nem szólalt. Az éjjeliszekrényre kaptuk a
tekintetünket ahol a kijelzőn a barátja neve állt. Megfagyott
körülöttünk a levegő. Láttam ahogy megváltozik tekintete, a
tűz helyét egyszerű felismerés veszi át.
Talán
igaza van.
Őrültség
lenne ezt tennünk.
-
Ne vedd fel – csókoltam meg ismét nyakát – kérlek...
Eltolt
magától, a telefon elnémult ugyan de öltözni kezdett.
Fájdalmasan sóhajtottam fel. Ez nem lehet igaz.
-
Sajnálom – húzta fel ruháját gyorsan – nem lett volna szabad
ezt tennünk, és erre még a pia sem magyarázat, Harry!
-
Mindketten szeretjük egymást – böktem mellkasomra – én
mindennél jobban szeretlek, ellentétben azzal a bájgúnárral!
Daisy
a szemeit forgatta.
-
Ezt most hagyd abba!
-
Nem fogom! Láttam ahogy megcsal téged!
A
fenébe is. Legszívesebben visszaszívtam volna a szavakat, ám erre
nem volt lehetőségem. Daisy dühös volt. Nagyon is.
-
Gyerekes vagy – lépett az ajtóhoz – én pedig komolyan ostoba
amiért elhittem, hogy megváltoztál!
-
Na persze – másztam ki az ágyból, ezúttal én is egyre
mérgesebben. Nem csinálhat úgy, mintha ebben az egészben egyedül
lennék – pontosan azért hagytad az előbb, hogy hozzád érjek,
mert ezt az egészet csak én akartam!
-
Mindenki hibázhat! - Kiáltott rám, immáron a kilincset fogva.
-
Szóval én csak egy hiba vagyok? - Léptem utána, felemelve
hangomat, teljesen elkapott az idegbaj – szerinted én csak egy
kibaszott hiba vagyok neked, Daisy Blake? Ezt akarod mondani?
Nyelt
egyet. Fejét lehajtotta, majd még utoljára rám nézett.
-
Viszlát, Harry! - Azzal már ott sem volt. Az ajtó hangos csapódása
még akkor is visszhangzott fejemben amikor több perc elteltével
kezdtem összekapkodni a ruháimat.
Megsemmisülve
ültem le az ágyra, lelkemben a fájdalmas magány nevű
szörnyeteggel.
Hát.
Legalább az ígéretemet betartottam, és nem csináltam jelenetet.
Mármint
nem nyilvánosan.
Ha
pedig ezt nézzük, már komoly teljesítményt nyújtottam.
*Vegyél, vegyél el mindent, vedd el mindenem! Mindenem odaadom, hogy visszakapjalak!
Maroon 5- Never Gonna Leave This Bed
URISTEEEEEEEEEEEEN! Tudod miert tetszett a resz? Istenem meg jo, hogy ugy irtad meg, hogy nehogy happy end legyen a resz vege! Es ezert is imadom, imadom, imadom. Komolyan! Minden nap nezem, hogy hatha hozol reszt. De ez a pentek nem is lehetne mar jobb. Nagyon varom a kovetkezo reszt!!:)❤️
VálaszTörlésAzért ki ne boruljunk nagyon! :D Nos ennek örülök, mert lassan kezdek ezeknek a szomorú hangvételű részek végére érni. Hogy egész pontos leszek, jövőhéten biztosan robban a boldogság bomba! :) Örülök, hogy tetszett, igyekszem a következővel!
TörlésKedves Szófi!
VálaszTörlésMindannak ellenére, hogy szeretem a blogodat, az írásodat, az egész történetet, kezdek teljesen kiborulni. A sztori kezd számomra egyre vontatottabbá válni, noha teljesen ügyesen leplezed a fejezetek végkimenetelével, legszívesebben fognék egy pisztolyt, és fejbe lőném vele Daisy-t. Hihetetlen amit Harry-vel művel, és őszinte leszek az első néhány részben szerettem, amiért nem adja meg magát, és a(z) "én is szenvedtem, hát ő is szenvedjen" logikáját, de nekem kezd egy kicsit elegem lenni belőle. Régóta szerettem volna kifejneni a véleményem, és, hogy hogyan írhatnám le anélkül, hogy megbántanálak, mert Isten látja a lelkem nem ez a célom!
Nem szeretném, ha egyszer meglátod a nevem úgy gondolj rám, mint egy kioktató szajhára (bár őszintén ennél jobban hiszem, hogy nem vagy ilyen), egyszerűen éltem a szabad vélemény nyilvánítás jogával, még,ha ezzel le is alacsonyodtam a szemedben, ugyanakkor mindennek ellenére is olvasni fogom a blogodat :).
Szeretettel, Bo
Kedves Bo!
TörlésKöszönöm szépen, de nem igazán tudok mit mondani. Örülök a véleményeknek mindig, és annak pedig külön, ha nem csak annyi jön: "kövit". Mert azokból tényleg nem nagyon lehet tanulni. Viszont szeretem ha a történet során többször is visszajeleznek, hogy na akkor ez tetszett itt, ez most nem. És igazából nem is tudom, hogy írtál-e az első komid után.( ha írtál akkor bocsi, ez a hét ne az enyém) Ezzel nem megbántani akarlak, csak az éremnek mindig két oldala van. :)
Ez egy ilyen történet, nem fogok magyarázkodni vagy védekezni mert az elég gyerekes lenne. :D Valakinek bejön, valakinek nem, lesznek még nagyon sablonos részek is, ezt megígérhetem.
Mindenesetre köszönöm a véleményed, nem érzem még annyira vontatottnak a dolgot, főleg, hogy tudom a vázlataim alapján, hogy kb. ez az a szint amikor kb. 2 részt kell várnia mindenkinek, hogy megkapja amit akar és ez talán nagyjából látszik is a karakterek szinte már kényszeresen elkövetett szerencsétlenkedéseiből. Tényleg örülök, hogy itt vagy, remélem még látlak erre! :)