Huszonkilencedik rész- Ha nem jelent semmit

Halihó! 

Még mindig nagyon hálás vagyok a sok-sok megtekintésért, az új feliratkozókért és a visszajelzésekért! Most is örülnék párnak, remélem tetszeni fog! Folytatás hamarosan! 

Azt mondják az elhatározás fontos. Merthogy addig csak kifogásokat gyártunk magunknak amivel igazából csak egy helyben toporoghatunk. Ha pedig így van kétségkívül elrohan mellettünk az élet, mi pedig a jobb esetben „csupán” belefulladunk az önsajnálatba. A pedig a legutolsó dolog volt amit jelenleg akartam magamnak. Ezért döntöttem úgy, hogy ma este Harry és én együtt vacsorázunk.

Semmi egyéb.

Én leszek a legutolsó ember akitől megtudja, hogy még mindig szeretem. Tudom, lehet teljesen nyilvánvaló a helyzet de inkább megtartom magamnak a sírig, mintsem megint elkövessek egy olyan hibát ami biztosan hosszú idejű szenvedést hozhat. A gond csak az, hogy nem igazán vagyok egy nagy színésznő. Tudok gonosz lenni, de egyrészt nem áll jól, másrészt pedig túl nagy fejtörést okoz. Így maradt a színlelés. Vagy a néma beleegyezés.

Némi gyomorideggel pillantottam az órára miközben egy doboz fagyit próbáltam eltüntetni magamban, már alaposan benne jártunk a délutánban, de nemrég ébredtem mert éjszakás voltam a kórházban, ha pedig Lucy nem kelt fel, hogy beszámoljon a nászútja minden egyes kis részletéről, talán még most is alszok.

- Remélem azért átöltözöl a vacsihoz, vagy ebben a cuki kacsás pizsamában akartál menni? - Lépett be az ajtón Ella, fáradtan dobta le táskáját majd huppant le mellém – és akár egy szőrtelenítést is bedobhatsz ha nem akarsz zsákban menni!

- Donald kacsa az egyik legjobb a világon, mégis hány embert láttál pénzben úszkálni? A zsák pedig nem is olyan rossz ötlet, köszi!

Ella csak a szemeit forgatta.

- Akkor sem hiszem, hogy hápogásnak kellene lennie az ébresztődnek!

- Ez egy hivatalos Disney applikáció!

- A Disney egy rakás trágyadomb! - Nevette el magát.

- Hogy mered? - Hajítottam neki egy párnát – ne mondd nekem, hogy Miley Cyrus mert az egyik legjobb énekesnő akivel valaha az emberiségnek dolga volt, a FU című száma például sokat segített, hogy kiheverjem azt amire ma készülök!

- Harry jó srác! - Mosolyodott el – nem lesz semmi gond, hacsak te nem csinálsz! - Nézet rám mire csak egy kajla vigyort kapott válaszul. Figyeltem ahogy nagy szemei elkerekednek és mérgesen nézz rám.

- Most mi van? - Tártam szét kezeimet, majd visszatettem a fagyóba a félig üres dobozt és halvány mosollyal néztem barátnőmre.

- Daisy, nem teheted ezt vele, nem ronthatod el az egyetlen esélyét!

- Hát akkor csak figyelj – indultam meg a szobám felé – mert azt az egyet garantálhatom, hogy ez lesz élete legrosszabb napja!

Mint mondtam. Az elhatározás fontos. Az én személyes nagy elhatározásom pedig erre az estére az volt, hogy bizony-bizony ez lesz életem, de inkább Harry életének egyik legrosszabb randija. Ami azért kell, hogy tökéletesen, véglegesen és teljesen kiábránduljon belőlem. Ezért pedig tényleg mindent meg fogok tenni.

Például talán maradhatna ez a pizsama. Vagy megvalósíthatnám azt a zsák ötlete.

A tükörbe nézve elvigyorodtam de azért elkezdtem vizet engedni a kádba. Talán az is elég lesz, ha elegánsan kések.

Mondjuk úgy, néhány órát.

Ha egész pontos akarok lenni minimum két órát. Az már felér egy komoly hasba rúgással. Tehát taktikaként is beválhat legyen bármi is a cél. Merthogy a cél még nem dőlt el a fejemben. Jó lenne a pontosítás főleg ha én akarok jól kijönni a dolgokból. Minimum győztesként.

Már ha ez egy verseny.

Én komolyan annak akartam felfogni, megmutatni, hogy megváltoztam.

Nem az a lány vagyok aki könnyeket ejt valaki olyanért aki arra sem képes, hogy elmondja mit érez valójában csak béna és kopott kifogások mögé bújik.

„ Nem akarok többé szeretni, mert félek a csalódástól”

Ez nem élet.

Legalábbis nekem nem. Mert én élni akartam.

Oh, de még mennyire.

~*~

A kellemetlen helyzetek elkerülése végett, jobb lenne mindig informálódnunk arról, hogy mi vár ránk amikor valami nagyra készülődünk. Például egy utazás, átnézni a környék járatait, vagy egy költözésnél, továbbtanulásnál az iskolákat. Vagy ha randira mész valaki olyannal akit elviekben nem kellene kedvelned.

Mégis megteszed.

- Mondtam már, hogy milyen gyönyörű vagy? - Bókolt a mai estén immáron századjára, de nem hittem neki. Kínosan néztem körbe az étteremben. Tudnom kellett volna, hogy ezt fogja tenni. Biztosan számított rá, hogy nem leszek túl aktív.

- Köszönöm – emeltem a számhoz a poharamat – de azt ígérted semmi felhajtás nem lesz, ehhez képest egy hajón vagyunk, körülöttünk a sötét tenger és a csillagok. Én pedig pizsamában ülök veled szemben!

- Külön öröm, ha a hajaddal sem bajlódtál – bökött a fejem tetején feltornyozott kontyra.

Tekintetét kerülve pirultam el és csak áldani tudtam Ella nevét, hogy rám erőltetett egy normális cipőt.

- Emlékszel még arra a kikötésemre, hogy semmi romantikázás? Tudod, hogy nem vagyok oda ezekért a dolgokért – néztem körbe, mire meghúzta vállát. Úgy tűnt nem igazán érdekli mit próbálok bemagyarázni neki. Csak a saját akaratát hajtja.

- Te pedig elég jól ismersz már ahhoz, hogy tudd szeretek öntörvényű lenni – mosolyodott el és még egy pohár bort töltött – el akartad rontani az egészet, igaz?

Erre felsóhajtottam de nem bírtam ki, hogy ne a szemébe nézzek.

Miért viselkedek ennyire gyerekesen? Hiszen már mindketten felnőttük, egyszerűen csak át kell beszélnünk a dolgokat.

- Még rajta vagyok – válaszoltam – talán a következő pillanatban már beleugrok a vízbe, esetleg előjövök pár szörnyű viccel, a rejtett tehetségemről már nem is beszélve!

- Rejtett tehetség? Mint például az, hogy remekül zsonglőrködöm?

- Inkább ne! - Hárítottam gyorsan – a végén még valami bajod esik és vihetlek a kórházba, vagy ami még rosszabb, egy szabad estémen is téged kell ápoljak!

- Mindjárt megsajnállak – öltött rám nyelvet, mint valami öt éves gyerek – én sérülnék meg, és téged kellene pátyolgatnom amiért velem kell lenned?

- Teljesen logikus a dolog!

Mosolyogva hallgattam ahogy jóízűen nevet, hangja olyan volt a lelkemnek, mint valami édes dallam. A gyomromban lévő görcs oldódni kezdett a lelkemben évek óta tátongó üresség pedig, mintha tényleg gyógyulásnak indult volna. Ami csak azt jelentette, hogy valamit nagyon rosszul teszek. Nem ez lenne a célom.

Átgondolva a helyzetemet kortyoltam még egy pohár bort és inkább csak elengedtem a haragom. Lazítottam a testtartásomon, székemben hátradőlve néztem a még mindig mosolygó fiúra. Akinek be nem állt a szája. Kérdezett és mesélt.

De többet hagyott engem beszélni.

Egyik pillanat követte a másikat, úgy éreztem itt és most akarunk bepótolni mindent még akkor is ha ez annyira lehetetlennek tűnik. Mert tényleg az volt. Ez az egész este nem lesz elég semmire, de most nem akartam ezzel foglalkozni.

Csak a pillanat számított

Ebben a pillanatban pedig nagyon jól éreztem magam Harry társaságában.

A vacsora után úgy döntöttünk filmezünk egyet így egymás mellé kucorodtunk pontosabban én egy kicsit távolabb de Harry túl könnyen húzott magához közelebb minden tiltakozásomat semmibe véve ezzel.

Mégsem bántam.

Mondanom sem kell, hogy rengeteget nevettünk. A filmből persze alig láttam valamit, helyette inkább átbeszéltük az egészet, már kora hajnal volt amikor a hajó kikötött a parton. De nem mozdultunk. Azután mindkettőnket, legalábbis engem biztosan elnyomott az álom mert amikor megint kinyitottam a szemem egy puha ágyban feküdtem, idillikus képpel körülöttem, Harry mellkasán aludtam.

Hallgattam szabályos szívverését, nem akartam kibújni mellőle, nagyon jól tudtam, hogy akkor megtörik a varázslat. Onnantól pedig nincs tovább.

Bármennyire is szeretné, nem tehetem meg ezt vele.

Magammal.

Végigsimított a hátamon amikor megmozdultam. Felnéztem rá, boldogan mosolygott le rám.

Lesütöttem a szemeimet és gyorsan felültem egy óra után kutatva. Már kilenc óra is elmúlt.

- Nem szabadna itt lennem – nyögtem ki aztán nagy nehezen, mire Harry arcáról azonnal lehervadt a mosoly.

Kapkodva ugrottam ki az ágyból, a táskám után kutattam, felkapva azt pedig felvágtattam a fedélzetre. Azaz csak akartam mert Harry elkapta a kezemet és visszarántott. Mellkasának ütköztem, remegtem az ölelésében ahogy felnéztem ajkaira.

Testem az övének préselődött, szorosan tartott csak a tekintetemet kereste ahogy közelebb hajolt hozzám. A szívem a torkomban dobogott amikor már ajkaimat súrolta az övével.

- Kérlek ne – suttogtam elgyötörten és éreztem ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

Harry megállt. De csak egyetlen pillanatra így inkább elfordítottam fejemet. Ajkai pedig nyakam puha bőrével találkoztak.

Természetesen az érzékeimnek nem tudtam parancsolni, jóleső borzongás futott végig minden egyes porcikámon ahogy újra és újra megcsókolt. Utáltam ezt.

Nem lenne szabad ezt tennem.

Amikor fogai is súrolták bőrömet kaptam észbe és toltam el magamtól.

Sokkal erősebb volt nálam de nem ellenkezett. Tudta, hogy túl messzire ment. Láttam az arcán a zavartságot.

- Sajnálom – suttogta a néma, fagyos levegőbe.

Keményen bólintottam és elindultam. Ideje lesz befejezni ezt a nagy rózsaszín mesét. Ő és én is megkaptuk amit akartunk.

- Sajnálom, hogy el akarod hitetni velem, nem érezted jól magad velem!

- Sajnálom, ha elhiszed, hogy ez az egész egy kicsit is számít! - Fordultam vissza dühösen. Kezdet nagyon elegem lenni ebből. El sem kellett volna jönnöm.

Tudhatnám már, hogy imádok szenvedni. Úgy tűnik egyetlen alkalmat sem hagynék ki a saját magam porig alázásához. Ösztönösen cselekedtem. Ahogy a legjobb lenne.

Csakhogy az ösztöneim ezúttal tévedtek.

Harry és én két külön történet vagyunk.

- Ha nem jelent semmit akkor csókolj már meg! Mit számít egy idióta kis csók, ha már nem érzel irántam semmit?

- Mert nagyon is érzek! - Kiáltottam rá teljes dühömből ami olyan mélyről szakadt fel, hogy azt hittem már nem is létezik – mert még mindig érzek irántad valamit, és nem tudom, hogyan tegyem túl magam rajtad! Azt mondtad, hogy nem szeretsz engem, Harry! Az ország másik végére kellett menekülnöm, hogy elviseljem ezt! Nem teheted ezt velem, velünk! Kérlek...

Tudtam, hogy sírok. Ahogy azt is, hogy ez az egész egy nagy vicc. Amit saját magunknak csinálunk. Harry közelebb lépett hozzám. Megint egymás előtt álltunk. Óvatosan törölte le könnyeimet, arcomat tenyerébe fektettem.

Imádtam érezni Őt. Ilyen közel magamhoz.

Ezúttal nem ellenkeztem, hagytam, hogy megcsókoljon.

Ajkai édesen, puhán értek az enyémekhez. Egy gyenge csókban forrtak össze, sőt. Inkább volt ez inkább szájra puszi, mint csók. De akkor is ott lebegett a levegőben.

Homlokát az enyémnek döntötte, két tenyérbe fogta arcomat, jóval fölém magasodott és úgy nézett rám.

- Szeretlek, Daisy Blake – suttogta megtörten. Hangja remegett.

Tudom, hogy mit várt tőlem. De nem tehettem. Ajkaimba haraptam és visszanyeltem a maradék könnyeimet. Kibontakoztam az öleléséből.

- Sajnálom... - válaszoltam ugyanolyan halkan, mint aki csak attól fél, hogy az egész pillanat csak úgy eltűnik és visszakerülök ugyan oda ahonnan elindultam. A mellkasomban tomboló fájdalomból ítélve már elkéstem.

Hiába volt az egész.

Fejest ugrottam a tátongó mélységbe. Anélkül, hogy tudnék úszni.

Csak magamra számíthattam.

Mégis a saját vesztembe rohantam.

Megint vagy újra. Még nem tudom.

Ahogy azt sem mikor lesz már ennek az egésznek vége. Nem illünk össze.

Soha nem is fogunk.