Sziasztok!
Itt lennék a folytatással, remélem tetszeni fog! Köszönöm szépen a visszajelzéseket, most is örülnék nekik! :)
Az első napok
mindig rosszak. Azonban most ez máshogy volt. És, hogy miért? Mert
ez az utolsó évem ez pedig mentesít minden negatív gondolattól.
Előre látom, hogy a vigyor már most levakarhatatlan lesz a
képemről. Minden nehézség ellenére, mert ha még révbe nem is,
de közeledek a célomhoz. Ez pedig mindent felülír. De tényleg.
Álmosan
nyújtózkodtam az ágyamban, a jókedvemre még az is rátett egy jó
nagy lapáttal, hogy ma később kezdek így tegnap kiugorhattam a
lányokkal egy kicsit szórakozni. Ami nagyon is hosszúra nyúlt,
szerencsére. A telefonom után kutattam a polcon, egyik kezemet
kinyújtva igyekeztem elérni, sikertelenül. Felsóhajtottam és
több erőt dobtam bele, már egészen az ágy széléig araszoltam
mire elértem célomat és a kezemben tudhattam a készüléket.
A kijelzőn villogó
névtől viszont elszállt az agyvizem.
Komolyan azt hittem,
hogy rosszul látok amikor elolvastam az üzenetet. Azután pedig
azért amiért hangos puffanással kezemben a telefonommal értem
földet az ágyam mellett.
- A fenébe –
szitkozódtam könyökömet markolva, ajkaimba harapva próbáltam
visszafogni fájdalmas nyögéseimet. A fejem túl nagyot koppant
ahhoz, hogy valaha használható legyen még.
- Jól vagy, Daisy?
- Nyitott be a szobámba Angela – már kész a reggelid és
csomagoltam kaját is neked... - akadt meg mondanivalójában –
öhh, mit csinálsz a földön, édesem?
- Tanulmányozom a
parkettát – ültem fel még mindig fejemet fogva – Harry írt!
- Az a Harry?
- Mégis ki más
lett volna? Nagyon úgy tűnik, hogy a városban van!
Angela felvonta
szemöldökét.
- Ezt mégis honnan
veszed?
Felmutattam a
telefonomat majd feltápászkodtam. Ez a fiú fog a sírba vinni,
figyeljétek meg.
- Randit kért
tőlem, és be akarja bizonyítani, hogy megváltozott és lehozza
értem a csillagokat is meg minden gondolom! - Ültem le az ágyamra
nagyon is morcosan – tegnap láthatott amikor moziban voltam. Azaz
voltunk. Jared és én, ha egész pontosa akarok lenni!
- Nem úgy volt,
hogy csak barátok vagytok? - Érdeklődött újból egy cinkos
vigyorral arcán. Ezúttal pedig rajtam volt a szemforgatás sora.
- Most mi van?
Legalább Harry tudja, hogy nincs fiú és lány között barátság!
Nyílt lapokkal játszik! Vagy te nem láttad a Barátság extrákkal
című filmet?
- Justin Timberlake
túl kecsegtető, hogy bárki is ellenálljon neki! Harry Styles
viszont egy bosszantó, pöffeszkedő, idegesítő majom! Aki azért
jött, hogy megkeserítse az életemet!
- Aha – hümmögött
vigyorogva – pont úgy nézel ki, a csillogó szemeiddel mintha
keserű lennél, Daisy! Ha ki pöffeszkedted magad, ami megjegyzem
egy nem létező szó akkor gyere reggelizni!
Azzal már bent sem
volt, egy gyors lendülettel ugrottam ki az ágyból, hogy a
szobámban lévő tükörhöz másszak, immáron tökéletes
hadirokkantként és alaposan szemrevételezem magam. Kizárt, hogy
csillogó szemeim legyenek! Fújtatva másztam vissza az ágyhoz majd
fogtam meg egy párnát és az arcomra nyomva sikítottam bele.
Igyekeztem minden feszültséget kiadni magamból.
Nem lett jobb.
Zilált hajjal és
kipirult arccal de nagyon kecsesen, tökéletesen merev arccal léptem
ki a konyhába. Eric, mint minden reggel az újságát olvasta.
Angela pedig egy utolsó palacsintát csúsztatott át az egyébként
már hegyekben álló halomra a tányéromra. A férfi óvatosan
pillantott rám.
- Akad valamim
amiről tudnom kellene?
Nem válaszoltam,
pókerarccal nyúltam a juharszirup után. Ami természetesen az
asztal másik végén volt. Angela viszont már nevetett. Mit
nevetett?
Szabály szerűen
röhögőgörcsöt kapott.
Eric végre letette
az újságát és türelmesen nézett rám.
Még mindig a
palacsintáimmal voltam elfoglalva, nem érdekelt sem a nevetés sem
pedig az átható tekintet. Megköszörültem a torkomat.
- Van olyan szó,
hogy pöffeszkedő!
Jelentettem ki
remegő hangon, de már én sem bírtam tovább.
Ha komolyan
elhiszem, hogy ez az én évem lesz. Akkor úgy tűnik már most
tévedtem.
Nem is értem miért.
~*~
- Mi van veled, te
nőszemély? - Lépett mellém csoporttársam az utolsó előadásunk
után. Carter az a személy volt akinek semmi sem kerülhette el a
figyelmét. Így úgy tűnik hiába próbáltam gyorsan kiiszkolni az
előadás végeztével a teremből, nem sikerült az egész napos
bambulásomat lepleznem. Carter és én, még valahogy az első napon
lettünk jóba. Szintén ösztöndíjas, bár Kanadából. Imádtam
vele lógni, mert egyetlen egy negatív gondolat sem volt. Csupa öröm
és boldogság a társasága ennek a srácnak, hihetetlenül nagy
energiabomba.
- Hangolom magam a
félévre – morogtam oda miközben együtt levágtattunk a lépcsőn.
A srác gyorsított és kielőzött, hogy a lépcső alján alaposan
végigmérhessen. Felvontam szemöldököm.
- Minden egyben,
doktor úr?
- Ne csináld ezt
velem, Daisy! Csak segíteni akarok, mert tudom, hogy pont te nem
szoktál csak úgy ok nélkül jégcsapként viselkedni!
- Jégcsapként
viselkedtem?
- Igen –
bólogatott majd újra elindultunk, ám ezúttal sokkal lassabb
tempóban – nem nevettél a vicceimen!
- Borzalmasak a
vicceid, Carter! - Hárítottam el nevetve, mert tényleg így volt.
Ugyanakkor ennek a gyönyörű barna szemű fiúnak nem lehetett
nemet mondani. Ha mondott egy viccet akkor mindannyian nevettünk
vagy minimum mosolyogtunk rajta. Így éreztük helyesnek, nem
akartunk neki csalódást okozni.
Az egész egyetem
hatalmas volt és hihetetlenül színes. Imádtam ezt az életet
főleg a gyakorlati részét. De azt hiszem nagyjából mindenki így
volt ezzel. Szó nélkül tettük meg az utunkat az egyik étteremig
ahol szendvicseket rendeltünk, no meg kávét és leültünk a
többiekhez.
Nem mondanám, hogy
sok közeli barátom lett, ám határozottan állíthatom, hogy
megtaláltam a helyem és ez jól esett. Mint ahogy az is, hogy
hosszú idő óta éreztem magam otthon. Eric és Angela valami olyat
adtak nekem ami többet jelentett mindennél. Szerettek, bíztak
bennem és nem utolsó sorban támogatták az álmaimat, nem kevés
ösztönzéssel.
Ezért pedig
végtelenül hálás vagyok.
Amit egyébként nem
tudok elégszer elmondani nekik. Kezdetben nagyon furcsa volt, hogy
úgy fogadtak mintha mindig is velük éltem volna, mára viszont.
Olyan mintha soha nem is éltem volna nélkülük.
- Nagyon le vagy
lassulva! - Bökött oldalba az időközben betoppanó Ella és maga
elé húzta tányéromat. Nem mintha érdekelne, egy falat sem ment
le a torkomon.
És mindez miért?
Tényleg miért is
csinálom ezt? Van ennek az egésznek jelentősége? Hiszen egész
egyszerűen csak le kellene zárnom magamban, pontosabban tudomásul
kellene vennem, hogy vége van.
A gond csak az, hogy
soha sem kezdődött el semmi.
Elhúztam a számat
arra gondolva, hogy Angela ma a Barátság extrákkal című filmet
emlegette. Valami olyasmi volt ez az egész. Csak éppen nem úgy ért
véget. Egy mosolyt erőltettem magamra, nem akartam, hogy a barátaim
aggódjanak miattam vagy az örökös panaszkodásaimmal fárasztani
őket. Carter persze továbbra is figyelt de tudtam a módját amivel
leszerelhetem. Így felé fordultam.
- Hogyan kérsz meg
valakit, hogy legyen egy éles vágóeszköz?
Erre a srác már
egyből elemébe jött és az asztalra könyökölt.
- Nocsak – vonta
fel szemöldökét – versenyezni akarsz?
Bólintottam a
többiek pedig feszülten figyeltek.
- Istenem, mint
valami olcsó Western filmben! - Csapott az asztalra Ella – halljuk
a választ, Daisy mielőtt előugrik valahonnan Bud Spencer is!
Mély levegőt
vettem és igyekeztem már nem előre nevetni.
- Légyszike!
Carter arca először
megfagyott a döbbenettől de aztán ajkai hamar mosolyra görbültek,
a többiek pedig vagy a fejüket fogták vagy a hangosan hahotázó
fiúval együtt nevettek. Én az utóbbit választottam, és Ella...
Nos, Őt
határozottan sokként érte a dolog.
Legalábbis az
arckifejezését elnézve csak ezt a diagnózist tudom felállítani.
További másfél
óra ücsörgés után feloszlott a társaság mindenki ment a
dolgára, köztük én is igyekeztem visszaérni az albérletembe,
Ella még elszaladt a boltba így akadt egy kis időm amit egyedül
tölthettem. Amit nem is használhattam volna jobban ki, minthogy
eleget téve a kísértésnek ami már reggel óta motoszkált bennem
a fülemhez emeltem a telefont és csendesen vártam, hogy végre
felvegyék. Azaz, Harry felvegye.
Fel-alá járkáltam
a szobában de csak nem válaszolt senki. Hiába próbálkoztam újból
és újból csak a hangposta kapcsolt. Az meg nem érdekelt.
- Nem fogod elhinni,
hogy mit találtam... - lépett be az ajtón Ella mire én visítva
hajítottam el a telefont, annyira megijedtem. A lány csak
értetlenül nézett rám.
- Bocsi!
- Jesszusom, Daisy
ebből elég! Mondd meg szépen, hogy mi a kínod mielőtt még
magadra gyújtod a házat! És nincs több ostoba vicc! - Emelte rám
az ujját.
Megsemmisülve ültem
le az egyik fotelbe. Már nem a viccek miatt, azokról eddig is
tudtam, hogy pocsékok. Hanem, hogy mégiscsak színt kell vallanom.
Hátrahajtottam a
fejem, inkább a plafonnak beszélve.
- Harry itt van és
tegnap látta ahogy Jared és én a moziból jövünk hazafelé, most
pedig kért egy randit, hogy bebizonyítsa, jobb mint, Ő!
Nem mertem ránézni.
Ella más elveken
„működött”. Egy sokkal jobbal.
- Nem értem miért
lenen ez probléma neked, Daisy! Elmész vele egy vacsorára és
ennyi! Nem fog megenni – szólalt meg végül.
- Ez nem ilyen
egyszerű – ingattam a fejem ránézve – te nem ismered, Őt!
- Akkor vigyél
engem is! Ennyi a megoldás se több- se kevesebb – állt fel –
nem kell mindig mindent túlbonyolítani, hiszen te magad mondtad,
hogy már nem szereted, és így nincs is probléma! Persze, ha még
mindig szerelmes lennél akkor más tészta lenne, de így... - azt
hittem soha nem fog megállni. A kezeimet bámultam, éreztem ahogy
arcom kipirult a szavaira és neki sem tartott túl sok időbe
kitalálni, hogy mi is a nagy helyzet.
- Oh – ült vissza
a fotelbe – pontosan ez a helyzet, igaz?
Szomorú mosollyal
arcomon néztem fel rá majd bólintottam.
- Hogy tudod, még
mindig szeretni?
- Nem tudom –
suttogtam – próbáltam és próbálom is, de egyszerűen ha
meglátom vagy a közelbe jön elvesztem. Amikor találkoztunk az
esküvőn pontosan olyan érzések lángoltak fel bennem, mint
azelőtt. Mintha mise történt volna...
- Miért nem
mondtad, Daisy?
Igyekeztem a
kérdését csak egy várlendítéssel elintézni. Én sem tudtam.
Átült a fotelem
karfájára, így fejemet neki hajthattam. Nem kellett beszélnie. Se
nekem, se neki.
Mindketten tudtuk,
hogy ennek már rég ki kellett volna jönnie.
Akkor talán nem itt
tartanék.
- Minden rendben
lesz – mondta, én pedig komolyan szerettem, sőt akartam neki
hinni. A probléma csak az volt, hogy nem tudtam hogyan.
Ez ez egész annyira
elcseszett így.
Nem akartam megint
kimondani vagy elmondani neki. Nem akartam, hogy azt érezzem amit
akkor. A szeretlek nagy szó. Így hatalmas töréseket tud okozni.
Főleg ha süket
fülekre talál.
De még akkor sem
alszik ki. Nézzük már csak az én példámat is. Nem jött válasz,
mégis éreztem.
Néha pedig nem
tudtom, hogy lenne jobb.
Ha nem érezném,
vagy ha sokkal többet kaphatnék belőle.
~*~
Nem volt nehéz
megtalálnom. Egy kedves ismerősöm aki egyszerűen imádja Harry
munkáját tudta, hogy itt van és azt is, hogy melyik szállodában
szálltak meg. A portán egész könnyen átjutottam mindössze annyi
volt a teendőm, hogy azt mondtam a barátomhoz megyek. Szóval
immáron az ajtó előtt álltam. A helyzet pedig kísértetiesen
hasonlított arra amikor még nála jártam takarítani.
Ezt pedig utáltam.
Erőt véve magamon
kopogtam be az ajtón. A válasz szinte azonnal érkezett.
- Szia Zayn –
köszöntem, a fiú meglepettnek tűnt. Ellentétben velem. Lucy egy
pár hónapja fútólag említette, hogy a srác odaköltözött a
városba és azóta Harry és Ő tényleg elválaszthatatlanok. Akkor
nem különösebben érdekelt, épp a tagadás fázisában voltam.
Megjegyzem azóta
is, szóval jó lenne ha véget érne.
Már ha lehet kérni.
- Gyere be, bár
Harry nincs itt, kiugrott körülnézni – világosított fel miután
megölelt és behúzott a szobájukba. Igazán megnyerő hely volt.
Futólag körbepillantottam de aztán figyelmet csak a srácra
koncentráltam. Reméltem, hogy jobb belátásra tudom bírni.
- Miért vagytok
itt?
Zayn elmosolyodott.
A szívdöglesztő mosolya miatt pedig igazán meg tudtam érteni
miért áll nagy nőcsábász hírében.
- Ez egy szabad
ország, nem?
- Süket duma –
ültem le – főleg, hogy megérkezett Harry üzenete is! Komolyan
úgy gondolja, hogy esélyekért harcolhat? Mert ha igen és csak
ezért jött jobb ha megy is!
- Ezt te sem
gondolhatod komolyan – húzta el a száját – ti egymásnak
vagytok teremtve!
A szívem még egy
darabra tőrt.
- Nem! - Kiáltottam
fel szinte és idegesen pattantam fel a székből – Harry nagyon is
világos volt anno! Most pedig én leszek az, és viccel velem, ha
elhiszi tovább fogom ezt játszani!
Nagyon nyugodtnak
tűnt. Annak ellenére, hogy ok nélkül kiabálok vele. Hiszen nem ő
a bűnös. Már ha azokat szeretnék keresni.
- Ha nem szeretnéd,
most nem lennél itt!
- Miért hagytad
nyitva az ajtót, Zayn? - Lépett be Harry hirtelen a képbe, a
levegő pedig egy csapásra megfagyott. Zayn csak maga elé meredt,
Harry pedig engem nézett. Egészen addig amíg a könnyeimmel
küszködve fel nem pattantam a fotelből. Annyira gyorsan történt
minden, hogy nem jutottam el a pofon megakadályozásáig. Zayn
felszisszent, Harry pedig immáron fájó arcához kapta kezét.
Továbbra is Őt
figyeltem.
- Azt hiszem ezt már
nagyon rég megérdemeltem volna – suttogta újra szemeimbe nézve,
de nem tudott meghatni.
Most, hogy itt állt
előttem rájöttem milyen ostoba is vagyok.
Hiszen csak játszott
velem és talán még most is azt teszi. Én pedig képes voltam
idejönni, megadva neki azt amire a legjobban vágyott.
- Azonban ez sem
változtat azon, hogy szeretlek, Daisy!
Ha egy pár évvel
hamarabb mondja ezt nekem valószínűleg elolvadok. De most. Csak
szavak voltak. Semmi több. Még akkor is ha legszívesebben a
karjaiba vetettem volna magam. Nehezen tudtam uralkodni az
érzéseimen.
- Egy szánalmas
bolond vagy, Harry!
Azzal otthagytam.
Pont úgy, mint
ezelőtt.
Újra.
De volt egy olyan
érzésem, hogy ezzel még nincs vége.
Úristen nagyon jó!! Imádom <33 Ez az egyik kedvenc részem :33 Nagyon gyorsan hozd a következő részt mert megőrülök *-----------* Mikor lesz kövi ha már szóba került? :oo
VálaszTörlésÉn meg téged imádlak! :D Örülök neki nagyon, igyekszem majd vele de szombatnál hamarabb nem hiszem, hogy fent lesz! :)
TörlésNem baj :DD én leszek az első aki elolvassa (remélem) :33 Te lehetnél egy író nő :)
Törlés