Huszonnyolcadik rész - Kitartó

Sziasztok! Itt lenne az új rész, köszöntöm a két új feliratkozót és nagyon hálás vagyok a több mint tízezer látogatónak! Folytatás hamarosan! :) Remélem tetszeni fog! 

Ha egy, egytől tízes skálán kellene értékelnem a hangulatomat akkor valahol erősen a nulla alatt mozognék és ez nem csak amiatt van, hogy pocsék vagyok egyébként matekból. Lassan dél felé járt az idő, én pedig még mindig a mai napi első előadáson ülök. Egyre idegbajosabban. Igyekeztem nem elaludni, kibámultam az ablakon elnyomva egy nagy ásítást miközben a zsebemben lévő telefon újra rezegni kezdett. Dühösen fújtattam míg Ella csak kuncogott mellettem.

- Miért nem írsz neki vissza? - Bökött oldalba de csak a szemeimet forgattam.

Mindketten tudjuk,hogy elolvasás nélkül törölni fogom. Ugyanis Harry üzenget már reggel óta. Akkor még valahogy bírható is volt azonban egy idő után valóban idegesítő. Arról nem is beszélve, hogy mindig ugyanazt írja. Ha egész pontos akarok lenni akkor több ajánlattal de egy randiról lenne szó. Valószínűleg a város összes éttermét, szórakozóhelyét és moziját felsorolta.

Mégsem érdekelt.

A történetünk egyébként kezdett hasonlítani egy szappanoperához. Tekintve, hogy mindketten bevallottuk már a másiknak mennyire szeretjük egymást. De. És itt a de mert így kerek a dolog, nem lehetünk együtt. Magától értetődő, hogy sorra nyerjük majd a díjakat az alakításaink miatt. Ha pedig nem akkor bizony leveszik a képernyőről a sorozatunkat.

Valahogy így tervezek én is.

- Egy vacsorát sem bírsz ki vele? - Vette el a kezemből a készüléket majd meglepve nézett rám – 150 üzenet? Daisy, nem hiszem el, hogy olyan gonosz srác lenne!

- Az sem érdekel, ha titokban átvette az egész katolikus egyház irányítását!

- Reméljük a görögök felé húz, mert mielőtt felszentelik pappá még elvehet téged!

- Nem fogok férjhez menni - pattantam fel, nem törődve, hogy valószínűleg soha nem fogunk az előadás végére érni és elkaptam előle a füzeteim – legfőképp nem hozzá!

Úgy vágtattam ki a termemből mint valami idióta de valahogy nem tudott érdekelni. Valójában azt sem tudtam meghatározni, hogy mi az ami most fontos lett volna. A legjobban talán egy pár szem nyugtató jönne, mert ha így folytatom előbb vagy utóbb biztos, hogy hagyom magam kikészíteni valaki olyan miatt akit elviekben már nagyon nem kellene fontosnak tartanom.

A gond csak az elvi szóval volt.

A szívemnek nem mondhattam, hogy nézd kedves szív és lélek a csúf és gonosz Harry bácsi már nem kell nekünk. Mert alaposan tönkretettük magunkat miatta egy párszor, az agyunk pedig azt szeretné ha többet nem kellene elviselnie a fájdalmat miattatok vagy miatta.

A legtöbb amit elérnék ezzel, hogy kapnék egy csinos szobát egy szép kis bolondokházában amiért a saját szívemhez beszélek.

Egy nagy sóhajjal kanyarodtam ki az egyetem utcájáról, a telefonom pedig megint rákezdett. Dühösen kaptam ki a zsebemből és még dühösebben emeltem fülemhez.

- Mi van? - Kiáltottam bele szinte a készülékbe.

- Ennél azért szebb fogadtatást vártam – szólt bele Harry, mire csak a szemeimet forgattam. Nem akartam elhinni, hogy valaki ennyire nyugodt amikor pontosan tudja, hogy az idegeimre megy.

Elszámoltam magamban tízig.

- Még mindig nem élnék az ajánlatoddal, Harry – válaszoltam negédesen amire csak egy lemondó sóhajt hallottam.

- Egy vacsorába még senki sem halt bele – ajánlkozott kitartóan, de még mindig nem győzött meg. Valószínűleg soha nem fog meggyőzni. Bár a próbálkozást se tiltja a törvény.

- Nem azért jöttem ideáig, hogy ennyivel beérjem, Daisy!

- Senki sem kérte, hogy gyere ide, Harry ezt ne írd az én számlámra és kérlek ne hívogass többet mert elég volt! Akadj le rólam és is ezt tettem!

- Arra se kért senki...

- Nem is kellett! - Fújtattam egyre mérgesebben, hogy gondolja ezt? - Emlékeim szerint te voltál az aki miután bevallottam, hogy szeretem átnézett rajtam!

- Mindenkinek jár egy második esély – vágott közbe és hallottam a hangján, hogy kezd idegessé válni. Nem akartam tovább feszíteni a húrt elég ha egyikünk viselkedik úgy, mint egy gyerek. Szóval inkább egész egyszerűen kinyomtam rá a telefont.

Nem túl előkelő megoldás de védekezésnek megteszi. Főleg úgy, hogy magasról teszek a protokoll minden egyes pontjára. És mivel nem származom a kékvérűek közül ezt meg is tehettem, a legnyugodtabb szívvel a világon. A kérdés innentől kezdve mindössze annyi lesz, hogy vajon meddig bírom ezt a nagy „nyugodtságot?

A helyzetet elnézve már rég elbuktam.

~*~

A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy elszaladtam bevásárolni, mondván szükségem van pár új ruhára, a vége pedig az lett, hogy minimum hat szatyorral tértem haza. Bennük ruhák, cipők és természetesen könyvek. A szobám kezdett egy önjelölt könyvtárrá alakulni, ám nem bántam mert mindez csak azt jelentette, hogy közel a cél. És ha már a célt említem...

- Nem mondtad, hogy az egész boltot megveszed – vett ki a kezemből pár táskát Ella amikor majdnem beestem a közös albérletünk ajtaján. Az aprócska lakást finom illatok lengték be, Ella imádott kotyvasztani még ha ezt nem szívesen vallja be. Akik viszont közel állnak hozzá azok tudják, hogy ez a csaj egy önjáró szakácskönyv.

- Én csak egy ártatlan áldozat vagyok – mentegetőztem lerázva magamról a kabátomat – mi jót főztél?

- Most melléfogtál mert rendeltem!

Gyorsan elpakoltam aztán pedig csatlakoztam hozzá a nappaliba ahol a tévé előtt ülve az apró kis zöld kanapénkon kucorogva számoltunk be a másiknak a napjáról. Már ami még kimaradt. Ella jó hallgatóság volt. Konok. Őszinte. De jó hallgatóság, ami nagyon megkönnyítette az ember helyzetét ha már komolyan kezdte úgy érezni, nem bírja tovább.

- Visszatérve Harry dolgaira, szerintem adnod kellene neki egy esélyt!

- Már megint? - Vontam fel szemöldököm miközben az előttünk heverő üvegasztalra tettem az immáron üres tányérom – és miért pont én?

- Még nem fejeztem be – méltatlankodott fejét rázva.

- Tényleg? Nekem nagyon is úgy tűnt a hanglejtésedből ítélve!

- Már hanglejtéstechnikát is tanulsz azon a nagyon okos egyetemen?

Felsóhajtottam.

- Csak térj a lényegre – forgattam meg szemeimet és azzal egy időben fontam keresztbe a karjaimat mellkasom előtt. Ha a hanglejtésekhez nem is értek, a nonverbális kommunikáció még nekem is megy. Tehát ha a szemforgatás nem lenne elég neki, az összefont kezeknek már elégnek kell lenniük ahhoz, hogy rájöjjön nem fog tudni meggyőzni.

Oh. Nagyon nem.

- Nézd – fordult teljes testével felém – amit folytatsz az nem más, mint a struccpolitika, de ettől a dolog még mindig ott lebeg a levegőben! - Túrt bele hajába, úgy tűnt teljesen rákattant a témára – szerintem azért kellene elmenned vele, minimum egy vacsira, hogy lezárhasd! Mert akármit is próbálsz nekem itt beadagolni, vagy magadnak már évek óta, be kell látnod, hogy a lezárás mindkettőtöknek elmaradt!

Bizalmatlanul méregettem barátnőmet.

Komolyan ez a legjobb érve amivel előhozakodhat?

Feltápászkodtam a kanapéról, szótlanul vettem el az Ő tányérját is, hogy a mosogatógépbe tehessem. Azt hiszem látszott az arcomon, hogy ezzel nem sokat segített mert további próbálkozásokat tett a témában.

Sajnálatomra.

- Nézd, Daisy – köszörülte meg a torkát – én csak azt látom, hogy azt mondogatod, hogy nem akarsz újra csalódni! De ez marhaság ha engem kérdezel! - Tette hozzá gyorsan – mert ha vele nem is, majd másvalakivel igen, erről szól az élet! Viszont ha komolyan gondolod, hogy nem akarsz tőle semmit akkor menj el vele egy vacsorára, mondd el neki és ennyi. Viselkedjetek felnőtt módjára az ég szerelmére!

Elmosolyodtam ahogy ismét a tévé felé fordult.

Hölgyeim és uraim. Ella a randiguru.

Isten lássa lelkem. Talán nem beszél olyan nagy hülyeségeket ez a nőszemély. Így már csak azt nem értem, miért nem tudom ezt beismerni magamnak.

Hiszen teljesen nyilvánvaló.

Erre van szükségem. Pontosabban talán többesszámban.

További vitatkozás helyett inkább úgy döntöttem, hogy elköszönök és elteszem magam holnapra, megelőzve a saját idegeimre menés gondolatát. Azonban sehol nem lehetett egy nyugodt percem. Próbáltam kizárni az egész napomat, de mikor máskor ha most nem, gondolta úgy az agyam, hogy akkor eljött az ideje egy kis önpusztításnak.

Ide – oda forgolódtam az ágyamban a legtöbb amit tehettem önmagamért pedig az volt, hogy azt mondogattam „ aludnod kell”.

A mormolás azonban nem jött be, vagy ráolvasás, vagy nevezze mindenki ahogy akarja.

Tehát maradt az elhatározás.

Az elhatározás pedig tervek szövésére ösztönzött. Ami csak azt jelentette, hogy ha Harry találkozni akar velem akkor komolyan fel kell készülnie. Nem fogom hagyni magam, látnia kell, hogy már nem ugyanaz a lány vagyok aki voltam a megismerkedésünkkor.

Felnőttem.

Legalábbis remélem.

~*~

Tegnap éjjel végül csak sikerült elaludnom, a szemem alatti karikák viszont arról árulkodtak, hogy nem túl sokat. Így sikerült későn is kelnem, átaludnom a mai napi első előadásomat a komoly terveim pedig, miszerint határozott leszek eltűntek. Pontosabban átalakultak egy gyors üzenetté amiben leírtam Harry számára, hogy ha még mindig szeretne velem találkozni, előtt beszélünk kell egy pár dologról.

Természetesen nem mondott nemet így ebédidő után nem sokkal már sikerült teljesen kikészítenem magam, ha a kómás fej már nem lett volna elég. Egy kicsit hamarabb érkeztem, és amíg vártam egy kávéval próbáltam úrrá lenni a helyzeten. Ujjaimat a meleg bögre köré kulcsoltam, magamban számolva vissza a másodperceket.

Harry persze késett, de amikor végre lehuppant elém a legszélesebb vigyorral találkoztam szembe amit ember kaphatott valaki olyantól aki elvileg nem a szíve csücske.

Mint egyszer már említettem, nekem az elvileg szóval volt a fő problémám. A mellékesekről már nem is szólva.

- Tudtad, hogy a késés sosem jelent jót, főleg egy kapcsolatban?

- Tehát mi kapcsolatban vagyunk? - Hagyta figyelmen kívül a piszkálódásom és rendelt magának egy teát.

Egy nagy sóhajjal néztem végig rajta amíg szembesültem az öngól finom fogalmával.

Harry mocskosul jól nézett ki, a hosszú haja ellenére is, ami meglepő módon nagyon is tetszett.

- Barátok vagyunk, vagy nem? - Emeltem a számhoz a bögrémet egy nagyot kortyoltam a kávémból amíg a reakcióját figyeltem.

Kényelmesen dőlt hátra a székében. Úgy tűnt remekül érzi magát, ha nem éppen nyeregbe. Azt hiszem valakinek le kellene törnöm a szarvát mielőtt még azt is elfelejti, hogy Ő is csak egy ember.

- Kezdetnek megteszi azt hiszem – bólintott mosolyogva – miért hívtál ide?

- Azt mondtad találkozni akarsz velem, én pedig nem ezért...

- Mégis találkoztunk – vágott közbe mire megpróbáltam csúnyán nézni rá de csak azt értem el vele, hogy kinevetett – jól áll amikor dühös próbálsz rám lenni, Daisy Blake!

Oh ez az átok ember.

Naná, hogy fölényben érzi magát. Hiszen csak adom alá a lovat.

Én bolond.

Megköszörültem a torkomat, összekulcsoltam ujjaimat az asztalon és próbáltam nagyon tárgyilagos lenni.

- Szabályaim is vannak!

- Mondanám, hogy meglepődtem – húzta el a száját – de akkor hazudnék!

Nem foglalkoztam vele, csak vettem egy mély levegőt.

- Szerintem egy kicsit túlzásba viszed – ivott bele az italába – csak lazulj el, és hagyd ,hogy vigyen az ár!

- Kösz a remek tanácsot Gandhi majd meglátom megfogadom-e!

Egy nagyot sóhajtott, úgy tűnt megenyhült.

- Oké, mit szeretnél, mi legyen?

Na ez már valami. Még a végén kiderül, hogy mindketten képesek vagyunk a kompromisszumokra.

- Először is, nem hánytorgatjuk fel a múltat – kezdtem el számolni – másodszor pedig azt sem, hogy képes voltál idejönni, olyan szándékokkal, hogy visszakapj engem! Holott sosem voltam a tiéd!

Erre elmosolyodott.

- Tényleg nem voltál az enyém, Daisy?

Hangjától jóleső borzongás futott végig testemen de nem akartam vele foglalkozni. Már éppen nyúlt felém, ám elhúztam a kezem.

- Negyedik semmi nyáladzás tekintsd az egészet amolyan üzleti megbeszélésnek...

- A legjobb öltönyömet fogom felvenni – vágott közbe viccelődve. Mire én is elengedtem egy mosolyt.

- Szeretem a mosolyodat!

Előrébb hajoltam.

- Emlékszel még a négyes pontra?

Erre nevetve bólintott.

- Este hétre érted megyek, ne vedd túl komolyra, ugyanis alig hagytál nekem valami kis lehetőséget!

- Mindjárt megsajnállak – öltöttem rá nyelvet, majd az órámra pillantottam. Lassan vissza kell mennem. Harry látva, hogy mennem kéne kérte a számlát és minden tiltakozásom ellenére fizetett. Nem volt ölelés vagy kedves szavak a búcsúzásnál, azt azonban mindketten tudtuk, legalábbis én biztosan, hogy nem sok mindenre fogok menni a szabályaimmal.

Főleg ha minden igyekezetem ellenére, ugyanez a mosolygós, csupa szív srácot kapom vissza aki régebben nem engedte, hogy ezt az oldalát is lássuk.

Bezárkózott.

Ahogy pedig a helyzetemet elnéztem lassan én is ebbe a hibába csúszok.

Az pedig nem biztos, hogy a legjobb megoldás lenne.

Szerintem.