Feszült volt a
hangulat. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyemre, tekintve, hogy az
elmúlt hónapok, ha nem évek is pontosan így teltek. Egyetlen
árva szó nélkül tettük meg az utat a reptérig és az út során
se sokat beszéltünk. A nővére vacsoráján megpróbáltuk tartani
magunkat, de természetesen majdnem mindenki leszűrte, hogy akad egy
kis gikszer közöttünk.
Gemma vőlegénye Derek hihetetlenül
aranyos és rendes férfinek tűnik aki megjegyzem fülig szerelmes a
lányba, szóval jó páros alkotnak. Imádtam nézni a
boldogságukat. Még ha ez kellően furán is hangzott.
Ez a pár óra
némaság azonban ráébresztett valamira. Egy kapcsolat komoly
áldozatokkal jár, kompromisszumokkal amelyeket meg kell kötnünk,
szóval nem tehetek mást. Harry a másik felem, tiszta szívemből
szeretem, ha pedig költözni akart mert megkapta élete egyik nagy
lehetőségét akkor kötelességem vele menni, nem pedig hátráltatni
és úgy viselkedni, mint egy gyerek.
Harry ragaszkodott
hozzá, hogy hazavigyen így azt hiszem úgy gondolta, könnyes
búcsút ejtünk Eric és Angela teraszán de nem így lesz.
- Szeretném ha
bejönnél velem, ugyanis akad egy kis bejelentésem, pontosabban
bejelentésünk – igazítottam meg az ingét. Megmosolyogtatott az
említett ruhadarab mintázat, Harry mostanában hajlamos volt,
borzasztóan nevetséges kinézetű felsőket vásárolni magának,
aminek ellenére mégis úgy nézett ki benne, mint valami
kifutómodell. Persze Zayn és én nem győztük cikizni miatt, de
ráhagytam. Mindenhogy imádtam ezt a göndört, tehát nem is értem
min zsörtölődtem ennyire. Ő is kellően támogat engem mindenben,
ennyivel tartozom neki.
A srác értetlen
tekintettel nézett rám, de azért követett magunk után húzva a
csomagjainkat.
- Angela, Eric! -
Szólítottam őket – megjöttünk!
- Hála az égnek –
pördült ki a konyhából Angela, akinek már tényleg elég nagy
pocakja volt - tudjátok mennyire utálom, ha repkedtek itt nekem!
- Pont vacsira –
jelent meg Eric is – kész vagyok mára a munkával és a vacsora
is megvan! Kell ennél több?
Azzal magához húzta
feleségét és egy apró csókot lehet arcára miközben kezét a nő
hasára simította. Annyira boldogok, hogy ha nem ismerném őket,
hányingerem lenne a jelenettől. Ugyanakkor felmerül a gondolat
bennem, hogy akár pár év múlva mi is lehetünk ezek. Mármint,
Harry és én. Ez pedig nagyon jó.
- Igazából
szeretnénk nektek valamit elmondani – csúsztattam Harry kezébe
az enyémet. A fiú továbbra is feszülten állt mellettem.
Biztatóan simítottam végig hüvelykujjammal kézfején. A velünk
szembelévő páros szintén kíváncsian figyelt.
Vettem egy mély
levegőt.
- Szóval, Harry
kapott egy remek álláslehetőséget, amit miután átbeszéltünk,
úgy döntött, hogy elfogadja, de ez egyben azt is jelenti, hogy el
kell költöznie én pedig vele tartok, ugyanis összeköltözünk!
Valahogy sikerült
egy szusz alatt kinyögnöm ezt az egészet. Ami meglepő volt.
- De hiszen ez
remek! - Ragyogott fel Angela arca és már előttünk is termett,
hogy megöleljen minket – annyira örülök nekik, ugye te is,
Eric?
Ajkaimba haraptam.
Angela szervezetében pörögnek a hormonok, jelenleg mindent
rózsaszínben lát, keresztapám azonban már nem volt ilyen könnyen
leszerelhető. Úgy tűnt még mindig várja a történet
befejezését.
- Drágám? - Nézett
rá végül Angela is, a férje mellé sétált, átfonta felesége
derekát, amitől a nő egy kicsit elkomorodott majd egy szabályos
„o” alakot formált ajkaival – pontosan, hol is van az a „
el” gyerekek?
- Londonban – adta
meg a választ pár pillanat után Harry.
Figyeltem a
reakciókat. Bevallom sokkal rosszabbra számítottam, de azért így
sem voltak elragadtatva.
- Ez nem olyan nagy
távolság – ráztam meg azonnal a fejem – bármikor jöhettek és
remélem, hogy mi is! Mindennap tudunk beszélni, telefonon vagy ott
van a skype és még egy halom alkalmazás ami a javunkat szolgálja,
kérlek ne legyetek szomorúak, mi csak...
- Daisy – szólt
rám Eric immáron mosolyogva – felnőtt és önálló nő vagy,
okos és értelmes, plusz szeretitek egymást! Teljesen biztos vagyok
benne, hogy jól meglesztek és, hogy ez a legjobb döntés!
Mindenben támogatlak ezt már egyszer elmondtam neked –
emlékeztetett finoman – persze, örülnék ha még maradnál, mert
alig kaptam belőled valamit, de ez nem a te hibád! Élned kell a
saját életed, pontosabban életeteket!Tehát, mint említettem,
kész a vacsora, asztalhoz fiatalság!
Angela azért még
mindkettőnket úgy megölelgetett, mintha már holnap indulnánk.
Harry pedig még mielőtt még beléphettünk volna az étkezőbe
visszahúzott és egy lassú de annál finomabb csókban részesített.
Homlokát az enyémnek döntötte amikor elszakadtunk egymástól.
Ujjával végigsimított arcomon.
- Köszönöm! -
Suttogta, és egy játékos puszit nyomott az orrom hegyére.
Kuncogva toltam el
magamtól.
- Szeretlek Harry
Styles, ezért pedig a világ végére is követnélek – fogtam meg
ismét a kezét – London még azt hiszem belefér!
Igen.
Határozottan
belefér.
~*~
Alig voltunk távol
pár napot de az idő ellenünk dolgozott, miután visszajöttünk.
Eric és Angela továbbra sem mutatták, de pontosan tudtam, hogy
azért egy kicsit szomorúak. Azonban egészen biztos vagyok benne,
hogy mindössze addig amíg meg nem érkezik a babájuk. Nem vagyok
féltékeny csak ha majd itt lesz a kis herceg vagy hercegnő, idejük
sem lesz szomorkodni, nemhogy kedvük. A hetek elrohantak mellettünk,
még mindig nem találtam állást, azaz egyet visszautasítottam
tekintve, hogy holnap indul a gépünk, Harry letudta a kiállításait,
igyekezett elintézni minden ügyes-bajos dolgot én pedig addig
azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem Gemma zaklatását.
A búcsúbulink
tegnap volt, Ella és Zayn nagyon kitett magáért, habár szintén
egyikük sem marad itt. De egész jól összecsiszolódtak a végére
még az is lehet, hogy több lesz köztük, mint barátság. Imádtam
a párosukat, tehát érzek némi elfogultságot az irányukba. De ez
legyen az én gondom.
- Tudom, hogy
valamit itt fogok hagyni – néztem még utoljára végig a
csomagjainkon a felszállás előtt.
- Igen, a napsütést,
szívem! - Gonoszkodott egyből Angela, mire csak a szemeimet
forgattam.
Ma mindenki ilyen
vicces kedvében van?
- Minden rendben
lesz – csatlakozott Zayn is a társalgáshoz – ha Mr. Styles
olyan nagymenő állást kapott, az a minimum, hogy beszerezz egy
szolit szívszerelmének!
- A szívszerelmemet,
határozottan fehéren szeretem – jelent meg Harry az oldalamon –
elvégre én lennék a vadász.
Elhúztam a számat
a borzasztó poénja hallatán, a többiek pedig csak felnyögtek.
Igen. És én vállalkozok arra, hogy vele fogok élni.
- Én azért kötnék
egy életbiztosítást – ajánlotta fel Ella végszóként, ugyanis
bemondták a gépünket. Fájó szívvel és összeszorult torokkal
léptem „pótszüleimhez”. Angela szemében könnyek csillogtak,
Eric pedig próbálta tartani magát, de látszott rajta, hogy nem
viseli jól ezt az egészet. Megegyeztünk, hogy ha megszületik a
babájuk eljövök vagy eljövünk megnézni, ha pedig egy kicsit
nagyobb lesz már a kis lurkó akkor Ők látogatnak meg minket. Az
ünnepek még függőben vannak, de igyekszem tényleg mindenkinek
megfelelni.
És ez lesz a
vesztem.
Ella következett,
majd Zayn. Igaz egyiküktől sem ejtünk örök búcsút de azért
jól esett, hogy itt voltak. Újból felszólítottak a
hangosbemondón a felszállásra, szóval tényleg indultunk. A
csomagokat már természetesen feladtuk, a jegyeink a kezeinkben
voltak, már „csak” a biztonsági dolgok voltak hátra, plusz a
várakozás.
- Tehát –
összegeztem miközben levágódtam Harry mellé immáron a repülőn
– most meg kell tanulnom fordítva közlekednem?
- Mentségemre
legyen mondva, hogy még nincs jogosítványod, tehát nincs
viszonyítási alapod sem, plusz ha nekem megy mindkettő, akkor
neked is fog, édes!
- Annyira jó vagy
hozzám – öltöttem rá nyelvet – kancsal gyerekeink lesznek,
cuki akcentussal! Hát nem elbűvölő?
- Azt hittem
költözni akarsz! - Vonta össze finoman szemöldökét Harry –
vagy már visszatáncolnál?
- Ha nem tűnt volna
fel a közös jövőnket tervezgetem!
- Kancsal
gyerekekkel?
- Ne légy
diszkriminatív, Harry, nem ők tehetnek a közlekedésetek
borzalmáról! - Gonoszkodtam tovább, úgy tűnt kellemesen az
idegeire készülök menni. Jó. Nagyon jó. Még a végén
elfelejtjük a régi szép időket. Azonban csalódnom kellett. Úgy
tűnt nem kíván részt venni a játékomban, ugyanis mély
hallgatásba burkolózott. Addig amíg egy nagy cuppanós puszit nem
nyomtam az arácra.
- Komolyan úgy
viselkedsz, mint egy gyerek...
- Nagyon helyes –
bólintottam – mert ez az jelenti, hogy kellően felszabadult
vagyok a társaságodban!
- Megnyugtatsz! -
Forgatta szemeit még utoljára, azután pedig hagytuk egymást
pihenni.
Mert tényleg
kimerültek voltunk.
Tudtam, hogy nem
fogom leélni Angliában az életemet. Ott vagyok otthon, ahol a
szeretteim vannak, de ez nem azt jelenti, hogy ne húzna vissza a
szívem valahová amit megszoktam, és tulajdonképp amiben
felnőttem. Ez pedig azt hiszem így volt rendjén.
Most viszont
szükségem van erre a lépésre. Egy kicsit önállóbbnak kell
lennem. Na nem mintha eddig nem így lett volna, hiszen az egyetem
mellett végig dolgoztam, a mellettem ülő mellékelt példa pedig
csak azt mutatja, hogy akár több állásban is.
Ha belegondolok
abba, mennyire nem akartam elmenni Harry lakására takarítani ,vagy
amikor előadta a kis magánszámát a „ légy a barátnőm és én
fizetek érte” dologgal kapcsolatban, az egész annyira távolinak
tűnik. Hibásan.
Esküszöm néha
komolyan nem tudjuk értékelni az időt. Úgy értem, hogy várjuk a
születésnapokat, a hétvégéket, a következő órákat. Ahelyett,
hogy azt élveznénk ki amink éppen akkor van. Mert ezek a
pillanatok tényleg nem jönnek vissza. Elszaladnak mellettünk, mi
pedig semmi másra nem fogunk emlékezni belőlük csak, hogy
örökösen vártunk.
A legjobb pedig az
egészben, hogy még magunk sem tudjuk, pontosan mire is.
Innen nézve tehát
örülök mindannak ami megtörtént velem. Nem vártam, hanem
belevágtam. Pont abba amit az élet elém dobott és igyekeztem a
legtöbbet kihozni belőle. Tehát, kedves élet, ezúttal egy-null
nekem. Micsoda fölényes győzelem.
- Örülök, hogy
végül így alakult – törte meg a csendet Harry, mire felé
kaptam a fejem a kérdő tekintettem egyetemben. Elmosolyodott –
mármint, hogy ha arra gondolok milyen pocsékul is indítottunk,
egész jól alakulnak a dolgaink!
- Pont erre
gondoltam – bólintottam – egy igazi seggfej voltál, bár még
most is akad belőle bőven!
- Hékás –
méltatlankodott játékosan – betörtél a lakásomba!
- Persze, persze –
forgattam szemeimet – betörtem és kitakarítottam, nem? Ezt mégis
hányszor kell még elmesélnem?
- Örökké el
tudnám hallgatni – hunyta le újra a szemeit – nemsokára
megérkezünk, valószínűleg anyáék már kint várnak ránk a
reptéren!
- Egy újabb családi
vacsi?
- Gond? Ha túl sok
neked, akkor lemondhatom, én csak...
- Harry –
hallgattattam el közbevágva az idióta magyarázkodásaiba – nem
sok! Sőt! Elmondhatatlanul örülök, hogy végre tényleg részese
lehetek egy nagy családnak! Ami ráadásul olyan szerető és
gondoskodó, mint a tiéd!
- Megérdemled
Daisy! - Mosolygott rám kedvesen – igazából mindannyian
megérdemeljük a boldogságot, nem gondolod?
De.
Pontosan így
gondolom.
Egy kicsinyke sziget
tényleg mindenkinek jár. Legyen az kutya, macska, felhő vagy
elefánt.
Meg kell
tapasztalnia milyen is az, amikor minden egyes sejted eufóriában
úszik.
Én ezeket a
pillanatokat csomagolom el. Hogy aztán amikor rossz napok jönnek,
elő tudjam őket kotorni valahonnan mélyről és ha még
halványabban is, de beragyogják az életem.
Ez kellő
kapaszkodó.
Az életben pedig,
főleg az enyémben szükségem volt a kapaszkodókra. Mert azokkal
talán átvészelhetem, vagy ha fékezni kell, nem borulok akkorát.
A kérdés már csak az, hogy mit kezdjek a kapaszkodókkal, ha soha
többet nem akarok fékezni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése