Epilógus

Sziasztok! 

Felkerül az epilógus is, ezzel tényleg vége ennek a történetnek! Remélem mindenki örömét lelte benne, el sem tudom mondani milyen hálás vagyok a sok-sok olvasó miatt! Nem szeretnék számokkal és adatokkal dobálózni, mert nem sokat számít de álmaimban sem mertem volna ennyi megtekintésre, hozzászólásra vagy feliratkozóra számítani! Szerettem ezt a történetet, egy kicsit szomorúan engedem el a karaktereket, de azt hiszem mindent és még talán egy kicsit többet is leírtam amit csak lehetett! Igyekeztem mindig jobb kedvre deríteni titeket a részekkel, ahogy ti is engem egy-egy hozzászólással! 

Fog indulni új blog! Fogom hozni itt, és a fb csoportban is a részleteket hamarosan! Akik szeretnének nyugodtan csatlakozzanak! 

Az új történet címe immáron biztosan: Protectors

De arról majd később! 

Nem is beszélek tovább, olvassátok sok-sok szeretettel az utolsó pár sort! 

Köszönöm, hogy itt lehettem! 

De még jobban, hogy ti itt voltatok! 

Mit is írhatnék egy történet margójára? Hogy ostobán indult? Hogy nevetséges kis átkötéseink voltak és a legtöbbször tényleg nevetségesen viselkedtünk? Talán. De akkor nem élne az a mondás, hogy hibáiból tanul az ember. És ki akarná félredobni a kedves kis szólásait? A végén még megúsznánk idegbaj nélkül az életet.

- Ugye tudod, hogy nem érünk rá egész nap? - Szólt rám a szokottnál egy kicsit erélyesebben Harry, mire csak a szemeimet forgattam.

- Úgy tűnik, ez a város kihozza belőled a méregzsákot Styles!

- Ismersz!

- Több, mint ötven éve – öltöttem rá nyelvet – vesztemre!

Igen, igen. Egy kicsit megöregedtünk, de még mindig sokat nyúzzuk egymást. Igazság szerint azt hiszem Harry jobban hasonlít egy házsártos öregúrra, de ezt nem említem neki. Vagyis nem túl gyakran. A gyerekek felnőttek, kirepültek a közös családi fészekből és a saját útjukat járják. Több barátot és családtagot is elvesztettünk már, mi pedig úgy döntöttünk, hogy még mielőtt minket vagy legalábbis egyikünket utolérne a végzet szele meglátogatjuk azt a várost ahol minden kezdődött.

Bizony New York a szóban forgó nagyváros.

Harry nem lelkesedett az ötletért. Órákon ha nem napokon keresztül hallgattam, hogy mennyire nem várja ezt az utat és az egészet csak miattam csinálja.

Bevallása szerint sokkal jobban lenne az unokáival. De én hajthatatlan voltam és elrángattam magammal. Már a napját sem tudom mikor jártam itt utoljára. És be kell valljam, a város rengeteget változott. Figyeltem ahogy a drága férjem nagy duzzogva ad borravalót a hordárnak aki felcipelte a szobánkba a holminkat, majd hangos puffanással bezárja maga után az ajtót és eldől az ágyon.

- Emlékszel, hogy amikor először találkoztunk azt hitted betörtem a lakásodra?

- Mert úgy is tettél!

- És kitakarítottam? - Forgattam meg a szemeimet nevetve, leültem mellé.

- Ne kezdjük ezt előröl! Mára azt hiszem tökéletesen kiderült, hogy micsoda hátsó szándékaid voltak! Befejezted már a könyvedet?

- Már kész, még a címe is megvan, és mielőtt vitatkozni kezdenél, tényleg nem rólad írtam!

- Na persze – nyomott el egy ásítást – és mi lett a címe?

Egy mély levegőt vettem és magamhoz szorítottam a most már tényleg kész kéziratot.

- Photoshoot...

Harry elmosolyodott, de ismertem én már ezt a vigyort. Semmi jót nem sejtetett.

- Hát jó – egyezett bele – akkor meséld el ki másról írtál, ha nem a kedves férjedről! Közben pedig megnézhetnénk áll-e még az a piszkos épület ahol dolgoztál!

- Hékás! Nagyon is jó munkahely volt, de rendben! - Egyeztem bele, megvártam amíg belém karol és együtt léptünk ki az ajtón, azon vitatkozva, hogy kiről is írtam meg a könyvemet.

Talán merítettem egy két ötletet a saját történetünkből. De nem kell mindenről tudnia.

Hiszen mindannyian tudjuk, milyen kalamajkát tud kavarni, ha akar...

Nem igaz?