2015. április 26., vasárnap

Negyvenkettedik rész - Minden jó, ha a vége jó!

Sziasztok!

Ezzel a résszel el is érkeztünk a befejezéshez! Remélem tetszeni fog nektek! Még lógok egy epilógussal, szóval megkíméllek titeket a nagy szavaktól! Véleményeknek most különösen örülnék! :) 





A napok elrohannak mellettünk. Ha szeretnék, ha nem. Főleg amikor túl szeretnénk lenni néhány órán, percen. Olyanokon amelyek nehézséget állítanak elénk. Holott azt az időt soha nem kapjuk vissza. Ki kellene élveznünk életünk minden egyes pillanatát, mert észre sem vesszük és már oda is az egész. Az emlékek pedig természetesen nem rossz dolgok. De jobb lenne egyszerűen csak megélni őket, nem pedig örökösen gyűjteni.
- Hulla vagyok – esett be mellém az ágyra Harry, miután sikeresen elaltattuk az ikreket. Ami csak úgy megjegyzem egyáltalán nem volt könnyű feladat. És ez ment már három kerek hete, mióta hazaengedtek minket a kórházból. A fiúk ikrekhez mérten elég jó súllyal születtek, egészségesek és gyönyörűek voltak. Szerintem tiszta apja mindkettő, Harry szerint azonban rám hasonlítanak. A család egyenlőre nem tud dönteni, mindössze abban, hogy mindenki imádja őket.
Szörnyen el lesznek kapatva az a nagy igazság. Na nem mintha az apjuk komolyan harcolna az ügy érdekében. Azt hiszem Ő a legnagyobb ludas. Valamelyik gyerek egy picit nyöszörög, már ugrik és egyből mellettük terem.
Esküszöm az a két kis srác többet volt ölben, mint fekve az ágyukba.
Bár van egy olyan érzésem, hogy nekem sem lenne szívem sokáig siratni őket. A házunk kész átjáróházzá alakult. A legközelebbi barátaink, mint Ella és Zayn folyamatosan körülöttünk legyeskedtek, a lány nem bírta levenni a szemét a fiainkról.
Zayn pedig kinevezte magát a keresztapjuknak.
Nem vitatkoztunk.
Tényleg minden a helyén volt, szeretetben éltünk, harmóniában és ez volt a lényeg. A kevés alvást leszámítva. A két bébi nem igazán akarja átaludni az éjszakákat. Így ez állandó elfoglaltságot jelent. Harry kivett pár hét szabadságot, a segítsége most mindennél jobban jött. Szerencsére ott volt ahol csak tudott.
Ezért pedig mindennél jobban hálás voltam neki.
- Mikor kell visszamenned?
- Amikor szeretnék – fordult felém és közelebb húzott magához, hogy egy puha csókot adjon vállamra – és te, mikor szeretnél dolgozni?
- Nem tudom, Harry – kulcsoltam össze ujjainkat – olyan aprók még, legalább az első születésnapjukig szeretnék itthon maradni!
- Tudod, hogy mindenben támogatlak!
- Csak ez a szerencséd - fordultam vele szembe, hogy tökéletes rálátásom nyíljon gyönyörű arcára. Ujjaimat göndör fürjei közé fúrtam – mondtam már, mennyire szeretem a hajadat?
- Egy párszor említetted – mosolyodott el – és én mondtam már, hogy mennyire szeretem a gondolatát annak, hogy a feleségem vagy, Mrs. Styles?
- Annyira bolond vagy – öltöttem rá nyelvet, hogy aztán fejemet mellkasára helyezzem. Egyenletes szívverését hallgattam. Csak feküdtünk ott az ágyon, a távolból halkan szólt a tévé, odakint lassan sötétségbe borult az nappal és az ikrek egyenlőre békésen aludtak a szobájukban. Biztonságban érzetem magam a férjeim karjai között, még ha annyira furcsa is volt ezt kimondani.
- Gondoltad volna?
- Micsodát? - Pillantottam fel rá kérdőn – hogy megint széttúrod a hajam? Határozottan állíthatom, hogy nem...
- Daisy – mosolyodott el – tudod, hogy imádom piszkálni de én nem erre gondoltam!
- Hanem?
- Erre az egészre – nézett körbe futólag – úgy értem, például amikor megkértelek, hogy legyél a barátnőm...
- A kamu barátnőd...
- Ezt sosem fogod elfelejteni nekem, ugye?
- Nem igazán – vigyorogtam fel rá – egyáltalán, hogy jutott ilyen az eszedbe?
- Azt hiszem egy kicsit seggfej voltam...
- Egek – húzódtam el tőle – ezt fel kellene valahova írnom! Harry Styles beismerte, hogy egy seggfej volt!
A szarkazmusra csak a szemeit forgatta. Nem is értem miért.
- Segítettél rajtam – váltottam hangnemet – és ezért mindig is hálás leszek neked!
- Sajnálom, hogy a szüleid nem láthatták az ikreket – köszörülte meg a torkát – és, hogy így alakult...
- Igen én is – értettem egyet vele – de ti itt vagytok nekem, te és a családod pontosabban immáron családom – emeltem meg a gyűrűsujjam amin az utólag választott gyűrű pihent – ez pedig mindennél többet számít, ugye tudod?
Közelebb hajoltam hozzá, hogy egy csókot leheljek ajkaira.
- Szeretlek – szakadt el tőlem és újabb apró puszikat halmozott el arcomon. Nem állhattam meg kuncogás nélkül.
- Én is szeretlek – ismételgettem önmagam immáron legalább ötszázadjára. De nem bántam. Ezeket a szavakat halálom napjáig mondogatnám. Újra és újra. Reggel és este. Éjszaka és hajnalban. Amíg világ a világ és még talán azután is. Mert azt hiszem ez a legtöbb amit adhatok, vagy amim lehet.
Kicsit nyálas, de így van.
Az ikrek halk sírása hallatszott. Felsóhajtottam.
Mint említettem.
Nem túl jó alvók. Amit minden bizonnyal az apjuktól örököltek.
- Együtt? - Pillantott rám Harry miután kikászálódott az ágyból, kezét felém nyújtva.
- Örökké!
Azzal ujjaimat az övéi közé csúsztattam.
Talán a legtöbb dolog tényleg nem tart örökké, és ezek a nagy és okos földi dolgok idővel elhalványulnak de ha nyomot akarunk hagyni akkor azt nem a pénzzel vagy a sikerekkel kell kezdenünk.
Hanem a szeretettel.
A mosollyal, az örömmel és mindennel ami ezzel jár.
Mert ha már nem leszünk, akkor is fognak ránk emlékezni. Tudni fogják, hogy szerettük őket, bármi is történjen. Nyomot hagytunk.
Egy aprócska figyelmességgel.
Akárcsak Harry az én életemben.
Nem hiszem, hogy a sors akarta így, vagy a nagy könyvben lett volna elrendelve. Egyszerűen csak egymásra találtunk.
Véletlenül.
Ezért pedig örökké hálás leszek.
Amíg csak élek.
Az pedig reményeim szerint még egy szép és hosszú idő lesz.
Remélem.
Na nem mintha bármennyi idővel is megelégednék ebből a csodából.
De mit tehetnék? Az ember már csak ilyen önző marad. Amíg világ a világ.
Nem igaz?



~*~


3 évvel később

Harry


Tudtam, hogy megint késni fog. Naná, hogy ezt sosem ismerné magának be, de sokkal többet tette ezt, mint én mostanában. Nem kárhoztatom érte persze, hiszen imádja a munkáját és igyekszik mindenkinek megfelelni, de azért néha jól esik az orra alá dörgölni.  
A nappaliban uralkodó káosz miatt azonban egy kicsit most még örültem is ennek a ténynek.
- Fiúk, viselkedjetek rendesen és inkább segítsetek! - Adtam utasításba a két szőkeségnek akik iszonyatosa tempóban nőttek. Megpróbáltam elővarázsolni a porszívónkat és megkíséreltem a beindítását is de ez a fene nagy szörnyeteg csak nem akarta a maga igazát.
Vagy inkább az enyémet.
- Michael ne! - Kaptam idősebb fiam után – nem lovagolhatsz a kutyán!
- Megjöttem – szelte át Daisy hangja a lakást majd pár pillanattal később belépett a nappaliba. Istenem, annyira gyönyörű volt. És annyira elképedt. Ami a széttépett díszpárnák látványa miatt, nem is csodálom!
- Tádám – kiáltottam el magam és úgy tettem mintha ez valamiféle meglepetés lett volna, az ikrek hangosan kuncogtak, míg az alig egy éve vásárolt zsemleszínű labradorunk Bo, igyekezett ártatlan tekintett vágni. A feleségem felvonta szemöldökét.
- Nem tudom, hogy történhetett – vakartam meg tarkómat, de alig bírtam visszafogni nevetésemet – szerintem csak úgy felrobbant!
- Aha – hümmögte és felkapta a felé siető srácokat – és felteszem ennek Bo is a szemtanúja volt!
A kutya erre lefeküdt a földre és egy nagyot sóhajtott. Istenem. Hát ki tudott volna haragudni rá?
- Megmondtam, hogy ne vedd meg a kutyát nekik, karácsonyra!
- Mégis mit tehettem volna? - Mentem utána a konyhába – ha láttad volna, hogy milyen édesen bámulták! Ugyan már, Daisy! Ez csak egy kutya!
- Elkényezteted őket!
- Naná – kértem ki magamnak – szuper apuka vagyok, ugye tudod?
- Na persze – forgatta meg a szemeit nevetve majd közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt. Apró csókokat hagytam bőrén, de aztán finoman eltolt magától. Erre felvontam szemöldököm.
- Ne a gyerekek előtt...
- Húha, valaki beindult?
- Majd akkor leszek beindulva ha végre porszívózni látlak!
- Meztelenül?
- Harry! - Nevetett fel hangosan – sose fogsz megkomolyodni, igaz?
Erre csak megvontam a vállamat.
Tényleg nem terveztem.
De mit is terveztem el én ebben az életben? Amit mégis az egész komoly kis kudarcba fulladt. Tehát inkább hagytam a dolgokat a saját medrükben csobogni. Időközben saját vállalkozásom lett. Kiléptem a cégtől, túl sokat kellett utazgatnom és nem akartam örökösen itt hagyni a családomat. A munkámat továbbra is nagyon imádtam, a képeimet is szerették, szóval nem volt különösebb gondom. Daisy könnyen talált magának állást.
Imádta csinálni. Én pedig imádtam a boldog kis beszámolóit egy-egy hosszabb nap után.
A srácok nagyon sokat nőttek, minden nap kihívás és kaland velük. Egy kicsit azért azt hiszem mindenki várja már, hogy végre oviba menjenek. Ami nem is olyan sokára lesz, hiszen ősszel megkezdhetik végre. Addig pedig már csak pár hónap.
Eléggé feszített tempóban élünk, pontosabban sok felé. Eric és Angela no meg a pici Jonathan gyakori vendégeink, ahogy Lucy és családja is. Ella és Zayn megpróbálták együtt, összebútoroztak és egész jól bírják. Ha jól tudom, Zayn komoly lépésre készül.
Mi is sokat utazunk hozzájuk. Daisy még mindig imádja a szülőhazáját, szóval sosem venném el tőle ezt az örömöt.
Tehát igazi kertvárosi család lennénk. Két gyerekkel, nagy házzal és kutyával.
- Apával beszélnem kell egy kicsit fiúk – ültette le a nappaliban őket – itt leszünk a konyhában, addig játszatok szépen!
Kíváncsian néztem felségemre aki a kezemnél fogva húzott ki az említett szobába.
Ha jobban megfigyelem, egy kicsit mintha sápadt lett volna Daisy.
Talán valami baj van?
Azt hiszem láthatta rajtam ki nem mondott aggodalmaimat mert egy biztató mosolyt küldött felém.
- Emlékszel amikor pár napja azt mondtam, hogy nem érzem magam túl jól mostanában?
- Igen – bólintottam, mert tényleg így volt – és megbeszéltük, hogy elmész dokihoz. Voltál?
- Igen – bólintott lassan – voltam...
- És mit mondott? Daisy,komolyan ne bosszants már...
- Semmi baj, Harry! - Vigyorgott rám ami miatt egy kicsit lenyugodtam – terhes vagyok!
Egy szuszra mondta ki, nekem pedig azonnal a fülemig szaladt a szám.
- Komolyan? Babánk lesz?
- A legkomolyabban – nevette el magát – örülsz?
- Viccelsz velem? - Kaptam fel ölembe és megpörgettem – a világ legboldogabb emberévé tettél!
Mint minden egyes áldott nap, mióta mellettem van.

~*~

14 évvel később

Daisy


- Anya kérlek győzd meg apát, hogy elmehessek moziba! Tudod, hogy milyen ha fiúkról van szó, de Sam és én szinte együtt nőttünk fel! - Látva arckifejezésemet csak még jobban próbálkozni kezdett – ugyan már, anya! Hiszen Liam és Sophia fia!
- Nem ez a lényeg, Agatha! - Méltatlankodtam miközben gyorsan kivettem a pulykát a sütőből – hanem, hogy nálam kopogtatsz, ergo nem mersz apád elé kerülni, tehát te magad is érzed, hogy ennek még nem jött el az ideje!
- Mindjárt tizenöt leszek!
- Komolyan? - Lépett be a konyhába Harry – mintha tegnap ünnepeltünk volna a születésnapodat! Hanyadikat is...hm, én még csak a tizennegyedikre emlékszem!
- Apa, elmehetek moziba? Pontosabban Sam és én!
- Randi? - Vonta fel szemöldökét Harry, én pedig igyekeztem elnyomni kuncogásom. Mindennél jobban féltette a lányát, de akkor sem állt neki jól ez a szerep. A legtöbb amit tehettem, hogy nem nevetem ki hangosan, de komolyan.
Agatha erre bólintott.
- Akkor nem – vett el egy almát Harry – ezzel pedig vita lezárva!
A lány sértődötten vonult ki a konyhából. Hosszú, göndör sötét haja csak úgy lobogott utána.
- Ennek meg mi baja? - Tudakolta Michael, aki sokkal magasabb volt, mint én. Shean és Ő, túl gyorsan felnőttek. Lassan végeznek a gimivel és a terveikben a lehető legtávolabbi egyetem szerepel. Megjegyzem az én bosszantásomra.
Ez tuti. És nem. Senki se próbálja nekem bemesélni, hogy ez az élet rendje.
- Csak a szokásos – adtam a kezébe az egyik köretes tálat – kamaszodik!
- Már? Nem ér még rá ezzel egy kicsit?
- Csak fogd a tálat és vidd ki, okoska! A nagyiék és kedve kereszt szüleid bármelyik pillanatban itt lehetnek!
Karácsony volt. Hideg és havas de karácsony. Idén pedig nálunk gyűlt össze a család. Ami nem is lenne olyan nagy probléma, ha nem ma reggel estem volna haza a kórházból.
- Segítettek a kölykök? - Látott neki a saláta elkészítésének Harry
- Shean rengeteget, nagyon tehetséges örülök, hogy szakács akar lenni!
- Én annyira nem!
- Harry – pirítottam rá – ezt már annyiszor megbeszéltük! A saját álmaikat kell élniük, mi pedig csak a háttérből támogatjuk őket!
- Akkor is! Szeretném ha inkább egyetemre menne, mint a bátyja!
- Aha – vontam fel szemöldököm – Michael sportösztöndíjjal jut be, ha bejut majd! Ugye te is tudod?
Erre már nem válaszolt. Pontosabban nem is tudott mert csengettek. Én pedig elzavartam ajtót nyitni.
Fejcsóválva néztem utána. Harry remek apa lett, én pedig csak reménykedem abban, hogy jó anya vagyok, és természetesen feleség. Boldog, kiegyensúlyozott életünk volt és van is ami azt illeti. Persze mindig akadnak viharfelhők de többségében a szivárvánnyal élünk.
A kapcsolatunkban akadtak hullámvölgyek, olyan napok amikor azt hittük nem tudjuk majd tovább csinálni de akkor visszaemlékeztünk.
Arra milyen lenne egymás nélkül, és tudtuk: nem menne.
Tehát orvosoltuk a problémákat.
Szépen haladtunk. Lépésenként.
Michael és Shean tökéletes ellentétei voltak egymásnak, de abban kiegyeztek, hogy mindketten szerettek gyakran az idegeinkre menni. Meg sem tudom számolni hányszor hívtak fel az iskolából, hogy a fiaim úgy döntöttek ideje lesz fára mászni, óra közben kiosonva az oktatásról, majd jó ötlet lenen le is esni.
Természetesen ebben is az apjukra ütöttek.
Agatha már más tészta volt. Csendes, kissé visszahúzódó kislány volt, akinek minden volt a zene, az éneklés. A művészetek.
Valószínűleg egyik gyerekem se lesz orvos, de nem számított. Boldogok voltak és igyekeztünk mindig a helyes irányba terelgetni őket.
Harry hatalmas karriert futott be. A kiállításai mai napig egymást érik, elismerik a szakmában. Mellette pedig ahogy említettem már : remek apa, na és persze férj is. Mindenben támogatott az évek során.
Ezért pedig végtelenül hálás leszek neki.
Örökké.
Angela és Eric fontos szerepet játszottak az életünkben, a gyerekeik állandó vendégek voltak nyaranta, ahogy a mieink és náluk. Örültem, hogy így alakult. Liam és Sophia nem messze éltek tőlünk, Harry először nem rajongott a barátságunk ötletéért de aztán világi jó barátok lettek. Zayn és Ella bár sosem házasodott össze, két szép kislányuk van. Gemma családja is egész népes lett, négy fia van, bár sajnos a házassága nem sikerült túl jól, mindazonáltal azt hiszem mostanában sokat találkozgat valakivel. Boldognak tűnik.
Az én karrierem is egész jól alakult. Gyermekorvos lettem, jelenleg pedig a kórház igazgatói posztjáért pályázok. Persze nem egyedül.
- Mindenki itt van – dugta be a fejét Harry az ajtón – minden rendben, kicsim?
- Igen – bólintottam – csak úgy elgondolkodtam...
- És mire jutottál? - Lépett hozzám, karjait a derekam köré fonta, mire én az enyémeket nyaka köré kulcsoltam.
- Csak a szokásos – húztam az agyát – képzeld el arra jutottam, hogy még mindig szeretlek!
- Nos ez egész jó hír, tekintve, hogy én is így érzek – csókolt meg – visszavonhatatlanul és teljes szívemből szeretlek!
Elmosolyodtam.
Sokszor álmodozunk. Valami szebb és jobb után.
De amikor megkapjuk, és lehet egy teljesen más álmot nem hiszem, hogy valaha gondolnánk ekkora boldogságra.
Mert én, vagyis inkább mi, tényleg azok voltunk.
Boldogok.
Ez pedig azt hiszem, így volt rendben.
Mindig is így kellett volna lennie.
Ha pedig egyszer majd a történetünk véget ér, mindenki tudni fogja, hogy megérte. Az összes könnycsepp, vita és hangos szó. Ezért ami most vesz körül.
Mindig is meg fogja érni.
Amíg világ a világ.
És még azután is.
Örökké.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon Jó lett vége Imádtam nagyon szereltem blogot :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Örülök, hogy végig itt voltál! :))

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés